The Way I Loved YOU - III. fejezet

Sziasztok!

És itt az új fejezet. Ahogy azt már az előző végén említettem, ez egy múltban játszódó fejezet, Caroline és Klaus kapcsolatának az elejét mutatja be. Nem ez lesz az egyetlen ilyen fejezet, de azt még nem tudom pontosan, melyik lesz a következő ilyen (azt viszont igen, hogy mi lesz benne;P).
Ismét szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt véleményt az előzőhöz, nagyon örülök, hogy tetszik a történet, és remélem, hogy a továbbiak is fognak. Azt pedig, hogy ki az a másik személy, aki nem szimpatizál Caroline-nal, legalább 1-2 fejezet erejéig még titokban van. Én tudom már, hogy ki lesz az (nyilvánvalóan, hogy is nézne ki, ha én sem tudnám?xD), és hogy hogyan fogja keverni a dolgokat (mert igen, fogja!), de csak idővel fog kiderülni. :D
Egyébként hihetetlenül élveztem ennek a fejezetnek az írását, valószínűleg azért, mivel szinte full Klaroline, de akkor is. Azt kell mondjam, hogy eddig ez a kedvenc fejezetem személy szerint. Remélem nektek is tetszeni fog. Lécci, ha elolvastátok, írjatok kommentet. Nektek nem sok idő, nekem viszont nagyon sokat jelentene. Előre is köszi!:)

The Way I Loved YOU - III. fejezet

 - Ugyan már, Bonnie! Nekem az egész nyári szünetet az apámmal meg a pasijával kell töltenem, te ezt az egy hetet fejen állva is kibírod – próbáltam megnyugtatni a barátnőmet, és ahogy a bárpultos srác lerakta elém a színes koktélt, eltátogtam neki egy köszit.

 - Azért az nem ugyanaz, Caroline – ellenkezett Bonnie. – Te bármikor lekoptathatod őket, én viszont össze vagyok zárva vele egy sátorba, és valószínűleg az erdőbe sem lenne tanácsos megpróbálni lerázni.

 - Hiszem még egy napja sem mentetek el! Ne mond, hogy ennyire borzalmas, mert azt nem hiszem el – jelentettem ki, majd belekortyoltam a koktélomba, és végignéztem a parton. A tele volt fürdő emberekkel, kint a parton pedig legalább ugyanannyian napoztak. Én is azt terveztem, hogy az italom után kifekszem a napra. Ez az egy előnye mindenképpen megvolt annak, hogy az apámnál töltöttem a nyarat: a meleg, a part, az óceán. És persze nem szabadott elfeledkezni a jó pasikról sem, fürdőgatyában.

 - Dehogynem, ilyen borzalmas – erősködött Bonnie. – Még egy napja sem vagyunk itt, és már nincs miről beszélnünk. Sosem voltunk közel egymáshoz, de otthon legalább el tudtuk egymást kerülni annyira, hogy ne legyenek kínos hallgatások, hogy vajon miről is lehetne beszélni. Itt? Már most kifogytunk a témákból.

 - Fél nap alatt nem fogyhattatok ki a témából, Bonnie!

 - Te miről szoktál beszélni apukáddal?

 - Egyetem – vágtam rá azonnal elégedetten, de ahogy utána elkezdtem gondolkozni, semmi más téma nem jutott eszembe. Bár ha jól belegondoltam volna, nem lett volna meglepő. Az már jó volt, ha havonta egyszer beszéltem az apámmal, akkor is egy kb. fél perces beszélgetésbe belesűrítettem az egészet. Azután változott ennyire meg a kapcsolatunk, miután anyuval elváltak, és apám Los Angelesben költözött. A pasijával, aki miatt elhagyta az anyámat. És éppen ez a rossz kapcsolat volt az oka, ami miatt most egy egész nyarat vele kellett eltöltenem. – Oké, más semmi nem ugrik be – sóhajtottam fel megadóan -, de a mi kapcsolatunk más, és ezt te is tudod!

 - Hát, lehet, hogy más a kapcsolatotok, de hogy nekünk sincsen más témánk, az is biztos – mondta Bonnie, és még így, telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy nagyon bántja ez a helyzet.

 - Biztos tudunk találni valamit – próbáltam megnyugtatni, és néhány ötlet máris átfutott az agyamon. – Mi lenne, ha mondjuk fel…

De nem tudtam befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban valaki a vállamra tette a kezét, és ahogy oldalra néztem, egy gyönyörű, tengerkék szempárral találtam szembe magamat, amibe azonnal elvesztem.

 - Elnézést, megkérdezhetem, hogy nem fáj-e a lábad? – kérdezte a szemhez tartozó személy, amivel azonnal kihozott a bűvöletből. Habár azt be kellett ismernem, hogy hihetetlenül dögös volt a vizes hajával, és a derekáig lehajtott szörfruhájában, mégis értetlenül meredtem rá, és ötletem sem volt, hogy miért akarna bárki idegen ilyet megkérdezni valakitől.

 - Mi van? – csak ennyit tudtam kinyögni, mire széles vigyor jelent meg az arcán, amitől csak még ellenállhatatlanabbá tette.

 - Csak azért kérdezem, hogy nem fáj-e a lábad, mert egész éjjel az álmomban jártál, és biztos fárasztó lehetett – mondta még mindig ugyanaz a vigyor kíséretében.

Az első pillanatban döbbenten meredtem rá, mert nem akartam elhinni, hogy ez a dögös pasi, aki egy csettintéssel megkaphatna bármilyen csajt éppen az én általam eddig hallott szövegek közül a legrosszabbal próbált felszedni.

Amikor a döbbenet első hatása elmúlt, képtelen voltam visszafojtani, és hangosan kitört belőlem a nevetés, és jó hosszú ideig abba sem tudtam hagyni.

 - Ez… ez tényleg beválik nálad? – kérdeztem, miután végre képes voltam a nevetéstől megszólalni.

 - Ami azt illeti, igen – válaszolta, és mintha le sem lehetett volna mosni a vigyort az arcáról, de azért látszott rajta, hogy nem ilyen reakcióra számított.

 - Mennyire is voltak részegek azok a csajok?

 - Miért? Te mennyire vagy az? – kérdezett vissza a bárpultra dőlve, amivel csak még közelebb hajolt hozzám, én pedig csak megráztam a fejem, és a táskámban kezdtem kutatni az egyik kezemmel.

 - Ehhez biztos nem eléggé – válaszoltam kivéve a táskámból az ital árát, amit leraktam a pultra, és hogy még véletlenül se kelljen még egy ilyen szöveget végighallgatnom, felkaptam a koktélom, és egy utolsó, gúnyos mosolyt küldtem a jóképű idegen felé, majd elindultam a part felé.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy közbe még mindig szorongattam a kezembe a mobilom, aminek a másik felén Bonnie-nak valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy miért nem szóltam már bele jó ideje.

 - Szóval… - emeltem a fülemhez a telefont. – Hol is tartottunk?

 - Ez meg mi volt? – kérdezte rögtön Bonnie, mintha meg is feledkezett volna arról, amiről az előbb még beszéltünk.

 - Semmiség – vontam meg a vállam, habár tudtam, hogy Bonnie úgysem láthatja. – Valami srác próbált rám hajtani a világ legrosszabb szövegével.

 - Legalább jó pasi volt?

A kérdésre egy pillanatra hátranéztem a válla felett, és meg kellett állapítanom, hogy hátulról is piszok jól nézett ki, nem csak előröl.

 - Pokolian – válaszoltam egyszerűen, majd mindketten egyszerre nevettünk fel.

…

 - Beszéltél ma már Bonnie-val? – váltottam témát hirtelen a beszélgetésben. Másnap volt már, én pedig éppen a homokos strand egyik nyugodtabb részén feküdtem a törülközőmön és napoztam, mikor Elena telefonált, és már vagy negyed órája beszéltünk, amikor végre feltettem azt a kérdést, amit akartam. Az előző napi beszélgetésünk óta már nem hallottam felőle, és habár nehezen, de sikerült valamennyire felvidítanom, és nagyon érdekelt, hogy mennyire sikerült tartósra.

 - Igen, ma reggel – válaszolta Elena. – Elég morcos volt, bár az annak is lehet az oka, hogy az apja felkeltette hajnali 5-kor, hogy még az előtt kiérjenek az erdő széli tóra, hogy a halak felébrednének.  Egész napos halászást tervezett.

Elfintorodtam. Még belegondolni is rossz volt. Sosem tudtam megérteni, mi az értelmes és élvezetes abban, hogy néma csendben várják, hogy kapás legyen. Habár, volt benne ebben az esetben jó oldala is a dolognak.

 - Legalább egy napig nem kell attól félnie, hogy nincs közös beszédtémájuk – próbáltam a pozitívumot nézni a dologban.

 - Én is ezt mondtam neki. És úgy tűnik, az apja is elég komolyan gondolja ezt – mondta Elena, majd mielőtt még rá tudtam volna kérdezni, meg is magyarázta. – Amikor felvette a telefont, lehetett hallani, ahogy a háttérbe zsörtölődött vagy fél percig, hogy ezzel elijesztjük a halakat.

Akaratlanul is, de felnevettem.

 - De nem csak ezt hallottam ám – jelentette ki sejtelmesen Elena. – Bonnie mintha egy pokolian helyes pasit említett volna.

 - Igen, a lehető legrosszabb szöveggel, amit valaha hallottam – nevettem fel, de Elena már nem tudott válaszolni, vagy ha válaszolt is, nem hallottam, mivel abban a pillanatban, mintha csak egész végig ott állt volna mellettem, megszólalt valaki.

 - Azért annyira nem lehetett rossz – hallottam, és kérdőn néztem fel a hang tulajdonosához, de még már az előtt tudtam, kivel fogom szembe találni magamat, mielőtt ránéztem volna. Ő állt mellettem, lenézve rám. A srác, aki tegnap megpróbált felszedni a bárban. És magam sem tudom, miért, de az első dolog, amin megakadt a szemem, az ismét az a gyönyörű szempár volt. De most nem merültem el menne.

 - Mindjárt visszahívlak – vágtam közbe Elena szavaiba, legalábbis úgy hallottam, éppen mondott valamit, és gyorsan leraktam a telefont, majd felháborodottan a srác felé fordultam. – Először is, honnét a fenéből veszed, hogy rólad volt egyáltalán szó? – kérdeztem. Semmi pénzért be nem ismertem volna neki, hogy róla volt szó, azt pedig még inkább nem, hogy baromi jó pasinak tartottam, és ha nem azzal a borzalmas szöveggel nyitott volna, valószínűleg még esélye is lett volna. – Másodszor pedig, koslatsz utánam?

 - Mi értelme lenne? – kérdezett vissza, és a következő pillanatba már ült is le a törülközőm végére, a lábam mellé. – Így is, úgy is egymásba botlunk, akkor meg minek erőlködjek?

 - Egymásba botlunk? Csak úgy, két napon belül másodszor? Méghozzá L.A.-ben? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, amikor pedig láttam, hogy kényelmesen elhelyezkedett a törülközőmön, és nem tervezte, hogy egyhamar feláll róla, felsóhajtva felültem én is, és csak úgy folytattam. – Én nem nevezném ezt véletlennek.

  - Nevezd csak, aminek akarod: karmának, véletlennek, sorsnak, végzetnek – kacsintott rám, én pedig hangosan felnevettem. Nagyon úgy tűnt, hogy nem adta fel a próbálkozást.

 - Komolyan abba kell ezt hagynod – mondtam, miután abbahagytam a nevetést. – Ahogy láthatod, nálam nem jönnek be ezek a szövegek. Én nem vagyok agyatlan csitri.

 - Tudom – válaszolta egyszerűen egy lágy mosoly kíséretében, és mélyen a szemembe nézett.

Hosszú percekig ültünk úgy egymással szemben, farkasszemet nézve. Ő valószínűleg próbálta kitalálni, hogy mi lenne a legjobb következő lépés, én pedig azon törtem a fejem, hogy vajon pontosan mit is akarhat ez a srác tőlem, mert képtelen voltam megmondani.

 - Oké, árulj el nekem valamit – törtem végül meg a csendet. – Ugye tudod, hogy a szövegeidnek csak az agyatlan csajok veszik be, és az értelmesek rögtön átlátnak rajta?

 - Persze, hogy tudom.

 - Akkor miért csinálod?

 - Talán pont ezzel szűröm ki a normálisakat – mosolygott sejtelmesen, a tekintetével pedig úgy nézett rám, mintha belelátna a bordáim közé, én pedig éreztem, ahogy ettől magam sem tudom, miért, elpirultam.

 - És én átmentem a teszten? – tettem fel a kérdést fölöslegesen, mert már a tekintete, a viselkedése elárulta a választ.

 - Igen.

 - Akkor gondolom nem tervezet, hogy egyhamar felkelsz a törülközőmről, igaz? – kérdeztem teljesen tárgyilagos hangon, mintha csak az időjárásról beszéltem volna.

 - Eltaláltam – vigyorodott el elégedetten, és hátradőlt, a kezére támaszkodva.

 - Akkor legalább a nevedet mondd el – mondtam, amire ha lehet, a vigyora még szélesebb lett csak.

 - Nik.

 - Nik – ismételtem meg felvont szemöldökkel, amire ő is kérdőn nézett rám. – Semmi vezeték név, vagy valami? Csak Nik?

 - Pontosan – bólintott. – És a tied?

 - Caroline – válaszoltam, és elégedetten tapasztaltam, hogy Nik várakozó tekintettel nézett rám. Amikor kb. fél perccel később rájött, hogy nem megy vele semmire, halkan felnevetett.

 - Amennyit adok, annyit kapok, igaz? – kérdezte, én pedig vigyorogva bólintottam.

 - Pontosan.

…

 - Naaaaa – húztam el hosszan az „a”-t, és próbáltam nagyon könyörgőn pislogni Nikre, de ő csak ismét megrázta a fejét.

 - Nem. Semmi esetre sem.

 - De miért? – kérdeztem durcásan, de nagyon közel álltam ahhoz, hogy hangos nevetésbe törjek ki.

Már vagy egy jó órája beszélgettünk Nikkel. Az elején még csak mindenféle semmiségekről, aztán, magam sem tudom már hogy, Nik borzalmas szövegeinél kötött ki a beszélgetés. Ebben a pillanatban pedig éppen arra próbáltam rávenni, hogy mondja el nekem azt, amin a legjobban meglepődött, hogy akár csak egyszer is bejött. Hát, mit ne mondjak, nem álltam valami fényesen. Nik hajthatatlan volt.

 - Az eddigiek is, amiket hallottam, borzalmasak, szóval nem lehet annyival rosszabb – próbáltam érvelni, de Nik továbbra is csak rázta a fejét, és ismét nemet mondott.

Ekkor szólalt meg a telefonomon az sms hang. Az előző él órában már ötödszörre szólalt meg, és az előző néggyel ellentétben ez volt az első sms, az összes többi hívás volt. Tudtam, hogy ki lehetett az: Elena, és éppen ezért nem is vettem fel. Nik előtt nem akartam magyarázkodni, hogy éppen az a bizonyos pokolian jó pasi miatt raktam le a telefont a mondata közepén.

 - Bocsi, egy pillanat – mondtam Niknek, és a mobilért nyúltam. Gyorsan átfutottam Elena üzenetét, aztán visszaírtam neki, hogy ne aggódjon, és később majd felhívom, és mindent elmagyarázok.

 - Csak nem éppen a pasidat koptatod le miattam – kérdezte Nik, amikor visszafordultam felé, én pedig felnevettem.

 - Dehogy – ráztam a fejemet. – Amikor megjelentél, éppen az egyik barátnőmmel beszéltem, és elég hirtelen tettem le a telefont. Aggódott, hogy valami bajom esett, és azért nem hívtam még vissza – magyaráztam, és egyértelműen látszott rajta, hogy örül annak, hogy nem a pasim volt.

 - És aggódnom kéne, hogy bármelyik pillanatban megszólal a telefon, és esetleg lekoptatsz? – kérdezte, én pedig felsóhajtottam.

 - Nem, nem kell – válaszoltam végül, és az gyomrom 180 fokos fordulatot vett attól a mosolytól, amit a válaszom hatására küldött felém.

 - Akkor viszont gyere el velem vacsorázni – kérte, én pedig elmosolyodtam. Ez után az egy óra után egyértelmű volt, hogy elmegyek, azonban olyan volt a helyzet, hogy egyértelműen az előnyömre tudtam fordítani. És azt is tettem.

 - Oké, elmegyek veled vacsorázni… - egyeztem bele, és elégedetten csillant fel a szeme, de én még nem fejeztem be. – De! – mondtam, és erre az egy szóra megakadt a szeme. Valószínűleg nem szokott ahhoz, hogy feltételekhez kötik a csajok azt, hogy elmennek-e vele randira vagy nem. – De csak akkor, ha elmondod, mi volt a legmeglepőbb szöveg, ami bejött.

Egy pillanatig döbbenten nézett rám, aztán nevetésben tört ki.

 - Tudhattam volna – jegyezte meg nevetve, majd végül beleegyezően bólintott. – Na jó. Ha ez kell neked. De ezt nem nevezném igazán szövegnek. Legalábbis nem olyannak, amit el lehet mondani.

 - Akkor mutasd meg – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül.

 - Mutassam meg? – kérdezett vissza, én pedig bólintottam.

 - Igen. Mintha én lennék az, akit fel akarsz szedni.

 - Ezt aztán nehéz lesz eljátszani – jegyezte meg gúnyosan, én pedig gyengéden belebokszoltam a vállába. – Oké, oké – emelte fel megadón a kezét, közben pedig nevetett. – De ha megcsinálom, eljössz velem vacsorázni.

 - Igen.

 - Semmi viszakozás. Akármit is csinálok, akármennyire nem tetszik, eljössz velem.

 - Igen.

 - Oké – mondta, és a következő pillanatban alig húsz centi közelre hajolt hozzám. A kezével a lábam mellett támaszkodott meg, és mélyem a szemembe nézett, amitől majdnem elolvadtam. – Fogadjunk – mondta, én pedig értetlenül néztem rá. Hogyan volt bármi köze ennek ahhoz, amit meg akart mutatni? De esélyem sem volt megkérdezni, mivel már mondta is tovább. – Fogadjunk, hogy meg tudlak úgy csókolni, hogy nem érek hozzád!

Döbbenve néztem rá, de a következő pillanatban az ajkai már az enyémhez tapadtak. Nem volt nagy csók, sokkal inkább egy kicsit hosszabbra sikerült szájra puszi, mégis teljesen kiürült az agyam, és a szívem majd kiesett a helyéről. Azonban visszacsókolni már nem csókoltam vissza, köszönhetően a döbbenetnek. Néhány másodperccel később vigyorogva húzódott el.

 - Azt hiszem, vesztettem – vonta meg a vállát, és elhúzódott tőlem, ránézve az órájára. – Késő van. Még néhány dolgot el kell intéznem a vacsora előtt, úgyhogy most hagylak, élvezd csak a nap sugarait – állt fel. – Fél 8-kor legyél a bárnál, ahol tegnap találkoztunk – kacsintott rám, majd zsebre dugta a kezét, és elindult a város felé.

 - Nem azt mondtad, hogy vacsorázni megyünk? – kiáltottam utána, mire menet közben megfordult, és mosolyogva válaszolt.

 - De, azt. De az meglepetés, hogy hová megyünk. Csak legyél ott fél 8-kor – kiáltott vissza, majd megfordult, és elsétált, én pedig addig figyeltem, amíg el nem tűnt a szemem elől.