The Way I Loved YOU - XXII. fejezet

Hali!

Hajnali kettő, és én ilyenkor hozom az új fejezetet. Valahogy korábban sejtettem, hogy ez lesz belőle...xD

Nem akarok sokat hablatyolni(főleg mivel majd leragadnak a szemeim), szóval csak annyit mondok, hogy a következő fejezet már az utolsó lesz (komolyan nem hiszem el,hogy eljutottam idáig!!!). Utána még persze lesz egy epilógus, de az utolsó normális fejezet az már csak egy lesz.

Jó szórakozást az új fejezethez, és nagyon szépen kérlek titeket, hogy írjatok néhány sort, ha elolvastátok a fejezetet.

The Way I Loved YOU - XXII. fejezet

 - Hogy mit csináltál? – pattant fel ültéből Elena döbbenten, és nem akart hinni a fülének. Nyeltem egyet, és megismételtem az utolsó mondatomat.

 - Lefeküdtem Nikkel.

 - Most ugye csak viccelsz velem? – kérdezte még mindig döbbenten Elena. Megráztam a fejem. – Caroline! – kiáltotta el magát, és hitetlenkedve széttárta a kezét egy pillanatra. – Mégis hogyan történt?

 - Hát… - kezdtem, és egy kaján vigyor azonnal megjelent az arcomon, hogy szépen elmagyarázzam Elenának, hogy hogyan is történnek a szexszel kapcsolatos dolgok, mintha csak egy tizenévesnek magyaráznám el, de még mielőtt belelendülhettem volna, Elena kapcsolt, hogy mit is akarok, és gyorsan leállított.

  - Oké, az megvan, hogyan történik – emelte fel a kezét grimaszolva, én pedig felnevettem. – Én úgy értettem, hogy hogyan jutottatok el odáig. Hogy hogyan sikerült berángatnia az ágyába.

 - Gyakorlatilag az én ágyam volt, de…

 - Caroline! – szólt közbe Elena, én pedig vettem egy mély levegőt, lehunytam egy pillanatra a szemem, és csak utána válaszoltam.

 - A születésnapom miatt jött – kezdtem, Elenának pedig magasba szökött a szemöldöke. Őt is ugyanúgy meglepte, hogy Nik emlékezett a dátumra, mint amennyire korábban engem is. – Csak meg akart lepni, és odaadni egy ajándékot.

 - Ajándékot? – kérdezett vissza hitetlenkedve Elena. – Milyen ajándékot.

 - Meséltem neked, hogy egyszer lerajzolt, igaz?

 - Igen.

 - Azt hozta el. – Elenának szinte leesett az álla. – Befejezte, megtartotta, most pedig bekeretezte, és elhozta nekem. Én meg egyszerűen… el voltam ájulva. Mármint, már maga az a tény, hogy emlékezett a születésnapomra, annak ellenére, hogy majdnem egy éve mondtam el neki, hihetetlen. De hogy megtartotta a képet, és hogy elhozta nekem, és odaadta, az egyszerűen… - hadartam olyan gyorsan, hogy csak akkor álltam egy megy pillanatra, amikor levegőt vettem. – Ledöbbentett. És meghatott, és ha lehetséges lett volna, valószínűleg ott olvadok el a nappali közepén, de mivel ez nem lehetséges, ezért megöleltem, ami valahogy egy csókhoz vezetett, ami aztán még többhöz, és a végén az ágyamban kötöttünk ki.

 - Hűha – Elena csak ennyit mondott, én pedig felhorkantam, és a kezembe temettem az arcomat. Elena és Bonnie kolesz szobájában voltunk, és mivel tudtam, hogy Bonnie-nak ilyenkor előadása van, ezért jöttem most. Bármennyire is az egyik legjobb barátnőm volt Bonnie, tudtam, hogy hogyan reagálna a dologra, és nem akartam hallani. – Szóval akkor Nik úgy gondolja, hogy őt választottad, nem? – szólalt meg ismét Elena, és ahogy felnéztem rá, már visszasüppedt a fotelbe, amiben korábban ült.

 - Nem igazán… - válaszoltam. – Úgy tűnik, nem igazán viseli jól a bűntudat dolgot.

 - A bűntudat dolgot? Mégis miről beszélsz, Caroline?

 - Eddig nem is tűnt fel, lehet, hogy csak azért, mert bele sem gondoltam igazán, de úgy tűnik, akárhányszor történt közöttünk valami, akár egy majdnem csók, akár pl. most a szex, én mindig kihátrálok utána. Akarom és élvezem is a dolgot, de aztán kattan valami az agyamban, és hirtelen mindent megbánok, és bűntudatom lesz, és eltaszítom magamtól, és Niknek már elege van belőle. Ez volt nála valószínűleg az utolsó csepp a pohárban, és nem tudom hibáztatni, tudod? Valószínűleg nekem is elegem lenne magamból az ő helyében – hadartam ismét, és egészen eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy mindez egy levegővel sikerült elmondanom, így muszáj volt megállnom egy pillanatra.

Elena némán bámult rám, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

 - Caroline, nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem éppen most… - kezdte volna, de mivel újra volt levegőn, és még messze nem végeztem, közbevágtam.

 - És most ezzel az ultimátummal jól kiszúrt velem. Tudom, hogy valószínűleg az őrületbe kergetem mindkettőjüket azzal, hogy még mindig nem jöttem rá, kit is akarok, de nem tudok mit csinálni. És Niknek is teljesen igaza van. Nem várhatom el tőle, hogy örökké várjon rám. Ahogy Koltól sem. Mégis… mi van, ha rosszul választok? Ha egy nap felébredek, és rájövök, hogy hibát követtem el? Ezt nem akarom. Pont ezért gondoltam azt, hogy ha megvárom, amíg valamelyikük jobban hiányzik, és akkor biztosra fogom tudni, hogy jól döntöttem. Viszont ezzel még az sem jöhet össze. Mégis mi a fenét csináljak most?

Elena egy hosszú percen keresztül nem csinált mást, csak némán bámult rám, majd lassan megrázta a fejét szem forgatva, és felnevetett.

 - Komolyan, Caroline, ott van minden az orrod előtt, csak nem veszed észre.

 - Ezt hogy érted?

 - Úgy, hogy már nagyon régen döntöttél, csak még nem jöttél rá.

Ez a kijelentése meglepett. Nem is, megdöbbentett. Mégis hogyan dönthettem valamiben úgy, hogy nem is tudom, hogy megtörtént? Igen, a legtöbb csöpögős romantikus filmben elhangzanak az ilyen mondatok, hogy „legbelül mindig is tudtam”, vagy „mindig is te voltál az igazi”, de ez a valóság, és ilyen dolgok nem történnek a valóságban.

 - Majd megérted – vonta meg a vállát Elena, kirángatva ezzel a gondolataimból, én pedig úgy döntöttem, ráhagyom a dolgot.

 - Kérlek ne mond el ezeket Bonnie-nak. Legalábbis a szex dolgot ne – kértem, és most Elenánk volt a sor, hogy meglepődjön.

 - Miért?

 - Ugyan már, hisz te is ismered. Rám nézne a legelítélőbb tekintetével, aztán meg órákon keresztül csak arról papolna, hogy mekkora hülyeséget csináltam, és hogy mégis miért állok egyáltalán még szóba Nikkel azok után, ami a nyáron történt.

 - Igaza lenne – motyogta az orra alá Elena, én pedig megforgattam a szemem. Meglepődtem volna, ha erre nem így reagál, ezért is nem lepett meg a dolog. – Egyébként is, miből gondoltad, hogy én nem fogok úgy nézni?

 - Most komolyan? – kérdeztem vissza nevetve. – Olyan dolgokat tudok rólad és Damonről, ami mellett a Nikkel történtek kb. egyelőek a semmivel. Mint például amikor kikötözött, és… – a mondatot nem fejeztem be, úgyis tudtam, hogy tudja, mire gondolok. – Vagy - gondolkoztam el hangosan, de a vigyort le sem lehetett mosni az arcomról -, amikor Damonnel több órán keresztül a kocsi hátsó ülésén feküdtetek egy takaró alatt, meztelenül, miközben Stefan…

 - Oké, oké! Értelek – vágott közbe Elena felemelt kezekkel, és beleharapott az alsó ajkába. – Komolyan nem tudom, miért gondoltam valaha is, hogy ezt elmondani neked jó ötlet lenne.

 - Mert tudtad, hogy mennyire élvezem a botrányos sztorikat – nevettem, és egy hosszúra nyúlt pillanat után Elenából is kitört a nevetés.

 - Semmit nem mondok el neked többé, az is biztos.

 - Persze. Mondogasd csak magadnak.

Egy darabig nem szólaltunk meg, csak nevettünk. Egyszerűen képtelenek voltunk abbahagyni. Akármikor egy kicsit is enyhült a nevetés, és úgy tűnt, végre abbahagyjuk, csak egymásra néztünk, és újra kezdődött elölről.

 - Te honnét tudtad? – kérdeztem, amikor végül sikerült megnyugodnunk. – Mármint, hogy Damon volt a jó döntés. Hiszen Stefannel is elmentél néhány randira, mielőtt megismerkedtél volna Damonnel, és az elején még akár órákat tudtál volna áradozni róla.

 - Fogalmam sincs. Csak… - vonta meg a vállát Elena -, csak tudtam. És azóta sem bántam meg.

 - Ahhoz képest elég gyakran hallom tőled – csipkelődtem, a szemei pedig szinte villámokat szórtak.

 - Lehet, hogy néha …

 - Néha? – kérdeztem vissza közbevágva, ugyanis ez a jelző eléggé alulértékelte a szituációt, de Elena nem törődve vele egyszerűen folytatta.

 - … veszekszünk, de az nem jelenti azt, hogy nem szeretem, vagy hogy nem választottam jól.

 - Néha? – ismételtem meg a kérdést, mire Elena egyszerűen megforgatta a szemét. A néha tényleg gyenge kifejezés volt. Damon és Elena szinte folyamatosan veszekedtek, és hetente legalább egyszer szakítottak is. Elena minden egyes alkalommal dühöngeni szokott egy sort, kihangsúlyozza, hogy ezzel tényleg vége, az éppen akkori volt az utolsó vitájuk, és nem soha látni sem akarja Damont. Ezt az első néhány alkalommal még el is hittük Bonnie-val, de amikor már negyedszer, ötödször történt meg, egyértelmű volt, hogy ezek az összezördülések, akármilyen komolyan is voltak, nem állhattak közéjük, ugyanis másnapra már ismét együtt voltak, és talán boldogabbak, mint korábban.

 - Szóval… a tegnap esti éppen miről szólt? – kérdeztem kíváncsian, ugyanis mielőtt rázúdítottam volna a saját híremet Nikről, Elena megemlítette, hogy tegnap is egy ilyesféle veszekedés történt. Persze mára már kibékültek, de érdekelt, ugyanis a legtöbbször teljesen értelmetlen dolgokból alakulnak ki az ilyen veszekedések, és mindig jó mulatság.

 - Féltékenység – válaszolta tömören Elena, és a válaszából kihallatszott, hogy habár kibékültek, még mindig nem békélt meg teljesen a történtekkel. – Mozi estét tartottunk, de mielőtt elmentünk volna hozzá, beugrottunk egy gyorsétterembe, és egy autós kiadónál rendeltünk magunknak kaját, Damon pedig meg volt győződve róla, hogy a kiadó srác flörtölni próbált velem. Amikor én ellenkeztem, mivel tényleg nem volt szó semmi flörtölésről, teljesen kiakadt.

  - Ez annyira rá jellemző - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

 - Miért? Nik nem akadna ki, ha azt hinné, hogy valaki más próbál flörtölni veled? – kérdezte, nekem pedig azonnal feltűnt, hogy csak Niket említette. Nem többes számban beszélt róla és Kolról, csak róla. Ennek ellenére be kellett ismernem, hogy igaza volt. Nik is pontosan ugyanezt tette volna, amire nekem valószínűleg ugyanolyan reakcióm lenne, mint Elenának.

 - Valószínűleg – motyogtam, és már nyitottam volna a számat, hogy témát váltsak, amikor megéreztem, hogy a zsebemben rezeg a telefonom. Mivel alig háromnegyed órája még én is előadáson voltam, és utána nem volt szükségem rá, így még mindig csak rezeg, ezért nem hallhattam a csengőhangot (mindenkinek személyre szabott volt, hogy már a csörgés pillanatában tudjam, ki az), mégis azonnal egy ember jutott eszembe. Egy személy volt az, akit a vonal másik végén akartam.

Villámsebesen halásztam ki a szinte remegő kezemmel a zsebemből a mobilom, de amikor a kijelzőjére néztem, csalódottan sóhajtott fel. Csak az apám volt az. Amíg eldöntöttem, hogy beszélek-e vele, vagy nem, talán eltartott két másodpercig, de nem vagyok benne biztos, és kinyomtam. Minden nap próbálkozott, többször is, és én minden egyes alkalommal kinyomtam.

 - Megint az apád volt? – kérdezte Elena csendesen, én pedig bólintottam, de az agyam teljesen máshol járt. – Tudod, lehet, hogy beszélned kéne vele. Hibázott, az igaz, de csak neked akart segíteni. Próbált megvédeni téged.

 - Persze – helyeseltem, miközben azt sem tudtam, hogy miről van szó. Egyetlen egy dolog körül forogtak csak a gondolataim, hogy azt akartam, hogy Ő legyen az. Hogy ő hívjon fel, hogy ha nem lett volna lenémítva, akkor az ő csengőhangját halljam meg.

 - Bocs, Elena – ugrottam fel ültemből, a szoba ajtóhoz közeli sarokba siettem, felkaptam a táskámat, és már indultam is kifelé. – El kell intéznem valami nagyon sürgőset.

Lehet, hogy néhány perccel ezelőtt még hülyeségnek tűnt az, amit Elena mondott, de igaza volna. Sokkal korábban meghoztam már ezt a döntést, és végre itt volt az ideje, hogy el is mondjam az érintett személynek.

…

Vettem egy mély levegőt. Miután elrohantam Elenától, többször is próbáltam hívni, de mivel egyszer sem vette fel a telefont, ezért nagyon rövid időn belül úgy döntöttem, hogy nem fogok arra várni, hogy visszahívjon, helyette a saját kezembe veszem a dolgokat, és éppen ezért álltam most az ajtaja előtt.

Még úgy az ajtó előtt állva, hogy néhány perccel előbb teljesen biztos voltam benne, hogy nem csinálok hülyeséget, ideges voltam. Tudtam, hogy még meggondolhatom magam, de ha a döntésem hülyeség volt, akkor ez teljes őrültség.

Éppen ezért a következő pillanatban hirtelen, minden gondolkodás nélkül felemeltem a kezem, és bekopogtam az ajtón. Néhány másodpercig csend volt az ajtó másik felén, majd lépéseket hallottam, és ahogy kinyílt az ajtó, döbbenten bámultam arra, aki kinyitotta az ajtót.

Mégis mit keres Klaus pont most Kol kolesz szobájában?