The Way I Loved YOU - XVII. fejezet

Sziasztok!

Visszatértem, és hozom is az új fejezetet. El sem hiszitek, milyen jó érzés volt tegnap/ma este nyugodtan leülni, és végre újra írni. Egész eddig fel sem tűnt, milyen elvonási tüneteim voltamxD Na, de ez nem lényeg.

Az új fejezet, ahogy már mondtam, a múltban játszódik. És szokásomhoz híven sikerült megint túlszámolnom magam, és túl sokat terveznem egy fejezetre (a múltas részeknél mindig ez van), és mivel legalább duplája lett volna egy átlagos fejezetnek, ezért végül itt, ahol végül tényleg véget ér a fejezet úgy döntöttem, hogy ketté szedem, és inkább két részletben írom meg. Így legalább nincs bennem az, hogy sűrítenem kell, kifejthetek rendesen mindent, és azt tudom ide kitenni, amit elképzeltem (nagyjából). Éppen ezért is úgy döntöttem, hogy a következő múltas részt nagyon hamar, vagyis a 19. fejezetként már hozni fogom. Pont azért, mivel szorosan kapcsolódik a ehhez a fejezethez, és mivel azon kívül már csak egy múltas részt tervezek, ami attól függően fog jönni, hogy milyen gyorsan fogom tudni lezárni a történetet, ugyanis az lesz az utolsó előtti fejezet.
A fejezetben való történtekről - olvastam a komikban, hogy többen is szívesen olvasták volna, hogy Nik hogyan is rajzolja le Caroline-t. Sajnálom, de ez nem fogom megírni, csak utalások vannak rá (ebben a fejezetben is), és a fontossága igazából annak a rajzolásnak majd néhány (1-2) fejezettel később lesz.

Oké, azt hiszem túl sokat fecsegtem - jó szórakozást a fejezethez, és ha írtok egy véleményt, miután elolvastátok a fejezetet, akkor azt nagyon megköszönöm:)

The Way I Loved YOU - XVII. fejezet

 - Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian oldalra döntve a fejem, ahogy Nik némán felém nyújtotta a bukósisakot. Mindig ez volt. Sosem árulta el, hogy mit tervezett arra az estére(ha korábban nem beszéltük meg, persze) , mindig csak ilyenkor mondta el, teljesen meglepve engem, most azonban csak megrázta a fejét.

 - Majd meglátod.

 - Naa. Mond már el! – próbálkoztam kiskutya szemekkel, mire csak nevetve megrázta a fejét, és szó szerint a kezembe nyomta a sisakot.

 - Pattanj fel – bökött a fejével a háta mögé. – Majd meglátod, hová megyünk, amikor odaértünk.

Tettetett durcázással lebiggyesztettem az alsó ajkamat, de azért gyorsan felvettem a sisakot, mert nagyon kíváncsi voltam, hová is mehetünk. Felültem mögé, átöleltem a derekát, és szorosan nekidőltem. Ezt már az első alkalomtól kezdve imádtam, és nem feltétlenül a motorozás lehidaló élménye miatt, sokkal inkább Nik közelségének köszönhetően. Az állammal rádőltem a vállára, mire a szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodott, majd egy pillanatra felém fordult, és nyomott egy gyors puszit az arcomra. Meglepett, hogy még ennyi idő után is képes voltam elpirulni akár ennyitől is, és most is ugyanez történt. Én boldogan vigyorogtam, miközben ő beindította a motort, majd elindultunk.

Már néhány perc után sejtettem, hogy hová mehetünk, de amikor az utolsó sarkon bekanyarodtunk, már biztos voltam benne. Néhány pillanat múlva pedig Nik leállította a motort. Egy már ismerős, elhagyatott utca képe tárult elém, és ahogy a házak felé néztem, meg tudtam állapítani, hogy ugyanott voltunk, ahol néhány héttel ezelőtt. A házak, az utca, még a barkács üzlet is ugyanúgy nézett ki, mint az első randinkon, annyi különbséggel, hogy most az üzletben halványan pislogott a lámpa.

 - Miért volt olyan titkos, hogy ide jöttünk vacsizni? – kérdeztem levéve a fejemről a sisakot, miközben ő leszállt a motorról.

 - Ki mondta, hogy vacsorázni jöttünk ide? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd szinte már automatikusan felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen a motorról. Nem volt rá szükségem, természetesen, mégis olyan kedves gesztus volt tőle, amit mindig megtett, akárhányszor csak megérkeztünk valahová, hogy a pillangóimat a gyomromban mindig felélesztette.

 - Akkor úgy tűnik, enni nem fogunk – jegyeztem meg magamnak motyogva, miközben próbáltam rájönni, mit is tervez. Őszintén szólva, ötletem sem volt. A vacsora nagyon romantikus dolog volt tőle, de más dolog eszembe sem jutott, amit lehetne egy tetőn csinálni. Végül is… az csak egy tető.

Nik pillanatok alatt lezárta a járművet, majd a vállamat átkarolva a bolthoz mentünk, és minden kopogás, vagy csengetés, vagy bármi nélkül beléptünk a helységbe, annak ellenére, hogy az ajtóra ki volt téve a zárva tábla.

Amikor múltkor itt jártunk, nem néztem körül a boltban – az igazat megvallva, eszembe sem jutott akár csak egy pillanatra is körülnézni. Az agyam teljesen máshol járt, és éppen azzal próbáltam meggyőzni magamat, hogy Nik nem egy sorozatgyilkos, aki éppen engem szemelt ki a következő áldozatának. Most azonban, ahogy beléptünk, körbenéztem. Talán azért, mert most már biztosra tudtam, hogy Nik nem sorozatgyilkos, vagy csak azért, mert már nem volt ezek a gondolatok mellett a szokásos első randis izgulás is, nem tudom, de ahhoz képest, hogy egy elég elhagyatott helyen volt a bolt, még a gyér világításban is meglepődve tapasztaltam, hogy igen felszerelt. A szoba két falán több polc volt felszerelve, amin különböző barkács felszerelések voltak kirakva. Az egyik oldalon a földre néhány fűnyíró volt kiállítva, a másik sarokban pedig egy kisebb asztal volt elhelyezve, ami néhány satut mutatott be „használat” közben. A bejárati ajtóval szemben volt egy pultra kirakva a kassza, ami mögött egy kicsit pufók férfi néhány papír fölé hajolva számolt valamit. Az ajtó hangjára felkapta a fejét, majd ahogy meglátott, olyan hirtelen és gyorsan pattant fel, mintha csak egy madárka súlyával rendelkezne, és vigyorogva lépett ki a pult mögül.

 - Klaus, barátom, azt hittem már nem is bukkantok fel – mondta nagyon erős külföldi akcentussal, bár abban nem voltam biztos, hogy pontosan milyennel is. Mosolyogva nyújtott Niknek kezet, aki megrázta.

 - Danny – köszöntött egy bólintással.

 - Meg kell mondjam, nem túloztál, amikor a barátnődről beszéltél – nézett végig rajtam tüzetesen, mire éreztem, hogy ugyan nem feltűnően, de Nik karja a vállam körül kicsit szorosabban húzott magához. Mintha csak tudat alatt akarta volna kimutatni, hogy nem vagyok szabad préda, amitől halványan elmosolyodtam. – Felvittem a tetőre, amit kértél. A pótkulcsot itt hagyom majd a pulton, amikor elmentek, zárjatok be magatok után.

 - Persze – bólintott Nik azonnal.

Kibontakoztam az öleléséből, majd felé fordultam, és lábujjhegyre állva adtam egy gyors csókot neki.

 - Beszélgess vele nyugodtan, ha akarsz, ismerem az utat – suttogtam az ajkaiba. – Én addig megnézem a meglepetést – kacsintottam rá, majd még egy csókot adtam neki. – De azért ne maradj sokáig – tettem azért még hozzá, majd Danny felé fordultam. – Örülök, hogy találkoztunk – mondtam, majd a hátsó ajtó felé indultam.

 - Haver, véletlenül nincs egy lánytestvére? – hallottam még a lépcső aljáról, ahogy Danny megszólal, mire Nik felnevetett, és én is elmosolyodtam. Nik válaszát már nem hallottam, de az egyértelmű volt, hogy Dannynek nem volt szerencséje.

Habár azt Nik már elmondta, hogy nem vacsorázni jöttünk, valamiért amikor felértem, mégis azt vártam, hogy ugyanaz a látvány fogadjon, mint amikor először itt voltam. Ehhez képest semmi sem fogadott. Szó szerint. Nem voltak fények, lámpa pedig láthatóan nem volt kitéve, ezért az egyetlen fényforrás a város fényei és a Hollywood tábla volt, ami nem volt valami sok. Az asztal is eltűnt, a székekkel együtt, egyedül egy gitár volt az ajtóval szembeni párkánynak neki támasztani, bár azt úgy gondoltam, hogy Danny hagyhatta itt. Igaz, hogy mást nem láttam, amit felvihetett volna Danny, ahogy mondta, de Nik egy szóval sem említette korábban, hogy tudott volna gitározni.

Újra körbe néztem, hátha a félhomály miatt nem vettem észre valamit, de semmit sem láttam. A tekintetem visszatért a gitárra, és egy pillanatra elgondolkoztam, mit találhatott ki Nik.

Sok időm azonban nem volt rá, mert néhány pillanat múlva már egy erős férfi kezet éreztem, ahogy a derekam köré fonódik, magához húzva. Az első pillanatban összerezzentem az érintésétől, mivel olyan hangtalanul jött, hogy észre sem vettem, de aztán mosolyogva dőltem neki. Aztán alig néhány centire eltávolodtam tőle, de csak azért, hogy felé forduljak, és a kezemet a nyaka köré fonva megcsókoljam.

 - Gyors voltál – suttogtam az ajkaiba, ki se nyitva a szememet, és mielőtt még válaszolhatott volna, újra megcsókoltam.

 - Danny egyetértett velem, hogy nem várakoztathatom meg a gyönyörű barátnőmet, aki csak rám vár a tető.

 - Gyönyörű, ha? – kuncogtam fel. – Egyre jobban kedvelem a srácot – mondtam, majd miután az ajkaink újra összeértek, erőt vettem magamon, kiváltam a csókból, és távolabb húzódtam tőle, de a karom még mindig a nyaka körül volt. – Honnét ismered?

Nagyon úgy tűnt, hogy Niknek még mindig teljesen máshol járt az agya, mert értetlenül nézett rám. Felnevettem, megráztam a fejem, és gyorsan megmagyaráztam a kérdést.

 - Dannyt. Az első randinkon azt mondtad, hogy nem a munkád miatt ismered. Akkor honnét?

 - Egyetem alatt szobatársak voltunk – vonta meg a vállát egyszerűen Nik. – Aztán úgy alakult, hogy azóta is rendszeresen beszélünk.

 - Vagyis rendszeresen jártok inni – fordítottam le a mondatot gonosz vigyorral, mire ő is elmosolyodott.

 - Túl jól ismersz már – rázta a fejét hitetlenkedve, majd hirtelen megragadta a tarkómat, magához húzott, és mélyen, szenvedélyesen megcsókolt. Én pedig viszonoztam.

Hosszú percekig egymás karjaiban álltunk, és csak csókolóztunk. Amikor végül kiváltunk a csókból, csak azért tettünk, mert már mindketten levegőért kapkodtunk. Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattunk egymás szemébe nézve, mivel teljesen elvesztettem az időérzékemet, de végül vettem egy mély levegőt, és megtörtem a csendet.

 - Tudod, nem mintha panaszkodni akarnék, vagy valami – kezdtem, és ahogy megint körbenéztem a tetőn, a szemem sarkából láttam, hogy Nik felvont szemöldökkel várja a mondat befejezését -, de amikor legutoljára itt jártam, világítás volt, megterített asztal, gyertyákkal, pizzával, meg mindennel. Most meg, hát… - túrtam bele a hajamba, majd a másik kezemmel a hátam mögé mutattam, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki úgy magam, hogy ne értse félre a dolgot. Mert igazából csak arra akartam rámutatni, hogy ötletem sem volt, hogy mi fog következni.

 - Mondtam már, nem vacsorázni jöttünk – mosolyodott el kajánul.

 - Igen, erre már magamtól is rájöttem, köszönöm – morogtam, és amikor egy jó fél perc csend után is  (ami alatt végig kérdőn néztem rá, csak úgy mellékesen megjegyzem) csak mosolygott rám, de nem szólalt meg, megforgattam a szememet, és megszólaltam újra. – Oké, tudom, hogy meglepetés, de most már itt vagyunk, szóval már nyugodtan elmondhatod, mit találtál ki.

 - Várj még egy fél percet – emelte fel a kezét, és ekkor tűnt fel, hogy miközben mosolygott, mintha a figyelme máshová terelődött volna. Mintha… hallgatózott volna. A következő pillanatban egy kocsi motor felbőgött a közelben, majd lehetett hallani az egyre távolodó hangját, míg végül teljesen eltűnt a messzeségben. Amint ez megtörtént, Nik letette a kezét. – Most már egyedül vagyunk – kacsintott rám, majd elengedte a derekamat, és ellépett tőlem, egyenesen a gitár felé indulva.

 - Honnét tudod, hogy ez Danny kocsija volt? – kérdeztem hitetlenkedve.

 - Mert mielőtt feljöttem, azt mondta, hogy tíz percnél nem marad tovább – válaszolt a válla fölött hátra nézve egy pillanatra, de tényleg csak annyira, ugyanis a következő másodpercben már oda is ért a gitár elé, és olyan könnyedén kapta fel a hangszert, mégis olyan óvatosan, hogy az lenyűgöző volt.

 - Tudsz játszani rajta? – kérdeztem, közelebb lépve hozzá, miközben ő a gitár pántját az egyik karján áthúzta, és felém fordult.

 - Igen. És mielőtt megkérdeznéd – tette hozzá vigyorogva -, játszani is fogok. De énekelni te fogsz.

Felnevettem a kijelentésére. Jó vicc volt, nagyon is jó. De egyértelmű volt, hogy csak vicc. Ugyanis Nik tudta, hogy féltem mások előtt énekelni. Azután, hogy egyszer meghallott véletlenül, elmondtam neki, és úgy tűnt, nem is erőlteti. Éppen ezért voltam annyira biztos benne, hogy csak viccel. De ahogy a rövid nevetés után ránéztem, az arca teljesen komoly volt. Nem volt ott rajta az a csíntalan mosoly, és nem is csillogott úgy a szeme, mint ahogy akkor szokott, amikor csak ugratott. Szóval tényleg komolyan gondolta. Ezt tervezte az estére, és azért nem mondta el, mert biztosra tudta, hogy ha előre megmondja, lefújom az egészet.

Lefagyott az arcomról a mosoly, és megráztam a fejemet.

 - Nem – jelentettem ki határozottan, ő pedig, hogy ellensúlyozza a fejrázásom, elkezdett bólogatni. – Ne is álmodj róla.

 - Ugyan már, Caroline!

 - Nem!

 - Pedig nekem úgy rémlik, hogy megígérted – gondolkozott el elém lépve, közben a gitárt a háta mögé tolta, a másik kezével pedig megragadta a derekamat, és magához húzott. Mindent megpróbált bevetni, csak hogy meggyőzzön. De nem fog neki sikerülnie. Nem és kész.

 - Még mindig nem tudom, hogy egyezhettem bele – mondtam, és próbáltam nem az ajkait bámulni, amik túlságosan is közel voltam az enyémekhez, ez által sokkal nehezebben ment a koncentráció. De nem fogom megadni magam. – Egyébként sem láttam még semmilyen jelét annak a rajznak, amit ígértél cserébe – próbáltam kibúgót találni az éneklés alól.

 - Az utolsó simításokat végzem már csak rajta. Néhány nap, és megkapod – vigyorodott el elégedetten.

 - És mégis azt hogy csinálod? – kérdeztem. – Hiszen már nem látod, hogy mit kellene rajzolnod. Akkor hogyan csinálod?

 - Csináltam rólad egy képet még az előtt, hogy elkezdtelek volna rajzolni.

 - És akkor miért kellett három órán keresztül mozdulatlanul ül…? – kérdeztem felháborodottan, de hirtelen csókkal félbeszakította a mondatomat. Az első pillanatban még talán dühös is voltam miatta, de a következőben már képtelen voltam rá, és egyszerűen megadtam magam neki, és nyelve elképesztő érzésének.

 - Énekelj – suttogta, amikor hosszú idő múlva kivált a csókból. Lehunyt szemmel, némán megráztam a fejemet, de közben éreztem, hogy nagyon közel állok ahhoz, hogy beadjam a derekamat. Niknek sikerült elvennie az eszemet, és tudtam, hogy ha még egyszer megkéri, már nem fogok tudni nemet mondani. – Kérlek – búgta a fülembe, mire lassan kinyitottam a szemem. Nem fogom megadni magam. A tekintetem azonnal megtalálta a kiskutya szemeit, és ellentétben az alig fél órával korábban én általam bevetett kiskutya szemekkel, ez használt is, mert amikor néhány másodperc múlva Nik újra megszólalt – kérlek -, én csak az ajkamba haraptam, és azzal a tudattal válaszoltam, hogy borzalmasan meg fogom bánni ezt.

 - Oké.

 - Ez az! – kiáltott fel örömében Nik, majd egy gyors csókot nyomott a számra, néhány lépést hátra lépve tőlem újra maga elé húzta a gitárját, és úgy kezdett el beszélni. – Azért nem tettem fel most a világítást, mivel tudom, hogy nem szeretsz mások előtt énekelni, és gondoltam, megkönnyítem a dolgodat.

Erre értetlenül felvontam a szemöldökömet, ő pedig folytatta.

 - Mivel majdnem teljesen sötét van, arra gondoltam, hogy beállnék az árnyékba, úgy, hogy ne láthass – magyarázta. – Itt vagyok, mégis olyan érzés lehetne, mintha csak egyedül lennél, és nem hallana senki sem. Ha pedig úgy érzed, hogy már magabiztosabb vagy, akár ki is jöhetek közben lassan onnét.

Bele kellett harapnom az ajkamba, nehogy kicsússzon véletlenül a számon, hogy mennyire szeretem. Mert így volt, és ha egészen eddig nem voltam ebbe biztos, akkor ez volt az a pillanat, amikor egyértelműen tudtam. Egyszerűen csodálatos volt. Mindig is egy hozzá hasonló srácról álmodtam, és szinte hihetetlen volt, hogy most itt állt előttem életnagyságban, és az enyém volt. Csak az enyém.

Szóval ahelyett, hogy kimondtam volna, hogyan is érzek, és ezzel valószínűleg véglet elijesztettem volna magamtól, és elmosolyodtam, és azt mondtam:

 - Rendben, kezdjük.