The Way I Loved YOU - XIII. fejezet

Sziasztok!

Mivel nekem egész héten szünet van a suliba, ezért ilyenkor esténként most van időm, és már sikerült is megírnom a következő fejezetet. Nem ígérem biztosra, de ha a következő estéken is lesz energiám, és ha az ihlet nem száll el, mint ahogy néha szokta csinálni, akkor a héten még több, de legalább egy fejezetre lehet számítani.
Erről a fejezetről csak annyit, hogy ott folytatódik, ahol a 11. befejeződött. Ha pedig emlékeztek még, hogy korábban mondtam, hogy nem csak Finn nem kedveli Caroline-t, hanem más is - na, most végre fény derül arra, hogy ki az.
Többet nem mondok semmit, a fejezet után még lesz egy rövid megjegyzésem a résszel kapcsolatban, egyébként pedig jó szórakozást a fejezethez!:)

The Way I Loved YOU - XIII. fejezet

 - Istenem, hogy hiányzott ez – suttogta, ahogy hosszú idő után (ne kérdezze senki, meddig tartott a csók, mert képtelen lennék rá, hogy meg tudjam mondani, ugyanis amint az ajkai az enyémekhez értek, elvesztettem teljesen az időérzékemet) kivált a csókból, amire én egy halk nyögéssel válaszoltam. Nem akartam elengedni, nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak. Nem akartam visszakerülni a valóságba, ahol bármelyik pillanatban felbukkanhat Elijah a kávékkal, vagy még rosszabb, Kol és Rebekah. Az pedig a lehető legrosszabb lett volna.

 - A számból vetted ki a szavakat – motyogtam úgy, hogy még véletlenül se értse meg, amit mondtam, miközben a szememet még mindig nem nyitottam ki, remélve, hogy ezzel nem fog elmúlni a varázs.

Nik mintha csak megérezte volna ezt, nem engedett el, nem lépett el tőlem, helyette a kezébe fogta az arcom, és még több, egymás utáni, rövid csókot adott az ajkaimra.

 - Hogy is van az a tovább lépés dolog? – kérdezte kajánul rám mosolyogva.

Vettem egy mély levegőt, és hátrébb léptem egyet, ezzel kikerülve a hatásköréből, ami azonnal meg is hozta a hatását. Mintha pofon vágtak volna. Éppen az előbb csaltam meg a barátomat a bátyjával. A bátyjával! Hogy voltam képes ezt tenni? Tudtam, hogy ez lesz a következménye, akkor meg miért nem állítottam le? Mert élvezted. És újra meg akarod tenni – szólalt meg bennem a kisördög, amire megráztam a fejemet. Olyan mélyre kell elásnom ezeket a gondolatokat, hogy soha többé ne tudjanak feltörni.

Éppen nyitottam volna ki a számat, hogy ezt Nikkel is közöljem, és hogy elmondjam neki, hogy Kollal vagyok, és vele is szeretnék lenni, és hogy ez soha többé nem történhet meg, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó mögöttünk. Azonnal sarkon fordultam, és a kisírt szemű Estherrel, és az ő vállát átölelő, komor tekintetű Finnel találtam szembe magamat. Azonnal beindult az agyam. Mi történt volna, hogy ha tíz másodperccel korábban lépnek ki azon az ajtón? Nik karjaiban találtak volna, teljesen félreérthető szituációban (az mellékes, hogy tényleg történt is olyan, amit félre lehet érteni, de erről nekik nem kell tudniuk; nem szabad tudniuk), és soha életemben nem tudtam volna kimagyarázni belőle magamat. Se előttük, se Kol előtt.

 - Caroline, hát te mit csinálsz itt? – kérdezte meglepetten Esther.

 - Kolt kísértem el; gondoltam, kelleni fog neki egy kis támogatás.

 - És most hol van? – nézett körbe, majd újra megszólalt, amikor látta, hogy Nikkel kívül nincs senki más a családból itt. – És a többiek? Ők hová tűntek?

 - Kol elment Rebekah-t megkeresni, aki nem viseli jól a történteket, Elijah pedig kávéért ment – magyaráztam, és a szemem sarkából láttam, ahogy Nik vett egy mély levegőt, majd lassan megfordult, visszament a székekhez, és újra lerogyott az egyikre.

…

Az éjszaka hosszú volt, szinte végtelennek tűnt. Elijah nem sokkal az után ért vissza mindenkinek egy adag kávéval, hogy Esther és Finn kijöttek a kórteremből. Kol és Rebekah sokáig nem bukkantak még fel. Fogalmam sincs, hogy azért, mert ilyen sokáig tartott Kolnak megtalálnia a húgát, vagy mert nehezen tudta megnyugtatni, de az tény, hogy amikor visszaértek, Bekah-nak még mindig könnyes volt a szeme, ami azt jelentette, hogy nem sikerült a legjobban a megnyugtatás. Klaus, aki egészen addig mozdulatlanul ül (megint) a széken, abban a pillanatban felnézett, és amint találkozott a tekintete Rebekah-éval, aki egyébként szintén a testvérére nézett, felkelt, szó nélkül odasétált hozzá, és szorosan magához húzta. Habár arra számítottam, hogy Rebekah-ból újra kitör a sírás, meglepő módon nem ez történt, helyette a lány vett néhány mély levegőt, és pillanatok alatt sikerült lenyugodnia. Kol említette korábban, hogy kettejük között sokkal szorosabb a testvéri kötelék, bármennyire is folyamatosan marják meg viccelődnek egymással, és ennek a tökéletes példájának voltam akkor tanúja – és akaratlanul is elmosolyodtam. Ez persze hamar lehervadt, de jó volt néhány pillanatra azt gondolni, hogy ahogy Rebekah megnyugszik, minden más is ilyen egyszerűen rendbe jöhet.

Nem így történt. Hosszú órákig vártunk a kórterem előtt. Valaki mindig volt bent a család fejével, hogy ha magához térne, ne találja magát egyedül, a többiek pedig, akik kint várakoztak, némán reménykedtek abban, hogy a következő másodpercben majd nyílik az ajtó, és aki éppen bent van mosolyogva jön ki elújságolni a jó hírt, hogy a férfi felébredt.

Persze ez nem történt meg, és miközben várakoztunk, mindenki a maga módján próbálta levezetni a felgyülemlett feszültségét. Elijah, ahogy korábban is, fel-alá mászkált, és habár azt mondhatom, hogy egy rövid ideig még talán megnyugtató is volt ez a mozgás, maximum negyed óra után már csak még jobban fel tudta idegesíteni az embert. Nik ugyanúgy ült, a térdén könyökölve, és a fejére hajtva a kezét, mint amikor Kollal megérkeztünk, és a padlód bámulta. Rebekah a folyosónak a velünk szemben lévő felén, a földön ült, a hátát a falnak vetve, és a falon meg a padlón lévő csempéket számolta. Finn  egyszerűen a falnak támaszkodva, keresztbe font lábakkal állt, és bámult maga  elé. Kol mellettem ült, és ahogy fáradtan a vállára hajtottam a fejemet, és néztem a többieket, ő az engem átkarolt kezével játszott az egyik hajtincsemmel. Tudom, hogy nem kellett volna, de sokkal többet pillantottam a másik oldalamon ülő Nik felé, és bűntudatot éreztem, hogy mellette vagyok a testvére karjaiba azután, ami történt, amikor éppen a történtek miatt kellett volna bűntudatot éreznem.

A szemeim egy idő után már alig bírták, úgy éreztem, majd leragadnak, és már éppen lehunytam volna őket, hogy egy rövid ideig aludjak, amikor kinyílt az ajtó, és kilépett Esther. Mindenki reménykedve kapta fel a fejét, de ő csak némát megrázta a fejét. Rebekah automatikusan kelt fel a földről, és miután röviden megölelte az anyját, bement a kórterembe, és becsukta maga mögött az ajtót.

Azt gondoltam, hogy mint korábban, most is majd Esther le fog ülni Nik mellé, megfogja a fiú kezét, és úgy nézi az ajtót, de most nem ez történt. Helyette felém fordult, és megszólalt:

 - Caroline, beszélhetnék veled egy pillanatra? – kérdezte, és pedig meglepődve néztem rá, de elnyomva egy ásítást bólintottam, majd amikor a fejével a folyosó egy távolabbi részére bökött, felálltam, és követtem. Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó, így kíváncsian néztem rá ahogy megállt, és felém fordult.

 - Miről van…? – kezdtem volna kérdezni, de Esther komoran közbevágott.

 - Fejezd be!

Nem mondott többet, én pedig értetlenül meredtem rá. Mégis mi a fenéről beszél? futott át az agyamon, és ahogy belenéztem a szemébe, rájöttem, hogy már nem csak komorság tükröződik az arcán. Dühtől égett a nő arca, nekem pedig csak egy dolog jutott eszembe, amivel ezt kiválthattam. Nem, nem, nem. Az nem lehetséges. Az lehetetlen! Akkor nem várt volna ennyi ideig, nem igaz?

 - Tessék? – nyögtem ki végül.

 - Egészen eddig elnéző voltam, próbáltam meggyőzni magamat a fiaim érdekében, hogy nem olyan vagy, amilyennek gondoltalak először, de ahogy játszadozol a fiaimmal éppen az ellenkezőjét mutatja. Szóval nem érdekel, mi a célod vele – pénzre utazol, vagy csak szimplán viccesnek gondolod, ha két testvér fejével szórakozhatsz, de most azonnal be kell fejezned!

Döbbenten meredtem a nőre. Egyrészt azért, mert ilyen dühkirohanást még eddig nem láttam tőle, és amilyen kedves volt mindig, azt hittem, hogy a konfliktusait is nyugodtan kezelné – láthatóan ez nem igaz. Másrészt pedig mert úgy beszélt az egész helyzetről, mintha már a kezdetektől fogva tudott volna. Mintha azóta tudta volna, hogy mi van köztem és Nik között, hogy Nik belépett a Mikaelson család nappalijába. És végül pedig azért, mert azzal vádolt, hogy az egész nekem szórakozást csak – vagy ami még rosszabb, csak pénzt akarok kicsikarni belőlük! Felháborító és sértő is volt egyben! Nem volt szükségem pénzre, boldogultam magamtól is, és ha szükségem is lenne rá, akkor sem egy pasit próbálnék behálózni, hogy aztán megkopaszthassam. Egy rendes munkát keresnék. Ami pedig a szórakozást illeti – soha életemben nem tennék senkivel sem ilyet. Nekem is elég nagy gyötrődés kezelni ezt a helyzetet, próbálni ellenállni Niknek, főleg úgy, hogy közben pedig elviselhetetlenül vonzódom hozzá (azt hiszem ezt a ma esti után kijelenthetem), nem hogy még saját magam idézzek elő egy ilyen szituációt!

 - Látta a csókot? – kérdeztem végül egy mély levegő után, Esther pedig válaszként bólintott. – Nézd, Esther…

 - Mrs. Mikaelson – vágott közbe ismét. – Neked Mrs. Mikaelson.

 - Rendben… - vettem egy mély levegőt, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan is tudnám a legjobban megmagyarázni a helyzetet a nélkül, hogy bármilyen apró utalást is tegyek a nyáron történtekre, mert ha csak beképzeltem, hogy mindenről tud, akkor nem kell tudnia a múltról is. – Nézze, Mrs. Mikaelson, az a csók nem az volt, aminek tűnt. Igen, tudom, hogy megtörtént – emeltem fel a kezemet, hogy megállítsam abban, hogy megint közbeszóljon -, de meg tudom magyarázni. Nik össze volt törve amiatt, ami az apjával történt, én pedig próbáltam megvigasztalni, és egyszerűen csak… megtörtént. – Oké, ez nem a legjobb indok arra, hogy miért tettem. – Nem jelentett semmit. Megtörtént, de nem jelentett semmit. Ezért arra szeretném kérni, hogy…

 - Mondj egy jó indokot arra – emelte fel a mutatóujját fenyegetőn -, hogy miért ne mondjam el a fiamnak azt, amit láttam. Ami korábban köztetek történt.

 - Ami korábban? – kérdeztem vissza, és amint megláttam a nő arckifejezését, tudtam a válaszát. Tudta. – Nik beszélt a nyárról?

 - Csak annyit mondott, hogy találkozgat egy lánnyal, és mivel a családom tagja, és ezért meg akarom védeni, muszáj volt néhány dolgot megtudnom arról a lányról.

 - Maga… Hogyan? Kémkedett utána, vagy? Belenézett a mobiljába, feltörte az e-mail címét, vagy hogyan?

 - Ezek sem valami rossz ötletek, de én jobban szeretem a magándetektíveket. Sokkal… - gondolkozott el hangosan, én pedig sokkolva meredtem rá. – egyszerűbb. Tisztább.

Komolyan azt mondta, hogy sokkal könnyebb magándetektívet fogadni a saját családja utáni kutakodásban, mint hogy saját maga csinálja? Magándetektívet?! Megőrült ez a nő? ez volt az egyetlen értelmes gondolat, ami átfutott az agyamon.

 - Repesve várom azt az indokot – szakított ki a gondolataimból, és ennek köszönhetően, és a döbbenetnek, amin még mindig nem tudtam magam túltenni, beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy mire is gondolt. Ki is nyitottam a számat, majd becsuktam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ötletem sem volt, mivel tudnám meggyőzni, hogy ne mondjon semmit se Kolnak, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is tudtam volna semmi ilyet mondani.

 - Nagyon szeretek Kollal lenni, Mrs. Mikaelson – mondtam végül. – Tudom, hogy ezt most valószínűleg nem hiszi el, de őszintén mondom, hogy vele akarok lenni. Tudom, hogy hibáztam, és tudom, hogy ezt sosem fogja megbocsátani nekem, de ne törje össze a fia szívét csak azért, mert van egy véleménye rólam. Hibáztam, de többé nem fogom ezt a hibát újra elkövetni.

Esther nem válaszolt semmit, csak némán visszasétált a gyerekeihez.

…

Hétfő este volt. Semmi változás nem volt szombat éjszaka óta, és Kollal ketten az egyetem miatt hétfőn délután visszajöttünk.

Egész idő alatt, amíg ott voltunk, folyamatosan idegeskedtem. Egyrészt én is aggódtam Kol apukájáért, másrészről pedig rettegtem attól, hogy esetleg Kol megtudja, hogy mi történt Nikkel a kórház folyosóján. Vagy előző nyáron. De úgy tűnt, Esther meggondolta magát, és nem mondott semmit sem a fiának.

Emellett akármennyire is akartam, nem tudtam beszélni Nikkel. Az Estherrel való beszélgetés után a nő biztosra ment, és mindig úgy intézte a történéseket, hogy Nik és én véletlenül se maradjunk kettesben. Vagy attól félt, hogy újra megtesszük, vagy nem akart kockáztatni, vagy pedig csak nem akarta, hogy megbeszéljük a dolgokat, nem tudom, de az biztos, hogy sikerült neki. Egész idő alatt alig beszéltünk két mondatot, pedig szinte végig egymás mellett ültünk.

Éppen ezért tartottam most a telefonomat a kezembe, fel-alá járkálva a szobámba, azon rágódva, hogy vajon felhívjam-e őt. Végül úgy döntöttem, hogy megteszem, és mielőtt még meggondolhattam volna magamat, megnyomtam a tárcsázást. Kicsöngött, kicsöngött, és megint csak kicsöngött, majd a sokadik kicsöngés után meghallottam Nik hangját:

 - Nem tudom felvenni a telefont, a sípszó után hagyj üzenetet, majd visszahívlak!

Megkönnyebbültem, hogy legalább a száma még ugyanaz, majd ahogy megszólalt a síp, megköszörültem a torkom, és elkezdtem beszélni.

 - Öhm… Nik, szia! Én vagyok az, Caroline. Azt hiszem, azok után, ami történt a kórházban, nagyon ránk férne egy beszélgetés.

Néhány másodpercre megálltam, elgondolkozva azon, hogy elmondjam neki az anyjával kapcsolatos dolgokat, de rögtön ezután rájöttem, hogy nem szívesen avatnám be ebbe szemtől szemben, vagy hogy közbe tud szólni, és erre ez a legjobb módszer (bármennyire is gyáva), szóval újra megszólaltam.

 - Nem tudom, hogy tudsz-e róla, de anyád tud rólunk. Meglátott minket, de már előtte is tudott mindenről. A nyárról, meg szerintem mindenről, ami nálatok történt a múlt héten. És hogy honnét? Magánnyomozót bérelt fel rám, amikor megtudta, hogy találkozgatsz egy lánnyal. És ez nem vicc. Nem gondolod, hogy anyád egy kicsit… - majdnem azt mondtam, hogy őrült, de még időben elharaptam a mondatot, mintha csak elgondolkoznék a megfelelő jelzőn. Nem jött volna ki jól, ha Nik anyját a telefonban őrültnek evezem, még akkor is, ha úgy gondoltam. - … furcsán kezeli a helyzetet? Mindegy, a lényeg az, hogy nem mondta el senkinek. Legalábbis Kol még nem rontotta rám dühöngve az ajtót, ami azt jelenti, hogy nem tudja, és szeretném, ha ez így is maradna. Szóval… igazából a lényeg csak annyi, hogy hívj fel, ha ezt megkaptad, kérlek, és beszéljük meg azt a csókot.

Utána pedig felejtsük el! tettem még hozzá magamban, miközben leraktam a telefont.

__________________

Oké, Estherről csak annyit, hogy nagyon örülök, hogy végre eljutottam idáig, hogy kimutatja a foga fehérjét.  Esther most nem más, mint egy két lábon járó, ketyegő bomba számára, és döntenie kell majd, hogy ő mondja el Kolnak az igazat, vagy megvárja, hogy az anyja mondja el, és ezzel sokkal nagyobb következményeket vonzva maga után. A karaktert egyébként nem szeretem a sorozatban sem, mégis milyen anya az, aki meg akarja ölni a saját gyerekeit? Mivel ez egy természetfeletti világtól mentes történet, és az eléggé furán venné ki magát, ha itt is meg akarná ölni a saját gyerekeit, ezért valami más módon akartam megmutatni, hogy milyen őrült is a karaktere, de mellette meg még meg is akartam vele nehezíteni a Klaroline, és ez lett belőlexD Remélem tetszett, lécci komizzatok, ha elolvastátok, és írjátok le, hogy mit gondoltatok Estherről, meg az egész fejezetről:)