Gives You Hell

Sziasztok!

Először egy kis hírdetés: nem tudom mennyien nézitek a One Tree Hillt, én imádom, és a Haley-t játszó színésznő, Bethany Joy Galeotti két másik íróval, JJ Coccolival és Abigail Spencerrel egy blogos váltóregénybe fogtak, én pedig vállalkoztam annak a fordítására, úgyhogy hogy jönnek a friss fejezetek, én úgy fordítom őket, és erre csináltam egy oldalt, ahová ezt fel is tudom tölteni: http://diamond-gothic-hun.blogspot.com/. A történet 1929-ben játszódik, és nagyon ígéretes, mindenkinek csak ajánlani tudom. Az első fejezet már olvasható is:)

És akkor az új történet. Valószínűleg a The Way I Loved YOU következő fejezetét vártátok, és sajnálom, hogy az egy kicsit várattat magára, de ez a rövid kis oneshot már hetek óta ott motoszkál a fejemben, és most már úgy éreztem, hogy muszáj kiadnom magamból. Valószínűleg nem a legjobb alkotásom, sőt, de azért remélem annyira rossz sem lett.

A történet címe Gives You Hell, és olyan értelemben AU, hogy a jövőben játszódik, ahol Caroline és Klaus már együtt vannak (ezenkívül Delena is!). Az alapsztori pedig csak annyi, hogy Klaus megtudja, Damon mit csinált még akkor Caroline-nal, amikor a lány még ember volt, és ez nem tetszik neki. Igazából magát az egész "támadás" jelenetet nem írtam le, ugyanis Caroline szemszögéből játszódik a történet (ismétxD), habár eredetileg E/3-ba terveztem, de aztán rájöttem, hogy a szadista hajlamaimnak köszönhetően az valószínűleg túl durvára sikerülne, úgyhogy azt a lehetőséget passzoltam, ezért is lett ez a végeredmény.

Nem is jártatom tovább a számat, jó szórakozást a történethez, remélem tetszeni fog, és lécci ha elolvastátok, írjatok kommentet!:)
UI.: Ígérem, hogy a következő, amivel jönni fogok, az az új fejezet lesz:)

Gives You Hell

Boldogan csaptam be magam mögött az ajtót, majd semmivel sem törődve felsiettem a szobámba, és az iskolatáskában behajítva a sarokba, ledőltem az ágyra. Vízi hullának éreztem magam, ami belegondolva elég furcsa, tekintve arra, hogy már halott vagyok. De attól még teljesen kifáradtam, és ezen még az a tény sem tud változtatni, hogy halott vagyok, éppen ezért úgy terveztem, hogy másnap reggelig meg sem mozdulok, fel sem kelek az ágyról.

Mint korábban már sokszor, az jutott most is eszembe, hogy egyáltalán miért csinálom ezt? Miért szenvedem végig a közép sulit, amikor akkor járhatok oda, amikor csak akarok, mivel egy örökkévalóságig 17 éves leszek. És abban a pillanatban tényleg nem tudtam a kérdésre a választ. De hogy őszinte legyek, nem is igazán akartam tudni. Próbáltam annyira természetesen tovább élni az életemet, amennyire csak tudtam, és ha ebbe a suli is beletartozik, hát legyen…

Majd ezt végiggondolva egy nyögés kíséretében felültem, és indultam volna már éppen a táskámért, hogy kivegyem belőle a tanulnivalót – mert bármennyire is átkoztam a sulit, másnap úgyis fel fogok kelni, és el fogok menni -, amikor hirtelen megcsörrent a telefonon. Kíváncsian néztem rá a kijelzőjére, és amikor megláttam, hogy ki hívott, felvont szemöldökkel vettem fel a telefont.

 - Szia Elena – köszöntem, és ötletem sem volt, mit akarhat, mivel éppen hogy tíz perce ha elváltunk egymástól, és elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett ennyi idő alatt. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem.

 - Azonnal ide kell jönnöd, Care! – vágott bele a közepébe kétségbeesett hangon Elena, amitől nagyon megijedtem.

 - Mi történt, Elena? És hova menjek? – pattantam fel az ágyról, és azonnal siettem ki a szobámból, miközben el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, ami miatt ilyen kétségbeesett Elena hangja.

 - A panzióba. A … - kezdett válaszolni, de egy pillanatra elhallgatott, amikor a háttérben hangok puffanás hallatszott, és még egy kisebb sikítást is hallottam, ami valószínűleg Elenától jött. – A pasid éppen az előbb vágta a falhoz Damont. Amikor alig egy perce berontott, valami olyasmiről magyarázott, hogy Damonnek meg kell fizetnie azért, amit veled tett, és azóta ott üti, ahol csak éri! – hadarta el a történteket Elena, én pedig már az utolsó mondatára a kocsiba szálltam be éppen. Rögtön tudtam, hogy Klaus mire utalhatott, bár szinte biztos voltam abban, hogy Damonnek és Elenának sem kellett sok, hogy rájöjjön. – Kérlek, Care, gyorsan gyere ide, mert a végén még tényleg bántja Damont – kérte Elena.

 - Ne aggódj, már úton vagyok – mondtam még gyorsan, mielőtt letettem, majd beindítottam a motort és tövig nyomtam a gázt. Végül is, mire jó, hogy az ember anyja a sheriff, ha erre nem?

Miközben pedig a Salvatore panzióhoz hajtott, lepörgött a szemem előtt az előző este, és átkoztam magamat, hogy miért kellett kinyitnom azt a hatalmas nagy számat? Megint jó nagy gondot sikerült okoznom vele.

…

Minden olyan békés volt, és még akkor is alig hittem el, hogy tényleg Klaus fekszik mellettem, amikor már egy jó fél éve együtt voltunk. Habár a többiek nehezen fogadták el a tényt, de egy ideje már ők is megbarátkoztak vele, és miután Klaus többször is megmentette az életemet, anyunak sem tudott találni semmi kivetni valót a dologban, ezért lehetett, hogy aznap este nyugodtan, boldogan feküdtem a karjaiban. Klaus lehunyt szemmel feküdt mellettem, és a karomat simogatta, én pedig a vállára hajolva feküdtem mellette.

 - Tudod, le kéne szoknod arról, hogy megigézel embereket – jegyeztem meg egy idő után, utalva az esti vacsoránál lévő felszolgáló lányra, akiről csak úgy sütött, hogy halálfélelme van, mégis ott volt, és tette a dolgát, csak azért, mert Klaus rákényszerítette.

Utáltam, amikor ezt csinálta. Azóta, hogy együtt vagyunk, Klaus nagyon sokat változott, ezt még Elenáék, sőt, Bonnie is elismerte, de az, hogy akárhányszor akart valamit, a legkönnyebb úton érte el, azaz igézéssel, nem tudtam elviselni. Valószínűleg azért, mert Damon engem is kihasznált és megigézett, nem tudom, de már egy jó ideje elhatároztam, hogy valahogy leszoktatom erről Klaust. És itt volt a tökéletes alkalom ezt elkezdeni.

 - Arra a lányra gondolsz? – kérdezte Klaus, ki sem nyitva a szemét. – Ne aggódj, arra sem emlékszik, hogy egyáltalán találkozott velünk.

 - Pont erre gondoltam – motyogtam inkább magamnak, mintsem neki, habár tudtam, hogy minden egyes szavamat hallottam. Vettem egy mély levegőt, majd hasra fordultam, a könyökömre támaszkodva. – Pont ezt kell abbahagynod. Nem igézheted meg az embereket csak úgy, aztán felejtetheted el velük az egészet.

 - Miért érdekel hirtelen ez ennyire? – nyitotta ki a szemét Klaus, és nézett rám felvont szemöldökkel. – Nem öltem meg, még csak a véréből sem ittam, csak megkönnyítettem az esténket. Még csak nem is emlékszik rá.

 - Lehet, de akkor is ott van minden az agya legmélyén, várja a megfelelő alkalmat, hogy előtörjön – vitatkoztam, amitől Klaus szemei csak még nagyobbra tágultak az értetlenségtől. Nem értette, honnét jött hirtelen ez az egész. – És hidd el nekem, nem jó érzés, amikor visszajönnek azok az emlékek, és rájössz, hogy kihasználtak – fejeztem be a gondolatmenetem, és ahogy megláttam Klaus arcát, és felfogtam, hogy mit is mondtam, tudtam, hogy eljárt a szám. Gyorsan visszadőltem az ágyra, és próbáltam úgy csinálni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy olyan személy helyébe képzelni magadat, akit megigéztek, és erre rájött.

 - Mitől vagy ilyen szakértő a témában? -  kérdezte Klaus, felülve, és ahogy nekidőlt a falnak, idegesen nézett rám.

 - Sehonnét – vontam meg a vállamat, próbálva elterelni a dolgot, és valami értelmes magyarázattal előállni. – Csak el tudom képzelni.

 - Akkor nem így fogalmaztál volna – jegyezte meg, és megdöbbentett, hogy hirtelen milyen keményen, és dühösen nézett rám. Ugyan tudtam, hogy nem nekem szól, de ebből a tekintetből rögtön tudtam, hogy nem fogom tudni ebből már kivágni magamat. Hogy addig nem fog békén hagyni, amíg el nem mondok neki mindent arról, hogyan használt ki, aztán feledtette el velem az egészet Damon. – Veled is csinálta ezt veled valaki?

 - Igen – válaszoltam suttogva, miután egy hosszúra nyúló percre lehunytam a szemem, és egy hatalmasat sóhajtottam. – Igen, velem is ezt csinálta valaki.

 - Ki?

 - Az nem számít – ráztam meg a fejem a szemébe nézve, de hajthatatlan volt. Habár a kezei a takaró alatt voltak, az egész karja annyira megfeszült, hogy biztos voltam benne, hogy ökölbe vannak szorítva.

 - De igen, számít. Ki volt az? – kérdezte komoran.

 - Damon Salvatore – hunytam be a szemem, ahogy alig hallhatóan válaszoltam, és közben reménykedtem, hogy olyan halkan sikerült mondanom a férfi nevét, hogy Klaus nem hallotta meg. Persze tudtam, hogy ez szinte lehetetlen, de nem szívesen mondtam el Klausnak ezt a dolgot, mert tudtam, hogy csak nagy ügyet csinálna az egészből, amit viszont nem akartam, mert már nagyon régen történt, és Damon is megváltozott azóta.

Nem volt persze ekkora szerencsém, és láttam, ahogy egy pillanatra elfeketedik a szeme, aztán vesz egy mély levegőt, majd lassan kifújja. Próbálta megnyugtatni magát.

 - Mi történt? – kérdezte nagy sokára.

 - Kihasznált. Ennyi – vontam meg a vállam, és próbáltam a lehető leghamarabb lezárni a témát, a legkevesebb információt elárulva.

 - Hogyan jöttek vissza az emlékeid?

 - Miután átváltoztam, minden visszajött.

Néma csend telepedett a szobára, és szinte érezni lehetett a feszültséget. Azt vártam, hogy Klaus mondjon valamit, reagáljon valamit a hallottakra, de szótlan maradt, és csak a saját gondolataiba mélyedve meredt előre. Amikor már vagy negyed órája volt némaság a szobában, megelégeltem, és közel hajoltam hozzá.

 - Hé, ez már nagyon régen történt – mondtam halkan, egy halvány mosollyal, de még mindig nem akart rám nézni. – Nézz rám – kértem, mire nagyon lassan felém fordította a fejét, és a tekintetében annyi szeretet és düh volt egyszerre, hogy alig akartam elhinni. Gyengéden a kezeim közé fogtam az arcát, mélyen a szemébe néztem, majd az egyik kezemmel az ökléért nyúltam, és ugyan egy kevés erőt is használnom kellett, de végül elernyedt a keze, én pedig azonnal összekulcsoltam a kezeinket. – Már nagyon régen volt ez, oké? Nagyon, nagyon régen. Azóta rengeteg minden történt. Damon megváltozott, és nem is egyszer megmentette az életemet. Én pedig megbocsátottam neki. Kérlek, ne reagáld túl a dolgot, és ne akard a szőke lovagot játszani, jó? Kérlek!

Klaus nem válaszolt semmi, csak kelletlenül bólintott, de nekem ennyi nem volt elég.

 - Ígérd meg! – kértem. – Ígérd meg, hogy nem fogok megölni Damont.

 - Megígérem.

…

Sejthettem volna, hogy nem tartja be az ígéretét.

Extra rövid idő alatt értem a Salvatore panzióhoz, és vámpírsebességgel ugrottam ki a kocsiból, majd rohantam be a házba. A látvány, ami fogadott, ledöbbentett. Damon a földön feküdt, és három karó állt ki a hasából. Klaus fölé hajolt, egy negyedik karóval a kezében. Pont háttal állt nekem, de biztos voltam benne, hogy vérben forognak a szemei. Elena néhány méterre állt tőlük, a kezei a szája előtt voltak, és zokogott. Megölhette a tudat, hogy végig kell ezt a nélkül néznie, hogy bármit is segíteni tudna Damonnek.

 - Klaus, állj le – kiáltottam rá azonnal, körülbelül három-négy másodperccel azután, hogy beléptem a házba, Klaus pedig megdermedt a hangomra, még éppen azelőtt, hogy Damon szívébe, vagy jobbik esetben hasába kötött volna ki a negyedik karó is.

Dühösen odaléptem hozzá, mialatt ő felém fordult, és ahogy a szemébe néztem, csak úgy szikráztak a szemeim, ahogy az övéi is, csakhogy mindkettőnknek más indokból. Egy hirtelen mozdulattal kirántottam a kezéből a karót, és olyan messze hajítottam, amilyen messze csak tudtam.

 - Megígérted. Megígérted, hogy nem fogod megölni – sziszegtem a fogaim között, és csodáltam, hogy képes voltam bármilyen értelmes hangot kiadni magamból a kiabáláson kívül. Közben láttam, ahogy Elena, megbizonyosodva arról, hogy Klaus már nem fogja megtámadni őt, ha közelebb merészkedik, odarohant Damonhöz, és lerogyott hozzá. A férfi fejét rögtön a térdére fektette, és míg az egyik kezével Damon kezét fogta, a másikkal megpróbálta a legkevesebb fájdalom kíséretében kihúzni a karókat, mindeközben pedig nyugtató szavakat suttogott.

 - Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy megölöm, és ha jól emlékszem, csak azt ígéretem meg – vonta meg a vállát Klaus, én pedig döbbenve meredtem rá.

 - Szóval, ha nem ígértetem meg veled, hogy ne kínozd majdnem halálra, akkor szerinted megteheted? – fakadtam ki. – Mert akkor közlöm veled, hogy ez nem így működik. Nem csinálhatsz ilyet mindenkivel, aki valami olyat tett, ami neked nem tetszik. Főleg nem azokkal, akik fontosak nekem!

 - Bántott. Ezt nem hagyhattam annyiban.

 - Oké, akkor üvöltsd le a fejét, és húzz be neki egyet, mint más normális emberek! Ne döfj három karót a hasába, néhány centire a szívétől! – kiabáltam magamból kikelve, aztán vettem egy hosszú, mély levegőt, majd lassan kifújtam, ami után már képes voltam higgadt maradni. – Tudom, hogy amit tett, az rossz volt. Hidd el, én sem örülök neki, hogy megtette, de azóta rengeteg jót is tett, és én megbocsátottam neki. Ezt el kell fogadnod!

 - Nem tudok nyugton ülni, és várni a sült galambot, ha valaki bánt téged, ezt ne is kérd tőlem. Arra képtelen vagyok – rázta meg a fejét Klaus, és örömmel láttam, hogy a szemei végre újra a már jól ismert égszínkéken ragyogtak.

 - Nem is kell – nyugtattam meg közelebb lépve hozzá, mire ő automatikusan összekulcsolta a kezeinket. – Már itt vagy velem, senki nem fog bántani engem. A múltat azonban el kell felejtened.

 - Rendben – suttogta, ahogy közelebb hajolt, és lágyan megcsókolt.

 - Menjünk – mondtam, amikor kiváltam a csókból, mire azonnal átkarolta a vállamat, és már indult is volna, én azonban még visszafordultam Elena és Damon felé.

 - Megoldod egyedül? – kérdeztem Elenát, amire a barátnőm csak bólintott.

 - Kösz a segítséget – mosolyodott el halványan.

 - Ugyan, semmiség – vontam meg a vállam. – Majd hívj fel, ha jobban van – kértem, aztán elköszöntem, és most már engedtem Klaus vezetésének, és a derekát átkarolva kisétáltunk a panzióból.

Már a kocsinál járunk, és éppen szálltunk volna be az autóba, akkor szólaltam meg újra.

 - Ugye tudod, hogy amint Elena felhívott, hogy már jobban van, visszajössz majd, és bocsánatot kérsz? – kérdeztem úgy, mintha teljesen egyértelmű dologról lenne szó, pedig tudtam, hogy Klausnak talán ez a legnehezebb dolog, amit megtehet. Bocsánatot kérni. Korábban sem csinálta gyakran, és valószínűleg a jövőben sem fog rászokni, éppen ezért amint meghallotta, hogy mit mondok, abban a pillanatban mintha kővé vált volna.

 - Ugye most csak viccelsz? – sikerült kiszűrnie a fogai között ezt az egy mondatot, én pedig nevetve megráztam a fejem.

 - Nem, nem viccelek – válaszoltam, és beültem a kormány mögé, felkészülve arra, hogy egész visszaúton, és még utána is ezzel fog nyaggatni, és nem addig nem fog békén hagyni, amíg az egyikünk be nem adja a derekát, és nem enged. És már abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ezúttal nem én leszek az.