The Way I Loved YOU - I. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, hoztam is az új történetem első fejezetét. Egyenlőre nem tudom még, hogy milyen hosszúra tervezem, de nem akarom szörnyen hosszúra húzni, ugyanis már most lennének máshoz is ötleteim, amiket nem akarom, hogy elvesszenek. Plusz, nagyon élvezem ennek az írását, szóval amennyit csak lehet, szeretnék vele haladni.
A történetről még néhány megjegyzés - próbáltam visszaadni valamennyire az Elsők családjának hangulatát, de nem akarom, hogy teljesen ugyanolyan legyen; éppen ezért Kol, Klaus vagy akár Elijah sem teljesen olyan, mint a sorozatban. Szóval ne lepődjetek ilyenen megxD
Többet nem fecsegek, jó szórakozást, és lécci kommenteljetek, hogy mit gondoltok az első fejezetről:)

The Way I Loved YOU - I. fejezet

 - Biztos, hogy jó ötlet ez? – ismételtem meg kb. ezredszerre is ugyanezt a kérdést, amivel valószínűleg az őrületbe kergettem már Elenát. Főleg, hogy én kértem meg rá, hogy segítsen kiválasztani a ruhákat, amiket el fogok magammal vinni, és egész idő alatt csak ezzel a kérdéssel nyaggatom. De nem tudtam megállni, egyszerűen bennem volt egy érzés, hogy nem kellene mennem.

 - Igen, az! – sóhajtott egy nagyon, és kilépve a gardrób szekrényemből felém fordult. – Figyelj, Caroline, ez a lehető legjobb ötlet – jelentette ki  hatalmas vigyorral az arcán. – Azt akarja, hogy megismerd a családját. Be akar nekik mutatni. Ez nagyszerű! Azt jelenti, hogy komolyak a szándékai. Nem is olyan régen még tapsikolva ujjongtál volna az örömtől. Mi változott?

 - Nem tudom – sóhajtottam fel, leültem az ágyamra, és a bőröndön legtetején lévő pólóval kezdtem babrálni. – Örülök neki, hogy meghívott, ne értsd félre a dolgot, csak… - álltam meg egy pillanatra, próbálva érthetően megfogalmazni az érzelmeimet, miközben beletúrtam a hajamba. – Nem túl korai a dolog? – böktem ki végül, Elenára nézve. Ő közben nekidőlt a gardrób ajtófélfájának. – Hiszen, alig egy hónapja ismerjük egymást. Lehet, hogy komolyak a szándékai, de még csak nem is mondtuk egymásnak, hogy „szeretlek”. És hogy őszinte legyek, nem is érzem még, hogy ott tartanánk. Akkor meg nem túl korai még az, hogy bemutasson a családjának?

 - Ez még nem azt jelenti, hogy nem jó ötlet – vonta meg a vállát Elena.

 - De mi van akkor, ha a családjának nem tetszek, és ez már a kapcsolat legelejét beárnyékolja. Csak rossz hatással lenne az egészre elején, és a végén még pont ez miatt mennénk szét – próbáltam értelmes indokokat felhozni.

 - Ha az miatt mentek szét, mert a családja nem szeret téged, akkor nem is akart igazán – jelentette ki határozottan, majd egy mély sóhaj után letette mellőlem a földre a bőröndöt, és leült mellém. – Nézd, Caroline, fölöslegesen találsz csak ki indokokat, és saját magadat idegesíted fel. A nővérét már egyébként is ismered, nem? – kérdezte, én pedig válaszul csak bólintottam. – Akkor meg mi a probléma? Jól kijöttök egymással. Kol valószínűleg elmondta neki a tervét, és ha szerinte valami baj lehet, akkor lebeszélte volna róla az öccsét. Szóval elmész, és jól fogod magadat érezni. És még ha rosszul is sül el a dolog, New Yorkban leszel! – vigyorodott el a város névre. – Álmaid városában. Nem ér meg New York ennyit?

 - Először is, New York nem álmaim városa. Az a tied – küldtem felé egy sokatmondó pillantást, de közben alig tudtam visszatartani a mosolyomat. – Másodszor pedig… lehet, hogy igazad van – adtam meg magam egy sóhajtás kíséretében, közben a kezemet az ölembe ejtve, mire Elena elégedetten mosolygott rám, és már fel is pattant mellőlem, újra belevetve magát a gardróbomba. Nekem viszont még egy utolsó kérdés ott motoszkált a fejemben, és tudtam, hogy ennek a megválaszolása nélkül valószínűleg képtelen lennék kiverni magát a kérdést a fejemből.. – Csak egy valamire  válaszolj.

 - Mire? – kérdezte a válla fölött hátranézve.

 - Nem baj az, hogy Kollal egy hónap után sem érzem azt, hogy szerelmes lennék belé, amikor azonban nyáron megismertem… - de be se tudtam fejezni a mondatot, mert Elena amint meghallotta, hogy felemlegettem a nyarat, és rájött, hogy mit is akarok felhozni, azonnal sarkon pördült, és közbe vágott.

 - Még csak ne is emlegesd! – vágott közbe komor, határozott arccal. – Nem találkoztál senki említésre méltóval a nyáron, akivel pedig találkoztál, annak még a nevére sem emlékszel. Semmi sem történt, éppen ezért nincs is mit felemlegetni.

Néhány pillanatig csak néztem a komor arcára, majd megráztam a fejem, és erőltetetten felnevettem. Igaza volt. Mégis miért hasonlítottam valaki olyat Kolhoz, akivel csak egy egyszerű nyári kalandom volt? Aki egyik pillanatról a másikra csak gondol egyet, és szó nélkül lelép. Lehet, hogy akkor úgy éreztem, hogy összetörte a szívemet, de pár napon belül rá is jöttem, hogy az egészet csak beképzeltem magamnak, és igazából nem éreztem semmit sem a srác iránt. Akkor meg mégis miért kellene pont őhozzá hasonlítanom Kolt? Ő teljesen más, ahogy ez a szituáció is.

 - Igazad van – adtam neki igazat, miközben bólintottam a szavaim megerősítésére. – Teljesen igazad van. Na akkor… - csaptam össze a kezemet, és felpattantam én is az ágyról -, nézzük azokat a ruhákat.

…

 - Idegesnek tűnsz – jegyezte meg Kol, amikor már percek óta csak azt láttam, hogy szinte másodpercenként rám nézett a szeme sarkából.

 - Miből veszed ezt? – kérdeztem értetlenül ránézve. Igaza volt ugyan, de azt hittem, hogy jól palástolom. Úgy tűnik, mégsem sikerült olyan ügyesen, mint reméltem.

 - Azóta rágod a körmödet, hogy beszálltunk az autóba, és úgy egy órája elkezdtél dobolni a térdeden az ujjaiddal – bökött a fejével az említett dolgok felé. Először néhány pillanatig ránéztem a kezeimre – az egyikkel még akkor is doboltam a térdemen, a másik pedig néhány centire volt a számtól -, majd nagyon gyorsan az ölembe ejtettem őket.

 - Az nem jelent semmit – makacskodtam, és próbáltam a kezeimet az ölemben tartani, pedig nagy volt a késztetés.

 - Egyiket sem szoktad általánossággal csinálni – kezdte Kol. – Mindkettőt csak vizsga előtt láttam rajtad. A körömrágást néhány nappal előtte kezdted, míg az ujj-dobolás közvetlenül vizsga előtt jelent meg – magyarázta, majd mosolyogva rám nézett néhány rövid másodperc erejéig.

 - Oké, talán egy kicsit ideges vagyok – ismertem be kelletlenül egy hosszabbra nyúlt szünet után. – De megérthetnéd, miért. Mégis csak a családoddal fogok találkozni. Ez nagyon dolog.

 - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Imádni fognak – jelentette ki határozottan, mire elmosolyodtam.

 - Mesélj róluk – kértem kíváncsian, és reméltem, hogy most többet tudok kihúzni belőle, mint a száz meg száz korábbi alkalommal, amikor a családjáról kérdeztem. Evvel a témával kapcsolatban nagyon zárkózott volt, és ez alatt az egy hónap alatt csak annyit sikerült kihúznom belőle, hogy 5 testvére van, de a legkisebbikük több éve meghalt egy borzalmas autóbalesetben, és hogy az apjuk ezután egyszerűen felszívódott. Szó nélkül eltűnt.

 - Mit szeretnél, mit meséljek róluk? – kérdezte, és örültem neki, hogy nem utasította el rögtön a kérésemet. Mintha az, hogy éppen hozzájuk tartottunk, jobban megnyitotta volna, aminek én csak örültem.

Rövid ideig elgondolkoztam, hogy mi érdekelne a legjobban, végül úgy döntöttem, hogy egy olyan dologra kérdezek rá, amire tudtam, hogy nem biztos, hogy megkapom a választ.

 - Mesélj a szüleidről! Hogy ismerkedtek meg? – kérdeztem, és láttam, hogy a kérdés hallatán erősebben markolta meg a kormányt.

 - Komolyan? Azt akarod, hogy erről meséljek? – nézett rám felvont szemöldökkel.

 - Igen – vágtam rá azonnal a választ, és amikor csak még nagyobbak lettek a szemei a meglepetéstől, kicsit meglazítottam a biztonsági övet, és teljesen felé fordultam. – Tudod, miért kérdezem ezt? – tettem fel neki én az ő szavai mögé rejtett kérdést. Válaszként megrázta a fejét. – Mert látszik rajtad, hogy nem szeretsz róluk beszélni. Legalábbis nem a jelenlegi helyzetről. Szóval arra gondoltam, hogy talán… talán a múltról könnyebben beszélnél – vontam meg a vállamat, és reménykedve vártam a válaszára.

Kol legalább egy percig nem válaszolt, csak az útra figyelt, majd amikor egy hosszabb egyenes útszakaszra értünk, halvány mosollyal rám nézett.

 - Imádom, amikor ezt csinálod, ugye tudod?

 - Mit? – haraptam bele a számba, és oldalra döntöttem a fejem.

 - Hogy így… átlátsz rajtam – felelt, majd egy hosszú pillanatig még a szemembe nézett, és csak utána nézett vissza az útra. – Szóval azt akarod hallani, hogyan ismerkedtek meg a szüleim?

 -Igen.

 - Na jó – adta be végül a derekát, majd sóhajtott egyet, közben összeszedve a gondolatait. – Elég átlagos történet, tudod – jegyezte meg még azelőtt, hogy el kezdett volna mesélni. – Azt előjáróban elmondom, hogy apám 6 évvel idősebb anyánál, úgyhogy senki sem adott nekik nagy esélyt. Senki sem hitte, hogy apámnak komolyak lennének a szándékai. Csak anya hitt neki, és végül igaza lett. – Itt egy pillanatra megállt, majd egy mély levegő kíséretében meglazította a kezét a kormányon, és úgy folytatta. - Anya egyetemista volt, de hogy fent tudja tartani magát, esténként egy bárban pincérkedett. Már vagy egy éve dolgozhatott ott, amikor apám először ott járt. Anya mindig úgy mesélte, hogy szerelem volt első látásra. Ennek ellenére apám éppen egy randin volt ott – nevetett fel gúnyosan, én pedig kíváncsian figyeltem a történetre, és lehet, hogy ő maga nem vette észre, de a beszédéből látni lehetett, hogy milyen a kapcsolata egyik és másik szülőjével. – Apám elég hamar rájött, hogy nem az ő esete a csaj, és könnyedén lerázta, majd egy fél órával később visszament, és a bárpultnál bepróbálkozott anyunál.

 - Sikerült neki? – kérdeztem.

 - Dehogy – nézett rám egy pillanatra vigyorogva, majd visszanézve az útra folytatta. – Habár anyu szinte azonnal beleszeretett – legalábbis ő szilárdan ezt állítja -, látta, hogy hogyan rázta le azt a szerencsétlen lányt, és félt, hogy ugyanúgy járna, mint ő. De apám nem adta fel. Tovább próbálkozott, és az után az este után minden nap elment a bárba, és elhívta randira anyát. Anya persze mindig visszautasította, de idővel elkezdtek beszélgetni, egyre jobban megismerték egymást. Akkor már egy ideje nem hívta el randira anyut, és amikor egyik este nem bukkant fel, anya azt hitte, hogy elkésett, és talált apám magának valaki mást. Szóval amikor másnap este felbukkant, ő hívta el randira, és apám boldogan mondott igent.

 - Szép történet – mondtam vagy fél percnyi csönd után. Egész idő alatt, hogy mesélt, próbáltam valami érzelmet leolvasni Kol arcáról, de olyan volt, mint a kőszikla. Mintha nem is a saját családjáról, nem a saját szüleiről beszélt volna.

 - Ez csak a történet eleje, Caroline – mondta erőltetett mosollyal felém nézve Kol. – Ha ismernéd a végét, már nem szeretnéd annyira az elejét. Higgy nekem.

 - Akkor meséld el, Kol! – próbálkoztam, bár tudtam, hogy szinte esélytelen, amit kérek. Eddig is szinte tabu téma volt ez nála, biztos voltam benne, hogy nem fog most hirtelen mindent kitárni. Az is kész csoda volt, hogy most ennyire megnyílt, aminek hihetetlenül örültem.

 - Majd talán valamikor máskor – válaszolt.

…

Nem sokkal később megállt az autó New York egyik külvárosában – nekem pedig szinte tátva maradt a szám. Azt eddig is tudtam, hogy Kolnak és a családjának nincsenek pénzügy problémái, de nem egy olyan házra számítottam, ami inkább hasonlított egy kastélyra, mint egy normális, hétköznapi házra.

 - Hűha – nyögtem, és észre sem vettem, hogy időközben Kol kiszállt az autóból, átjött a másik oldalra, és most éppen nyitotta ki nekem az ajtót. – Gyönyörű a házatok – mondtam, miközben kiszálltam és elindultam a ház felé.

 - Várj – ragadta meg a karom, és rántott vissza magához. Átölelte a derekamat, az arca pedig csak néhány centire volt az enyémtől, még a leheletét is éreztem az arcán. – A családomnak megvan a… saját stílusa. A konfliktusaink is megvannak. Azért mondom ezt el neked, mert bár megkértem őket, hogy próbálják a lehető legjobb formájukat adni neked, nem hiszem, hogy képesek betartani.

 - Valahogy majd csak túlélem – vontam meg a vállamat, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Ahogy elmélyült a csók, a karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig ha lehet, még közelebb húzott magához. Nem tudom, meddig állhattunk úgy ott, csókolózva, ugyanis hamar elvesztettem az időérzékemet, de végül egy női hang hangjára szakadtunk el egymástól.

 - Kol, drágám, nem akarod bemutatni az ifjú hölgyet? – hallottuk az ajtóból Kol anyukáját, mire azonnal két lépést hátra ugrottam, és ahogy a hang irányába fordultam, szinte éreztem, ahogy az arcom lángvörösre változott. Remek. Első találkozás Kol anyjával, és máris ilyen benyomást teszek. Ez egyszerűen csodálatos – gondoltam magamban, miközben azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld alattam, és én elsüllyednék.

 - Anya, ő a barátnőm, Caroline – karolta át a derekamat Kol, én pedig erőltetettem elmosolyodtam. Egyértelműen nem így képzeltem el az első találkozást.

 - Nagyon örülök, hogy megismerhetem Mrs. Mikaelson – köszöntem, ahogy az ajtóhoz léptünk. – Nagyon köszönöm, hogy megengedte, hogy a szünetet itt tölthessem.

 - Ugyan, semmiség – legyintett mosolyogva a nő, majd arréb lépve az ajtóból jelezte, hogy fáradjunk beljebb. – És neked Esther – tette még hozzá, miközben becsukta az ajtót.

 - Már itt is vagy, Kol? – jött ki az előszobába Rebekah egy gúnyos vigyorral az arcán.

 - Mintha nem tudnád – vágott oda csípősen Kol, és amikor Rebekah értetlenséget tettetett, megforgatta a szemeit. – Akkor nem te voltál, aki szólt anyának, hogy megjöttünk?

 - Dehogynem. Ki nem hagynám az ilyet – szélesedett ki a vigyora, majd felém fordult, és mintha csak a húga lennék, úgy ölelt magához. – Örülök, hogy itt vagy – mondta, kibontakozva az ölelésből. – Jól jön egy kis erősítés. Már így is túl sok idiótával vagyok körülvéve.

Felnevettem. Igen, pont a stílusáért bírtam annyira Rebekah-t.

 - Akkor ne aggódj, mert megérkezett a felmentő sereg – jelentettem ki komolynak tűnő hangon, de a következő pillanatban már képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet, és az sem segített, hogy alig néhány másodpercre rá valaki hátulról átkarolta a derekamat, és megpörgetett maga körül. Kapálóztam, kiabáltam, hogy tegyen le, és amikor végül megtörtént, felé fordultam, és nem nagy meglepetésemre Kollal találtam szembe magamat.

 - Felmentő sereg, mi? – kérdezte incselkedve, én pedig csak bólintottam, miközben képtelen voltam levenni a szememet az ajkairól, és a következő pillanatban már újra egymáshoz tapadtak az ajkaink.

Ha nem lett volna ott Rebekah, valószínűleg egy jó ideig el sem lehet minket szakítani egymástól, azonban Kol nővére elég hamar megunta a mi szórakozásunkat, és felnyögött.

 - Könyörgök, tisztelettel a szinglikre – kérte, és amikor szétváltunk egymástól, vigyorogva karolt belém.

 - Gyere, bemutatlak Elijah-nak – húzott magával, és néhány lépés múlva már a nappaliban állt. – Ugyan elég unalmas, de kész úriember, úgyhogy ő is a mi táborunkat erősíti.

 - Nem is tudom, hogy ezt bóknak, vagy sértésnek vegyem – hallottam meg először az említett személy hangját, majd az egyik ajtón belépett a hang tulajdonosa is.

 - Döntsd el magad – vonta meg a vállát a lány, majd lehuppant a kanapéra.

Eközben Elijah odajött hozzám, és egyik kezemet megfogva lehajolt, és kezet csókolt.

 - Nagyon örülök a találkozásnak, Caroline – mondta, én pedig automatikusan elmosolyodtam. Képtelenség volt nem. Már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy válaszoljak, de ekkor belépett Kol is a szobába, és megelőzött.

 - El a kezekkel, Elijah! – szólt a bátyjának vigyorogva, és ahogy mellém ért, nyomott egy puszit az arcomra, majd tovább ment, és leült Rebekah mellé. Vagy inkább rádőlt. – Ő az én barátnőm. Szerezz magadnak egyet.

Mosolyogva figyeltem. Néhány perce érkeztünk csak meg, máris sokkal felszabadultabbnak tűnt, mint bármikor az egyetemen, és nagyon örültem, hogy eléggé komolyan gondolta velem a dolgot, hogy elhívjon a családjához. Meg is jegyeztem magamnak, hogy ha visszaértünk, meg kell köszönnöm Elenának, hogy végül mégis lebeszélt a „még túl korai” elméletemről.

 - Ne aggódj, csak üdvözöltem Caroline-t, nem volt szándékom ellopni az orrod elől – jelentette ki Elijah, majd leült az egyik fotelbe, én pedig leültem Kol mellé, aki azonnal, mintha csak reflex lenne, magához húzott. – Bár, ha akarnám, könnyű szerrel megtehetném – tette azért még hozzá magabiztosan.

 - Azért ahhoz nekem is lenne beleszólásom – ellenkeztem.

 - Többiek? – fordult Kol Rebekah felé, a lány pedig megvonta a vállát.

 - Finn a dolgozó szobában, azt üzente, hogy ebédre lejön, de egyébként sok dolga van. Klaus pedig késik. Szokás szerint.

És mintha ez egy végszó lett volna, az előszobából hallani lehetett, ahogy nyílik az ajtó, majd néhány pillanat múlva már lehetett is hallani a hangot.

 - Gyerünk, Kol, essünk túl a felvágás részen! – kiáltott be a hang gazdája a nappaliba, miközben ide tartott, én pedig felvont szemöldökkel néztem Kolra. Felvágás? De közben meg a gyomrom 180°-os fordulatot vett, ugyanis a hang ismerős volt. Túlságosan is ismerős. – Mutasd csak be a gyönyörű barátnődet, akiről annyit meséltél – nevetett, miközben belépett a szobába, mintha nem hinné el, hogy Kol igazat mondott, én pedig egy sóhajtás után az ajtó felé néztem.

Egyszerre akadt meg egymáson a tekintetünk, és egyszerre akadt el a lélegzetünk. Döbbenten néztünk egymásra. Egyikünk sem számított arra, hogy bármikor újra találkoznánk, arra meg még inkább nem, hogy egy ilyen helyzetben. Ugyanis velem szemben Nik állt, az a Nik, akit nyáron ismert meg, és akit azóta is próbáltam teljesen kitörölni az emlékezetemből.