The Way I Loved YOU - XII. fejezet

Sziasztok!

Hoztam végre az új fejezetet, ami (ahogy már korábban is mondtam) megint a múltban játszódik. Ebbe most nincs olyan sok Klaroline, mint a korábbi múltas részekben, de most egy kicsit láthattok abból, hogy Caroline apja nem csak egyszerűen Nikhez ment, próbálkozott ő Caroline lebeszéléséről is, hogy szakítson a sráccal - sikertelenül, persze:)
A fejezetet egyébként tegnap éjjel írtam még. Egész nap nem volt rá időm, ezért fél12-kor leültem a gép elé, és egy jó két és fél óra alatt megírtam. Ezt azért mondom, mert lehetnek benne értelmet mondatok, habár totál éber voltam, és amikor én át szoktam olvasni, sosem találom meg az ilyeneket. Szóval bocsánat előre is, ha vannak benne ilyenek.

Nem fecsegek többet, jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok komit!:)

The Way I Loved YOU - XII. fejezet

 - Uram atyám, most is rá gondolsz! – kiáltott fel hirtelen Bonnie, amire visszahozott a jelenbe a gondolataimból, és felé kaptam a fejemet. Elenával az ágyamon ültek, én pedig a babzsák fotelemen. Már az előtt sikerül apámat meggyőznöm, hogy L.A.-be jöttem volna nyárra, hogy néhány hétre Elena és Bonnie is had jöhessen le, hogy ne unjam magam halálra. Habár néhány órája jöttek még csak meg, úgy tűnik, a gondolataim már most nem tudtak rájuk koncentrálni, mert folyamatosan elkalandoztak Nikre. Ami most tűnt fel Bonnie-nak.

 - Nem, nem igaz – próbáltam tagadni, de annyira egyértelmű volt, hogy felesleges volt.

 - Na mesélj csak róla! – ült fel törökülésbe Elena, és mindketten várakozón néztek rám.

 - Nem fogok tudni kibújni ez alól, igaz? – kérdeztem egy fintor kíséretében, mire mindketten egyszerre hevesen megrázták a fejüket. Néhány hosszú pillanatig csak néztem őket, aztán megadóan felsóhajtottam. – Mit akartok tudni.

 - Mindent – vágták rá egyszerre, mire mindhárman összenéztünk, és elnevettük magunkat.

 - Oké – mondtam elgondolkozva. – Nik nagyon… kedves, aranyos, okos, figyelmes, őszinte, bármiről el lehet vele beszélgetni, de komolyan. Bármilyen hülye téma eszembe jut, és felhozom, nem szól semmit, csak elmosolyodik, és végighallgatja az egészet, amit mondani akarok – hadartam el egy szuszra, majd ahogy vettem egy levegőt, az utolsó mondatról eszembe jutott a mosolya, és megint elvesztem. – Az a mosoly, és azok a gyönyörű, tengerkék szemek, istenem! A testéről pedig már ne is beszéjünk, mert az pedig egyszerűen csak… hű. És…

 - Ácsi, ácsi, ácsi! – vágott közbe Elena, mire értetlenül néztem rá. Nem éppen ők akarták, hogy Nikről beszéljek? Akkor most mi a baj? Túlzásba estem? – Már le is feküdtél vele? Két hete ha jártok, és máris lefeküdtél vele? – kérdezte döbbentem, én pedig megnyugodtam. Oké, csak egy kis félreértés.

 - Nem, de a parton kicsit nehéz lenne állandóan nyakig felöltözve járkálni. Főleg kánikulába – magyaráztam, és egy rövid csend után még halkan hozzátettem. – Még nem.

 - Caroline! – kiáltott rám Elena, én pedig csak védekezőn feltartottam a kezeim, és elvigyorodtam.

 - Ha látnád személyesen, te is nehezen tudnál neki ellenállni. – Elena és Bonnie erre azonnal összenéztek, mire még gyorsan kijelentettem: - Éppen ezért nem is engedlek a közelébe titeket!

 - Hé! – ellenkezett Bonnie, de mindketten mosolyogtak. – Nagyon tetszik neked, igaz? – kérdezte, de válaszolni már nem tudtam, mert a következő pillanatban megrezgett a telefonom a zsebemben, és megszólalt Robbie Williamstől a Feel című szám, amire mindketten felkapták a fejemet. Ismerték a csengőhangomat, tudták, hogy nem ez az, és mindketten döbbenten bámultak rám.

 - A Feel a csengőhangja? – ámult el Elena, miközben vigyorogva kivettem a telefont a zsebemből. – A Feel a csengőhangja?! – ismételte meg még egyszer a kérdést Elena, valószínűleg a drámai hatás kedvéért, de bejött. Úgy tűnt, mintha arra jöttek volna rá, hogy felfedeztem egy halálos betegség elleni gyógyszert, vagy legalábbis kitaláltam az időutazás módját.

 - Nem olyan nagy cucc, oké? – próbáltam védekezni, és megnyomtam a fogadás gombot, majd a fülemhez emeltem a telefont. – Szia! – szóltam bele mosolyogva, miközben Bonnie és Elena még mindig hitetlenkedve meredtek rám.

 - A Feel a csengőhangja?! Senkinek sem állítottad még be soha a Feelt csengőhangnak! - Ez Bonnie volt. – Mindig azt mondtad, hogy nem akarod senkinek sem beállítani, mert ha azzal a személlyel véletlenül összevesznél, akkor csak elrontaná a szám szépségét. Még nálunk is ezt mondtad! És most az ő csengőhangja? – hitetlenkedett hangosan, én pedig csak nagyon reméltem, hogy a vonal másik oldalára nem hallatszik át a hangja.

 - Hallom jól szórakozol – mondta nevetve Nik a telefonba, amire automatikusan elmosolyodtam.

 - Igen. Elena és Bonnie nemrég érkeztek, és csajos napot tartunk – magyaráztam.

 - AZ az Elena, akinek olyan tökéletes időzítése van? – kérdezte, én pedig felnevettem. Hát igen… Az elmúlt két hét alatt Elenának rengeteg alkalommal sikerült pont a legjobb pillanatokat kiválasztania, hogy felhívjon, ami mostanra már kezdett igazán idegesítő lenni.

 - Igen, AZ az Elena – válaszoltam nevetve.

 - Akkor most, hogy ott van, mire számítsak? Most, hogy nem telefonál majd annyit, ránk nyit? – kérdezte pimasz hangon, én pedig megforgattam a szemeimet, habár tudtam, hogy nem látja.

 - Ne legyél gonosz!

 - Én? Soha! – ellenkezett hevesen, majd mindketten egyszerre nevettünk fel.

Eközben persze Bonnie és Elena folyamatosan beszéltek, láthatóan nem tudták túltenni magukat azon a tényen, hogy Niknek beállítottam külön csengőhangként a kedvenc dalomat, és másnak meg nem, úgyhogy felpattantam a babzsák fotelemből, és kimentem a szobából, és a lépcső tetején, a falnak dőlve telepedtem le.

 - Merre jársz most éppen? – kérdeztem kíváncsian.

 - Úgy… 20 km-re New Yorktól.

 - Vezetés közben beszélsz? – kaptam fel a fejem aggódva, és valószínűleg a hangomon is hallatszott, mert Nik halkan felkuncogott.

 - Tudod, a tudósok feltalálták már ama csodás technikát, aminek a neve headset.

 - Oké, gúnyolódj csak! – mondtam sértődött hangon. – Csak nem akartam, hogy a következő fára csavarodva találd magad, de ha ez neked vicces…

 - Hé! – szólt közbe kedvesen, én pedig beleharaptam az ajkamba, és nem folytattam tovább a mondatot. – Örülök, hogy aggódsz értem, és nem akarod, hogy a következő fára felcsavarodjak.

Nem tehettem róla, képtelen voltam visszatartani az egész arcomra kiülő mosolyt. Mindig ez volt. Akárhányszor vagy vele voltam, vagy csak szimplán telefonon beszéltünk, képtelen voltam nem mosolyogni.

 - Áll még akkor a holnap este? – váltottam témát, miután megköszörültem a torkom.

 - Még jó, hogy! – vágta rá azonnal Nik.

 - Mire érsz vissza?

 - Úgy hét körül, ha minden jól megy – válaszolta. – Ha fél 8-ra érted megyek, az jó lesz?

 - Tökéletes.

Alig fél perccel később, még mindig ugyanazzal a hatalmas mosollyal az arcomon léptem be a szobámba. Elena és Bonnie izgatottan vártak már, és amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és neki dőltem, Bonnie csak ennyit kérdezett:

 - A Feel a csengőhangja?

Bólintottam.

 - Teljesen belezúgtál!

 - Tudom – sóhajtottam. Már az első randik óta tudtam, bármennyire is sietősnek, vagy gyorsnak tartaná bárki is ezt a tempót. Néhány embernél csak egyszerűen… megtörténik.

…

Éppen a fürdőben a tükör előtt álltam, és az utolsó simításokat végeztem a sminkemen, amikor megszólalt a Feel a mobilomból. Azonnal elmosolyodtam, majd Robbie Williamsszel énekelve betáncoltam a szobámba. Már a refrénnél járt a szám, amikor rájöttem, hogy ez nem jelent jót. Nik sosem szokott hívni, amikor ideért a ház elé, mindig csönget. Vagyis ha telefonál, az azt jelenti, hogy vagy késni fog, vagy pedig le akarja fújni az egész estét.

Felsóhajtottam, és rápillantottam az asztali órámra. 7:27. Ezt most komolyan gondolta? Ilyenkor lemondani a dolgot?! Kegyetlenség! – állapítottam meg magamban, majd durcásan felkaptam a telefont az ágyamról, és felvettem.

 - Szia! – szóltam bele, és magamra erőltettem a kedves hangot. Ha fel akar ültetni, legalább ne hallhassa, hogy nem örülök neki.

 - Szóval ezért kell mindig évekig várnom, hogy végre felvedd a telefont! – mondta nevetve Nik, és a következő pillanatban hallottam, ahogy az ajtóm kinyílt mögöttem. Azonnal sarkon fordultam, és vele, a gyönyörű tengerkék szemeivel, és azzal a már jól ismert, lemoshatatlan vigyorral az arcán találtam szembe magamat.

A szám azonnal mosolyra húzódott, ledobtam a telefonom az ágyra, majd két lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot, a kezemet azonnal a nyaka köré fontam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Lehet, hogy furcsának tűnik, de az előző este volt az első, amikor azóta, hogy összejöttünk, nem találkoztunk, és hihetetlenül hiányzott. Tényleg betartotta az ajánlatát, hogy elszórakoztat, ha unatkozom, és az idő nagy részét – persze, amikor nem kellett dolgoznia -, együtt töltöttük. Szóval az, hogy előző este nem találkoztunk, még úgy is, hogy a lányokkal nagyon jól szórakoztunk, furcsa volt, és hiányzott. Persze, ezt a világ minden kincséért sem mondtam volna el Niknek, mert tudtam, hogy azzal csak kiborítanám, és még a végén bottal nézhetném a nyomát.

 - A hangod egyszerűen elképesztő – motyogta az ajkaimba, miután kiváltunk a csókból levegőért.

 - Hé, nem ér hallgatózni!

 - Miért nem mondtad ezt még? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a gyerekes felháborodásomat, amit nem is csodálok.

 - Nem szeretek más emberek előtt énekelni – vontam meg a vállamat egyszerűen.

 - Még nekem sem énekelnél, ha nagyon szépen megkérnélek? – lehelte a kérdést az ajkaimba, amikhez éppen csak hozzá ért, ezzel kínozva engem, de próbáltam koncentrálni. Tudtam, hogy mire megy ki a játék, és mivel abban a pillanatban egy szó sem jött volna ki valószínűleg a torkomból, csak megráztam a fejem. – Naaa – próbálkozott, én pedig amikor láttam, hogy másképp nem tudok kibújni ez alól, csak tisztán gondolkozva, magamban nyögtem egy nagyon, és elléptem tőle(mert azt azért nem akartam, hogy lássa, mennyire rávetném magamat).

 - Tudod, hogy tudok énekelni. Most te jössz – váltottam témát. – Te mit tudsz jól csinálni.

 - Hát… - gondolkozott el Nik –, egész jól rajzolok.

 - Egész jól, vagy nagyon jól? – kérdeztem az alsó ajkamba harapva.

 - Mi jár a fejedbe? – kérdezte felemelt szemöldökkel méregetve.

 - Mit szólnál ahhoz, ha most én lennék a modelled?

 - Azt akarod, hogy rajzoljalak le? – kérdezett vissza, én pedig csak bólintottam. – Oké, azt hiszem megoldható… - gondolt bele a dologba, majd lassan egy gonosz vigyor jelent meg az arcán. – Egy feltétellel!

 - Nem! – vágtam rá azonnal heves fejrázás kíséretében. Egyértelmű volt, hogy mire utalt, és nem voltam hajlandó vállalni. Énekelni előtte? Kizárt!

…

 - Izgatottnak tűnsz – jegyezte meg apa, ahogy leült velem szembe a reggeliző asztalhoz. Igaza volt, tényleg csak úgy átjárt az izgatottság, mert aznap délutánra beszéltük meg, hogy Nik lerajzol, és már nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog sikerülni. Kijelentette, hogy ha már korábban nem láttam egy rajzát vagy vázlatát sem, addig nem mutat egyet sem, amíg el nem készült a képpel, hogy legyen meglepetés, milyen lesz technikailag, élethűségileg.

 - Nik lerajzol ma – válaszoltam kurtán, miközben kortyolgattam a forró kávémat.

 - Hogyan? – kapta fel a fejét, én pedig értetlenül néztem rá.

 - Ezt hogy érted?

 - Hogyan fog lerajzolni? Ruhába vagy ruha nélkül?

Döbbenten meredtem az apámra. Nem akartam elhinni, hogy komolyan ezt kérdezte. Nem szívesen voltam ott alapba, már az elején a nyárnak nem akartam jönni, és Nik a lehető legjobb dolog, ami történt velem azon a nyáron, szóval semmi kedvem nem volt aznap reggel az apámmal reggelizni, az ilyen témáról meg nem is beszélve.

 - Ruha nélkül, apa – vágtam rá szarkazmussal a hangomban. – Pont úgy, mint a Titanicban. Tudod, egy nyaklánc, semmi több. És annyira izgulok, mert még sosem csináltam ilyet, és mi lesz, ha elrontom, és… - akadt el a szavam, amint találkozott vele a tekintetem. Úgy tűnik, ő nem hallotta meg a szarkazmust a hangomban. Felsóhajtottam. – Nyugalom, nincs semmi ilyesmiről szó. Csak ruhában fog lerajzolni. És nem mintha a te dolgot lenne, tekintve, hogy felnőtt ember vagyok, de még odáig nem is jutottunk el, szóval megnyugodhatsz.

 - Akkor sem bízom benne – jelentette ki hirtelen, én pedig csak bámultam rá.

 - Mit akarsz ezzel mondani? – szűrtem ki a fogaim között a kérdést.

 - Azt, amit hallottál. Nem bízom benne. Nem örülök, hogy találkozgatsz vele, és hogy ennyi időt töltesz vele. Itthon is alig vagy. Rossz hatással van rád – jelentette ki határozottan. Nem akartam hinni a füleimnek.

 - Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem hitetlenkedve.

 - Igen, komolyan.

 - Tudod mit? Semmi közöd hozzá! – mondtam, majd dühösen felpattantam az asztaltól, és sarkon fordulva az emelet felé indultam, de még az ajtóban visszafordultam. – Lehet, hogy te nem bízol benne, én viszont igen. Nagyon bízom benne. És egyszerűen megőrülök érte. Szóval nincs jogod ilyeneket mondani.

Nem szólt semmit, csak nézett rám rezzenéstelen arccal.

 - Ide sem akartam jönni – folytattam. Ez már nem az előző megjegyzéséről szólt, legalábbis teljesen nem, de képtelen voltam tovább magamban tartani. Kicsordult a pohár, és már nem lehetett a dolgot megállítani. – Ide sem akartam jönni, amit te tudtál, mégis kényszerítettél rá. Nem miattad vagyok itt, hanem azért, mert anya megparancsolta. És már az elején is úgy terveztem, hogy alig leszek itthon; még az előtt, hogy találkoztam volna Nikkel. Az csak egy plusz volt, hogy megtörtént, aminek hihetetlenül örülök. Mert boldoggá tesz, oké? Olyan boldog vagyok, amikor vele vagyok, mint amilyennek már nagyon régóta nem éreztem magamat. Te pedig egyszerűen el akarod rontani csak azért, mert nem bízol benne? Nem is ismered, az ég szerelmére! Sosem beszéltél vele, mindig csak messziről látod, amikor felvesz, meg amikor haza hoz! Ennyiből nem ítélheted meg.

 - Pedig ennyi pont elég – horkant fel.

 - Tessék?

 - Csak rá kell nézni. Csak úgy süt róla, hogy egy nő mágnes, egy nőcsábász, és a tudatában is van ennek. Meddig fog tartani, amíg meg fog bántani, ha? Amíg félrelép, lefekszik valami másik csajjal, és összetöri a szívedet?

 - Nik nem ilyen – jelentettem ki, amire ő megint felhorkant. – Komolyan nem. Lehet, hogy ilyennek látod te, meg mindenki más is, és az is lehet, hogy régen ilyen is volt, de most már nem. Megváltozott.

 - Senki sem változik meg egyik pillanatról a másikra, Caroline.

 - Nálad megtörtént, nem? – vetettem oda neki, majd meg sem várva bármi reakciót, dühösen sarkon fordultam, és felrohantam a szobámba, hangosan bevágva magam mögött az ajtót.