The Way I Loved YOU - XVIII. fejezet

Hali!:)

És hoztam az új fejezetet. Ez ismét a jelenben játszódik. Nincs benne nagyon sok Klaroline jelenet, ezért bocsi, viszont ahogy már korábban említettem, a következő rész újra múltas lesz, vagyis az szinte az egész Klaus/Caroline fejezet lesz, az utána levőben pedig szintén lesz:D Végül is, a vége felé közeledünk a történethez, csak kell lennie nekik közös jelenetünknek, nem?xD

Jó szórakozást a fejezethez, és ha egy komit írnátok, miután elolvastátok a fejezetet, azért nagyon hálás lennék:D

The Way I Loved YOU - XVIII. fejezet

Alig ha telt el fél perc azután, hogy Kol becsukta maga mögött az ajtót, hallottam, hogy Katie szobájának ajtaja nyílik, a léptei pedig azt mutatták, hogy a konyhába ment. Hallottam, ahogy kinyitja az egyik szekrényt (elég nyikorgó hangot adtak), de nem igazán tudott érdekelni, helyette inkább megkerestem a távirányítót, majd bekapcsoltam a TV-t. Valami olyan műsort akartam keresni, ami vagy elég érdekes ahhoz, hogy lekösse a figyelmemet, és egyszerűen kikapcsoljon az agyam egy darabig, vagy pedig elég unalmas ahhoz, hogy elaludjak rajta. Bármelyik megtette volna, már csak találnom kellett egyet. Azonban ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak, mint amilyennek először gondoltam.

Javában váltogattam a csatornákat – minden csatornánk éppen hogy néhány másodpercet időztem csak, szóval ha akartam volna, se tudtam volna értelmes műsort találni -, amikor Katie könnyedény mellém huppan a kanapén, majd ugyanazzal a lendülettel letett két röviditalos poharat és azt a vodkás üveget, amiből korábban én magam is ittam, a kanapé előtti kisasztalra.

 - Gondoltam, erre szükséged lehet – mondta kimondottan kedves hangon, és töltött mindkét pohárba az italból. Ahogy felém nyújtotta a poharat, kicsit szkeptikusan néztem rá, nem értettem, hirtelen miért lett ilyen normális –barátságos-, de nem kellett sokáig könyörögni, hogy vegyem el tőle a poharat, majd egy lendülettel fel is hajtottam az egészet. Az égető érzés ismét visszatért a torkomba, de amíg korábban azért kellett, hogy felkészüljek az előttem álló beszélgetésre, most inkább szerettem volna elfelejteni azt, amit történt. Legalább egy estére. Hogy kitisztítsam a fejem, és végre, hosszú idő után először, nem folyamatosan Nik és Kol, meg ez a lehetetlen szituáció járjon a fejembe. – Pokoli egy szakítás lehetett – jegyezte meg Katie felvont szemöldökkel, miután röviden kifújtam a bennem lévő levegőt, és leraktam a poharat az asztalra, majd ő is felhajtotta a saját adagját.

Egyikünk sem szólalt meg egy darabig, csak a TV alapzaját, és a csatornák váltakozó hangját lehetett hallani.

 - Kedves vagy – jelentettem ki hirtelen olyan hangon, mintha teljesen természetes dologról beszélnék. Nem kérdésnek szántam, nem is akartam igazán, hogy reagáljon, mondjon rá valamit, csak tettem egy megállapítást, majd előre dőltem, és töltöttem magamnak még egy pohárral az italból.

 - Nehéz olyan embert találni, akivel lehet jól inni – láttam a szemem sarkából, ahogy közben megvonta a vállát. Felhajtottam a vodkát, majd teljesen figyelmen kívül hagyva a (már sokkal erősebb) égető érzést a torkomban, hátra dőltem, és Katie-re néztem.

 - Akkor ha már puszi pajtások lettünk néhány órára, árulj el nekem valamit – mondtam, és úgy döntöttem, hogy a pokolra is, megkérdezem még egyszer. Ki tudja, talán végre szerencsém lesz, és nem őrül meg megint a kérdés hallatán, hanem válaszol. – Miért utálsz?

Katie értetlenül megrázta a fejét, mire megismételtem magam.

 - Miért utálsz? Mit tettem, ami miatt hirtelen 180°-os fordulat, és nem szólsz hozzám, csak ha beszólsz valamit?

Katie kérdőn nézett rám, és amikor látta, hogy komolyan gondolom a kérdést, hitetlenkedve megrázta a fejét.

 - Tényleg nem emlékszel semmire, vagy csak szeretet hülyének tettetni magadat?

 - Szerinted ennyiszer jártatnám azzal a szám, hogy megkérdezzem, ha igazából tudnám, hogy mi a bajod? – horkantam fel, és azonnal eldöntöttem, hogy ha az egész beszélgetés ugyanolyan sértegetésekből fog állni, akkor inkább még az elején otthagyom. Nagyon nem volt hangulatom egy újabb veszekedéshez.

Egy rövid ideig csendben ültünk egymás mellett, majd Katie felsóhajtott, és előre dőlt.

 - Emlékszel az utolsó bulira még azelőtt, hogy elkezdődött volna az egyetem?

 - Halványan – gondoltam vissza arra az estére, és még finoman fogalmaztam ezzel a szóval. Ha azt mondom, hogy az esti buli első egy órájára emlékszem tisztán, akkor még talán sokat is mondok. Rengeteget ittam, annyit, amennyit még azelőtt soha –majd meg is őrültem következő reggel a másnaposságtól. Azután az este után fogadtam meg, hogy soha többé nem iszok, és be is tartottam, egészen idáig. Ironikus, hogy mindkét alkalom ugyanahhoz a személyhez fűződik. – Mit csináltam?

 - Borzalmasan berúgtál, bár gondolom ez a rész megvan azért. Én pedig rátok nyitottam Jasonnel az egyik fürdőben, ahogy éppen szeditek le egymásról a ruhákat – mondta Katie, én pedig ha éppen ittam volna, biztos, hogy az összes vizet, ami a számban van, kiköptem volna. Hogy én és… Jason? Annyira emlékeztem, hogy összeakadtam egy sráccal, de arra már nem, hogy ki volt az (ez is mutatja, mennyire ki voltam ütve), arra meg végképp nem, hogy Katie ránk nyitott volna. Ha viszont tényleg ez történt… meg tudtam érteni, hogy ennyire dühös lett rám. – A pólód már a földön volt, és éppen próbáltad leszedni magamról a melltartót, Jason pedig már alsógatyában áll előtted.

 - Uram isten – nyögtem fel az arcomba temetve az arcomat.

 - Addig nem maradtam, hogy megtudjam, végül mi lett a … dolog vége köztetek, szóval arra nem tudok válaszolni, viszont borzalmasan megbántott.

 - Pont előtte mesélted, hogy tetszik neked – motyogtam inkább magamnak, mint neki, de valószínűleg ő is hallhatta. Az még oké, hogy berúgtam, de hogy sikerült pont Jason karjaiba táncolnom magam? Előtte néhány órával áradozott pont a srácról Katie, és amikor a bulin bemutatott neki, még gondoltam is rá, hogy aranyos pár lennének, erre iszok, és rávetem magam?! Hogy lehettem ilyen hülye? – Annyira sajnálom – néztem fel rá. – Valószínűleg ez már nem jelent semmit, de tényleg sajnálom. Ha magamnál lettem volna, sosem teszem meg. Miért nem mondtad el ezt már másnap?

 - Nem is tudom – vontam meg a vállát. – Először nagyon dühös voltam. Utáltam, hogy így hátba döftél, mégis valamennyire megkönnyebbültem, hogy legalább még idejekorán kiderül, hogy milyen szemét állat, és így nem megyek bele semmilyen hülyeségbe. Aztán reggel úgy tettél, mintha semmi sem történt volna, ami megint feldühített. Most már tudom, hogy nem emlékszel rá, de akkor elképzelni sem tudtam ezt a lehetőséget, és még akkor sem hittem volna neked, ha megesküdtél volna.

 - Valószínűleg én sem hittem volna magamnak – morogtam, és amikor láttam, hogy Katie halványan elmosolyodott, én is ugyanazt tettem. – Tudod, azóta az éjszaka óta nem ittam… mostanáig – jegyeztem meg a két pohárra nézve.

 - Hát, szenvedtél is utána rendesen – mondta, majd egymásra néztünk, és egyszerre elnevettük magunkat. Tűzszünet megkötve. – Ha már ennél a témánál vagyunk; miért ittál annyit? – kérdezte hirtelen.

 - Igazából – vettem egy mély levegőt -, próbáltam túl tenni magam… valakin – néztem a szobaajtóm felé, és a mögötte alvó Nikre gondoltam. Reggel vele is meg kell (ismét) birkóznom, és nemhogy azt nem tudtam, hogy mit akarok kettejüktől, de azt sem, hogy mit mondhatnék neki. Az mellett, hogy kerülje Kolt és az öklét egy darabig, persze. Aztán találkozott a tekintetem Katie felszökő szemöldökével, és a kérdő tekintetével, és már éppen vettem a levegőt, hogy mindent a lehető legrövidebben összefoglalva elmagyarázzak, amikor gyanakodva néztem rá egy pillanatra. – Mennyit hallottál? – kérdezte, ugyanis amennyire Katie-t ismertem, nagyon nem lett volna meglepő, ha hallgatózott volna. És nem is hazudtolta meg önmagát.

 - Mindent – mondta az ajkába harapva, amire én csak aprón megráztam a fejem.

 - Azon a srácon próbáltam túltenni magam, aki most éppen bent alszik a szobámban – böktem a fejemmel a szobaajtó felé.

 - Elég nagy bajban vagy.

 - Nekem mondod?

…

Nem törődve, hogy halkan próbáljam kinyitni az ajtót, lenyomtam a kilincset, kinyitottam a szoba ajtaját, amit azzal a lendülettel ki is tártam, és beléptem a szobámba. Szerencsémre mivel csak 2-3 pohár vodkát ittunk Katie-vel előző este, ezért nem volt semmilyen másnaposságom, azonban a kanapé elég kényelmetlen volt, főleg miután sikerült elaludnom a nyakamat, ezért a szobámat már nagyon szerettem volna visszakapni.

Az ajtón beszűrődő fényre Nik ugyan felmordult, de nem ébredt, csak akkor amikor széthúztam a sötétítő függönyöket, ezzel beengedve a napfényt. Nik hangosan felnyögött – vagy a napsütéstől, vagy pedig az ébredésnél beálló fejfájástól -, és a fejére húzta a párnát. Egyértelműen látszott, hogy semmi kedve sincs felkelni. Felnevettem, aztán odaléptem az ágyhoz, és lehúztam a fejéről a párnát. Normális esetben a takarót is lehúztam volna róla, de mivel még mindig ugyanúgy az ágy tetején, előző napi ruhájában aludt, egyedül alóla tudtam volna kihúzni a takarót, annyira kegyetlen pedig azért én sem vagyok.

 - Felkelni – kiáltottam el magam, mire kinyitotta a szemeit. A tekintete villámokat szórt, de nem nagyon tudott zavarni. – Nézd, tudom, hogy szétrobbanhat a fejed, és valószínűleg baromira másnapos vagy, de menned kell. Így is többet engedtem azzal, hogy itt aludtál. Egyébként én a helyedbe kerülném mostanában Kolt. Nem te vagy a kedvenc személy az életében jelen pillanatban.

Nik nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett.

 - Tényleg azt gondolod, hogy hazudtam a kórházban? – kérdezte végül,én pedig felsóhajtottam. Tényleg reméltem, hogy legalább egyszer csak egyszerűen szó nélkül lelép. Úgy tűnik, ez sosem fog megtörténni.

 - Nem tudom, hogy mit gondoljak – mondtam halkan, de mielőtt elkezdhetett volna győzködni, folytattam. – Nézd, nyáron minden szó nélkül leléptél. Aztán amikor újra felbukkantál, azt mondtad, hogy rám untál, és azért léptél le, de előtte mégis úgy viselkedtél, mint aki rám akarna hajtani. Aztán néhány napra rá hirtelen bevallod, hogy csak hazudtál, és igazából engem akartál csak védeni. Te a helyemben nem kérdeznéd meg magadtól, hogy akkor most melyik is az igaz, és hogy nem lehet-e, hogy éppen a mostani is csak egy hazugság?

 - De nem az – ellenkezett, én pedig csak megráztam a fejem.

 - Kérlek, most menj el – suttogtam, miközben olyan érzés volt, mintha megszakadt volna a szívem, és nem értettem, hogy miért. Nem örökre küldtem el, nem mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni- akkor miért éreztem úgy, mintha éppen azt tettem volna? – Én magam is össze vagyok zavarodva, és ki kell goboznom ezt az egészet. De ezt egyedül kell tennem – mondtam, de éreztem, hogy nem csak Niknek akartam magyarázatot adni, hanem közben magamat is meg akartam nyugtatni, ha csak egy kicsit is.

 - Rendben – mondta beleegyezően, majd lassan feltápászkodott az ágyról, majd szó nélkül megkerülte azt. Megállt előttem, egy másodpercre mélyen a szemembe nézett. A tekintetében tobzódtak az érzelmek, de esélyem sem volt megfejteni, hogy mik is lehettek azok, mert a következő pillanatban lehajolt, és egy lágy puszit adott az arcomra. Lehunytam a szemem, és élveztem azt a túlságosan is rövidnek tűnő időt, amíg az ajkai a bőrömhöz értek. Amikor elhúzódott, nem nyitottam ki a szemem, az érzés viszont, mintha a bőröm lángokban állna ott, ahogy megpuszilt, nem tűnt el. Több percig is úgy álltam a szobámban, és amire kinyitottam a szemem, már egyedül voltam.

Nem gondolkoztam. Habár legbelül tudtam, hogy Nik nem hazudott, biztosra kellett mennem. Biztosra kellett tudnom, és a legkönnyebben ezt Rebekah-tól tudhattam meg. Még a nyáron azt mesélte Nik a kettejük kapcsolatáról, hogy szinte mindent elmondanak egymásnak, és ha neki nem mesélt rólam, akkor senkinek sem. Bár az biztos volt, hogy most Rebekah nem rajong értem, reméltem, hogy legalább felveszi majd a telefont, és nem rakja le két szó után.

A telefonkönyvemben megkerestem a nevét, és miközben hívtam, ledőltem az ágyra. Sokkal kényelmesebb, mint a kanapé.

 - Igen? – szólt bele ellenséges hangon Rebekah a negyedik kicsöngés után. Vettem egy nagy levegőt, majd egy lendülettel gyorsan elhadartam azt, amit mondani akartam, hogy még esélye se legyen Rebekah-nak közbeszólnia.

 - Tudom, hogy valószínűleg most utálsz azért, amit Kollal tettem, de kérlek ne tedd le! Csak egy kérdést szeretnék feltenni, és miután válaszoltál, ígérem, békén hagylak. Csak kérlek válaszolj a kérdésemre.

Néma csend volt a vonal másik felén hihetetlen sokáig. Már kezdtem azt hinni, hogy talán le is tette, amikor végül megszólalt.

 - Mond.

 - Beszélt rólam bármit is Klaus a nyár során? – lélegeztem fel megkönnyebbülten. Most már csak a válasz miatt idegeskedtem.

 - Minek kelle…

 - Csak … beszélt rólam? – vágtam közbe.

 - Igen – válaszolt egy sóhajjal a vonal másik felén Rebekah, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem. Beszélt rólam. Beszélt rólam. Persze, már csak az volt a kérdés, hogy mit, de meg sem kellett szólalnom, mert Rebekah folytatta. – Nem mondott nevet, ne kérdezd miért, mert meg nem tudnám mondani, de emlegetett. Többször is áradozott rólad, és azt mondta, hogy el sem hiszi, hogy talált valakit, akit végre nem csak egy éjszakára akar, hanem meg is akar tartani. Soha nem akartam elhinni, aztán egyszer csak hirtelen nem beszélt már rólad, úgyhogy gondoltam megunta a dolgot.

 - Beszélt rólam – suttogtam, és majd kirobbantam a boldogságtól. Most már biztos voltam benne, hogy nem hazudott. – Köszönöm, hogy elmondtad – ráztam meg a fejem, és mondtam neki teljesen normális hangon, majd hogy tartsam magam az ígéretemhez, elköszöntem és letettem a telefont. Aztán, magam sem igazán tudom miért, legszívesebben elkezdtem volna sikoltozni és ugrálni örömömben.