The Way I Loved YOU - XVI. fejezet

Sziasztok!

Hoztam az új fejezetet, amiben végre Caroline mindent kitálal. Komolyan nem hiszem el, hogy idáig eljutottam, ugyanis ez nagy előrelépés. Most már mindenki nyílt lapokkal játszik, és erre lehet számolni a további fejezetekben.
A következő fejezet egyébként ismét a múltban fog játszani, gondoltam ezt még megemlítem:P

Jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok pár sort, ha elolvastátok, nagyon örülnék neki:)

The Way I Loved YOU - XVI. fejezet

Rögtön Katie szobájához mentem, és kopogás nélkül egyszerűen benyitottam.

 - Senki sem tanított meg a kopogásra? – kérdezte Katie gúnyosan, én pedig pont erre számítottam. Egy lépést tettem csak befelé a szobájába, utána megálltam, és azonnal megláttam őt az ágyán feküdve, ahogy valamilyen pletyka magazint olvasott.

 - Tudom, hogy utálsz, és most már inkább nem is kérdezem, hogy miért, mert tudom, hogy úgysem fogsz rá válaszolni, de nem tennéd félre ezt az utálatot, és tennél meg nekem egy apró szívességet? – hadartam el az egészet egy levegőre, és amikor nem kaptam mást válaszul, csak azt, hogy a szemöldöke kérdőn felszökött a magasba, folytattam. – Tudom, hogy az ágyad alatt mindig tartasz valami erős italt. Most nagyon nagy szükségem lenne rá.

 - Gondok a Paradicsomban, mi? – nevetett fel, de nem mozdult. – Lehetett látni előre, de…

 - Nem lehetne a gúnyos kommentek nélkül? – vágtam közbe, mire csak fintorogva felemelte megadóan a kezét, majd hasra feküdt, és onnét hajolt le az ágyról és nézett be alá.

 - Vodka vagy whisky? – kérdezte felnézve.

 - A vodka tökéletes lesz – mondtam, és miután odaadta, nem törődve a pohárral, egyszerűen lecsavartam az üveg kupakját, és húztam belőle egy nagy kortyot. Éreztem, ahogy az alkohol végigégeti a torkomat, de nem érdekelt, abban a pillanatban éppen erre volt szükségem. Miután lenyeltem azt az egy nagy kortyot, letöröltem a kezemmel az üveg tetejét, visszacsavartam a kupakot, és visszaadtam Katie-nek. – Kösz – köszöntem meg, és már fordultam is ki a szobából.

 - Hú! Pokolian rossz lehet a szex a részeg sráccal, ha ilyen erős kell neked – jegyezte meg nevetve Katie, nekidőlve az ajtófélfának. – Pedig a nyár végi buli óta nem láttalak inni.

 - Nem mintha bármi közöd van ahhoz, hogy mi van köztem és Klaus között, de nem fekszem le vele – néztem rá szúrósan, de ahhoz nem volt kedvem, hogy meghallgathassam a további találgatásait, hogy miért volt szükségem olyan sürgősen arra az italra, szóval inkább én magam mondtam el neki. – Viszont most jön éppen át Kol, és egy jó fél órás kínos beszélgetés után már valószínűleg nem lesz barátom, szóval erre most nagy szükségem volt.

A következő pillanatban kopogást hallottam az ajtón. Felsóhajtottam, és mielőtt még odamentem volna, odaszóltam még egyet Katie-nek.

 - És akkor ahogy arra megtanítottak, hogy kopogjak, mielőtt bemegyek valahová – mondtam, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy éppen az előbb rontottam rá Katie-re kopogás nélkül -, arra is, hogy ha kimegyek valahonnét, csukjam be. Szóval most pont ezt fogom tenni.

Küldtem feléje egy utolsó vigyort, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és a bejárati ajtóhoz, ahol először vettem egy utolsó, mély levegőt, majd lassan, szinte már óvatosan, kinyitottam.

Ahogy megpillantottam Kolt, bepánikoltam. Tudom, hogy nem kellett volna, és néhány másodperccel ezelőtt még eszemben sem jutott volna a dolog, abban a pillanatban azonban akaratlanul is elkezdett forogni az agyam, hogy kitaláljak egy másik hazugságot. Valamit, amivel elrejthetem az igazságot, amivel jobbá tehetem a helyzetet, amivel elérhetem, hogy talán nem hagyjon el. De tudtam, hogy ez nem lehet, szóval végül csak elmotyogtam egy köszönésre hasonlító valamit, és miután ő is visszaköszönt, teljesen kitártam az ajtót, és félreállva az ajtóból beengedtem.

A körmömet kezdtem rágni, miközben Kol felé fordultam, miután becsuktam mögötte az ajtót, ami neki is egyértelművé tette, hogy ideges vagyok. Nem tudtam, hol kezdhetném. Mit mondhatnék. Szóval csak álltam vele szemben, miközben magamra parancsoltam, és leengedtem a kezemet, amin eddig a körmömet rágtam, miközben hihetetlenül szerencsétlenül éreztem magamat.

 - Szóval… - szólaltam meg végül, de már az első szó után elakadtam, és nem tudtam, mit mondhatnák, szóval inkább nem is mondtam többet.

 - Szóval… - ismételte meg a hajába túrva, és miközben egy pillanatra körbenézett, megállapodott a tekintete a szobám ajtaján. – Szóval… Klaus… - kezdte ő is, az ajtómra mutatva, mire én bólintottam.

 - Igen – vágtam rá, amikor rájöttem, hogy ezt nem láthattam. – Alszik. Holnap valószínűleg egy elég erős fejfájással fog ébredni, de túléli.

Azt hittem, végre vége lesz a kínos csöndnek, de tévedtem. Újra beállt, amiből néhány másodperc múlva elegem lett, éppen ezért úgy döntöttem, hogy belevágok a közepére.

 - Akkor… - kezdtem, mire Kol azonnal felém kapta a fejét, és pedig egy halvány mosolyt erőlettem az arcomra -, mire vagy kíváncsi?

 - Mindenre – válaszolt egy rövid csend után Kol.

 - Oké, akkor csak… kezdjem az elejétől, vagy…

 - Az elejétől.

Bólintottam, és vettem egy mély levegőt. Aztán rádöbbentem hogy még mindketten állunk, ezért a kanapé felé mutattam, és miután ő megindult az említett bútordarab felé, én is odamentem, és leültem mellé. Legszívesebben újra elkezdtem volna rágni a körmeimet (persze csak azután, hogy olyan messze futottam ettől a szobától, amennyire az egyáltalán lehetséges), de akkor nem csak nem tudtam volna beszélni, de még ennél is nyilvánvalóvá tettem volna az idegességemet, és hogy mennyire kellemetlen nekem ez a szituáció, amit nem akartam – főleg, hogy Kolnak ez valószínűleg ugyanolyan kényelmetlen, ha nem rosszabb. Szóval ehelyett elkezdtem az ujjaimat ropogtatni (amennyire tudtam), és közben elkezdtem mesélni.

 - Még… a nyáron találkoztunk. Azt te is tudod, hogy a szüleim elváltak, és hogy azóta a lehető legkevesebb időt próbálom eltölteni az apámmal, hogy lelépett azzal a Steve fickóval. Anya mégis leküldött engem Los Angelesbe, hogy töltsem ott a nyárnak a nagy részét. Úgy volt, hogy két hónapot fogok végig unatkozni ott, és már az előtt utáltam az egészet, hogy egyáltalán odaértem. Az első néhány napon körülnéztem a városban, megnéztem mindent, amire csak rá lehet fogni, hogy látványosság, hogy ezzel is csökkentsem az apámnál eltöltendő időt, emellett rengeteg időt töltöttem a parton is. Talán egy hét, ha eltelt, amikor először belefutottam Klausba. Megpróbált rám hajtani – mondtam, és még csak a gondolatára is annak, ahogy ezt véghez akarta vinni, azzal a borzalmas szöveggel, nevethetnékem támad. Végül sikerült visszafojtanom ezt a nevetést, mert volna egy olyan érzésem, hogy valószínűleg nem segítene a helyzetemen, de egy vigyort képtelen voltam visszafojtani. – Nevetséges volt, mert a lehető legrosszabb szöveget használta, amit valaha hallottam. Igaz, hogy azóta kiszélesítette ezt a kört, de akkor képtelen voltam megállni, hogy ne röhögjek a képébe. Részben ezért, részben pedig azért, mert nem akartam egy éjszakás kalandot, pedig nyilvánvaló volt, hogy ő arra hajt, ezért lekoptattam.

 - Láthatóan nem sikerült – szúrta közbe durván Kol, én pedig inkább nem szóltam rá semmit, inkább csak folytattam.

 - Azt hittem, soha többé nem látom, másnap mégis sikerült újra összefutnunk. Elég lerázhatatlan volt, és egy idő után nem is próbálkoztam tovább, hogy lerázzam. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és az lett a vége, hogy elhívott aznap estére vacsorázni, én pedig igent mondtam.

 - Milyen volt?

 - Tényleg tudni akarod?

Csak bólintott, nem válaszolt.

 - Oké. A vacsora… - gondolkoztam el, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat hozzá -, varázslatos volt. Valószínűleg nem ezt akarod hallani – vontam meg a vállamat -, de megígértem, hogy nincs több hazugság, és Klaus azon az estén teljesen elvarázsolt. Az egyik barátjának a boltjának a tetejére vitt, ami teljesen ki volt világítva, egy kétszemélyes asztallal a közepén. A tetőről pedig tökéletes rálátás volt a kivilágított városra és a Hollywood táblára – emlékeztem vissza, és ahogy meséltem, a szemeim előtt újra megjelent a kivilágított tető. Még így, ilyen hosszú idő után is a bizsergés végigfutott a gerincemen.

 - Egy tetű. Wow – horkant fel Kol, én pedig csak megráztam a fejem.

 - Hidd el, nekem is megvoltak a fenntartásaim. Amikor megállt a motorjával, nem akartam elhinni. A környék teljesen elhagyatott volt, és egy barkács üzlet előtt voltunk. Még az is átfutott a fejemen, hogy mi van, ha igazából egy sorozatgyilkos, aki éppen engem szemelt ki a következő áldozatának.

Erre Kol röviden felnevetett, aminek hihetetlenül örültem, mert legalább egy kicsit megtört a jég, ezért folytattam.

 - Aznap este, amikor hazavitt, megcsókolt – mondtam, és úgy döntöttem, hogy a „fülig szerelmes lettem belé már azon az estén” részt kihagyom, tekintve, hogy arról rajtam kívül senki sem tud, és valószínűleg rögtön hozná a kérdést, hogy nála is ugyanezt éreztem-e. És erre nemleges válaszon kívül mást nem tudok adni. – Azután majdnem minden este találkoztunk, és ha nem kellett dolgoznia, gyakran a délutánokat is együtt töltöttük.

 - Lefeküdtél vele? – jött a hirtelen kérdés, ami olyan volt, mint egy mellbevágás. Az oké, hogy mindent akart tudni, de erre nem számítottam. Nem számítottam, hogy ilyen mélyen akar tudni mindent.

 - Tessék? – nyögtem ki, még mindig döbbenve nézve rá.

 - Lefeküdtél vele? – ismételte meg a kérdést.

 - Igen – suttogtam beleharapva az ajkamba, és lehunyva a szememet, miközben mondtam. – Még néhány nappal az előtt, hogy felszívódott volna.

 - Felszívódott? – kérdezte értetlenül.

 - Igen. Egyik este moziba mentünk volna, és egyszerűen nem bukkant fel a mozi előtt. Azt hittem, csak felültetett, hívtam vagy ezerszer, de utána nem láttam többet. Nem hallottam felőle semmit. Nem hagyott üzenetet, nem hívott egyszer sem vissza, és még csak egy hangposta üzenetet sem hagyott. Semmit.

Nem szólt semmit, de én sem. Nem volt a legkedvesebb emlékem, még úgy sem, hogy most már tudtam, hogy miért is csinálta – ha egyáltalán igazat mondott.

 - Eléggé… - köszörültem meg a torkom, mielőtt még túl hosszúra nyúlt volna a csend -, eléggé megviselt a dolog, de lassan sikerült túltennem magam rajta. Elena és Bonnie is sokat segítettek. Azután volt egy-kettő srác, akivel elmentem egy-két randira, de senkivel sem éreztem… nem is tudom. Senki sem fogott meg annyira, hogy komolyabbra forduljon a dolog, vagy akár csak hogy elkezdődjön, és ezért általában még az előtt elvágtam a dolgot, hogy az első csókig eljutottunk volna. Aztán találkoztunk – néztem rá egy mosollyal az arcomon, mire neki is megjelent egy halvány mosoly az arcán. – Minden olyan jól alakult, de nem akartam elsietni a dolgokat. Ezúttal nem. Amikor megkérdezted, hogy nem mennék-e el veled a családodhoz a szünetben, kicsit megijedtem, hogy nem-e túl korai, vagy hogy mi lesz, ha nem kedvelnek, de közben meg nagyon izgatott is voltam.

 - Aztán megjelent Klaus – mondta, én pedig bólintottam.

 - Aztán megjelent Klaus. És mindent felforgatott. Több kétértelmű kommentje is volt, de nem állítottam le, csak azután, hogy megpróbált megcsókolni. Akkor úgy kiosztottam, hogy utána nem is igazán beszélgettünk, csak a kórházban. Mesélt nekem az apjával lévő kapcsolatáról, aztán meg elmondta, hogy igazából miért is lépett le, én pedig elhittem. A többit gondolom tudod – vontam meg a vállamat. – Megcsókolt, én pedig hagytam.

 - Úgy mondtad azt, hogy elhittet, mintha most már nem azt hinnéd – jegyezte meg, én pedig megráztam a fejem.

 - Már nem tudom, hogy mit higgyek.

 - Ismerős helyzet – horkant fel . Ezt megérdemeltem.

 - Figyelj – fordultam felé -, tudom, hogy hatalmas hibát követtem el. Már akkor rájöttem erre, amikor elkezdem az egészet, de akkor már nem tudtam kiszállni belőle, és nem akartam, hogy azt hidd, hogy most is történt valami, amikor nem. Legalábbis… egy darabig. De továbbléptem, oké? Rájöttem, hogy korábban ez azért nem sikerült, mert csak úgy lelépett. Most viszont, hogy tudom, hogy miért tette…

 - Az előbb még azt mondtad, hogy nem vagy benne biztos, hogy igazat mondott – vágott közbe Kol.

 - Lehet, de előtte semmit sem tudtam. Bármi miatt tette, nem tudtam semmit. Most viszont legalább tudok valamit, és ezzel tovább tudok lépni.

 - Mit éreztél akkor, amikor megláttad Klaust besétálni hozzánk? – váltott hirtelen témát Kol, én pedig értetlenül bámultam rá.

 - Mi van?

 - Mit éreztél akkor, amikor megláttad Klaust nálunk? – ismételte meg a kérdést Kol, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy ennek mégis mi köze van az előbbihez.

 - Én… nem is tudom… ledöbbentem – dadogtam, mire megrázta fejét.

 - Utána.

 - Nem tudom – ráztam meg a fejemet, mire felsóhajtott.

 - Oké, akkor… - gondolkozott el egy pillanatra - , mit éreztél akkor, amikor megcsókolt.

 - Ennek mi köze van a…? – kezdtem volna, de Kol közbevágott.

 - Csak válaszolj.

 - Én… - gondolkoztam el. Egy pillanatra behunytam a szemem, visszaidéztem az a pillanatot, és az érzés azonnal szinte megvágott. – Úgy éreztem, hogy csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire is hiányzott.

 - Vagyis még nem léptél tovább – mondta felállva a kanapéról, mire én is azonnal felpattantam, pánikolva.

  - Most akkor… szakítani akarsz velem? – kérdeztem, de válaszolni sem hagytam, mert hadartam tovább. – El kell hinned, tovább léptem. Veled akarok lenni. Tudom, hogy hibáztam, de ez soha többet nem fog előfor…

 - Caroline, nyugalom – tette a vállamra a kezét, én pedig csak ekkor jöttem rá, hogy egész eddig levegő nélkül hadartam, ezért vettem egy mély levegőt. – Csak annyit mondok, hogy rá kell jönnöd, hogy mit akarsz, hogy KIT akarsz, és ezt egyedül kell eldöntened. Sem én, sem Klaus, sem senki nem segíthetünk ebben.

 - Szóval…

 - Szóval én most kisétálok azon az ajtón – mutatott a bejárati ajtó felé, mélyen a szemembe nézve -, és remélem, hogy amikor legközelebb találkozom, már jó híreket kapok.

 - Ennyire biztos vagy magadba? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig csak nevetve bólintott, majd odahajolt hozzám, és adott egy puszit a homlokomra, majd rám mosolygott, megfordult, és ahogy mondta, kiment, én pedig felsóhajtva rogytam le a kanapéra.

Túlvoltam ezen a beszélgetésen is, és egyáltalán nem úgy ment, ahogy gondoltam. Kol kifejezetten nyugodt volt, és elég jól fogadta a dolgokat, bár nem lennék meglepődve, ha nagy részét már hallotta volna. Viszont ahogy végig gondoltam, amit mondott, abban igaza volt. Én magam sem tudtam, hogy mit akarok, amire rá kell jönnöm. Méghozzá minél hamarabb.