The Way I Loved YOU - X. fejezet

Sziasztok!

Hoztam az új fejezetet, habár ez kicsit rövidebb lett, mint az előzőek, de mindenképpen ott akartam befejezni, ahol befejeztem. Nincs benne valami sok Klaroline, de azt elmondhatom, hogy a következő két fejezetben biztos rengeteg Klaus/Caroline lesz. A következő egyébként múltas rész lesz.(:
Jó szórakozást a fejezethez, és ha elolvastátok, lécci írjatok kommentet :)

The Way I Loved YOU - X. fejezet

Félelmetes, mennyi minden meg tud változni egy nap alatt. Az egyik pillanatban még minden rendben van, boldog vagy, a következőben pedig már úgy hullik minden a darabjaira, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világos, és akármennyire is akarod, képtelen vagy megállítani. Ez is egy ilyen nap volt.

…

Reggel úgy ébredtem, mintha egész éjjel csak tíz percet aludtam volna. A tegnapi este további része nyugodtan telt, még egy jó darabig maradtunk a bárba, és a végén valahogy Bekah-t is sikerült meggyőznünk, hogy menjen fel a színpadra énekelni. Bár ne tettük volna. Nem tudom, miért akarták ennyire a fiúk hallani őt is, de az biztos, hogy én nem szeretném még egyszer átélni azt a három percet, amíg a dal tartott.

A bárban semmi esélyem sem volt Klausszal beszélni, habár akartam. Meg akartam tőle kérdezni, mire is volt ez az egész „küldjük fel Caroline-t énekelni” dolog, de túl feltűnő lett volna félrehívni, más alkalom pedig nem akadt. Amikor visszaértünk a házba, arra gondoltam, hogy ha látja, hogy egyedül megyek valahová, talán utánam jön, éppen ezért végül megint elmentem inni, mint azon az estén, amikor úgy leüvöltöttem a fejét, de nem jött utánam. Legalább tíz percig vártam, és amikor végül nem jött, feladtam, és felmentem a szobámba, és gyorsan megfürödtem, majd ledőltem az ágyra.

Nem akartam mást, csak teljesen kiüríteni az agyam, és aludni, de persze ez nem jött össze. Képtelen voltam kikapcsolni az agyamat, folyamatosan az estén, pontosabban Klauson járt az agyam. Próbáltam megérteni a viselkedését, de sehogy sem sikerült. Az egyik pillanatban úgy viselkedik, mintha vissza akarna kapni, aztán meg mint akit még csak egy kicsit sem érdeklem. Az egyik pillanatban még azt mondja, hogy rám unt, és azért lépett le, a következőben pedig már teljesen rácáfol erre, és úgy viselkedik, mint aki halálosan féltékeny. És még a nőkre mondják azt, hogy szeszélyesek…

Fogalmam sincs, meddig forgolódtam az ágyban, de olyan érzés volt, mintha egész éjjel csak gondolkoztam volna, úgyhogy amikor reggel 8-kor felébredtem (aludtam egyáltalán?), és ránéztem az órára, úgy döntöttem, nem szenvedek tovább. Többre megyek azzal, ha felkelek, mint ha csak forgolódok az ágyban, és nem tudok mit kezdeni magammal, emellett titokban azt reméltem, hogy esetleg belefutok Klausba, de nem így lett. Vagyis, nem teljesen… mert amikor végül elkészültem, és lementem a földszintre, Kolt és Klaust találtam az ebédlőasztalnál, halkan beszélgetve.

 - Reggelt – motyogtam nekik köszönésképpen, majd egyenesen a konyhába mentem, kitöltöttem magamnak egy adag kávét, aztán leültem Kol mellé, és adtam neki egy gyors jó reggelt csókot.

 - Ilyen korán? És egy héten már másodszor? – nézett rám vigyorogva Kol, én pedig megvontam a vállamat.

 - Nem tudtam aludni.

 - Várod már, hogy visszaérj az egyetemre? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Klaus.

 - Úgy érted, hogy várom-e a végeláthatatlan mennyiségű tanulnivalót, a szemét tanárokat, és a még náluk is szemetebb szobatársamat? – kérdeztem vissza gúnyosan, mire ő felnevetett, én pedig egyszerűen bólintottam a saját kérdésemre válaszolva. – Igen, egyszerűen kiugrom a bőrömből, hogy végre visszaérjünk.

 - Az első kettőt még el tudom képzelni, de a szemét szobatársat nem igazán. Csak nem lehet olyan rossz – mondta Klaus, én pedig értetlenül meredtem rá. Komolyan azt mondta, hogy Katie nem lehet olyan rossz? Nem lehet olyan rossz?! Biztos csak álmodok.

 - Ha megismernéd, már nem ez lenne a véleményed – zártam rövidre a témát.

…

A délelőtt hamar elrepült, és ebéd után már indulnunk is kellett, ha még sötétedés előtt vissza akartunk érni. A búcsúzás furcsa volt. Kol egyszerűen mindenkit megölelt, váltott velük néhány szót, megígért egy-kettő dolgot, és ezzel le is tudta, én viszont kicsit ideges voltam miatta. Vagyis… leginkább a Klausszal való elbúcsúzás miatt, de ez teljesen mindegy. Finn végül ki sem jött a szobájából (Kol is a dolgozószobájában köszönt el tőle), Elijah épp úgy, mint amikor megérkeztünk, kezet csókolt, és úgy köszönt el, Esther megölelt, ahogy Rebekah is, aki még megígértette velem, hogy ha New Yorkban járok, mindenképpen benézek hozzá.

Aztán jött Klaus. Kol arra már mindenkitől elbúcsúzott, és már csak rám várt, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Öleljem meg? Rázzak vele kezet? Melyik lenne a legjobb megoldás. Mintha Bekah is meglátta volna ezt a hezitálást, hirtelen megszólalt:

 - Anyám, Nik, öleld már meg, aztán had menjenek!

Nik vigyorogva vállat vont, majd kérdőn rám nézve kitárta a karját, és felém lépett. Vettem egy mély levegőt, és én is tettem felé egy lépést, ezzel áthidalva a közöttünk lévő távolságot, és hagytam, hogy átöleljen. Hiba volt.

Fogalmam sincs, hogy miért vagyok képtelen magamon uralkodni, amikor Nik közelében vagyok, de megint megtörtént. Az egyik pillanatban még félve közelítettem felé, a másik pillanatban pedig már nem akartam elengedni. Néhány másodpercnél tovább nem tartott az ölelés, és tudtam, hogy nem is tarthat, mert az hihetetlenül feltűnő lenne, de nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam leküzdeni azt az érzést, hogy többet akarok, hogy bárcsak még közelebb húzna magához, hogy ne engedne el. De mégis megtörtént, és miután kivált az ölelésből, elmotyogtam egy sziát, és gyorsan a kocsihoz mentem, mielőtt még bele néztem volna akaratlanul is a szemébe, mert tudtam, hogy akkor lennék teljesen elveszve.

…

 - Nem tudsz kopogni?

Katie hangja fogadott, ahogy beléptem a koleszszobámba. A hangjára megforgattam a szememet, és egy nyögés kíséretében letettem a táskámat. Kezdődik elölről – gondoltam, és a következő pillanatban Katie ki is lépett a szobájából, gondolom hogy jól leüvöltse annak a személynek a fejét, aki kopogás nélkül be mert lépni a szobába.

 - Ja, hogy te vagy az – horkant fel, majd ledőlt a kanapéra, és bekapcsolta a tv-t. – Reméltem, hogy még egy darabig maradsz New Yorkba, de úgy tűnik, a jó dolgoknak is vége szakad egyszer.

 - Istenem, Katie, ez olyan aranyos volt tőled – kaptam a szívemhez tettetett elérzékenyüléssel, és legalább egy oktávval magasabb hangon, amit tudtam, hogy talán a legjobban utált, ha használtam. – Ha tudom, hogy ennyire hiányzok neked, akkor hamarabb is visszajöttem volna. Miért nem szóltál?

 - Nagyon vicces! Ha-ha-ha – gúnyolódott fintorogva. – Viccelődés helyett inkább befoghatnád. Nem hallom miattad a tv-t.

Már a szobám ajtajában voltam, amikor meghallottam az utolsó mondatát, és miután tiszta erőből rávágtam az ágyamra a táskámat, felvont szemekkel fordultam felé. Ő nem látott, mert háttal ült nekem, és valószínűleg azt hitte, hogy már be is mentem a szobámba, én pedig mielőtt megszólaltam, néhány pillanatig azt néztem, mit állítólag nem hall az én locsogásom miatt.

 - Nem is nézel semmit. Csak ugrálsz a csatornák között – jegyeztem meg mellékesen, mire felhorkant.

 - Igen, mivel nem hallom, miről szól a műsor, ezért nem is tudok választani egyet – vágott vissza anélkül, hogy egyáltalán hátranézett volna, én pedig beleharaptam az ajkamba, mielőtt még valami olyat mondanék, amit megbánnék később, és egy kicsit hangosabb ajtócsapással bementem a szobámba.

Ez folyt már vagy fél éve, és fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett. Egyik pillanatról a másikra átment egy szemét, inkább nem mondom ki mivé, és azóta sem változott vissza. Korábban semmi probléma nem volt köztünk, jó barátnők voltunk, aztán egyszer csak hirtelen, mint derült égből villámcsapás, elkezdte ezt a hülye viselkedést, és azóta sem hagyta abba. Többször is próbáltam már kiszedni belőle, mi történt, mivel bántottam meg, de mintha az egyik fülén be, a másikon pedig azonnal kiment volna a kérdés. Éppen ezért egy ideje már nem is veszem magamra, egyszerűen csak visszaszólok neki valamit, de néha még mindig sikerül teljesen felidegesítenie, és ez is az egyik ilyen alkalom közé tartozott. Nem éppen az ilyen hazaérkezést vártam, habár, ha jobban belegondolok, számíthattam volna a fogadtatásra.

…

Alig negyed órával azután, hogy megérkeztem, és éppen hogy kipakoltam a táskámat, valaki kopogtatott az ajtón.

 - KOPOGTAK! – kiáltotta el magát Katie, és ahogy kiléptem a szobából, úgy ült a tv előtt, még mindig csatornákat válogatva, mintha csak azt mondta volna, hogy ha akarok, nézhetek vele tv-t. Megforgattam a szemeimet, és az ajtó felé mentem, de csak azért, mert tudtam, hogy aki kopogott, az valószínűleg Elena vagy Bonnie lesz. Még előző nap beszéltük meg, hogy átjönnek ma.

 - Még mindig nem sikerült egy jó műsort találni? – vetettem oda félvállról Katie-nek, ahogy elmentem mellette egy kisebb nevetés kíséretében, és nem is voltam meglepődve, hogy nem kaptam rá választ.

Aztán ahogy kinyitottam az ajtót, már nem is érdekelt Katie hülyesége, ugyanis a következő pillanatban már Elena és Bonnie is rajtam csimpaszkodtak, és úgy öleltek meg, mintha ezer éve nem láttak volna.

 - Én is örülök nektek, de azért nem kell megfojtani – nyögtem halkan, mire mindketten gyorsan elengedtek, én pedig felnevettem. – Ugye tudjátok, hogy úgy viselkedtek, mintha vagy egy éve nem is beszéltünk volna, és nem is láttuk volna egymást.

 - Ha még egy hétig ott maradsz, olyan érzés lett volna – vigyorgott Bonnie, én pedig elmosolyodtam, miközben becsuktam mögöttük az ajtót. – Elenával képtelenség bulizni menni, tiszta hangulatgyilkos tud lenni, és ezt te is tudod.

 - Aww, ti is hiányoztatok – mondtam, majd a szobám felé intettem a fejemmel, hogy ott folytassuk a beszélgetést. Nagyon nem voltam kíváncsi Katie hülye megjegyzései abban a pillanatban.

 - És akkor most mondj el mindent, részletesen – huppant le azonnal Elena az ágyamra, amit beléptek, Bonnie pedig mellé ült.

 - Beszéltünk a telefonon. Tudjátok, hogy mi történt – ellenkeztem, de Elena megrázta a fejét.

 - Telefonba sosem mondasz el mindent, és mindig a legjobb részeket hagyod ki.

 - Ez nem is igaz! – kiáltottam fel felháborodottan, mire mindketten elnevették magukat. Oké, talán igazuk volt. Talán. – Na jó. Mit akartok tudni? – adtam be a derekamat.

…

 - Biztos, hogy nincs itt Katie? – kérdezte már többedszerre is Kol, miközben kinyitottam a koleszszoba ajtaját.

 - Igen, biztos – válaszoltam kitárva az ajtót, majd felé fordultam, és széttárt karokkal, hátrafelé léptem be az ajtón. – Az egész csak a miénk most.

 - Gyere ide – csukta be magam mögött az ajtót Kol, majd megragadta a derekamat, és magához rántott. A teste hozzányomódott az enyémhez, az arcunk pedig néhány milliméterre volt csak egymástól.

 - Mit tervezel? – búgtam beleharapva az ajkaiba, és próbáltam olyan ártatlan arcot vágni, amilyet csak tudtam.

Nem válaszolt semmit, csak közelebb hajolt, átszelve ezzel azt a kis távolságot, ami közöttünk volt, és az ajkait az enyémekre tapasztotta. Azonnal visszacsókoltam, és miközben a kezemmel beletúrtam a hajába, ő elkezdett a szobám felé tolni.

Valahogyan sikerült kinyitnunk úgy az ajtót, hogy egyszer sem szakítottuk meg a csókot, ami egyre szenvedélyesebbé vált, amikor egyszer csak hirtelen megszólalt Kol telefonja. Felnyögtem, ahogy meghallottam a csengőhangot, és néhány centire eltávolodtam tőle.

 - Ne vedd fel – suttogtam az ajkaiba, amivel egyet is értett, mert egy szó nélkül újra elkezdett csókolni, és ledöntött az ágyra.

Akárki is telefonált, nagyon sürgős lehetett neki, mivel egyszerűen nem volt hajlandó abbahagyni a telefonálást. Amikor végre elhallgatott a telefon, mindketten fellélegeztünk, de alig telt el fél perc, újra csörögött a mobil.

 - Azt hiszem az lesz a legjobb, ha felveszem – vált ki a csókból Kol. – Csak egy perc – motyogta, ahogy legördült mellém az ágyra, és a farzsebéből előhalászta a mobilját. Értetlenkedve nézett a kijelzőre néhány pillanatig, majd felvette. – Mi az a halaszthatatlan dolog, ami nem várhat, Elijah? – szólt bele talán kicsit durvábban a telefonba, mint kellett volna, miközben én az egyik kezemmel elkezdtem lefelé kalandozni a mellkasán.

Kb. fél percig hallgathatta Elijah-t, amikor egyszer csak hirtelen megmerevedett.

 - Ez biztos? … Azonnal indulok – jelentette ki, majd lerakta a telefont, és már pattant is fel az ágyból.

 - Mi történt? Valami baj van?

 - Az apám… - kezdte, de elakadta a hangja, én pedig döbbenten ültem fel. Az az egy gondolat futott végig az agyamon, hogy ha az apjáról van szó, akkor minden bizonnyal végre hazament, de ahogy Kolra néztem, nem úgy tűnt, mint aki nagyon örülne hallottaknak. – Súlyos balesete volt. Most viszik be a kórházba.