The Way I Loved YOU - XI. fejezet

Sziasztok!

Változás van az új fejezetben, ugyanis habár azt mondtam, hogy múltas rész lesz, és bármennyire is tudom, hogy mit akarok benne, egyszerűen a megvalósításánál megakadtam. Több napot ültem felette, és mégis alig írtam valamit, ami meg meglett, az meg egyáltalán nem tetszik, ezért ma úgy döntöttem, hogy nekiállok a rendes fejezetnek, a jelen folytatásának, és egy ültő helyemben (vagy inkább kettő, de az nem lényeg) megírtam az egész fejezetet, ami egyébként az eddigi leghosszabb fejezetem lett, ezért úgy döntöttem, hogy felrakom ezt 11. fejezetkén.
A fejezetről annyit, hogy közvetlenül a 10. fejezet vége után folytatódik, és rengeteg Klaroline van benne;) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, én személy szerint imádtam írni az egészet, talán ezt is élveztem a legjobban eddig (mutatja is,hogy egy nap alatt meglettem vele). Többet nem is mondok, jó szórakozást a fejezethez, és nagyon kérek mindenkit, hogy ha elolvasta, írjon kommentet, ugyanis valamiért egyre kevesebbet kapok, pedig nincs jobb ösztönzés az íráshoz, mint az, ha kommenteket olvashatok:)

The Way I Loved YOU - XI. fejezet

Döbbenten meredtem rá. Szótlan voltam. Mégis mit lehet mondani ebben a helyzetben? Az biztos, hogy én nem találtam a megfelelő szavakat, így végül egy hosszúra nyúlt perc után halkan szólaltam meg.

- Rendbe fog jönni? – kérdeztem, és nem kellett megvárnom a válaszát, ahogy belenéztem a szemébe, azonnal tudtam.

 - Még nem tudják – felelte, majd még egy hosszú pillanatra rám nézett, és mint akinek éppen akkor jut eszébe valami, elkezdett kutatni a zsebeiben. Hamar megtalálta a kulcsait, és bocsánatkérően nézett rám. – Mennem kell. Majd… majd felhívlak, ha tudok már bármit is – mondta, és már indult is ki a szobámból sietve, amikor észbe kaptam, felpattantam az ágyról, és utána siettem. Elé szaladtam, és az ajtónak háttal nekidőlve megállítottam. Értetlenül nézett rám, én viszont egyszerűen kinyújtottam a kezemet.

 - Add a kulcsokat – kértem.

 - Nem kell velem jönnöd – ellenkezet fej rázva. – Éppen hogy csak megérkeztünk, és mennél vissza New Yorkba, egy olyan személy miatt, akit nem is ismersz? Ezt nem kérhetem tőled.

Majdnem visszakérdeztem, hogy jól hallottam-e a New York nevet. Nem akartam elhinni, hogy az apjuk egész idő alatt ugyanabban a városban élt, mint ők, és egyszer sem jelentkezett. Ezt képtelen voltam elhinni. Pedig biztos voltam benne, hogy Kolnak is eszébe jutott már ez. Abban bíztam csak, hogy minden rendben lesz, az apja felépül, és kiderül, hogy csak egy félreértés volt az egész, és azért volt New Yorkban, mert végre úgy döntött, hogy visszatér a családjához.

 - Nem is kell kérned, mert megyek magamtól is – válaszoltam, és amikor láttam, hogy még mindig nem akarja, hogy menjek, felsóhajtottam, majd őt megelőzve kezdtem el beszélni. – Nézd, lehet, hogy nem ismerem, de tudom, hogy neked fontos, és szereted őt, akármit is tett, úgyhogy melletted akarod lenni. Egyébként meg, már több órát vezettél idefelé délután, és ezután a hír után nem vagy olyan állapotban, hogy vezetni tudjál. Szóval… - nyújtottam ki feléje ismét a tenyeremet, de most sokkal erélyesebben, határozottabban -, kérem a kulcsokat.

Kol csak nézett rám, és már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy még határozottabban megkérjem, hogy adja oda a kulcsot, amikor láttam, hogy halványan elmosolyodott, majd lassan beleejtette a kezembe az említett tárgyat.

 - Köszönöm – mondta halkan, én pedig csak egy kisebb vállrándítással elmosolyodtam, és zsebre tettem a kulcsot. Gyorsan magamhoz vettem a bőrkabátomat, és már indultam is.

Az ajtóban aztán megtorpantam, majd gyorsan még visszafordultam Kolhoz, és megöleltem.

 - Minden rendben lesz – suttogtam a fülébe bíztatásként.

…

Az út New Yorkba sokkal hosszabbnak tűnt, mint az előző két alkalommal, pedig az sem volt két perces út. Az utakon sötét volt, ami csak nehezítette a vezetést, és ha Kol nem lett volna mellettem az anyósülésen, valószínűleg el is tévedtem volna többször is, de azon kívül, hogy merre is kellene menni, nem igazán beszéltünk. Nem erőltettem a dolgot, hagytam, had legyen el a saját gondolataival. Tudtam, hogy ha beszélni akarna, úgyis megszólalna, ezért inkább próbáltam minél gyorsabban vezetni, hogy minél hamarabb odaérjünk.

Még úgy is, hogy az út nagy részén (amikor éppen nem kis falvakon, vagy egy kanyargósabb szakaszon haladtunk át) az út egyenes volt, és szinte tövig nyomtam a gázt, nem törődve a szabályokkal, több órába telt, amíg elértük a várost, ahol habár nem telt órákba, hogy eligazodjunk, mégis annak tűnt. Szombat este volt, a város utcái tele voltak kocsikkal, több dugó is volt a város különböző részein, ami egyáltalán nem volt meglepő, mégis ahogy álltunk a hosszú kocsisor közepén, erős késztetést éreztem, hogy egyszerűen ráfeküdjek a dudára, hátha történik valami.

Amikor aztán végül sikerült megérkeznünk a kórház elé, Kol szinte még a járó autóból ugrott ki, és már rohant is be az épületbe, alig bírtam vele tartani a lépést. Az egyik nővér a pultnál kedvesen elirányított minket, és rá alig fél percre már meg is találtuk a Mikaelson család többi tagját. Vagyis, csak egy részét.

Amikor befordultunk a keresett folyosóra, úgy a folyosó közepén Elijah-t pillantottam meg, ahogy gondterhelten fel le járkál, és ahogy közelebb értünk, az is látszott, hogy egy bizonyos ajtó előtt teszi ezt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lehetett az ajtó mögött.

A következő pillanatban aztán megpillantottam Niket, akit egész eddig észre se vettem. A folyosón, az ajtóval szembeni széksor szélén ült, a fejét a térdén pihenő kezébe hajtotta, és nem mozdult. Nem nézett fel, amikor meghallotta, hogy jövünk, és akkor sem, amikor a következő pillanatban Elijah megszólalt.

 - Már kihozták a műtőből. Azt mondták, most várnunk kell, többet jelenleg nem tudnak tenni.

Egyikünk sem szólt semmit. Aztán éreztem, ahogy Kol megragadja a kezemet, és megszorítja. Én is megszorítom a kezét, bátorításként, majd ahogy felnéztem rá, az arcán láttam, ahogy annyit tátogott, hogy „Köszönöm!”, én pedig halványan elmosolyodtam.

 - Mi történt? – kérdezte Kol újra Elijahra nézve, és én is kíváncsian fordultam felé.

 - A motor. – Elijah csak ennyit mondott, és habár én nem igazán értettem, mit jelenthet, csak sejtettem, de úgy tűnt, ennyi Kolnak éppen elég volt, és egy cifra káromkodás hagyta el a  száját.

 - A többiek bent vannak vele?

 - Anya is Finn igen. Rebekah nincs – rázta meg a fejét Elijah, majd gyorsan meg is magyarázta. – Ő is be akart menni, de az ajtóban hirtelen megtorpant. Néhány másodpercig csak bámulta apát az ágyba, aztán sírva elszaladt valahová.

Kol egy pillanatra rám nézett, majd elengedte a kezemet.

 - Elmegyek, megkeresem – mondta, és miután Elijah megmutatta, merre is rohant a húga, eltűnt  folyosón.

Csönd telepedett a folyosóra. Csak a lélegzetvételünket lehetett hallani, ami igen hamar idegesítő, kínos csenddé vált. Meg akartam szólalni, ki akartam mondani a megfelelő szavakat, mondatokat, de egyszerűen nem találtam meg őket. Végül Elijah volt az, aki véget vetett ennek a némaságnak.

 - Azt hiszem, hosszú éjszakánk lesz. Az lesz a legjobb, ha elmegyek kávéért – mondta, majd választ sem várva sarkon fordult, és a következő percben befordult az egyik folyosóra, és eltűnt.

Vettem egy mély levegőt, majd ahogy a székek felé fordultam, hogy leüljek, és megláttam Niket, tudatosult bennem, hogy ketten maradtunk. Ő azóta sem mozdult, ugyanúgy ült a fejét lehajtva, mint amikor megérkeztünk Kollal, és habár az első gondolatom az volt, hogy Elijah után megyek, hogy segítsek kávét hozni, végül felsóhajtottam, majd lassan odamentem a székekhez, és leültem Nik mellé.

 Egy darabig – magam sem tudom, hogy meddig -, csak némán ültem, és figyeltem, majd magam sem tudom miért, de kicsit előre hajoltam, óvatosan felemeltem a kezemet, és rátettem a hátára. Nem gondolkoztam, nem érdekelt, hogy ez mennyire kétértelmű lehet neki, vagy akár nekem is, csak meg akartam vígasztali. Nem mozdult, nem kezdett el kiabálni velem, és még csak a kezemet sem rázta le, úgyhogy lassan néhányszor végigsimítottam a hátán.

 - Minden rendben lesz – suttogtam, majd csöndben ültem tovább. A kezem még mindig a hátán pihent.

Amikor már azt hittem, hogy már nem fog egyáltalán reagálni, hirtelen felnézett rám. Mélyen a szemembe nézett, nekem pedig elakadt a szavam. A tekintete komor volt, és habár nem sírt, pedig az is megfordult korábban a fejemben, hogy azért ült úgy, ahogy, néhány könnycsepp látszott a szemében. Nem szólt semmit, de nem is kellett. A hála látszott a szemében, és nem mertem volna megesküdni rá, de mintha egy pillanatra egy mosolyfélét is láttam volna a szája sarkában.

 - Miatta kezdtem el motorozni – szólalt meg hirtelen a hosszú csend után, miközben levette rólam a tekintetét, és a kezével megtámasztva a fejét, a padlót kezdte bámulni. Néhány pillanatig értetlenül meredtem rá, mire rájöttem, hogy miről is beszél, és kíváncsian dőltem én is hátra.

 - Tényleg? – kérdezte, és bármennyire is próbáltam magam meggyőzni, hogy csak azért kérdezem, hogy segítsek neki, mert az, hogy beszél a dolgokról biztos jót tesz, nem sikerült. Igen, akartam neki segíteni, de érdekelt is az, amit mondott, és reméltem, hogy ezután nem fog hirtelen némasági fogadalmat tenni.

 - Igen – válaszolta, és amikor már azt hittem, hogy vége, nem fog többet mondani, elkezdett beszélni. – Sosem volt valamiért jó a kapcsolatunk. Mindig én voltam a család fekete báránya a szemében, valamilyen oknál fogva engem sosem tudott elfogadni. Amikor 14 éves lettem, elhatároztam, hogy megtanulok motorozni. Ő is motorozott, imádta csinálni, és reméltem, hogy ez majd összehoz bennünket. Hogy végre lesz egy közös témánk, amiről tudunk beszélgetni, és majd meglátja, hogy rosszul ítélt meg, és nem kellett volna ennyi ideig elhanyagolnia. Hogy majd mutat néhány trükköt, ha a motor elromlott, esetleg együtt megjavíthatjuk. – Keserűen felnevetett, és megrázta a fejét, még mindig fel sem nézve rám. – Nem így történt. Ha lehet, ezzel még jobban eltávolodtunk egymástól. Azt mondta, nem tudok kitalálni saját hobbit, ezért kell lemásolnom az övét, hogy hiába próbálkozom, sosem fogok tudni a nyomába lépni. Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan kimutatta, hogy nem szeret. Azután már engem sem érdekelt ő.

 - De a motorozást nem hagytad abba – jegyeztem meg óvatosan.

 - Nem. Habár miatta kezdtem el, már az első alkalommal, hogy felültem rá, beleszerettem az érzésbe. Nem voltam hajlandó ezt a szenvedélyemet feladni, csak azért, mert neki nem tetszett – válaszolt, majd egy rövid szünet után folytatta. – Azután alig beszéltünk. Aztán amikor megtörtént a baleset Henrikkel, és ő lelépett, a nem törődésem utálattá vált. Nem tudtam felfogni, hogy képes egy ilyen után valaki elmenekülni ahelyett, hogy a családjával lenne, és támogatná őket, segítene nekik túljutni a történteken. Nem, helyette ő gyáván lelépett. Annyira dühös voltam rá, hogy azt hittem, még az sem érdekelne, ha meghalna. Erre itt vagyok… - akadt el a hangja, és nyelt egyet. – Itt vagyok, és azért imádkozom, hogy az orvosoknak sikerüljön megmenteniük.

 - Ez természetes. Hiszen az apád – mondtam halkan, és csak ekkor vettem észre, hogy miközben Nik beszélt, újra elkezdtem simogatni a hátát, de nem hagytam abba. – Akármit is mondasz, akármennyire is dühös vagy rá, mégiscsak az apád, és szereted. Ezen nem tudsz változtatni – próbáltam megnyugtatni, és magamban felnevettem az irónián. Pont én mondom ezt, aki ha lehet, olyan messziről kerüli el az apját, amennyire csak tudja? De ezzel abban a pillanatban nem foglalkoztam.

Egy jó darabig nem szólalt meg újra, én pedig nem akartam erőltetni a beszélgetést, inkább hagytam, had mondjon csak annyit amennyit akar.

 - Hazudtam – szólalt meg hirtelen, felém nézve, én pedig értetlenül meredtem rá. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de abban biztos voltam, hogy nem a néhány perccel ezelőtt elmondottakról volt szó. Próbáltam rájönni, hogy kinek hazudhatott, de semmi ötletem sem volt.

 - Mi? – nyögtem ki végül.

 - Amikor azt mondtam, hogy kezdek unatkozni. Hazudtam.

Döbbenten néztem rá. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak – dühömben felpofozzam, mert hazudott, vagy pedig örömömben a nyakába ugorjak, mert mégsem unt rám. Ugyanis amint kimondta az előző szavait, a szívem egy hatalmasat dobbant, és csodálkoztam, hogy nem esett egyáltalán ki a helyéről. A kórházban valószínűleg nem lett volna jó ötlet felpofozni valakit, a nyakába ugrani meg egyébként sem lett volna nagyon szerencsés, ezért végül nem csináltam semmit, csak néztem rá.

 - Akkor miért tűntél el? – kérdeztem végül, miután a két kérdés közül, ami a fejemben forgott kiválasztottam azt, amelyiket fontosabbnak gondoltam.

 - Emlékszel az utolsó estére, amit együtt töltöttünk? – válaszolt kérdésre a kérdéssel. Nem értettem, hogy mi köze van ennek a kérdésemre lévő válaszhoz, és az első pillanatban meg is akartam kérdezni, de végül úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékába, bárhová is vezet.

 - Persze – vontam vállat, miközben ő felült rendesen, és kicsit oldalra fordulva engem nézett. – Éjszakai fürdőzésre mentünk, aztán még több órát feküdtünk utána kint a homokon egymás karjaiban. Utána hazavittél, és azt mondtad, hogy másnapra a mozira elhozod a képet, amit rajzoltál rólam. Megcsókoltál, végignézted, ahogy bemegyek a házba, és utána soha többé nem láttalak.

Nem tudom, miért elevenítettem ilyen részletesen fel, de ahogy néztem Nik arcát, nem csak számomra volt fájdalmas emlék. Legalábbis… az utolsó része.

 - Miután bementél, haza akartam menni, de apukád gyorsabb volt, és még mielőtt elhajthattam volna a motorommal, utánam szaladt, mondván, hogy beszélnünk kell. Aztán megkért, hogy ne találkozzak többet veled. Nem igazán érdekel, vissza is utasítottam, de ő hajthatatlan volt. Felhúzta magát, mindenféle hülyeséget összehordott, majd megfenyegetett, hogy tönkretesz, ha továbbra is találkozni fogok veled. Engem…

 - Na álljon csak meg a menet – vágtam közbe, miközben éreztem, ahogy egyre jobban kezdi a vörös köd ellepni az agyamat, és felkeltem. – Azt akarod mondani, hogy azért léptél le, mert az apám megfenyegetett? Most csak szórakozol velem? – sziszegtem a fogaim között, és ha nem lettünk volna kórházba, már valószínűleg kiabáltam volna.

 - Had mondjam végig – kérte Klaus, miközben felállt, nyugtatóan felemelte a kezét, és egy lépést tett felém. – Had mondjam végig, utána kiadhatod magadból, amit csak akarsz, csak hallgass meg!

Egy hosszú pillanatig csak dühösen meredtem rá, és nem lettem volna meglepődve, ha egy külső szemlélő úgy írt volna le abban a pillanatban, mint egy vörös szemekben izzó, fujtató bika, de végül vettem egy nagy, mély levegőt, és megadóan bólintottam.

 - Ahogy az előbb már akartam mondani, engem nem érdekelt a dolog. Nem ez volt az első fenyegetés, amit kaptam, a munkám miatt gyakran kerültem ilyen helyzetbe, ezért nem is foglalkoztam vele. Azonban másnap ahogy odaértem a mozi elé, és megláttalak téged, elkezdtek csengeni apád szavai a fülemben, az a sok dolog, amit egy nappal azelőtt még hülyeségnek gondoltam, és rájöttem, hogy igaza volt. Mindig is nőcsábász voltam, csak játszottam a nőkkel, és amikor már nem kellettek, könnyedén eldobtam őket magamtól. Te voltál az első, és egyetlen, olyan, akit igazán megkedveltem, és aki felé őszintén közeledtem. De rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Akármennyire is áltatom magam, nem tudok megváltozni, és előbb vagy utóbb úgyis csak megbántanálak, azt pedig nem akartam. Ezért azt tettem, amit a legésszerűbbnek láttam: leléptem, eltűntem az életedből.

Szótlanul meredtem rá, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat. Nem azért lépett le, mert nem akart többé velem lenni. Nem kezdett unatkozni. Engem akart védeni a… a fájdalomtól.

 - El tudod képzelni, min mentem keresztül? – suttogtam remegő hangon. Nik fájdalmasan nézett rám.

 - Sajnálom – csak ennyit mondott, nem többet, mégis tudtam, hogy komolyan gondolja.

 - Pont azzal okoztál fájdalmat, hogy eltűntél.

 - Tudom.

Nem szólalt meg egyikünk sem újra, mindketten csak néztük a másikat. Még egy kérdésem volt, de féltem a válaszától. Lehet, hogy akkor azért hagyott el, mert nem akart megbántani, de nem akartam megtudni, hogy az egész, amit azóta csinált, hogy a hét elején felbukkantam a Mikaelson családi otthonában, csak játék volt számára. Ezt nem lettem volna képes elviselni.

 - Miért mondtad ezt most el nekem? – kérdezte végül, mert akármennyire is féltem a választól, úgy éreztem, hogy tudnom kell. – Ha néhány napja letagadtad az egészet, és hazudtál róla, akkor most miért mondod el nekem ezt?

 - Őszintén? Fogalmam sincs – tárta szét a karját, és még közelebb lépett hozzám, aminek köszönhetően alig fél méter volt már csak közöttünk. – Annyit tudok, hogy amikor elmondat, min is mentél keresztül miattam, arra gondoltam, hogy ha most, hogy már tovább léptél, elmondanám az igazságot, csak megint fájdalmat okoznék. Ezt pedig nem akartam – tett még egy lépést közelebb téve, ezzel közvetlenül elém érkezett. – Ahogy itt ültem ma, elképzelni sem tudtam, hogy bármi is jobbra fordult. Aztán megjelentés, és annyitól, hogy leültél mellém, sokkal jobban éreztem magamat. Rájöttem, hogy az, hogy besétáltál az otthonomba, kaptam még egy lehetőséget – mondta, és miközben mélyen a szemembe nézett, fogva tartva a tekintetemet, az kezei közé fogta az arcomat. - És ezúttal nem vagyok hajlandó ilyen könnyen lemondani rólad.

 - Te… te magad mondtad, hogy tovább léptem már – sikerült kinyögnöm ezt az egy mondatot, de még én is éreztem, hogy nem hangzott valami túl meggyőzően.

 - Talán, de meg kell próbálnom. Hogy tudtam, hogy legalább most nem adtam fel – mondta, és én nem ellenkeztem.

Ahogy végigsimította az ujjával az arcomat, tudtam, hogy mit akar tenni, de már nem akartam megállítani. Az agyam egyik része kétségbeesetten sikított, hogy ezt meg fogom bánni, de nem foglalkoztam vele. Ahogy ott álltam, és a szemébe néztem, jöttem csak rá, mennyire vágytam rá, hogy megtegye egész héten. Egy pillanatra elkalandozott a tekintetem az ajkaira. Mintha Nik csak erre várt volna, lehajolt, és mielőtt még bármit is tehettem volna – nem mintha annyira ellenkezni akartam volna -, az ajkait az enyémekhez érintette.

Abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, jöttem rá, hogy mennyire hiányzott ez az érzés. Hogy bár tagadni akartam, azóta erre vártam, hogy megláttam besétálni a Mikaelson család nappalijába. De most már nem küzdöttem ellene, és habár tudtam, hogy később meg fogom bánni, de abban a pillanatban csak élvezni akartam, éppen ezért amikor Nik nyelve bebocsátást kért, én boldogan adtam meg neki, miközben lábujjhegyre álltam, és a nyakát átölelve a hajába túrtam.

The Way I Loved YOU - X. fejezet

Sziasztok!

Hoztam az új fejezetet, habár ez kicsit rövidebb lett, mint az előzőek, de mindenképpen ott akartam befejezni, ahol befejeztem. Nincs benne valami sok Klaroline, de azt elmondhatom, hogy a következő két fejezetben biztos rengeteg Klaus/Caroline lesz. A következő egyébként múltas rész lesz.(:
Jó szórakozást a fejezethez, és ha elolvastátok, lécci írjatok kommentet :)

The Way I Loved YOU - X. fejezet

Félelmetes, mennyi minden meg tud változni egy nap alatt. Az egyik pillanatban még minden rendben van, boldog vagy, a következőben pedig már úgy hullik minden a darabjaira, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világos, és akármennyire is akarod, képtelen vagy megállítani. Ez is egy ilyen nap volt.

…

Reggel úgy ébredtem, mintha egész éjjel csak tíz percet aludtam volna. A tegnapi este további része nyugodtan telt, még egy jó darabig maradtunk a bárba, és a végén valahogy Bekah-t is sikerült meggyőznünk, hogy menjen fel a színpadra énekelni. Bár ne tettük volna. Nem tudom, miért akarták ennyire a fiúk hallani őt is, de az biztos, hogy én nem szeretném még egyszer átélni azt a három percet, amíg a dal tartott.

A bárban semmi esélyem sem volt Klausszal beszélni, habár akartam. Meg akartam tőle kérdezni, mire is volt ez az egész „küldjük fel Caroline-t énekelni” dolog, de túl feltűnő lett volna félrehívni, más alkalom pedig nem akadt. Amikor visszaértünk a házba, arra gondoltam, hogy ha látja, hogy egyedül megyek valahová, talán utánam jön, éppen ezért végül megint elmentem inni, mint azon az estén, amikor úgy leüvöltöttem a fejét, de nem jött utánam. Legalább tíz percig vártam, és amikor végül nem jött, feladtam, és felmentem a szobámba, és gyorsan megfürödtem, majd ledőltem az ágyra.

Nem akartam mást, csak teljesen kiüríteni az agyam, és aludni, de persze ez nem jött össze. Képtelen voltam kikapcsolni az agyamat, folyamatosan az estén, pontosabban Klauson járt az agyam. Próbáltam megérteni a viselkedését, de sehogy sem sikerült. Az egyik pillanatban úgy viselkedik, mintha vissza akarna kapni, aztán meg mint akit még csak egy kicsit sem érdeklem. Az egyik pillanatban még azt mondja, hogy rám unt, és azért lépett le, a következőben pedig már teljesen rácáfol erre, és úgy viselkedik, mint aki halálosan féltékeny. És még a nőkre mondják azt, hogy szeszélyesek…

Fogalmam sincs, meddig forgolódtam az ágyban, de olyan érzés volt, mintha egész éjjel csak gondolkoztam volna, úgyhogy amikor reggel 8-kor felébredtem (aludtam egyáltalán?), és ránéztem az órára, úgy döntöttem, nem szenvedek tovább. Többre megyek azzal, ha felkelek, mint ha csak forgolódok az ágyban, és nem tudok mit kezdeni magammal, emellett titokban azt reméltem, hogy esetleg belefutok Klausba, de nem így lett. Vagyis, nem teljesen… mert amikor végül elkészültem, és lementem a földszintre, Kolt és Klaust találtam az ebédlőasztalnál, halkan beszélgetve.

 - Reggelt – motyogtam nekik köszönésképpen, majd egyenesen a konyhába mentem, kitöltöttem magamnak egy adag kávét, aztán leültem Kol mellé, és adtam neki egy gyors jó reggelt csókot.

 - Ilyen korán? És egy héten már másodszor? – nézett rám vigyorogva Kol, én pedig megvontam a vállamat.

 - Nem tudtam aludni.

 - Várod már, hogy visszaérj az egyetemre? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Klaus.

 - Úgy érted, hogy várom-e a végeláthatatlan mennyiségű tanulnivalót, a szemét tanárokat, és a még náluk is szemetebb szobatársamat? – kérdeztem vissza gúnyosan, mire ő felnevetett, én pedig egyszerűen bólintottam a saját kérdésemre válaszolva. – Igen, egyszerűen kiugrom a bőrömből, hogy végre visszaérjünk.

 - Az első kettőt még el tudom képzelni, de a szemét szobatársat nem igazán. Csak nem lehet olyan rossz – mondta Klaus, én pedig értetlenül meredtem rá. Komolyan azt mondta, hogy Katie nem lehet olyan rossz? Nem lehet olyan rossz?! Biztos csak álmodok.

 - Ha megismernéd, már nem ez lenne a véleményed – zártam rövidre a témát.

…

A délelőtt hamar elrepült, és ebéd után már indulnunk is kellett, ha még sötétedés előtt vissza akartunk érni. A búcsúzás furcsa volt. Kol egyszerűen mindenkit megölelt, váltott velük néhány szót, megígért egy-kettő dolgot, és ezzel le is tudta, én viszont kicsit ideges voltam miatta. Vagyis… leginkább a Klausszal való elbúcsúzás miatt, de ez teljesen mindegy. Finn végül ki sem jött a szobájából (Kol is a dolgozószobájában köszönt el tőle), Elijah épp úgy, mint amikor megérkeztünk, kezet csókolt, és úgy köszönt el, Esther megölelt, ahogy Rebekah is, aki még megígértette velem, hogy ha New Yorkban járok, mindenképpen benézek hozzá.

Aztán jött Klaus. Kol arra már mindenkitől elbúcsúzott, és már csak rám várt, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Öleljem meg? Rázzak vele kezet? Melyik lenne a legjobb megoldás. Mintha Bekah is meglátta volna ezt a hezitálást, hirtelen megszólalt:

 - Anyám, Nik, öleld már meg, aztán had menjenek!

Nik vigyorogva vállat vont, majd kérdőn rám nézve kitárta a karját, és felém lépett. Vettem egy mély levegőt, és én is tettem felé egy lépést, ezzel áthidalva a közöttünk lévő távolságot, és hagytam, hogy átöleljen. Hiba volt.

Fogalmam sincs, hogy miért vagyok képtelen magamon uralkodni, amikor Nik közelében vagyok, de megint megtörtént. Az egyik pillanatban még félve közelítettem felé, a másik pillanatban pedig már nem akartam elengedni. Néhány másodpercnél tovább nem tartott az ölelés, és tudtam, hogy nem is tarthat, mert az hihetetlenül feltűnő lenne, de nem tudtam mit csinálni. Nem tudtam leküzdeni azt az érzést, hogy többet akarok, hogy bárcsak még közelebb húzna magához, hogy ne engedne el. De mégis megtörtént, és miután kivált az ölelésből, elmotyogtam egy sziát, és gyorsan a kocsihoz mentem, mielőtt még bele néztem volna akaratlanul is a szemébe, mert tudtam, hogy akkor lennék teljesen elveszve.

…

 - Nem tudsz kopogni?

Katie hangja fogadott, ahogy beléptem a koleszszobámba. A hangjára megforgattam a szememet, és egy nyögés kíséretében letettem a táskámat. Kezdődik elölről – gondoltam, és a következő pillanatban Katie ki is lépett a szobájából, gondolom hogy jól leüvöltse annak a személynek a fejét, aki kopogás nélkül be mert lépni a szobába.

 - Ja, hogy te vagy az – horkant fel, majd ledőlt a kanapéra, és bekapcsolta a tv-t. – Reméltem, hogy még egy darabig maradsz New Yorkba, de úgy tűnik, a jó dolgoknak is vége szakad egyszer.

 - Istenem, Katie, ez olyan aranyos volt tőled – kaptam a szívemhez tettetett elérzékenyüléssel, és legalább egy oktávval magasabb hangon, amit tudtam, hogy talán a legjobban utált, ha használtam. – Ha tudom, hogy ennyire hiányzok neked, akkor hamarabb is visszajöttem volna. Miért nem szóltál?

 - Nagyon vicces! Ha-ha-ha – gúnyolódott fintorogva. – Viccelődés helyett inkább befoghatnád. Nem hallom miattad a tv-t.

Már a szobám ajtajában voltam, amikor meghallottam az utolsó mondatát, és miután tiszta erőből rávágtam az ágyamra a táskámat, felvont szemekkel fordultam felé. Ő nem látott, mert háttal ült nekem, és valószínűleg azt hitte, hogy már be is mentem a szobámba, én pedig mielőtt megszólaltam, néhány pillanatig azt néztem, mit állítólag nem hall az én locsogásom miatt.

 - Nem is nézel semmit. Csak ugrálsz a csatornák között – jegyeztem meg mellékesen, mire felhorkant.

 - Igen, mivel nem hallom, miről szól a műsor, ezért nem is tudok választani egyet – vágott vissza anélkül, hogy egyáltalán hátranézett volna, én pedig beleharaptam az ajkamba, mielőtt még valami olyat mondanék, amit megbánnék később, és egy kicsit hangosabb ajtócsapással bementem a szobámba.

Ez folyt már vagy fél éve, és fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett. Egyik pillanatról a másikra átment egy szemét, inkább nem mondom ki mivé, és azóta sem változott vissza. Korábban semmi probléma nem volt köztünk, jó barátnők voltunk, aztán egyszer csak hirtelen, mint derült égből villámcsapás, elkezdte ezt a hülye viselkedést, és azóta sem hagyta abba. Többször is próbáltam már kiszedni belőle, mi történt, mivel bántottam meg, de mintha az egyik fülén be, a másikon pedig azonnal kiment volna a kérdés. Éppen ezért egy ideje már nem is veszem magamra, egyszerűen csak visszaszólok neki valamit, de néha még mindig sikerül teljesen felidegesítenie, és ez is az egyik ilyen alkalom közé tartozott. Nem éppen az ilyen hazaérkezést vártam, habár, ha jobban belegondolok, számíthattam volna a fogadtatásra.

…

Alig negyed órával azután, hogy megérkeztem, és éppen hogy kipakoltam a táskámat, valaki kopogtatott az ajtón.

 - KOPOGTAK! – kiáltotta el magát Katie, és ahogy kiléptem a szobából, úgy ült a tv előtt, még mindig csatornákat válogatva, mintha csak azt mondta volna, hogy ha akarok, nézhetek vele tv-t. Megforgattam a szemeimet, és az ajtó felé mentem, de csak azért, mert tudtam, hogy aki kopogott, az valószínűleg Elena vagy Bonnie lesz. Még előző nap beszéltük meg, hogy átjönnek ma.

 - Még mindig nem sikerült egy jó műsort találni? – vetettem oda félvállról Katie-nek, ahogy elmentem mellette egy kisebb nevetés kíséretében, és nem is voltam meglepődve, hogy nem kaptam rá választ.

Aztán ahogy kinyitottam az ajtót, már nem is érdekelt Katie hülyesége, ugyanis a következő pillanatban már Elena és Bonnie is rajtam csimpaszkodtak, és úgy öleltek meg, mintha ezer éve nem láttak volna.

 - Én is örülök nektek, de azért nem kell megfojtani – nyögtem halkan, mire mindketten gyorsan elengedtek, én pedig felnevettem. – Ugye tudjátok, hogy úgy viselkedtek, mintha vagy egy éve nem is beszéltünk volna, és nem is láttuk volna egymást.

 - Ha még egy hétig ott maradsz, olyan érzés lett volna – vigyorgott Bonnie, én pedig elmosolyodtam, miközben becsuktam mögöttük az ajtót. – Elenával képtelenség bulizni menni, tiszta hangulatgyilkos tud lenni, és ezt te is tudod.

 - Aww, ti is hiányoztatok – mondtam, majd a szobám felé intettem a fejemmel, hogy ott folytassuk a beszélgetést. Nagyon nem voltam kíváncsi Katie hülye megjegyzései abban a pillanatban.

 - És akkor most mondj el mindent, részletesen – huppant le azonnal Elena az ágyamra, amit beléptek, Bonnie pedig mellé ült.

 - Beszéltünk a telefonon. Tudjátok, hogy mi történt – ellenkeztem, de Elena megrázta a fejét.

 - Telefonba sosem mondasz el mindent, és mindig a legjobb részeket hagyod ki.

 - Ez nem is igaz! – kiáltottam fel felháborodottan, mire mindketten elnevették magukat. Oké, talán igazuk volt. Talán. – Na jó. Mit akartok tudni? – adtam be a derekamat.

…

 - Biztos, hogy nincs itt Katie? – kérdezte már többedszerre is Kol, miközben kinyitottam a koleszszoba ajtaját.

 - Igen, biztos – válaszoltam kitárva az ajtót, majd felé fordultam, és széttárt karokkal, hátrafelé léptem be az ajtón. – Az egész csak a miénk most.

 - Gyere ide – csukta be magam mögött az ajtót Kol, majd megragadta a derekamat, és magához rántott. A teste hozzányomódott az enyémhez, az arcunk pedig néhány milliméterre volt csak egymástól.

 - Mit tervezel? – búgtam beleharapva az ajkaiba, és próbáltam olyan ártatlan arcot vágni, amilyet csak tudtam.

Nem válaszolt semmit, csak közelebb hajolt, átszelve ezzel azt a kis távolságot, ami közöttünk volt, és az ajkait az enyémekre tapasztotta. Azonnal visszacsókoltam, és miközben a kezemmel beletúrtam a hajába, ő elkezdett a szobám felé tolni.

Valahogyan sikerült kinyitnunk úgy az ajtót, hogy egyszer sem szakítottuk meg a csókot, ami egyre szenvedélyesebbé vált, amikor egyszer csak hirtelen megszólalt Kol telefonja. Felnyögtem, ahogy meghallottam a csengőhangot, és néhány centire eltávolodtam tőle.

 - Ne vedd fel – suttogtam az ajkaiba, amivel egyet is értett, mert egy szó nélkül újra elkezdett csókolni, és ledöntött az ágyra.

Akárki is telefonált, nagyon sürgős lehetett neki, mivel egyszerűen nem volt hajlandó abbahagyni a telefonálást. Amikor végre elhallgatott a telefon, mindketten fellélegeztünk, de alig telt el fél perc, újra csörögött a mobil.

 - Azt hiszem az lesz a legjobb, ha felveszem – vált ki a csókból Kol. – Csak egy perc – motyogta, ahogy legördült mellém az ágyra, és a farzsebéből előhalászta a mobilját. Értetlenkedve nézett a kijelzőre néhány pillanatig, majd felvette. – Mi az a halaszthatatlan dolog, ami nem várhat, Elijah? – szólt bele talán kicsit durvábban a telefonba, mint kellett volna, miközben én az egyik kezemmel elkezdtem lefelé kalandozni a mellkasán.

Kb. fél percig hallgathatta Elijah-t, amikor egyszer csak hirtelen megmerevedett.

 - Ez biztos? … Azonnal indulok – jelentette ki, majd lerakta a telefont, és már pattant is fel az ágyból.

 - Mi történt? Valami baj van?

 - Az apám… - kezdte, de elakadta a hangja, én pedig döbbenten ültem fel. Az az egy gondolat futott végig az agyamon, hogy ha az apjáról van szó, akkor minden bizonnyal végre hazament, de ahogy Kolra néztem, nem úgy tűnt, mint aki nagyon örülne hallottaknak. – Súlyos balesete volt. Most viszik be a kórházba.

The Way I Loved YOU - IX. fejezet

Sziasztok!

Végre találtam időt, hogy megírjam a legújabb fejezetet, ami már olvasható is. Imádtam a fejezet írását, főleg a végét, mert talán az eddigi fejezetek közül itt látszik legjobban, hogy bármi is történt Caroline és Nik között a nyáron, bármennyire is bántotta meg Nik a lányt, bármennyire is lelépett, egyértelműen még mindig van valami közöttük, akármennyire akarja is Caroline tagadni. Szóval igazából erről szól ez a fejezet, plusz megint van egy kisebb utalás a múltra, ami elég egyértelmű, és a következő múltas részben - ami egyébként a 11. lesz, akit érdekelne:) -, meg is láthatjuk, hogy milyen szerepe lesz neki.

Nem is hablatyolok többet, jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok komit, ha elolvastátok;)

The Way I Loved YOU - IX. fejezet

A hét további része nagyon jól, és nyugodtan telt. Rebekahval egy egész napot végig vásároltunk, boltról boltra jártunk, mindent, ami csak a kezünkbe akadt, felpróbáltunk, és szinte észre sem vettük, ahogy elszaladt az idő. Mindkettőnknek megvan a saját kedvenc ruhadarabunk, és míg engem az összes cipőboltból úgy kellett szinte kiráncigálni, addig Bekah ugyanígy volt a kiegészítőkkel, és mindent, de szó szerint mindent, amit csak talált, felpróbált. Végül mindketten több táskányi ruhával tértünk vissza a Mikaelson házba. A nap végére pedig mindketten egyetértettünk abban, hogy ha Kol, vagy bárki is elkísért volna minket, valószínűleg időközben teljesen megőrült volna, és habár örültünk, hogy nem kellett minden második percben azt a kérdést hallgatnunk, hogy „Mehetünk már?”, azért szívesen megnéztük volna egy rövid ideig a szenvedésüket, és még jól is szórakoztunk volna.

A következő két napban Kollal New York legfontosabb nevezetességeit néztük meg kettesben, és nem csak a látnivaló volt elképesztő, de nagyon jó volt, hogy Kollal ennyi időt együtt tölthettünk, ugyanis az egyetem miatt ez eddig nem sikerült. Többször is előfordult, hogy egy járókelő szólt ránk, hogy legalább a járda szélére álljunk ki, mert a járda közepén lévő csókolózás csak gátolja a közlekedést. Ilyenkor mindketten csak nevettünk, nem törődve az éppen akkor arra járók rosszalló pillantásával, majd a kérést teljesítve Kol nekinyomott a legközelebbi ház falának, és ott folytattuk tovább azt, amit félbeszakítottak.

Elmentünk a Modern Művészetek Múzeumába, és a Metropolitan Múzeumba is, én pedig mind a két helyen rácsodálkoztam hatalmas művészeti gyűjteményre, és mindketten érdeklődve néztük végig a rengeteg alkotást. Felmentünk az Empire State Building tetejére, bár ezért jó darabig kellett győzködnöm Kolt, és az épület tetején ki is derült, hogy miért. Kol tériszonyos, és azért nem akart feljönni, és amikor látta, hogy mennyire fel szeretnék menni, inkább beadta a derekát, és ahelyett, hogy szólt volna, feljött velem. Igaz, hogy egész végig még csak a korlát közelébe sem ment, azonban amikor lejöttünk, és már rendes talaj volt a lába alatt, azt mondta, megérte, mert látta rajtam, mennyire élveztem, én pedig azt hittem, ott helyben elolvadok, olyan édes volt. Még ezek után a Szabadság-szobrot is megnéztük, de a korábban történtek miatt eszembe sem jutott, hogy rávegyem Kolt, hogy felmenjünk, szóval csak lentről csodáltuk.

…

 - Komolyan nem fogjátok megmondani, hová megyünk? – kérdeztem már vagy századszorra aznap este. Az utolsó esténk volt Kollal New Yorkba, és éppen négyesben – Kol, Klaus, Rebekah és én -, mentünk New Yorkba, ugyanis a fiúk kitaláltak valamilyen programot, de nekünk Rebekah-val már nem voltak hajlandók elmondani. Azt mondták, úgy elrontaná a meglepetést. Egész nap nem lehetett kiszedni belőlük, mit terveltek ki, és most habár most már állítólag közel voltunk a helyhez, ahová mentünk, még mindig nem akarták elmondani nekünk, hogy hová tartottunk.

 - Nem – válaszolta kurtán Klaus, és már egyikük sem próbálkozott meggyőzni minket azzal, hogy ne kérdezzük folyamatosan, hogy hová megyünk, mert úgysem fogják elmondani.

 - Oké, most komolyan… - kezdem volna újra úgy egy perc múlva, amikor félbeszakítottak, de most különösképpen se nem Kol, se nem Klaus volt az. Rebekah volt.

 - Nem – torpant meg, én pedig értetlenül néztem vissza rá. – Nem, nem, nem és nem! – ismételte meg magát, engem pedig elfogott egy olyan érzés, hogy rájött, hogy hová is megyünk. Körbenéztem, de csak néhány bárt láttam a közelben, ami szóba jöhet. – Ugye most csak szórakoztok?

 - Mi a baj, hugi? – fordult Rebekah felé gonosz vigyorral Klaus.

 - Mondjátok, hogy nem a Sing Out Loud-ba megyünk – sziszegte a fogai között Bekah, mire mindkét srác felnevetett, de még már én is félve néztem rájuk. Nem tetszett a hely neve. Nagyon nem. Mert ha a név arra utal, amire én gondoltam, akkor az azt jeleneti, hogy…

 - Úgy tudtam, szereted azt a helyet – ölelte át a vállamat Kol, és nem is törődve Rebekah-val elindult, Klaus pedig jött utánunk. Egész héten szinte köszönésen kívül semmit sem beszéltünk, és ha összefutottunk a házban, akkor is néhány másodpercig csak néztük egymást, majd valamelyikünk (én) sarkon fordult, és úgy tett, mintha nagyon fontos dolga lenne, vagy elfelejtett volna valamit. Éppen ezért voltam ideges az este miatt; mivel most képtelen vagyok nem beszélni vele, elkerülni, vagy szimplán figyelmen kívül hagyni. Túl feltűnő lenne. Szóval csak próbáltam teljesen normálisan viselkedni, miközben éreztem Klaus tekintetét belefúródni a hátamba, ahogy Kol átölelt.

 - Szóval, hová is megyünk? – kérdeztem ismét, Kolra nézve, és láttam, hogy rázta meg a fejét, és nyitotta volna ki a száját, hogy megint nemet mondjon, de ezúttal megelőztem. – Rebekah tudja, én is tudni akarom.

 - Hidd el, addig örülj, amíg nem tudod – horkantotta Rebekah, majd előttünk kinyitotta a korábban említett bár ajtaját, és belépett, mi pedig követtük, nekem azonban a lábaim megtorpantak az ajtóban. Igazam volt. És Bekah-nak is. Bár ne tudnám, hová jöttünk.

 - Egy karaoke bár? Miért? – néztem fintorogva Kolra, ő pedig csak mosolygott.

 - Tetszeni fog. Ígérem.

 - Igen. Ha nem kell énekelnem – értettem egyet, mire az arckifejezése azonnal megváltozott. Beletrafáltam, pont azt akarta, hogy énekeljek. Bár ezt nem volt nehéz kitalálni, azok után, hogy úgy két hete Bonnie elszólta magát, hogy milyen jól énekelek, és azóta folyamatosan azzal nyaggat, hogy hallani akar. – Nem, nem éneklek. Semmi pénzért sem! – jelentettem ki határozottan, és meg sem várva a válaszát, belekaroltam Rebekah-val. – Keressünk egy jó asztalt, és próbáljuk kihozni a legjobbat az estéből – mondtam, mire felnevetett.

 - Ahhoz mit szólsz? – mutatott egy, a színpadhoz közeli, de nem közvetlenül előtte lévő, üres álló asztalra.

 - Tökéletes.

…

Tartottam magam a szavamhoz. Akármennyire próbálkoztak, nem voltam hajlandó felmenni a színpadra. De úgy tűnt, nem csak én voltam a fiúk egyetlen kiszemeltje aznap estére. Rebekah-t is legalább annyira fel akarták csábítani a színpadra, amennyire engem, bár őt nem éppen azért, mert annyira akarták hallani énekelni. Kiderült, hogy Rebekah azért utálja ezt a helyet, mert amikor legutoljára jártak itt, részegen felment énekelni, és teljes idiótát csinált magukból – a fiúk ezt akarták tőle megint látni. Szerencsétlenségükre, most alig ivott valamit, úgyhogy semmi esélyük sem  volt.

Azok között, akik tényleg felmentek a színpadra, voltak jók, és borzalmasak is. Rengeteg olyan volt, akiknek olyan hamis hangjuk volt, hogy a végén már az egész közönség kifütyülte az énekest, de volt egy-kettő olyan is, akik kifejezetten jók voltak.

 - Elmegyek, hozok még egy kört – szólaltam meg, miután egy srác a hatalmas taps után, amit kapott, lement a színpadról. Kol és Rebekah is csak bólintották, de már a következő énekest figyelték, és próbálták megtippelni a külseje alapján, hogy jó vagy rossz lehet-e, én pedig a bárhoz léptem.

Nem lepődtem meg, amikor Klaus éppen egy csajjal nevetgélt, de arról fogalmam sincs, miért éreztem úgy, hogy legszívesebben megfojtanám a csajt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést, és örömmel nyugtáztam, hogy mire odaértem a bárhoz, a csaj éppen mint az idióták, integetve köszönt el Klaustól.

 - Azt ne mond, hogy még mindig ugyanazokat a borzalmas szövegeket használod – mondtam neki nevetve, intettem a pincérnek, és amikor az odajött hozzám, elhadartam neki a rendelést.

 - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – vont vállat, én pedig megforgattam a szememet.

 - Had találjam ki: bevált.

 - Miből jöttél rá? – kérdezte kíváncsian, oldalasan felém fordult, és a bárpultra támaszkodott. A lemoshatatlan vigyor ismét ott virított az arcán, nekem pedig dobbant egyet a szívem, amint megpillantottam. Már jó pár napja nem láttam rajta, és jó érzés volt újra látni.

 - Nem is tudom. Talán a borzalmas vihogás, vagy az idegesítő vigyor volt.  Vagy lehet, hogy az a hihetetlenül gyerekes integetés volt? Nem is tudom… - gondolkoztam el hangosan, és ahogy találkozott a tekintetünk, és egy egyszerre elnevettük magunkat, döbbentem csak rá, hogy beszélgetünk. Hogy nincs semmi feszültség, semmi ellenszenv, semmi tartózkodás közöttünk. Pont úgy viselkedtünk, mint nyáron, amikor megismerkedtünk, és csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott is ez.

De persze nem tarthatott örökké ez a pillanat, ugyanis a következő pillanatban vége lett a zenének, és a bemondó csaj lépett fel a színpadra. Mindketten kíváncsian néztünk arrafelé.

 - A következő dal Robbie Williams Feel című száma lesz – kezdte az bemondó csaj, és már éppen fordultam volna Klaushoz, hogy „könyörögjek” neki, hogy egy jó hangú személy énekelje el a kedvenc dalomat, amikor a csaj folytatta. – Aki pedig előadja, az Caroline Forbes!

Döbbenten meredtem a színpadra. Nem, nem, biztos rosszul hallottam. Nem mondhatták az én nevemet, hiszen én nem is jelentkeztem. Hacsak… Nem akartam elhinni, hogy titokban, a beleegyezésem nélkül beneveztek, főleg úgy, hogy kifejezettem mondtam, hogy nem akarok énekelni. Ezért még megfizetnek! – gondoltam.

Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült meggyőzniük arra, hogy tényleg felmenjek a színpadra, csak arra emlékszem, ahogy ott álltam fent, és tiszta ideg voltam. Aztán elindult a zene, a kedvenc számom zenéje, és egy pillanatra lehunytam a szemem, kizártam mindent az agyamból, és csak a zenére koncentráltam, és amikor szöveg elkezdődött, és én elkezdtem énekelni, már teljesen nyugodt voltam.

Leírhatatlan érzés volt, ahogy végignéztem a bárban lévő embereken, akik mind rám figyeltek, miközben énekeltem. Kol és Rebekah döbbent csodálkozással néztek, de mindkettejük arcán mosoly volt, ahogy láttam, ugyanis mindebből talán csak néhány pillanatig láttam bármit is, mivel csak egy személyt tudtam csak nézni.

Niket. Magam sem tudom miért, de képtelen voltam levenni róla a szememet. Rabul ejtette a tekintetemet a gyönyörű, tengerkék szemeivel, és a bámulatos mosolyával. Ő már hallott énekelni, pont ezt a dalt is hallotta tőlem, mégis abban a pillanatban olyan volt, mintha akkor először énekeltem volna először neki is. Főleg a néhány perccel korábbi beszélgetésünk után, olyan érzés volt, mintha az idő visszapörgött volna háromnegyed évvel korábbra, a nyárra, ahol csak mi ketten léteztünk, és ahol minden olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt.

Mire észbe kaptam, a dalnak már vége is volt, és az egész terem tapsviharban tört ki, én pedig még mindig nem tudtam levenni Nikről a szememet. Kicsit felemelte a poharát, mintha csak tósztot akarna mondani, majd beleivott az italába, én pedig elmosolyodtam. Tudtam, hogy hihetetlenül merész, amit csinálok, főleg, hogy alig fél méterre Niktől ott állt Rebekah és Kol, a barátom, mégsem tudtam parancsolni a testemnek, hogy azt tegye, amit az agyam akart.

Végül aztán ahogy meghajoltam, sikerült levennem róla a tekintetem, amitől kitisztult a fejem. Mégis hogy voltam képes egy teljes dalon keresztül, és még utána is, Klaust bámulni, amikor alig fél méterre ott állt a barátom. A barátom, aki szeret, és aki jó hozzám, és akivel lenni akarok. Nem tudtam megérteni magamat, és csak remélni tudtam, hogy senkinek sem tűnt fel.

 - Oké, srácok, aranyos, hogy titokban beneveztetek, és hogy a kedvenc dalommal, meg minden, de ki volt az? – kérdeztem nevetve, ahogy odaértem hozzájuk, de rögtön Kolra is néztem. Ő volt az, aki már azóta rágja a fülem, hogy megtudta, hogy jó a hangom, hogy énekeljek neki valamit, szóval ő volt az elsőszámú „gyanúsítottam”.

 - Ne nézz rám! Nem én voltam – emelte fel védekezőn a kezét, én pedig kérdőn néztem rá, azonban mielőtt még rákérdezhettem volna, hogy biztos, valaki közbeszólt.

 - Én voltam – hallottam magam mellől, amire azonnal sarkon fordultam, és döbbenten meredtem Klausra. Egyetlen mondat visszhangzott a fejemben: „Mi a feje bajod van neked, hogy ezt kellett tenned?” És mintha csak olvasott volna a gondolataimban, mosolyogva válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Gondoltam úgy, hogy nem tudod, hogy felírunk énekelni, nem tudsz ellenkezni, és felmész – magyarázta egy vállrándítással. – Tudod, Kol említette, hogy állítólag jó a hangot, és nagyon kíváncsi voltam rá – mondta átható tekintettel, és meg kellett erőltetnem magamat, hogy félre tudjak nézni.

 - És honnét tudtad, hogy a Feel Caroline kedvenc dala? – tette fel azt a kérdést Bekah, amit reméltem, hogy senki sem fog feltenni, és felsóhajtottam. Ötletem sem volt, hogy ezt hogy fogja kimagyarázni, de ahogy ránéztem, nem úgy tűnt, mintha nagyon törné a fejét, amit az is bizonyított, hogy néhány pillanat múlva válaszolt is a kérdésre.

 - Caroline említette még az első reggel, amikor itt voltatok. Tudod, amikor anya kiadta azt a rengeteg feladatot – nézett vigyorogva Kolra, aki csak bólintott. Nem foglalkozott többet a kérdéssel, inkább mögém lépett, hátulról átölelt, és miután adott egy puszit az arcomra, a vállamra tette az állát.

 - Gyönyörűen énekeltél – suttogta a fülembe, én pedig automatikusan elmosolyodtam, de közben folyamatosan járt az agyam.

Nem tudtam megérteni, miért volt ez jó Klausnak? Miért csinálta? És miért pont ezt a dalt választotta? Miért nem egy teljesen átlagos dalt? Miért olyat, aminek köze van kettőnkhöz? Annyi kérdés volt, és tudtam, hogy esélyem sem lesz válaszokat kapni rá.

The Way I Loved YOU - VIII. fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet, ami nem sokkal azután folytatódik, ahol a 6. fejezetnek vége lett. Ahhoz képest, hogy az elején teljesen elakadtam, és egyszerűen fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnám elkezdeni (jelenet megvolt, csak az első mondat hiányzott), egész elégedett vagyok ezzel a fejezettel.

Többet nem is mondok, jó szórakozást, és lécci írjatok véleményt, ha elolvastátok. Nagyon sokat jelentene:)

The Way I Loved YOU - VIII. fejezet

Ha valaki aznap reggel elmondta volna nekem, hogy milyen napon is lesz, valószínűleg kinevettem volna. Most azonban, ahogy Kol karjaiban feküdtem, nyugodtan kijelenthetem, hogy ilyen őrült napom már nagyon régen nem volt, és még én magam sem igazán tudom eldönteni, hogy a jó vagy a rossz felé billen.

Először is ott volt a reggel, Klausszal, és a majdnem csókkal, amit Elena szakított félbe. Aztán a csodálatos nap New Yorkban Kollal, amire jött a veszekedés Klausszal. És végül ez az elképesztő fél óra, aminek éppen az előbb voltam részese. Ezt a napot végigvéve, mintha Klaust vonzaná a baj, a veszekedés, minden, ami rossz, és mintha Kollal csak jó tudnám érezni magamat. Mindig olyan kedves velem, és bármit megadna nekem, ha szeretném. És ezért is tudtam, hogy nem követtem el hibát, amikor átjöttem hozzá nem is olyan régen.

 - Tudod, mindenre számítottam, csak erre nem – törte végül meg Kol kaján vigyorral az arcán a csendet, miközben a karomon rajzolt köröket az ujjával. – Bár, volt egy pillanat, amikor reménykedtem – tette még hozzá, csak úgy mellékesen, én pedig kérdőn néztem rá.

 - Mikor is volt ez?

 - Amikor elküldtél, hogy álljak be a zuhany alá, magamban reméltem, hogy csatlakozol – vigyorodott el, én pedig felnevettem.

 - Élvezted volna, mi? – kérdeztem nevetve.

 - Még szép, hogy élveztem volna – válaszolta egy sokatmondó pillantás kíséretében, miközben bólintott. – Nem mintha a mostani helyzetet nem élvezném – tette hozzá, és miközben még közelebb húzott magához, végignézett rajtam.

 - Nekem is, azt elhiheted – búgtam mosolyogva az ajkaiba, miközben az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, majd hosszan megcsókoltam.

 - Tudod, sosem gondoltam volna, hogy ennyire türelmetlen vagy – jegyezte meg félhangosan, a szája sarkában egy vigyorral, én pedig kérdőn néztem rá. – Ha jól emlékszem, azt beszéltük meg, hogy ennek a hétnek a végéig legalább várunk arra, hogy megtegyük, erre itt vagy meztelenül a karjaimban, és még alig kezdődött el a hét – nézett rám halálosan komoly arccal.

 - Hé, nem úgy tűnt, hogy panaszkodtál volna! – csaptam rá a hasára, amire odakapott, közben pedig hangosan felnevetett, és néhány másodperc múlva már én is csatlakoztam volna.

 - Nem is panaszkodtam – suttogta még mindig nevetve. Lehajolt hozzám, nyomott egy puszit a fejem búbjára, és amikor utána lenézett rám, már egyikünk sem nevetett, de mindkettőnkön az a „nagyon boldog vagyok, és nem tudom abbahagyni a mosolygást” mosoly volt az arcunkon.

 - Azt hiszem, mennem kéne – sóhajtottam fel végül néhány csendben eltöltött perc után, és már szálltam volna ki az ágyból, hogy gyorsan felkapjam magamra a ruháimat, és lehetőleg néma csendben átsurranjak a saját szobámba, de alig fordultam el Koltól, ő máris megragadta a derekamat, visszarántott magához, és szenvedélyesen megcsókolt. Belenyögtem a csókba, majd végigsimítottam a mellkasán a kezemet, és éppen annyira toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – Tényleg mennem kell. Még a végén valaki észreveszi, hogy nem vagyok a szobámba, és akkor aztán lebuktunk.

 - Nem is olyan régen még nem érdekelt, ha lebukunk – motyogta Kol, miközben elkezdte csókokkal beborítani a nyakamat, egyre lejjebb haladva. Néhány pillanatig élveztem a kényeztetését, aztán ismét a mellkasára tettem a kezem, és most távolabb toltam el magamtól, amit egy nyögéssel „jutalmazott”.

 - Tényleg át kéne mennem -  mondtam bocsánatkérő arccal, de Kol csak megrázta a fejét.

 - Igazad volt – mondta, és a kezével először végigsimította az arcomat, majd az arcomat a kezébe fogta. – Maradj, kérlek – kérte, és amint az a gyönyörű, tengerkék szempár belenézett mélyen a szemembe, tudtam, hogy elvesztem. – Nem lesz semmi gond, tényleg. De ha annyira ki akarsz surranni, legalább akkor csak reggel menj.

 - Mert ugye én arról vagyok híres, hogy hajnalok hajnalán felkelek, igaz? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ő pedig felnevetett. Megadóan sóhajtottam fel. – Rendben, maradok – adtam be a derekamat, ő pedig boldogan ölelt át.

Még több órán keresztül egymás karjaiban feküdtünk, és csak élveztük azt, hogy kettesben lehetünk, hogy senki sem zavarhat meg minket. Beszélgettünk, bár mindketten olyan hangulatban voltunk, hogy szinte mindent elvicceltünk, úgyhogy több témából is olyan hülyeség kerekedett ki a végére, hogy hosszú percekig csak a hasunkat fogva bírtunk nevetni, mást nem is. Aztán, amikor már hajnali kettő is elmúlt, nekem pedig már szinte leragadtak a szemeim az álmosságtól, valami olyan történt, amire nagyon nem számítottam.

Már több perce egyikünk sem szólt semmit, én pedig már az álom szélén jártam, amikor meghallottam Kol halk hangját.

 - Valószínűleg ez még gyors, és nem is várom el, hogy bármit is mondj rá, de azt hiszem, beléd szerettem – hallottam a szavait, amire kővé dermedtem, de a szememet még véletlenül sem nyitottam ki. Azt akartam, hogy higgye azt, hogy aludjak, ugyanis nagyon nem akartam bármit is reagálni erre a mondatra.

Igen, szeretek vele lenni, és nagyon is fontos nekem, de nem vagyok belé szerelmes. Ebben biztos voltam, és tudtam, hogy még ha azt is mondja, hogy nem várja el, hogy mondjak valamit, ha nem mondok rá semmit, akkor az olyan, mint egy tőrdöfés az ember hátába.

Éppen ezért néma csendben, lehunyt szemekkel feküdtem tovább a vállára hajtott fejjel, próbálva ugyanolyan egyenletes tempóban lélegezni, mint egy alvó ember szokott, és közben azon járt az agyam, hogy az első dolog, ami eszembe jutott, amikor kimondta, hogy szeret, miért az volt, hogy „Csak ezt ne!”

…

Reggel, amikor felébredtem, Kol már nem volt mellettem, és ahogy kinéztem az ablakon, nem is csodálkoztam rajta. Hétágra sütött a nap, és miután megnéztem az órámat, már azt is tudtam, hogy szinte az egész délelőttöt sikeresen végigaludtam, ugyanis már majdnem 11 óra volt. Csodálkoztam, hogy Kol nem keltett fel korábban, mert máskor, amikor valami programunk van, már a koleszszoba ajtajában szokott toporogni 9 óra körül, de igazából örültem neki, hogy egyedül ébredtem. Magamban még az éjjel, amíg nem tudtam elaludni, eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha semmit nem hallottam volna, de erre nem biztos, hogy a reggeli ébredésnél is emlékeznék, ezért is örültem, hogy egyedül voltam.

Néhány percet még lustálkodtam, aztán kiszálltam az ágyból, az ajtóhoz mentem, és óvatosan kinyitva kikukucskáltam a folyosóra. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs ott, gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és az én szobám felé mentem, de nem volt szerencsém. Már a kilincsen volt a kezem, amikor a lépcső felől lépteket hallottam, és a következő pillanatban Klausszal találtam szembe magamat. Ő megtorpant, amint meglátott, és én is abban a pozícióban mintha csak megfagytam volna, és úgy bámultunk egymásra. A jelenet nem lehetett hosszabb tíz másodpercnél, de ez tökéletesen elég idő volt arra neki, hogy végigfuttassa rajtam a tekintetét, és összerakja a fejében a puzzle darabjait. Amikor befordult a folyosóra, akkor sem volt jó hangulatában, de ha lehet, mielőtt beléptem a szobámba, az arca még komorabb volt, mint volt.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem, és egy hatalmasat sóhajtottam. Habár több méterre voltunk egymástól, egy szó sem hangzott el, és alig tíz másodperc volt az egész, mégis teljesen a hatása alá kerültem, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mit érzek abban a pillanatban pontosan. A düh, a megbántság, a bűntudat, és a sajnálat keveréke lehetett – legalábbis ezek voltak azok az érzések, amiket be tudtam azonosítani, bár magam sem tudtam, hogy néhányukat miért is éreztem. Hisz nem tettem semmi rosszat.

Megráztam a fejem, hogy kiverjem ezeket belőle, aztán gyorsan felöltöztem és egy kevés sminket is felraktam, mert habár átaludtam a délelőttöt, így is éreztem, hogy ha nem iszom meg a reggeli kávé adagomat, akkor valószínűleg egy fél óra múlva alig leszek képes rá, hogy kinyissam a szemem.

 - És megérkezett Miss. Álomszuszék is! – kiáltotta el magát Rebekah azonnal, amint meglátott a nappaliba belépni. Éppen a kanapén harcolt Kollal, és egy rövid idő után az is világos lett, hogy azért harcolnak, hogy kié legyen az egész kanapé.

 - Jó reggelt – köszönt Elijah, miután felnézett Rebekah kiáltására, én pedig mosolyogva köszöntem vissza neki, közben pedig láttam, ahogy Kol felkelt a kanapéról, ezzel egyértelműen feladva a harcot (Rebekah diadalittasan felkiáltott, majd elterült a kanapén), odalépett hozzám, és egy gyors csókot nyomott az ajkaimra.

 - Reggelt – motyogtam az ajkaiba, amire felnevetett.

 - Kávé a konyhában – mondta minden kérdés nélkül, én pedig elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire kiismert, hogy kérdés nélkül tudja, milyen használhatatlan vagyok a reggeli kávém nélkül.

 - Köszi – mosolyodtam el, és azonnal a konyha felé vettem az irányt.

Miután kitöltöttem magamnak a tegnap reggel használt bögrébe, és belekortyoltam, közben pedig hallgattam a beszélgetést, ami a nappaliból beszűrődött. Rebekah éppen Klausra tett néhány elég kemény megjegyzést, hogy elege van az egész reggeli komorságából, meg abból, hogy ez ahogy telik a nap, egyre rosszabb lesz láthatóan, és kéri a vicces, csipkelődő bátyját.

 - Komolyan, haver, mi bajod ma reggel? – kérdezte éppen Kol, amikor bögrével a kezemben beléptem a nappaliba. Klaus időközben kiszorította Rebekah-t a néhány perce megnyert kanapé felére, ugyanis a másik felén ő ült, és tényleg nem tűnt boldognak. Nem volt az arcán a szokásos, lemoshatatlan vigyora, plusz olyan volt az arca, mintha citromba harapott volna.

 - Alig aludtam – ennyi volt csak a válasza, és úgy tűnt, mindenki megelégszik vele. Rebekah felnevetett, és átkarolva a vállát szólalt meg.

 - Nem lehet mindenkinek olyan jó éjszakája, mint egyeseknek – mondta vigasztalás félének szánva, de az „egyesek” szónál egyértelműen először rám, aztán Kolra nézett, én pedig majdnem elsüllyedtem. Kol ebből semmit sem vett észre, én viszont nem akartam elhinni, hogy Rebekah is tudja. Hogy lehetséges ez? Nem lehettünk olyan hangosak. Vagy…?

 - Mielőtt elfelejteném, reggel beszélni akartam veled, Caroline – nézett rám Bekah, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ezzel közölte burkoltan, hogy nem hallott vagy látott semmi olyat, amit nem kellett volna. Máris sokkal nyugodtabb voltam. – Arra gondoltam, nincs-e kedved egy csajos napra? – kérdezte, majd mielőtt még bármit is kérdezhettem vagy mondhattam volna, magát gyorsan megmagyarázta. – Belevetnénk magunkat New Yorkba, vásárolnánk, arra úgysem tudnád semmi pénzért ráerőszakolni Kolt, hidd el nekem. Már próbáltam.

 - Benne vagyok – vágtam rá azonnal, mire Rebekah boldogan pattant fel a helyéről.

 - Tíz perc múlva találkozunk a ház előtt – mondta, és már indult is a szobájába, de a nappali ajtajában még visszanézett. – Jó szórakozást Klaus hülyeségeihez, Kol! Nem sajnállak! – intett egyet félig nevetve, majd kifordult a szobából.

 - Tudod, ha akarsz, jöhetsz velünk – vontam meg a vállam egy hatalmas vigyorral az arcomon, a mondatomat Kolnak címezve, aki azonnal megrázta a fejét.

 - A világ minden kincséért sem – jelentette ki határozottan. – Volt már szerencsém a húgom vásárlásához, és még egyszer nem akarok részt venni benne.

 - Oké, te tudod – mondtam, majd adtam egy gyors puszit a szájára, és miközben kiittam az utolsó néhány korty kávét a bögrémből, besétáltam a konyhába.

Már éppen azt fontolgattam magamba, hogy mit is kellene magammal vinnem, amikor is megfordultam, és Klausszal találtam magam szemben. Ismét. Némán meredtem rá, próbálva bármit is leolvasni az arcára kiült kifejezésből, de sehogy sem sikerült. Az arca ugyanolyan komor, semmitmondó volt, mint alig egy perccel ezelőtt a kanapén ülve, mégsem mondtam semmit. Én tegnap este kifejtettem neki a véleményemet és az álláspontomat. Ha reagálni akar rá, azt meghallgatom, de még egy veszekedésbe nem szándékoztam belemenni.

 - Nem akarok veszekedni – jelentette ki végül Klaus, én pedig csak bólintottam, ezzel jelezve, hogy megértettem, és egyetértek. – Csak egy kérdésre szeretném, ha válaszolnál.

 - Rendben. Mi az?

 - Boldog vagy?

A kérdés úgy vágott arcon, ahogy nem hittem volna, hogy két szó képes. Habár eddig biztos voltam benne, hogy Nik csak játszik velem, abban a pillanatban, a kérdés után, és azután, hogy megláttam azt, ahogy tele érzelmekkel rám nézett, kétszer is átgondoltam ezt az állításomat. A kérdésre éreztem, hogy összeszorult a gyomrom, a szívem a torkomban dobogott, és hirtelen minden értelmes dolog kiment az agyamból. Mégis hogy képes még mindig ilyen hatást kiváltani belőlem?

 - Igen – suttogtam végül, óráknak tűnő hosszúságú csend után, majd megköszörültem a torkom, és már hangosabban válaszoltam még egyszer. – Igen, boldog vagyok.

Nik egy hosszú pillanatra a szemembe nézett, majd egy rövid időre lehunyta a szemét, és csak utána reagált.

 - Csak ennyit akartam tudni – mondta, és olyan hirtelen, ahogy megjelent, el is tűnt a konyhából, én pedig ott maradtam, döbbenten, és hihetetlenül dühös voltam magamra. Miért kell még mindig így reagálnom bármire, amit csinál? Hiszen csak megkérdezte, hogy boldog vagyok-e. Ez kedves volt tőle, de semmi hátsó szándéka nem volt. Miért is lett volna, amikor nyáron is nagyon hamar belém unt? Azok után minek akarna megint játszani velem? Az nagyon szánalmas lenne. És másodszorra belefutni a csapdájába pedig még szánalmasabb…

 - Caroline, jössz? – kiáltotta Rebekah valószínűleg a ház ajtajából, ezzel kiragadva engem a gondolataimból, aminek igen hálás voltam.

 - Egy fél percet várj még! – kiáltottam vissza, és gyorsan felszaladtam a cuccomért a szobába, közben pedig már előre örültem a shoppingolásnak, ami biztos, hogy el fogja vonni minden bajomról a figyelmet néhány órára.

Gives You Hell

Sziasztok!

Először egy kis hírdetés: nem tudom mennyien nézitek a One Tree Hillt, én imádom, és a Haley-t játszó színésznő, Bethany Joy Galeotti két másik íróval, JJ Coccolival és Abigail Spencerrel egy blogos váltóregénybe fogtak, én pedig vállalkoztam annak a fordítására, úgyhogy hogy jönnek a friss fejezetek, én úgy fordítom őket, és erre csináltam egy oldalt, ahová ezt fel is tudom tölteni: http://diamond-gothic-hun.blogspot.com/. A történet 1929-ben játszódik, és nagyon ígéretes, mindenkinek csak ajánlani tudom. Az első fejezet már olvasható is:)

És akkor az új történet. Valószínűleg a The Way I Loved YOU következő fejezetét vártátok, és sajnálom, hogy az egy kicsit várattat magára, de ez a rövid kis oneshot már hetek óta ott motoszkál a fejemben, és most már úgy éreztem, hogy muszáj kiadnom magamból. Valószínűleg nem a legjobb alkotásom, sőt, de azért remélem annyira rossz sem lett.

A történet címe Gives You Hell, és olyan értelemben AU, hogy a jövőben játszódik, ahol Caroline és Klaus már együtt vannak (ezenkívül Delena is!). Az alapsztori pedig csak annyi, hogy Klaus megtudja, Damon mit csinált még akkor Caroline-nal, amikor a lány még ember volt, és ez nem tetszik neki. Igazából magát az egész "támadás" jelenetet nem írtam le, ugyanis Caroline szemszögéből játszódik a történet (ismétxD), habár eredetileg E/3-ba terveztem, de aztán rájöttem, hogy a szadista hajlamaimnak köszönhetően az valószínűleg túl durvára sikerülne, úgyhogy azt a lehetőséget passzoltam, ezért is lett ez a végeredmény.

Nem is jártatom tovább a számat, jó szórakozást a történethez, remélem tetszeni fog, és lécci ha elolvastátok, írjatok kommentet!:)
UI.: Ígérem, hogy a következő, amivel jönni fogok, az az új fejezet lesz:)

Gives You Hell

Boldogan csaptam be magam mögött az ajtót, majd semmivel sem törődve felsiettem a szobámba, és az iskolatáskában behajítva a sarokba, ledőltem az ágyra. Vízi hullának éreztem magam, ami belegondolva elég furcsa, tekintve arra, hogy már halott vagyok. De attól még teljesen kifáradtam, és ezen még az a tény sem tud változtatni, hogy halott vagyok, éppen ezért úgy terveztem, hogy másnap reggelig meg sem mozdulok, fel sem kelek az ágyról.

Mint korábban már sokszor, az jutott most is eszembe, hogy egyáltalán miért csinálom ezt? Miért szenvedem végig a közép sulit, amikor akkor járhatok oda, amikor csak akarok, mivel egy örökkévalóságig 17 éves leszek. És abban a pillanatban tényleg nem tudtam a kérdésre a választ. De hogy őszinte legyek, nem is igazán akartam tudni. Próbáltam annyira természetesen tovább élni az életemet, amennyire csak tudtam, és ha ebbe a suli is beletartozik, hát legyen…

Majd ezt végiggondolva egy nyögés kíséretében felültem, és indultam volna már éppen a táskámért, hogy kivegyem belőle a tanulnivalót – mert bármennyire is átkoztam a sulit, másnap úgyis fel fogok kelni, és el fogok menni -, amikor hirtelen megcsörrent a telefonon. Kíváncsian néztem rá a kijelzőjére, és amikor megláttam, hogy ki hívott, felvont szemöldökkel vettem fel a telefont.

 - Szia Elena – köszöntem, és ötletem sem volt, mit akarhat, mivel éppen hogy tíz perce ha elváltunk egymástól, és elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett ennyi idő alatt. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem.

 - Azonnal ide kell jönnöd, Care! – vágott bele a közepébe kétségbeesett hangon Elena, amitől nagyon megijedtem.

 - Mi történt, Elena? És hova menjek? – pattantam fel az ágyról, és azonnal siettem ki a szobámból, miközben el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, ami miatt ilyen kétségbeesett Elena hangja.

 - A panzióba. A … - kezdett válaszolni, de egy pillanatra elhallgatott, amikor a háttérben hangok puffanás hallatszott, és még egy kisebb sikítást is hallottam, ami valószínűleg Elenától jött. – A pasid éppen az előbb vágta a falhoz Damont. Amikor alig egy perce berontott, valami olyasmiről magyarázott, hogy Damonnek meg kell fizetnie azért, amit veled tett, és azóta ott üti, ahol csak éri! – hadarta el a történteket Elena, én pedig már az utolsó mondatára a kocsiba szálltam be éppen. Rögtön tudtam, hogy Klaus mire utalhatott, bár szinte biztos voltam abban, hogy Damonnek és Elenának sem kellett sok, hogy rájöjjön. – Kérlek, Care, gyorsan gyere ide, mert a végén még tényleg bántja Damont – kérte Elena.

 - Ne aggódj, már úton vagyok – mondtam még gyorsan, mielőtt letettem, majd beindítottam a motort és tövig nyomtam a gázt. Végül is, mire jó, hogy az ember anyja a sheriff, ha erre nem?

Miközben pedig a Salvatore panzióhoz hajtott, lepörgött a szemem előtt az előző este, és átkoztam magamat, hogy miért kellett kinyitnom azt a hatalmas nagy számat? Megint jó nagy gondot sikerült okoznom vele.

…

Minden olyan békés volt, és még akkor is alig hittem el, hogy tényleg Klaus fekszik mellettem, amikor már egy jó fél éve együtt voltunk. Habár a többiek nehezen fogadták el a tényt, de egy ideje már ők is megbarátkoztak vele, és miután Klaus többször is megmentette az életemet, anyunak sem tudott találni semmi kivetni valót a dologban, ezért lehetett, hogy aznap este nyugodtan, boldogan feküdtem a karjaiban. Klaus lehunyt szemmel feküdt mellettem, és a karomat simogatta, én pedig a vállára hajolva feküdtem mellette.

 - Tudod, le kéne szoknod arról, hogy megigézel embereket – jegyeztem meg egy idő után, utalva az esti vacsoránál lévő felszolgáló lányra, akiről csak úgy sütött, hogy halálfélelme van, mégis ott volt, és tette a dolgát, csak azért, mert Klaus rákényszerítette.

Utáltam, amikor ezt csinálta. Azóta, hogy együtt vagyunk, Klaus nagyon sokat változott, ezt még Elenáék, sőt, Bonnie is elismerte, de az, hogy akárhányszor akart valamit, a legkönnyebb úton érte el, azaz igézéssel, nem tudtam elviselni. Valószínűleg azért, mert Damon engem is kihasznált és megigézett, nem tudom, de már egy jó ideje elhatároztam, hogy valahogy leszoktatom erről Klaust. És itt volt a tökéletes alkalom ezt elkezdeni.

 - Arra a lányra gondolsz? – kérdezte Klaus, ki sem nyitva a szemét. – Ne aggódj, arra sem emlékszik, hogy egyáltalán találkozott velünk.

 - Pont erre gondoltam – motyogtam inkább magamnak, mintsem neki, habár tudtam, hogy minden egyes szavamat hallottam. Vettem egy mély levegőt, majd hasra fordultam, a könyökömre támaszkodva. – Pont ezt kell abbahagynod. Nem igézheted meg az embereket csak úgy, aztán felejtetheted el velük az egészet.

 - Miért érdekel hirtelen ez ennyire? – nyitotta ki a szemét Klaus, és nézett rám felvont szemöldökkel. – Nem öltem meg, még csak a véréből sem ittam, csak megkönnyítettem az esténket. Még csak nem is emlékszik rá.

 - Lehet, de akkor is ott van minden az agya legmélyén, várja a megfelelő alkalmat, hogy előtörjön – vitatkoztam, amitől Klaus szemei csak még nagyobbra tágultak az értetlenségtől. Nem értette, honnét jött hirtelen ez az egész. – És hidd el nekem, nem jó érzés, amikor visszajönnek azok az emlékek, és rájössz, hogy kihasználtak – fejeztem be a gondolatmenetem, és ahogy megláttam Klaus arcát, és felfogtam, hogy mit is mondtam, tudtam, hogy eljárt a szám. Gyorsan visszadőltem az ágyra, és próbáltam úgy csinálni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy olyan személy helyébe képzelni magadat, akit megigéztek, és erre rájött.

 - Mitől vagy ilyen szakértő a témában? -  kérdezte Klaus, felülve, és ahogy nekidőlt a falnak, idegesen nézett rám.

 - Sehonnét – vontam meg a vállamat, próbálva elterelni a dolgot, és valami értelmes magyarázattal előállni. – Csak el tudom képzelni.

 - Akkor nem így fogalmaztál volna – jegyezte meg, és megdöbbentett, hogy hirtelen milyen keményen, és dühösen nézett rám. Ugyan tudtam, hogy nem nekem szól, de ebből a tekintetből rögtön tudtam, hogy nem fogom tudni ebből már kivágni magamat. Hogy addig nem fog békén hagyni, amíg el nem mondok neki mindent arról, hogyan használt ki, aztán feledtette el velem az egészet Damon. – Veled is csinálta ezt veled valaki?

 - Igen – válaszoltam suttogva, miután egy hosszúra nyúló percre lehunytam a szemem, és egy hatalmasat sóhajtottam. – Igen, velem is ezt csinálta valaki.

 - Ki?

 - Az nem számít – ráztam meg a fejem a szemébe nézve, de hajthatatlan volt. Habár a kezei a takaró alatt voltak, az egész karja annyira megfeszült, hogy biztos voltam benne, hogy ökölbe vannak szorítva.

 - De igen, számít. Ki volt az? – kérdezte komoran.

 - Damon Salvatore – hunytam be a szemem, ahogy alig hallhatóan válaszoltam, és közben reménykedtem, hogy olyan halkan sikerült mondanom a férfi nevét, hogy Klaus nem hallotta meg. Persze tudtam, hogy ez szinte lehetetlen, de nem szívesen mondtam el Klausnak ezt a dolgot, mert tudtam, hogy csak nagy ügyet csinálna az egészből, amit viszont nem akartam, mert már nagyon régen történt, és Damon is megváltozott azóta.

Nem volt persze ekkora szerencsém, és láttam, ahogy egy pillanatra elfeketedik a szeme, aztán vesz egy mély levegőt, majd lassan kifújja. Próbálta megnyugtatni magát.

 - Mi történt? – kérdezte nagy sokára.

 - Kihasznált. Ennyi – vontam meg a vállam, és próbáltam a lehető leghamarabb lezárni a témát, a legkevesebb információt elárulva.

 - Hogyan jöttek vissza az emlékeid?

 - Miután átváltoztam, minden visszajött.

Néma csend telepedett a szobára, és szinte érezni lehetett a feszültséget. Azt vártam, hogy Klaus mondjon valamit, reagáljon valamit a hallottakra, de szótlan maradt, és csak a saját gondolataiba mélyedve meredt előre. Amikor már vagy negyed órája volt némaság a szobában, megelégeltem, és közel hajoltam hozzá.

 - Hé, ez már nagyon régen történt – mondtam halkan, egy halvány mosollyal, de még mindig nem akart rám nézni. – Nézz rám – kértem, mire nagyon lassan felém fordította a fejét, és a tekintetében annyi szeretet és düh volt egyszerre, hogy alig akartam elhinni. Gyengéden a kezeim közé fogtam az arcát, mélyen a szemébe néztem, majd az egyik kezemmel az ökléért nyúltam, és ugyan egy kevés erőt is használnom kellett, de végül elernyedt a keze, én pedig azonnal összekulcsoltam a kezeinket. – Már nagyon régen volt ez, oké? Nagyon, nagyon régen. Azóta rengeteg minden történt. Damon megváltozott, és nem is egyszer megmentette az életemet. Én pedig megbocsátottam neki. Kérlek, ne reagáld túl a dolgot, és ne akard a szőke lovagot játszani, jó? Kérlek!

Klaus nem válaszolt semmi, csak kelletlenül bólintott, de nekem ennyi nem volt elég.

 - Ígérd meg! – kértem. – Ígérd meg, hogy nem fogok megölni Damont.

 - Megígérem.

…

Sejthettem volna, hogy nem tartja be az ígéretét.

Extra rövid idő alatt értem a Salvatore panzióhoz, és vámpírsebességgel ugrottam ki a kocsiból, majd rohantam be a házba. A látvány, ami fogadott, ledöbbentett. Damon a földön feküdt, és három karó állt ki a hasából. Klaus fölé hajolt, egy negyedik karóval a kezében. Pont háttal állt nekem, de biztos voltam benne, hogy vérben forognak a szemei. Elena néhány méterre állt tőlük, a kezei a szája előtt voltak, és zokogott. Megölhette a tudat, hogy végig kell ezt a nélkül néznie, hogy bármit is segíteni tudna Damonnek.

 - Klaus, állj le – kiáltottam rá azonnal, körülbelül három-négy másodperccel azután, hogy beléptem a házba, Klaus pedig megdermedt a hangomra, még éppen azelőtt, hogy Damon szívébe, vagy jobbik esetben hasába kötött volna ki a negyedik karó is.

Dühösen odaléptem hozzá, mialatt ő felém fordult, és ahogy a szemébe néztem, csak úgy szikráztak a szemeim, ahogy az övéi is, csakhogy mindkettőnknek más indokból. Egy hirtelen mozdulattal kirántottam a kezéből a karót, és olyan messze hajítottam, amilyen messze csak tudtam.

 - Megígérted. Megígérted, hogy nem fogod megölni – sziszegtem a fogaim között, és csodáltam, hogy képes voltam bármilyen értelmes hangot kiadni magamból a kiabáláson kívül. Közben láttam, ahogy Elena, megbizonyosodva arról, hogy Klaus már nem fogja megtámadni őt, ha közelebb merészkedik, odarohant Damonhöz, és lerogyott hozzá. A férfi fejét rögtön a térdére fektette, és míg az egyik kezével Damon kezét fogta, a másikkal megpróbálta a legkevesebb fájdalom kíséretében kihúzni a karókat, mindeközben pedig nyugtató szavakat suttogott.

 - Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy megölöm, és ha jól emlékszem, csak azt ígéretem meg – vonta meg a vállát Klaus, én pedig döbbenve meredtem rá.

 - Szóval, ha nem ígértetem meg veled, hogy ne kínozd majdnem halálra, akkor szerinted megteheted? – fakadtam ki. – Mert akkor közlöm veled, hogy ez nem így működik. Nem csinálhatsz ilyet mindenkivel, aki valami olyat tett, ami neked nem tetszik. Főleg nem azokkal, akik fontosak nekem!

 - Bántott. Ezt nem hagyhattam annyiban.

 - Oké, akkor üvöltsd le a fejét, és húzz be neki egyet, mint más normális emberek! Ne döfj három karót a hasába, néhány centire a szívétől! – kiabáltam magamból kikelve, aztán vettem egy hosszú, mély levegőt, majd lassan kifújtam, ami után már képes voltam higgadt maradni. – Tudom, hogy amit tett, az rossz volt. Hidd el, én sem örülök neki, hogy megtette, de azóta rengeteg jót is tett, és én megbocsátottam neki. Ezt el kell fogadnod!

 - Nem tudok nyugton ülni, és várni a sült galambot, ha valaki bánt téged, ezt ne is kérd tőlem. Arra képtelen vagyok – rázta meg a fejét Klaus, és örömmel láttam, hogy a szemei végre újra a már jól ismert égszínkéken ragyogtak.

 - Nem is kell – nyugtattam meg közelebb lépve hozzá, mire ő automatikusan összekulcsolta a kezeinket. – Már itt vagy velem, senki nem fog bántani engem. A múltat azonban el kell felejtened.

 - Rendben – suttogta, ahogy közelebb hajolt, és lágyan megcsókolt.

 - Menjünk – mondtam, amikor kiváltam a csókból, mire azonnal átkarolta a vállamat, és már indult is volna, én azonban még visszafordultam Elena és Damon felé.

 - Megoldod egyedül? – kérdeztem Elenát, amire a barátnőm csak bólintott.

 - Kösz a segítséget – mosolyodott el halványan.

 - Ugyan, semmiség – vontam meg a vállam. – Majd hívj fel, ha jobban van – kértem, aztán elköszöntem, és most már engedtem Klaus vezetésének, és a derekát átkarolva kisétáltunk a panzióból.

Már a kocsinál járunk, és éppen szálltunk volna be az autóba, akkor szólaltam meg újra.

 - Ugye tudod, hogy amint Elena felhívott, hogy már jobban van, visszajössz majd, és bocsánatot kérsz? – kérdeztem úgy, mintha teljesen egyértelmű dologról lenne szó, pedig tudtam, hogy Klausnak talán ez a legnehezebb dolog, amit megtehet. Bocsánatot kérni. Korábban sem csinálta gyakran, és valószínűleg a jövőben sem fog rászokni, éppen ezért amint meghallotta, hogy mit mondok, abban a pillanatban mintha kővé vált volna.

 - Ugye most csak viccelsz? – sikerült kiszűrnie a fogai között ezt az egy mondatot, én pedig nevetve megráztam a fejem.

 - Nem, nem viccelek – válaszoltam, és beültem a kormány mögé, felkészülve arra, hogy egész visszaúton, és még utána is ezzel fog nyaggatni, és nem addig nem fog békén hagyni, amíg az egyikünk be nem adja a derekát, és nem enged. És már abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ezúttal nem én leszek az.

The Way I Loved YOU - VII. fejezet

Sziasztok!
Végre sikerült befejeznem az új fejezetet. Most csak annyit mondok, hogy ez aznap este folytatódik, ahol a 3. fejezetben abbahagytam, a további megjegyzéseim a fejezet alatt lesznekxD
Jó szórakozást hozzá, és lécci kommenteljetek, ha elolvastátok, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre:)

The Way I Loved YOU - VII. fejezet

Ahogy leállította Nik a motor motorját, kételkedve néztem körbe. Már akkor furcsának találtam, hogy hová is mehetünk, amikor két bukósisakkal megjelent a bárnál, de amikor megláttam a motort, izgatott lettem. Mindig is akartam motor jogsit, de a szüleim sosem engedték, és valaki mögé felülni legalább olyan izgalmasnak tűnt, mint vezetni. És persze az a tény, hogy pont Nik mögött ülhettem, és mindenképpen át kellett ölelnem a derekát, és neki kellett dőlnöm, csak még jobbá tették az egészet. De amikor egy szinte teljesen elhagyatott utcának a közepén állította le a motort, már nem voltam annyira izgatott, és az a furcsa érzés, ami a bárnál elkapott, ismét elő jött.

 - Ide jöttünk? – kérdeztem óvatosan, miután elengedtem a derekát, és levettem a bukósisakomat, és kérdőn néztem rá, ő pedig hátrapillantott azzal az eszméletlenül édes mosolyával, amitől éreztem, hogy a hasamban lévő pillangók felébredtek, és erősen elkezdtek repkedni a gyomromban.

 - Igen, ide – válaszolta, és leszállt a motorról, majd nyújtotta a kezét az én sisakomért, amit automatikusan oda is adtam neki, de leszállni már nem szálltam le a járműről.

 - Biztos, hogy ide jöttünk? – kérdeztem azt az épületet, ami előtt megálltunk. Egy egyszerű, teljesen átlagos bolt volt, aminek az ajtaja fölött a „Danny’s Tools” név volt, és ez, meg a kirakat alapján, barkács felszerelést árulhatott. Nem feltétlenül a legjobb első randi helyszín.

Ez a gondolat valószínűleg az arcomra is kiülhetett, ugyanis a következő pillanatban Nik hangosan felnevetett, és úgy szólalt meg.

 - Miért is? – kérdezte felvont, kihívó tekintettel, és látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet, és hogy nagyon kíváncsi a válaszomra. Vagyis megint sikerült belecsöppennem az egyik hülye játékába. Remek.

 - Hát, csak… tudod… - túrtam bele a hajamba, és próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel úgy tudom kifejezni magam, hogy nem bántom meg. Bár, azt a vigyort elnézve, ami az arcára volt kiülve, miközben próbálkoztam, valószínűleg az sem sértette volna meg, ha mindennek elhordtam volna a helyet. – Nem éppen egy megszokott vacsora helyszín… És hát, elég elhagyatott is… Meg… egy barkács üzlet, Nik! – fakadtam ki a végén, közben pedig látszott Nikken, hogy nehezen tudja visszatartani a nevetését. Vagyis éppen erre a reakcióra számított. – Mit is csinálunk itt?

 - Már mondtam, ide jöttünk – mondta, egy pillantást hátra vetve az üzletre. – Az egyik ismerősömé a bolt, és mivel ezen a héten éppen nyaral, megkértem, hogy had használjam ma este.

 - Még mindig nem tudom, mit csinálunk itt – ráztam meg a fejem, és nagyon reménykedtem benne, hogy ez az egész csak egy előjáték, és bármelyik percben elnevetheti magát, visszaül a motorra, és elmegyünk az igazi helyre, ahol vacsorázni fogunk. Hát, ez nem jött be.

 - Vacsorázni fogunk – válaszolta halál nyugodtan, amire nekem az egekbe szaladt a szemöldököm.

 - Itt? Egy barkács boltban? – kérdeztem a háta mögötti boltra mutatva, és komolyan nem akartam hinni a szememnek, közben pedig magamat ostoroztam, hogy miért is mentem én bele az egész vacsora dologba. A borzalmas szövegei után gondolhattam volna, hogy az ízlése sem sokkal jobb, de abban a helyzetben, ott, az elhagyatott utcán már nehéz lett volna visszakozni, úgyhogy inkább csak tettettem az értetlent, az tűnt a legjobb megoldásnak.

 - Igen, itt – bólintott Nik, majd még az előtt megragadta a kezemet, ami a boltra mutatott, mielőtt visszahúzhattam volna, és gyengéden megrántott, jelezve, hogy szálljak le a járműről. – Higgy nekem, jól fogod magad érezni. A külső nem minden.

 - Ez aztán a bíztató – motyogtam az orrom alá halkan, miközben leszálltam a motorról, és elindultam Nik után, aki már a bolt zárjába dugta be a kulcsot, és fordította el azt. Néhány lépés után azonban ismét megtorpantam, és összeszűkült szemekkel néztem rá. – Ugye nem fogsz most előrántani hirtelen egy kést valahonnét, és gyilkolsz le a következő trófeádként?

Nik felvont szemöldökkel nézett hátra a válla fölött, ami valami olyasmit sugallt, hogy „Ezt most komolyan gondolod?”, majd néhány másodperc múlva csak nevetve megrázta a fejét, és visszafordulva az ajtóhoz, kihúzta a zárból a kulcsot, kitárta az ajtót, majd ellépett előle, előre engedve engem.

 - Megnyugodhatsz, semmi ilyesmit nem tervezet – nyugtatott meg.

 - Pisztoly?- kérdeztem, de már csak viccből. A szám sarkában ott bujkált a mosoly, amit visszafojtottam.

 - Semmi. Ha akarod, át is tapogathatsz, hogy biztosra menjél – emelte fel a két kezét, és hatalmas kaján vigyor jelent meg az arcán.

 - Élveznéd, mi?                                                                    

 - Nem is kérdés – vágta rá azonnal a választ Nik, én pedig megforgattam a szemem, majd teljesen megfeledkezve minden kétségemről bementem a boltba. Már jó pár lépést bent voltam, amikor rájöttem, hogy attól még, hogy bent vagyok, nem tudom, hová is kellene mennem. Erre a gondolatra megtorpantam, hátrafordultam, és pont azt láttam, ahogy Nik bezárja belülről az ajtót.

 - Merre? – kérdeztem, amire felnézett, majd azzal a lendülettel, amivel kihúzta a kulcsot a zárból, egyszerre zsebre is vágta.

 - Hátra, az irodába, aztán fel a lépcsőn – mondta a bolt végében lévő ajtó felé bökve a fejével, én pedig már indultam is, amikor a következő pillanatban megjelent előttem az épület képe, amitől ismét megtorpantam.

 - Egy szintes az épület – mondtam kérdőn felé fordulva.

 - Igen, tudom – vonta meg a vállát Nik, és ahogy elém ért, megfogta a derekamat, és úgy fordított az ajtó irányába, majd adta meg a kezdő lökést. Miközben elindultam, nyeltem egyet, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a pillangókat, amikor most feléledtek, és a torkomban dobogó szívemet.

 - Akkor hová megyünk? A tetőre? – kérdeztem felnevetve. Én csak viccnek szántam, ő azonban halál komoly hangon válaszolt.

 - Pontosan.

 - Várj, most csak vic… - torpantam meg a választól, de végül a mondat közepén megakadtam, és megráztam a fejem. Miért is kérdezek egyáltalán én még ilyet? Viccel? A rossz szövege és a barkácsbolt után simán számíthattam volna erre is. Végül is, hogy nézne ki, ha a kalapácsok meg a fúrók között ennénk? A tető ebben a helyzetben tényleg sokkal jobb hely. Ez vagy egy pillanat leforgása alatt futott át az agyamon, majd szó nélkül indultam tovább, de meg mertem volna esküdni, hogy mögöttem Nik azzal a már jól ismert mosollyal az arcán követ.

Ahogy felértem a tetőre, azonnal visszavontam minden kétségemet afelől, hogy nem jó helyen járunk egy randihoz. Habár ez az épület elejéről nem látszott, de olyan helyen fekszik, hogy tökéletes rálátása van a Hollywood feliratra, ami arra a tekintetre nézve, hogy szinte már teljesen lement a nap, és majdnem teljes volt a sötétség, ki volt már világítva.

De nem ez volt minden. Ugyanis néhány másodperccel azután, hogy rácsodálkoztam a feliratra, mögöttem Nik is felért a tetőre, majd egy hangos kattanás hallatszott, és az egész tető fényárba tört ki, megvilágítva ezzel olyan részeket is, amit eddig a félhomály miatt nem lehetett látni. A fény a tető egész részére felszerelt égősorok következtében volt, ami gyönyörű és romantikus is volt egyben, a tető közepén pedig egy kisebb asztal állt, két személyre megterítve.

Szóhoz sem jutottam, csak döbbenten lépdeltem beljebb a tetőn, és forogtam körbe, hogy mindent láthassak. Sosem néztem volna ki Nikből, hogy egy ilyen romantikus gesztusra is képes, főleg azt nem, hogy ezt az első randin.

 - Tetszik? – suttogta hátulról a fülembe, ahová néma csendben lopózott egyébként, én pedig megrezzentem a hangjától, annyira le voltam foglalva a látvánnyal, de a kérdésére képtelen voltam nem elmosolyodni.

 - Gyönyörű – suttogtam én is, majd kíváncsian fordultam felé. – Ezt az egészet te egyedül csináltad? – kérdeztem körbemutatva az égőkre, a szemmel kötve a kezemet, mert tudtam, hogy olyan közel állt hozzám, hogy ha nem azt csinálom, valószínűleg képtelen lettem volna nem az ajkait bámulni. Azzal pedig elég hamar elárultam volna azt, hogy teljesen elvarázsolt. Már ha a helyre lévő reakcióm miatt nem gondolja már most ezt.

 - Igen, de nem olyan nagy dolog, mint amilyennek látszik – vonta meg a vállát, és oldalra döntve a fejét mélyen a szemembe nézett, amivel rabul ejtette a tekintetemet. Nem tudom, meddig állhattunk úgy, egymás szemébe nézve, de az biztos, hogy nekem egy pillanatnak tűnt.

Amikor ráeszméltem, hogy mit is csinálok, és hogy az egész szituáció hogy is nézhet ki kívülről, azonnal magamhoz tértem, és  kettő lépéssel hátrébb léptem, elszakítva ezzel a tekintetemet Nikkétől, és a figyelmemet a kétszemélyes asztalra fordítottam. Nem volt semmi extra, mégis szép, ízléses volt, pont elég. Az azonban már az első pillanatban feltűnt, hogy habár meg van terítve, kaja sehol sincs, szóval kérdőn néztem Nikre.

 - És mit fogunk enni? – kérdeztem, amire kínosan elmosolyodott, és beletúrt a hajába.

 - Hát, nem a főzőtudományomról vagyok híres, ezért nem akartam ezzel elrontani az estét, szóval… pizzát rendeltem – mondta, és látszott rajta, hogy ezzel a részével egyáltalán nem elégedett az estében, és habár az első pillanatban nekem is furának tűnt, de ahogy végiggondoltam, igaza volt. Éppen hogy csak találkoztunk, nem ismerjük még egymást, és a pizza talán az a kaja, amit mindenki szeret. Azzal nem lehet hibázni. Már éppen nyitottam is volna a számat, amikor megcsörrent Nik mobilja, és ahogy kihúzta a zsebéből, és ránézett, halványan elmosolyodott. – Ami itt is van – mondta, majd felvette a telefont, de csak fél füllel figyelt rá, mert még gyorsan odaszólt nekem is. – Mindjárt jövök, addig várj meg itt – kérte, majd eltűnt az ajtóban.

…

 - Az biztos, hogy errefelé még sosem láttalak – jelentette ki hirtelen Nik engem méregetve. Már vagy egy órája befejeztük a vacsorát, és míg én egy üveg sör, addig ő egy fél literes ásványvízzel a kiültünk a tető párkányára, és ott beszélgettünk, amikor Nik hirtelen témát váltott, és ezt a kijelentést tette. -   Úgy értem, a környékbelieket elég jól ismerem, és te nem voltál ismerős, amikor megláttalak a bárnál. Szóval, mi hozott ide L.A.-be?

 - Apám itt lakik, és anyu ide küldött, hogy töltsem vele a nyarat -  vontam meg a vállamat kelletlenül. Nem szívesen beszéltem erről a témáról, de valamiért elfogott az a belső érzés, hogy ha Nik tovább kérdezgetne, neki valószínűleg elmondanék mindent. És ezt az érzést nem tudtam hová tenni.

 - Elváltak? – csak ennyit kérdezett, és ahogy ránéztem, már nem az a lemoshatatlan vigyor volt az arcán, mint alig egy perccel ezelőtt, hanem egy bátorító arc, de mellette egy kevés kíváncsiság is feltűnt.

 - Igen.

 - Had találjam ki: nem bírod az új csaját? – kérdezte felvont szemöldökkel, és ahogy belegondoltam a szituációba, felhorkantam.

 - Ha legalább nő lenne – jegyeztem meg motyogva, de nyilván nem elég halkan, ugyanis a következő pillanatban Nik szemöldöke a magasba szaladt, de szerencsére nem szólt semmit. Érezte, hogy nem akarom, helyette csak bátorítóan elmosolyodott.

 - Ha eleged lenne belőlük bármikor, nyugodtan hívj – ajánlotta fel, amitől akkorát dobban a szívem, hogy csodálkoztam, hogy Nik nem hallotta meg. Vagy hogy nem esett ki a szívem a helyéről.

 - Köszi – mosolyodtam el, amitől neki is megjelent a szája sarkában egy kisebb vigyor, én pedig úgy éreztem, ezt a témát eléggé kitárgyaltuk erre az estére, szóval témát változtattam. – És téged mi hozott ide L.A.-be?

 - Meló – válaszolta. – Még néhány éve jöttem ide, mert kaptam egy egész jó ajánlatot, és valahogy itt ragadtam.

 - Mit csinálsz?

 - Ingatlan ügynök vagyok.

 - Akkor innét ismersz ennyi embert, igaz? – kérdeztem, mire felnevetett, és csal bólintott.

 - Bár ezt a boltot kivételesen nem én adtam el – tette hozzá, én pedig felnevettem.

 - És honnét költöztél ide?

 - New York.

Amint kimondta a város nevét, rögtön Elena jutott eszembe. Neki az álomvárosa New York, minden is az volt, és az biztos, hogy addig nem fog nyugodni, amíg el nem jut oda. És most, hogy végre olyan hosszú huza-vona után összejött Damon Salvatore-ral, valószínűleg nem fog sokáig várattatni ez a kirándulás sem, volt egy olyan érzéseim. De azt is sejtettem, hogy ha ezt elmesélem Elenának, meg fogja enni a sárga irigység.

 - Biztos szép lehet – csak ennyit válaszoltam Niknek, mosolyogva, majd belekortyoltam a sörömbe.

…

 - Nem tetted meg – nevetett fel hitetlenkedve Nik, miközben megrázta a fejét, én pedig csak erősen bólogattam.

 - De, megtettem!

 - Nem hiszem el! – jelenttette ki, én pedig nevetve csak megráztam a fejét.

 - Pedig megtörtént. Ha nem hiszed el, akkor is megtörtént – vontam vállat, mint aki beletörődött, hogy nem fognak neki hinni, és pont ezzel elérve azt, hogy Nik kérdőn felvonja a szemöldökét.

 - Tényleg felpofoztad a csajt? – kérdezte még mindig hitetlenkedve.

 - Igen – vágtam rá azonnal, Nik pedig ismét felnevetett a heves reakcióm láttán. – Hé, még csak tizennégy voltam! És ő volt az első pasim. Még jó, hogy felpofoztam, amikor megláttam a csajt vele csókolózni.

 - Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy akkor már nem voltatok együtt – csipkelődött Nik.

 - Igen, volt vagy két tanórával azután, hogy dobott a srác – mondtam tettetett sértődöttséggel, mire a következő pillanatban a szívem majd kiugrott a helyéről, mert átkarolta a vállamat, és röviden megölelt.

 - Ne is törődj vele, egy seggfej volt – suttogta a fülembe, és már el is engedett. Vége volt, még azelőtt, hogy felfoghattam volna, hogy mi történt, mégis, ahogy levette a vállamról a kezét, olyan érzés volt, mintha égetett volna a bőröm azokon a helyeken, ahol hozzám ért, szívem heves dobogásáról már nem is beszélve.

 - Igen, az volt – ennyit sikerült kinyögnöm, és hogy ne tűnjön neki fel, hogy képtelen vagyok bármi más értelmes dolgot mondani, gyorsan inkább felhajtottam az üvegben lévő maradék sört, hogy ezzel időt szerezzek magamnak, hogy kitisztítsam az agyamat.

…

 - Nagyon jól éreztem magamat az este – mondtam, miközben odaadtam Niknek a sisakot, és leszálltam mögüle a motorról. Őszintén szólva arra számítottam, hogy erre a kijelentésemre kapok egy elégedett vigyort, majd egy szimpla köszönéssel elszáguld, de ehelyett levette ő is a bukósisakot, és ő is leszállt a motorról.

 - Örülök – mondta egyszerűen, miközben megállt néhány centinél nem távolabb tőlem, és mélyen a szemembe nézett. Felemelte a kezét, és végigsimította az arcomon, én pedig az ajkamba haraptam. Tudtam, hogy mit akar csinálni, és legszívesebben átugrottam volna a tisztelet köröket, és rögtön rátértem volna, de nem csináltam semmit. Elhatároztam, hogy nem én fogom megtenni az első lépést, és azt sem fogom kimutatni, hogy mennyire akarom, hogy megtegye, ezért csak oldalra döntöttem a fejem, és úgy szólaltam meg.

 - És most mi lesz? Megint fogadni akarsz? – kérdeztem gonosz mosollyal az arcomon, amitől Nik röviden felnevetett, majd hirtelen megragadta a csípőmet, és magához húzott, ezzel az egyébként is kevés távolságot közöttünk lecsökkentve néhány milliméterre, közben pedig egy pillanatra sem szakította el a tekintetét az enyémről.

 - Attól függ – búgta, és éreztem a meleg leheletét az arcomon. Nem tudom hogy csinálta, hogy olyan könnyedén tartotta a szemkontaktust, de nekem nagyon nehezemre esett nem az ajkait nézni. De nem néztem rájuk, még csak egy pillanatra sem.

 - Mitől? – suttogtam.

 - Mit gondolsz azokról a pasikról, akik megcsókolják a lány az első randi végén? – kérdezte, még jobban előrehajolva, de az ajkai még mindig nem érintették az enyémeket, és most már képtelen voltam visszafogni magam, és lepillantva az ajkaira válaszoltam.

 - Nem is tudom. Te mit gondolsz azokról a lányokról, akik hagyják, hogy megcsókolják őket az első randin? – kérdeztem vissza, és a mondat végén kajánul mosolyogva felnéztem rá.

Egy hosszúra nyúlt pillanatig farkasszemet néztünk, majd Nik habozás nélkül előre dőlt, teljesen eltűntetve ezzel a távolságot kettőnk között, az ajkait az enyémekhez érintve. Ez nem olyan csók volt, mint a korábbi kis szájra puszi. Az egy kis semmiség volt, ez viszont egy szenvedélyes, felkavaró, és mindent elsöprő csók volt. Olyan, amibe még akkor is beleremeg a lábad, amikor utólag rágondolsz, nemhogy akkor, amikor éppen átéled.

Nem tudom, meddig csókolózhattunk, teljesen elvesztettem az időérzékemet, de amikor végül elváltunk egymástól levegőért kapkodva, és a szemembe nézett, egyetlen egy gondolat futott át az agyamon: ha létezik első látásra szerelem, ez biztos, hogy az volt.

____________________

Akkor néhány megjegyzés:

1.) Nem tudom, hogy van ez, de úgy tűnik a múltas fejezeteket valahogy sikerül mindig extra hosszúra terveznem. Így voltam ezzel a 3. fejezettel is, és most is. A 3. fejezetnél eredetileg még ez a bizonyos vacsi is bent lett volna a végén, de ahogy elnézem a mostani fejezet hosszát, nem hiszem, hogy meg tudtam volna írni annyival rövidebben.xD És lehet, hogy nem tűnt fel, de ez is hosszabb, mint az átlagos fejezetek.

2.) Őszintén szólva, hihetetlenül élvezte ezt a fejezetet is. Az, hogy Klaus romantikusabb oldalát is megmutattam, kész élvezet volt, mégis a legjobban azt hiszem, a kettőjük közötti feszültséget élvezem írni.

3.) Az utolsó mondatot ne gondoljátok elsietettnek, ugyanis ez volt a tervem már a legelejétől fogva. Emlékeztek még az első fejezetben lévő Elena/Caroline beszélgetésben elhangzott fél mondatra? "Nem baj az, hogy Kollal egy hónap után sem érzem azt, hogy szerelmes lennék belé, amikor azonban nyáron megismertem..." Na, itt pont erre utaltam:)

4.) Végül, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy mikor lesz a következő múltas rész. Egyenlőre a fejemben a jelenben lejátszódó események vannak még csak meg 2-3 fejezetnyire előre kidolgozva/vázlattal, szóval most arra koncentrálok, de azért azon is gondolkozom majd, hogy mikor is lehetne a következő;)