The Way I Loved YOU - XI. fejezet

Sziasztok!

Változás van az új fejezetben, ugyanis habár azt mondtam, hogy múltas rész lesz, és bármennyire is tudom, hogy mit akarok benne, egyszerűen a megvalósításánál megakadtam. Több napot ültem felette, és mégis alig írtam valamit, ami meg meglett, az meg egyáltalán nem tetszik, ezért ma úgy döntöttem, hogy nekiállok a rendes fejezetnek, a jelen folytatásának, és egy ültő helyemben (vagy inkább kettő, de az nem lényeg) megírtam az egész fejezetet, ami egyébként az eddigi leghosszabb fejezetem lett, ezért úgy döntöttem, hogy felrakom ezt 11. fejezetkén.
A fejezetről annyit, hogy közvetlenül a 10. fejezet vége után folytatódik, és rengeteg Klaroline van benne;) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, én személy szerint imádtam írni az egészet, talán ezt is élveztem a legjobban eddig (mutatja is,hogy egy nap alatt meglettem vele). Többet nem is mondok, jó szórakozást a fejezethez, és nagyon kérek mindenkit, hogy ha elolvasta, írjon kommentet, ugyanis valamiért egyre kevesebbet kapok, pedig nincs jobb ösztönzés az íráshoz, mint az, ha kommenteket olvashatok:)

The Way I Loved YOU - XI. fejezet

Döbbenten meredtem rá. Szótlan voltam. Mégis mit lehet mondani ebben a helyzetben? Az biztos, hogy én nem találtam a megfelelő szavakat, így végül egy hosszúra nyúlt perc után halkan szólaltam meg.

- Rendbe fog jönni? – kérdeztem, és nem kellett megvárnom a válaszát, ahogy belenéztem a szemébe, azonnal tudtam.

 - Még nem tudják – felelte, majd még egy hosszú pillanatra rám nézett, és mint akinek éppen akkor jut eszébe valami, elkezdett kutatni a zsebeiben. Hamar megtalálta a kulcsait, és bocsánatkérően nézett rám. – Mennem kell. Majd… majd felhívlak, ha tudok már bármit is – mondta, és már indult is ki a szobámból sietve, amikor észbe kaptam, felpattantam az ágyról, és utána siettem. Elé szaladtam, és az ajtónak háttal nekidőlve megállítottam. Értetlenül nézett rám, én viszont egyszerűen kinyújtottam a kezemet.

 - Add a kulcsokat – kértem.

 - Nem kell velem jönnöd – ellenkezet fej rázva. – Éppen hogy csak megérkeztünk, és mennél vissza New Yorkba, egy olyan személy miatt, akit nem is ismersz? Ezt nem kérhetem tőled.

Majdnem visszakérdeztem, hogy jól hallottam-e a New York nevet. Nem akartam elhinni, hogy az apjuk egész idő alatt ugyanabban a városban élt, mint ők, és egyszer sem jelentkezett. Ezt képtelen voltam elhinni. Pedig biztos voltam benne, hogy Kolnak is eszébe jutott már ez. Abban bíztam csak, hogy minden rendben lesz, az apja felépül, és kiderül, hogy csak egy félreértés volt az egész, és azért volt New Yorkban, mert végre úgy döntött, hogy visszatér a családjához.

 - Nem is kell kérned, mert megyek magamtól is – válaszoltam, és amikor láttam, hogy még mindig nem akarja, hogy menjek, felsóhajtottam, majd őt megelőzve kezdtem el beszélni. – Nézd, lehet, hogy nem ismerem, de tudom, hogy neked fontos, és szereted őt, akármit is tett, úgyhogy melletted akarod lenni. Egyébként meg, már több órát vezettél idefelé délután, és ezután a hír után nem vagy olyan állapotban, hogy vezetni tudjál. Szóval… - nyújtottam ki feléje ismét a tenyeremet, de most sokkal erélyesebben, határozottabban -, kérem a kulcsokat.

Kol csak nézett rám, és már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy még határozottabban megkérjem, hogy adja oda a kulcsot, amikor láttam, hogy halványan elmosolyodott, majd lassan beleejtette a kezembe az említett tárgyat.

 - Köszönöm – mondta halkan, én pedig csak egy kisebb vállrándítással elmosolyodtam, és zsebre tettem a kulcsot. Gyorsan magamhoz vettem a bőrkabátomat, és már indultam is.

Az ajtóban aztán megtorpantam, majd gyorsan még visszafordultam Kolhoz, és megöleltem.

 - Minden rendben lesz – suttogtam a fülébe bíztatásként.

…

Az út New Yorkba sokkal hosszabbnak tűnt, mint az előző két alkalommal, pedig az sem volt két perces út. Az utakon sötét volt, ami csak nehezítette a vezetést, és ha Kol nem lett volna mellettem az anyósülésen, valószínűleg el is tévedtem volna többször is, de azon kívül, hogy merre is kellene menni, nem igazán beszéltünk. Nem erőltettem a dolgot, hagytam, had legyen el a saját gondolataival. Tudtam, hogy ha beszélni akarna, úgyis megszólalna, ezért inkább próbáltam minél gyorsabban vezetni, hogy minél hamarabb odaérjünk.

Még úgy is, hogy az út nagy részén (amikor éppen nem kis falvakon, vagy egy kanyargósabb szakaszon haladtunk át) az út egyenes volt, és szinte tövig nyomtam a gázt, nem törődve a szabályokkal, több órába telt, amíg elértük a várost, ahol habár nem telt órákba, hogy eligazodjunk, mégis annak tűnt. Szombat este volt, a város utcái tele voltak kocsikkal, több dugó is volt a város különböző részein, ami egyáltalán nem volt meglepő, mégis ahogy álltunk a hosszú kocsisor közepén, erős késztetést éreztem, hogy egyszerűen ráfeküdjek a dudára, hátha történik valami.

Amikor aztán végül sikerült megérkeznünk a kórház elé, Kol szinte még a járó autóból ugrott ki, és már rohant is be az épületbe, alig bírtam vele tartani a lépést. Az egyik nővér a pultnál kedvesen elirányított minket, és rá alig fél percre már meg is találtuk a Mikaelson család többi tagját. Vagyis, csak egy részét.

Amikor befordultunk a keresett folyosóra, úgy a folyosó közepén Elijah-t pillantottam meg, ahogy gondterhelten fel le járkál, és ahogy közelebb értünk, az is látszott, hogy egy bizonyos ajtó előtt teszi ezt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lehetett az ajtó mögött.

A következő pillanatban aztán megpillantottam Niket, akit egész eddig észre se vettem. A folyosón, az ajtóval szembeni széksor szélén ült, a fejét a térdén pihenő kezébe hajtotta, és nem mozdult. Nem nézett fel, amikor meghallotta, hogy jövünk, és akkor sem, amikor a következő pillanatban Elijah megszólalt.

 - Már kihozták a műtőből. Azt mondták, most várnunk kell, többet jelenleg nem tudnak tenni.

Egyikünk sem szólt semmit. Aztán éreztem, ahogy Kol megragadja a kezemet, és megszorítja. Én is megszorítom a kezét, bátorításként, majd ahogy felnéztem rá, az arcán láttam, ahogy annyit tátogott, hogy „Köszönöm!”, én pedig halványan elmosolyodtam.

 - Mi történt? – kérdezte Kol újra Elijahra nézve, és én is kíváncsian fordultam felé.

 - A motor. – Elijah csak ennyit mondott, és habár én nem igazán értettem, mit jelenthet, csak sejtettem, de úgy tűnt, ennyi Kolnak éppen elég volt, és egy cifra káromkodás hagyta el a  száját.

 - A többiek bent vannak vele?

 - Anya is Finn igen. Rebekah nincs – rázta meg a fejét Elijah, majd gyorsan meg is magyarázta. – Ő is be akart menni, de az ajtóban hirtelen megtorpant. Néhány másodpercig csak bámulta apát az ágyba, aztán sírva elszaladt valahová.

Kol egy pillanatra rám nézett, majd elengedte a kezemet.

 - Elmegyek, megkeresem – mondta, és miután Elijah megmutatta, merre is rohant a húga, eltűnt  folyosón.

Csönd telepedett a folyosóra. Csak a lélegzetvételünket lehetett hallani, ami igen hamar idegesítő, kínos csenddé vált. Meg akartam szólalni, ki akartam mondani a megfelelő szavakat, mondatokat, de egyszerűen nem találtam meg őket. Végül Elijah volt az, aki véget vetett ennek a némaságnak.

 - Azt hiszem, hosszú éjszakánk lesz. Az lesz a legjobb, ha elmegyek kávéért – mondta, majd választ sem várva sarkon fordult, és a következő percben befordult az egyik folyosóra, és eltűnt.

Vettem egy mély levegőt, majd ahogy a székek felé fordultam, hogy leüljek, és megláttam Niket, tudatosult bennem, hogy ketten maradtunk. Ő azóta sem mozdult, ugyanúgy ült a fejét lehajtva, mint amikor megérkeztünk Kollal, és habár az első gondolatom az volt, hogy Elijah után megyek, hogy segítsek kávét hozni, végül felsóhajtottam, majd lassan odamentem a székekhez, és leültem Nik mellé.

 Egy darabig – magam sem tudom, hogy meddig -, csak némán ültem, és figyeltem, majd magam sem tudom miért, de kicsit előre hajoltam, óvatosan felemeltem a kezemet, és rátettem a hátára. Nem gondolkoztam, nem érdekelt, hogy ez mennyire kétértelmű lehet neki, vagy akár nekem is, csak meg akartam vígasztali. Nem mozdult, nem kezdett el kiabálni velem, és még csak a kezemet sem rázta le, úgyhogy lassan néhányszor végigsimítottam a hátán.

 - Minden rendben lesz – suttogtam, majd csöndben ültem tovább. A kezem még mindig a hátán pihent.

Amikor már azt hittem, hogy már nem fog egyáltalán reagálni, hirtelen felnézett rám. Mélyen a szemembe nézett, nekem pedig elakadt a szavam. A tekintete komor volt, és habár nem sírt, pedig az is megfordult korábban a fejemben, hogy azért ült úgy, ahogy, néhány könnycsepp látszott a szemében. Nem szólt semmit, de nem is kellett. A hála látszott a szemében, és nem mertem volna megesküdni rá, de mintha egy pillanatra egy mosolyfélét is láttam volna a szája sarkában.

 - Miatta kezdtem el motorozni – szólalt meg hirtelen a hosszú csend után, miközben levette rólam a tekintetét, és a kezével megtámasztva a fejét, a padlót kezdte bámulni. Néhány pillanatig értetlenül meredtem rá, mire rájöttem, hogy miről is beszél, és kíváncsian dőltem én is hátra.

 - Tényleg? – kérdezte, és bármennyire is próbáltam magam meggyőzni, hogy csak azért kérdezem, hogy segítsek neki, mert az, hogy beszél a dolgokról biztos jót tesz, nem sikerült. Igen, akartam neki segíteni, de érdekelt is az, amit mondott, és reméltem, hogy ezután nem fog hirtelen némasági fogadalmat tenni.

 - Igen – válaszolta, és amikor már azt hittem, hogy vége, nem fog többet mondani, elkezdett beszélni. – Sosem volt valamiért jó a kapcsolatunk. Mindig én voltam a család fekete báránya a szemében, valamilyen oknál fogva engem sosem tudott elfogadni. Amikor 14 éves lettem, elhatároztam, hogy megtanulok motorozni. Ő is motorozott, imádta csinálni, és reméltem, hogy ez majd összehoz bennünket. Hogy végre lesz egy közös témánk, amiről tudunk beszélgetni, és majd meglátja, hogy rosszul ítélt meg, és nem kellett volna ennyi ideig elhanyagolnia. Hogy majd mutat néhány trükköt, ha a motor elromlott, esetleg együtt megjavíthatjuk. – Keserűen felnevetett, és megrázta a fejét, még mindig fel sem nézve rám. – Nem így történt. Ha lehet, ezzel még jobban eltávolodtunk egymástól. Azt mondta, nem tudok kitalálni saját hobbit, ezért kell lemásolnom az övét, hogy hiába próbálkozom, sosem fogok tudni a nyomába lépni. Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan kimutatta, hogy nem szeret. Azután már engem sem érdekelt ő.

 - De a motorozást nem hagytad abba – jegyeztem meg óvatosan.

 - Nem. Habár miatta kezdtem el, már az első alkalommal, hogy felültem rá, beleszerettem az érzésbe. Nem voltam hajlandó ezt a szenvedélyemet feladni, csak azért, mert neki nem tetszett – válaszolt, majd egy rövid szünet után folytatta. – Azután alig beszéltünk. Aztán amikor megtörtént a baleset Henrikkel, és ő lelépett, a nem törődésem utálattá vált. Nem tudtam felfogni, hogy képes egy ilyen után valaki elmenekülni ahelyett, hogy a családjával lenne, és támogatná őket, segítene nekik túljutni a történteken. Nem, helyette ő gyáván lelépett. Annyira dühös voltam rá, hogy azt hittem, még az sem érdekelne, ha meghalna. Erre itt vagyok… - akadt el a hangja, és nyelt egyet. – Itt vagyok, és azért imádkozom, hogy az orvosoknak sikerüljön megmenteniük.

 - Ez természetes. Hiszen az apád – mondtam halkan, és csak ekkor vettem észre, hogy miközben Nik beszélt, újra elkezdtem simogatni a hátát, de nem hagytam abba. – Akármit is mondasz, akármennyire is dühös vagy rá, mégiscsak az apád, és szereted. Ezen nem tudsz változtatni – próbáltam megnyugtatni, és magamban felnevettem az irónián. Pont én mondom ezt, aki ha lehet, olyan messziről kerüli el az apját, amennyire csak tudja? De ezzel abban a pillanatban nem foglalkoztam.

Egy jó darabig nem szólalt meg újra, én pedig nem akartam erőltetni a beszélgetést, inkább hagytam, had mondjon csak annyit amennyit akar.

 - Hazudtam – szólalt meg hirtelen, felém nézve, én pedig értetlenül meredtem rá. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de abban biztos voltam, hogy nem a néhány perccel ezelőtt elmondottakról volt szó. Próbáltam rájönni, hogy kinek hazudhatott, de semmi ötletem sem volt.

 - Mi? – nyögtem ki végül.

 - Amikor azt mondtam, hogy kezdek unatkozni. Hazudtam.

Döbbenten néztem rá. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak – dühömben felpofozzam, mert hazudott, vagy pedig örömömben a nyakába ugorjak, mert mégsem unt rám. Ugyanis amint kimondta az előző szavait, a szívem egy hatalmasat dobbant, és csodálkoztam, hogy nem esett egyáltalán ki a helyéről. A kórházban valószínűleg nem lett volna jó ötlet felpofozni valakit, a nyakába ugrani meg egyébként sem lett volna nagyon szerencsés, ezért végül nem csináltam semmit, csak néztem rá.

 - Akkor miért tűntél el? – kérdeztem végül, miután a két kérdés közül, ami a fejemben forgott kiválasztottam azt, amelyiket fontosabbnak gondoltam.

 - Emlékszel az utolsó estére, amit együtt töltöttünk? – válaszolt kérdésre a kérdéssel. Nem értettem, hogy mi köze van ennek a kérdésemre lévő válaszhoz, és az első pillanatban meg is akartam kérdezni, de végül úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékába, bárhová is vezet.

 - Persze – vontam vállat, miközben ő felült rendesen, és kicsit oldalra fordulva engem nézett. – Éjszakai fürdőzésre mentünk, aztán még több órát feküdtünk utána kint a homokon egymás karjaiban. Utána hazavittél, és azt mondtad, hogy másnapra a mozira elhozod a képet, amit rajzoltál rólam. Megcsókoltál, végignézted, ahogy bemegyek a házba, és utána soha többé nem láttalak.

Nem tudom, miért elevenítettem ilyen részletesen fel, de ahogy néztem Nik arcát, nem csak számomra volt fájdalmas emlék. Legalábbis… az utolsó része.

 - Miután bementél, haza akartam menni, de apukád gyorsabb volt, és még mielőtt elhajthattam volna a motorommal, utánam szaladt, mondván, hogy beszélnünk kell. Aztán megkért, hogy ne találkozzak többet veled. Nem igazán érdekel, vissza is utasítottam, de ő hajthatatlan volt. Felhúzta magát, mindenféle hülyeséget összehordott, majd megfenyegetett, hogy tönkretesz, ha továbbra is találkozni fogok veled. Engem…

 - Na álljon csak meg a menet – vágtam közbe, miközben éreztem, ahogy egyre jobban kezdi a vörös köd ellepni az agyamat, és felkeltem. – Azt akarod mondani, hogy azért léptél le, mert az apám megfenyegetett? Most csak szórakozol velem? – sziszegtem a fogaim között, és ha nem lettünk volna kórházba, már valószínűleg kiabáltam volna.

 - Had mondjam végig – kérte Klaus, miközben felállt, nyugtatóan felemelte a kezét, és egy lépést tett felém. – Had mondjam végig, utána kiadhatod magadból, amit csak akarsz, csak hallgass meg!

Egy hosszú pillanatig csak dühösen meredtem rá, és nem lettem volna meglepődve, ha egy külső szemlélő úgy írt volna le abban a pillanatban, mint egy vörös szemekben izzó, fujtató bika, de végül vettem egy nagy, mély levegőt, és megadóan bólintottam.

 - Ahogy az előbb már akartam mondani, engem nem érdekelt a dolog. Nem ez volt az első fenyegetés, amit kaptam, a munkám miatt gyakran kerültem ilyen helyzetbe, ezért nem is foglalkoztam vele. Azonban másnap ahogy odaértem a mozi elé, és megláttalak téged, elkezdtek csengeni apád szavai a fülemben, az a sok dolog, amit egy nappal azelőtt még hülyeségnek gondoltam, és rájöttem, hogy igaza volt. Mindig is nőcsábász voltam, csak játszottam a nőkkel, és amikor már nem kellettek, könnyedén eldobtam őket magamtól. Te voltál az első, és egyetlen, olyan, akit igazán megkedveltem, és aki felé őszintén közeledtem. De rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Akármennyire is áltatom magam, nem tudok megváltozni, és előbb vagy utóbb úgyis csak megbántanálak, azt pedig nem akartam. Ezért azt tettem, amit a legésszerűbbnek láttam: leléptem, eltűntem az életedből.

Szótlanul meredtem rá, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat. Nem azért lépett le, mert nem akart többé velem lenni. Nem kezdett unatkozni. Engem akart védeni a… a fájdalomtól.

 - El tudod képzelni, min mentem keresztül? – suttogtam remegő hangon. Nik fájdalmasan nézett rám.

 - Sajnálom – csak ennyit mondott, nem többet, mégis tudtam, hogy komolyan gondolja.

 - Pont azzal okoztál fájdalmat, hogy eltűntél.

 - Tudom.

Nem szólalt meg egyikünk sem újra, mindketten csak néztük a másikat. Még egy kérdésem volt, de féltem a válaszától. Lehet, hogy akkor azért hagyott el, mert nem akart megbántani, de nem akartam megtudni, hogy az egész, amit azóta csinált, hogy a hét elején felbukkantam a Mikaelson családi otthonában, csak játék volt számára. Ezt nem lettem volna képes elviselni.

 - Miért mondtad ezt most el nekem? – kérdezte végül, mert akármennyire is féltem a választól, úgy éreztem, hogy tudnom kell. – Ha néhány napja letagadtad az egészet, és hazudtál róla, akkor most miért mondod el nekem ezt?

 - Őszintén? Fogalmam sincs – tárta szét a karját, és még közelebb lépett hozzám, aminek köszönhetően alig fél méter volt már csak közöttünk. – Annyit tudok, hogy amikor elmondat, min is mentél keresztül miattam, arra gondoltam, hogy ha most, hogy már tovább léptél, elmondanám az igazságot, csak megint fájdalmat okoznék. Ezt pedig nem akartam – tett még egy lépést közelebb téve, ezzel közvetlenül elém érkezett. – Ahogy itt ültem ma, elképzelni sem tudtam, hogy bármi is jobbra fordult. Aztán megjelentés, és annyitól, hogy leültél mellém, sokkal jobban éreztem magamat. Rájöttem, hogy az, hogy besétáltál az otthonomba, kaptam még egy lehetőséget – mondta, és miközben mélyen a szemembe nézett, fogva tartva a tekintetemet, az kezei közé fogta az arcomat. - És ezúttal nem vagyok hajlandó ilyen könnyen lemondani rólad.

 - Te… te magad mondtad, hogy tovább léptem már – sikerült kinyögnöm ezt az egy mondatot, de még én is éreztem, hogy nem hangzott valami túl meggyőzően.

 - Talán, de meg kell próbálnom. Hogy tudtam, hogy legalább most nem adtam fel – mondta, és én nem ellenkeztem.

Ahogy végigsimította az ujjával az arcomat, tudtam, hogy mit akar tenni, de már nem akartam megállítani. Az agyam egyik része kétségbeesetten sikított, hogy ezt meg fogom bánni, de nem foglalkoztam vele. Ahogy ott álltam, és a szemébe néztem, jöttem csak rá, mennyire vágytam rá, hogy megtegye egész héten. Egy pillanatra elkalandozott a tekintetem az ajkaira. Mintha Nik csak erre várt volna, lehajolt, és mielőtt még bármit is tehettem volna – nem mintha annyira ellenkezni akartam volna -, az ajkait az enyémekhez érintette.

Abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, jöttem rá, hogy mennyire hiányzott ez az érzés. Hogy bár tagadni akartam, azóta erre vártam, hogy megláttam besétálni a Mikaelson család nappalijába. De most már nem küzdöttem ellene, és habár tudtam, hogy később meg fogom bánni, de abban a pillanatban csak élvezni akartam, éppen ezért amikor Nik nyelve bebocsátást kért, én boldogan adtam meg neki, miközben lábujjhegyre álltam, és a nyakát átölelve a hajába túrtam.