The Way I Loved YOU - IX. fejezet

Sziasztok!

Végre találtam időt, hogy megírjam a legújabb fejezetet, ami már olvasható is. Imádtam a fejezet írását, főleg a végét, mert talán az eddigi fejezetek közül itt látszik legjobban, hogy bármi is történt Caroline és Nik között a nyáron, bármennyire is bántotta meg Nik a lányt, bármennyire is lelépett, egyértelműen még mindig van valami közöttük, akármennyire akarja is Caroline tagadni. Szóval igazából erről szól ez a fejezet, plusz megint van egy kisebb utalás a múltra, ami elég egyértelmű, és a következő múltas részben - ami egyébként a 11. lesz, akit érdekelne:) -, meg is láthatjuk, hogy milyen szerepe lesz neki.

Nem is hablatyolok többet, jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok komit, ha elolvastátok;)

The Way I Loved YOU - IX. fejezet

A hét további része nagyon jól, és nyugodtan telt. Rebekahval egy egész napot végig vásároltunk, boltról boltra jártunk, mindent, ami csak a kezünkbe akadt, felpróbáltunk, és szinte észre sem vettük, ahogy elszaladt az idő. Mindkettőnknek megvan a saját kedvenc ruhadarabunk, és míg engem az összes cipőboltból úgy kellett szinte kiráncigálni, addig Bekah ugyanígy volt a kiegészítőkkel, és mindent, de szó szerint mindent, amit csak talált, felpróbált. Végül mindketten több táskányi ruhával tértünk vissza a Mikaelson házba. A nap végére pedig mindketten egyetértettünk abban, hogy ha Kol, vagy bárki is elkísért volna minket, valószínűleg időközben teljesen megőrült volna, és habár örültünk, hogy nem kellett minden második percben azt a kérdést hallgatnunk, hogy „Mehetünk már?”, azért szívesen megnéztük volna egy rövid ideig a szenvedésüket, és még jól is szórakoztunk volna.

A következő két napban Kollal New York legfontosabb nevezetességeit néztük meg kettesben, és nem csak a látnivaló volt elképesztő, de nagyon jó volt, hogy Kollal ennyi időt együtt tölthettünk, ugyanis az egyetem miatt ez eddig nem sikerült. Többször is előfordult, hogy egy járókelő szólt ránk, hogy legalább a járda szélére álljunk ki, mert a járda közepén lévő csókolózás csak gátolja a közlekedést. Ilyenkor mindketten csak nevettünk, nem törődve az éppen akkor arra járók rosszalló pillantásával, majd a kérést teljesítve Kol nekinyomott a legközelebbi ház falának, és ott folytattuk tovább azt, amit félbeszakítottak.

Elmentünk a Modern Művészetek Múzeumába, és a Metropolitan Múzeumba is, én pedig mind a két helyen rácsodálkoztam hatalmas művészeti gyűjteményre, és mindketten érdeklődve néztük végig a rengeteg alkotást. Felmentünk az Empire State Building tetejére, bár ezért jó darabig kellett győzködnöm Kolt, és az épület tetején ki is derült, hogy miért. Kol tériszonyos, és azért nem akart feljönni, és amikor látta, hogy mennyire fel szeretnék menni, inkább beadta a derekát, és ahelyett, hogy szólt volna, feljött velem. Igaz, hogy egész végig még csak a korlát közelébe sem ment, azonban amikor lejöttünk, és már rendes talaj volt a lába alatt, azt mondta, megérte, mert látta rajtam, mennyire élveztem, én pedig azt hittem, ott helyben elolvadok, olyan édes volt. Még ezek után a Szabadság-szobrot is megnéztük, de a korábban történtek miatt eszembe sem jutott, hogy rávegyem Kolt, hogy felmenjünk, szóval csak lentről csodáltuk.

…

 - Komolyan nem fogjátok megmondani, hová megyünk? – kérdeztem már vagy századszorra aznap este. Az utolsó esténk volt Kollal New Yorkba, és éppen négyesben – Kol, Klaus, Rebekah és én -, mentünk New Yorkba, ugyanis a fiúk kitaláltak valamilyen programot, de nekünk Rebekah-val már nem voltak hajlandók elmondani. Azt mondták, úgy elrontaná a meglepetést. Egész nap nem lehetett kiszedni belőlük, mit terveltek ki, és most habár most már állítólag közel voltunk a helyhez, ahová mentünk, még mindig nem akarták elmondani nekünk, hogy hová tartottunk.

 - Nem – válaszolta kurtán Klaus, és már egyikük sem próbálkozott meggyőzni minket azzal, hogy ne kérdezzük folyamatosan, hogy hová megyünk, mert úgysem fogják elmondani.

 - Oké, most komolyan… - kezdem volna újra úgy egy perc múlva, amikor félbeszakítottak, de most különösképpen se nem Kol, se nem Klaus volt az. Rebekah volt.

 - Nem – torpant meg, én pedig értetlenül néztem vissza rá. – Nem, nem, nem és nem! – ismételte meg magát, engem pedig elfogott egy olyan érzés, hogy rájött, hogy hová is megyünk. Körbenéztem, de csak néhány bárt láttam a közelben, ami szóba jöhet. – Ugye most csak szórakoztok?

 - Mi a baj, hugi? – fordult Rebekah felé gonosz vigyorral Klaus.

 - Mondjátok, hogy nem a Sing Out Loud-ba megyünk – sziszegte a fogai között Bekah, mire mindkét srác felnevetett, de még már én is félve néztem rájuk. Nem tetszett a hely neve. Nagyon nem. Mert ha a név arra utal, amire én gondoltam, akkor az azt jeleneti, hogy…

 - Úgy tudtam, szereted azt a helyet – ölelte át a vállamat Kol, és nem is törődve Rebekah-val elindult, Klaus pedig jött utánunk. Egész héten szinte köszönésen kívül semmit sem beszéltünk, és ha összefutottunk a házban, akkor is néhány másodpercig csak néztük egymást, majd valamelyikünk (én) sarkon fordult, és úgy tett, mintha nagyon fontos dolga lenne, vagy elfelejtett volna valamit. Éppen ezért voltam ideges az este miatt; mivel most képtelen vagyok nem beszélni vele, elkerülni, vagy szimplán figyelmen kívül hagyni. Túl feltűnő lenne. Szóval csak próbáltam teljesen normálisan viselkedni, miközben éreztem Klaus tekintetét belefúródni a hátamba, ahogy Kol átölelt.

 - Szóval, hová is megyünk? – kérdeztem ismét, Kolra nézve, és láttam, hogy rázta meg a fejét, és nyitotta volna ki a száját, hogy megint nemet mondjon, de ezúttal megelőztem. – Rebekah tudja, én is tudni akarom.

 - Hidd el, addig örülj, amíg nem tudod – horkantotta Rebekah, majd előttünk kinyitotta a korábban említett bár ajtaját, és belépett, mi pedig követtük, nekem azonban a lábaim megtorpantak az ajtóban. Igazam volt. És Bekah-nak is. Bár ne tudnám, hová jöttünk.

 - Egy karaoke bár? Miért? – néztem fintorogva Kolra, ő pedig csak mosolygott.

 - Tetszeni fog. Ígérem.

 - Igen. Ha nem kell énekelnem – értettem egyet, mire az arckifejezése azonnal megváltozott. Beletrafáltam, pont azt akarta, hogy énekeljek. Bár ezt nem volt nehéz kitalálni, azok után, hogy úgy két hete Bonnie elszólta magát, hogy milyen jól énekelek, és azóta folyamatosan azzal nyaggat, hogy hallani akar. – Nem, nem éneklek. Semmi pénzért sem! – jelentettem ki határozottan, és meg sem várva a válaszát, belekaroltam Rebekah-val. – Keressünk egy jó asztalt, és próbáljuk kihozni a legjobbat az estéből – mondtam, mire felnevetett.

 - Ahhoz mit szólsz? – mutatott egy, a színpadhoz közeli, de nem közvetlenül előtte lévő, üres álló asztalra.

 - Tökéletes.

…

Tartottam magam a szavamhoz. Akármennyire próbálkoztak, nem voltam hajlandó felmenni a színpadra. De úgy tűnt, nem csak én voltam a fiúk egyetlen kiszemeltje aznap estére. Rebekah-t is legalább annyira fel akarták csábítani a színpadra, amennyire engem, bár őt nem éppen azért, mert annyira akarták hallani énekelni. Kiderült, hogy Rebekah azért utálja ezt a helyet, mert amikor legutoljára jártak itt, részegen felment énekelni, és teljes idiótát csinált magukból – a fiúk ezt akarták tőle megint látni. Szerencsétlenségükre, most alig ivott valamit, úgyhogy semmi esélyük sem  volt.

Azok között, akik tényleg felmentek a színpadra, voltak jók, és borzalmasak is. Rengeteg olyan volt, akiknek olyan hamis hangjuk volt, hogy a végén már az egész közönség kifütyülte az énekest, de volt egy-kettő olyan is, akik kifejezetten jók voltak.

 - Elmegyek, hozok még egy kört – szólaltam meg, miután egy srác a hatalmas taps után, amit kapott, lement a színpadról. Kol és Rebekah is csak bólintották, de már a következő énekest figyelték, és próbálták megtippelni a külseje alapján, hogy jó vagy rossz lehet-e, én pedig a bárhoz léptem.

Nem lepődtem meg, amikor Klaus éppen egy csajjal nevetgélt, de arról fogalmam sincs, miért éreztem úgy, hogy legszívesebben megfojtanám a csajt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést, és örömmel nyugtáztam, hogy mire odaértem a bárhoz, a csaj éppen mint az idióták, integetve köszönt el Klaustól.

 - Azt ne mond, hogy még mindig ugyanazokat a borzalmas szövegeket használod – mondtam neki nevetve, intettem a pincérnek, és amikor az odajött hozzám, elhadartam neki a rendelést.

 - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom – vont vállat, én pedig megforgattam a szememet.

 - Had találjam ki: bevált.

 - Miből jöttél rá? – kérdezte kíváncsian, oldalasan felém fordult, és a bárpultra támaszkodott. A lemoshatatlan vigyor ismét ott virított az arcán, nekem pedig dobbant egyet a szívem, amint megpillantottam. Már jó pár napja nem láttam rajta, és jó érzés volt újra látni.

 - Nem is tudom. Talán a borzalmas vihogás, vagy az idegesítő vigyor volt.  Vagy lehet, hogy az a hihetetlenül gyerekes integetés volt? Nem is tudom… - gondolkoztam el hangosan, és ahogy találkozott a tekintetünk, és egy egyszerre elnevettük magunkat, döbbentem csak rá, hogy beszélgetünk. Hogy nincs semmi feszültség, semmi ellenszenv, semmi tartózkodás közöttünk. Pont úgy viselkedtünk, mint nyáron, amikor megismerkedtünk, és csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányzott is ez.

De persze nem tarthatott örökké ez a pillanat, ugyanis a következő pillanatban vége lett a zenének, és a bemondó csaj lépett fel a színpadra. Mindketten kíváncsian néztünk arrafelé.

 - A következő dal Robbie Williams Feel című száma lesz – kezdte az bemondó csaj, és már éppen fordultam volna Klaushoz, hogy „könyörögjek” neki, hogy egy jó hangú személy énekelje el a kedvenc dalomat, amikor a csaj folytatta. – Aki pedig előadja, az Caroline Forbes!

Döbbenten meredtem a színpadra. Nem, nem, biztos rosszul hallottam. Nem mondhatták az én nevemet, hiszen én nem is jelentkeztem. Hacsak… Nem akartam elhinni, hogy titokban, a beleegyezésem nélkül beneveztek, főleg úgy, hogy kifejezettem mondtam, hogy nem akarok énekelni. Ezért még megfizetnek! – gondoltam.

Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült meggyőzniük arra, hogy tényleg felmenjek a színpadra, csak arra emlékszem, ahogy ott álltam fent, és tiszta ideg voltam. Aztán elindult a zene, a kedvenc számom zenéje, és egy pillanatra lehunytam a szemem, kizártam mindent az agyamból, és csak a zenére koncentráltam, és amikor szöveg elkezdődött, és én elkezdtem énekelni, már teljesen nyugodt voltam.

Leírhatatlan érzés volt, ahogy végignéztem a bárban lévő embereken, akik mind rám figyeltek, miközben énekeltem. Kol és Rebekah döbbent csodálkozással néztek, de mindkettejük arcán mosoly volt, ahogy láttam, ugyanis mindebből talán csak néhány pillanatig láttam bármit is, mivel csak egy személyt tudtam csak nézni.

Niket. Magam sem tudom miért, de képtelen voltam levenni róla a szememet. Rabul ejtette a tekintetemet a gyönyörű, tengerkék szemeivel, és a bámulatos mosolyával. Ő már hallott énekelni, pont ezt a dalt is hallotta tőlem, mégis abban a pillanatban olyan volt, mintha akkor először énekeltem volna először neki is. Főleg a néhány perccel korábbi beszélgetésünk után, olyan érzés volt, mintha az idő visszapörgött volna háromnegyed évvel korábbra, a nyárra, ahol csak mi ketten léteztünk, és ahol minden olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt.

Mire észbe kaptam, a dalnak már vége is volt, és az egész terem tapsviharban tört ki, én pedig még mindig nem tudtam levenni Nikről a szememet. Kicsit felemelte a poharát, mintha csak tósztot akarna mondani, majd beleivott az italába, én pedig elmosolyodtam. Tudtam, hogy hihetetlenül merész, amit csinálok, főleg, hogy alig fél méterre Niktől ott állt Rebekah és Kol, a barátom, mégsem tudtam parancsolni a testemnek, hogy azt tegye, amit az agyam akart.

Végül aztán ahogy meghajoltam, sikerült levennem róla a tekintetem, amitől kitisztult a fejem. Mégis hogy voltam képes egy teljes dalon keresztül, és még utána is, Klaust bámulni, amikor alig fél méterre ott állt a barátom. A barátom, aki szeret, és aki jó hozzám, és akivel lenni akarok. Nem tudtam megérteni magamat, és csak remélni tudtam, hogy senkinek sem tűnt fel.

 - Oké, srácok, aranyos, hogy titokban beneveztetek, és hogy a kedvenc dalommal, meg minden, de ki volt az? – kérdeztem nevetve, ahogy odaértem hozzájuk, de rögtön Kolra is néztem. Ő volt az, aki már azóta rágja a fülem, hogy megtudta, hogy jó a hangom, hogy énekeljek neki valamit, szóval ő volt az elsőszámú „gyanúsítottam”.

 - Ne nézz rám! Nem én voltam – emelte fel védekezőn a kezét, én pedig kérdőn néztem rá, azonban mielőtt még rákérdezhettem volna, hogy biztos, valaki közbeszólt.

 - Én voltam – hallottam magam mellől, amire azonnal sarkon fordultam, és döbbenten meredtem Klausra. Egyetlen mondat visszhangzott a fejemben: „Mi a feje bajod van neked, hogy ezt kellett tenned?” És mintha csak olvasott volna a gondolataimban, mosolyogva válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Gondoltam úgy, hogy nem tudod, hogy felírunk énekelni, nem tudsz ellenkezni, és felmész – magyarázta egy vállrándítással. – Tudod, Kol említette, hogy állítólag jó a hangot, és nagyon kíváncsi voltam rá – mondta átható tekintettel, és meg kellett erőltetnem magamat, hogy félre tudjak nézni.

 - És honnét tudtad, hogy a Feel Caroline kedvenc dala? – tette fel azt a kérdést Bekah, amit reméltem, hogy senki sem fog feltenni, és felsóhajtottam. Ötletem sem volt, hogy ezt hogy fogja kimagyarázni, de ahogy ránéztem, nem úgy tűnt, mintha nagyon törné a fejét, amit az is bizonyított, hogy néhány pillanat múlva válaszolt is a kérdésre.

 - Caroline említette még az első reggel, amikor itt voltatok. Tudod, amikor anya kiadta azt a rengeteg feladatot – nézett vigyorogva Kolra, aki csak bólintott. Nem foglalkozott többet a kérdéssel, inkább mögém lépett, hátulról átölelt, és miután adott egy puszit az arcomra, a vállamra tette az állát.

 - Gyönyörűen énekeltél – suttogta a fülembe, én pedig automatikusan elmosolyodtam, de közben folyamatosan járt az agyam.

Nem tudtam megérteni, miért volt ez jó Klausnak? Miért csinálta? És miért pont ezt a dalt választotta? Miért nem egy teljesen átlagos dalt? Miért olyat, aminek köze van kettőnkhöz? Annyi kérdés volt, és tudtam, hogy esélyem sem lesz válaszokat kapni rá.