The Way I Loved YOU - IV. fejezet

Sziasztok!

Hú, újabb fejezetet hoztam. Úgy tűnik csak egy kis idő kell, meg rengeteg Klaroline jelenet, és csak úgy ontom magamból a fejezeteket xD(értsétek úgy, hogy általában nem szoktam ilyen gyorsan haladni egy történettel). Ezt a fejezetet is baromira élveztem, bár valószínűleg annak köszönhető, hogy szinte csak Klaroline van az egész fejezetben.

Többet nem is mondok, jó szórakozást a fejezethez, és lécci kommenteljetek, ha elolvastátok!:)

És ismét HATALMAS köszönet egyébként mindenkinek, aki komizott. Nagyon örülök mindenkinek:)

The Way I Loved YOU - IV. fejezet

Másnap reggel a nap sugaraira ébredtem. Az első gondolatom, hogy itt vagyok New York kertvárosában, Kollal, amitől elmosolyodtam, aztán eszembe jutott az is, hogy Nik is itt van, amitől rögtön lefagyott a mosoly az arcomról. Kész csoda volt, hogy eddig nem tört ki a katasztrófa, és csak remélni tudtam, hogy a hét végéig nem is fog. Azt azonban elhatároztam, hogy a lehető legkevesebb időt fogom Nik közelében tölteni.

Miután felöltöztem és feltettem egy szolidabb sminket, a mobilomért nyúltam. Még előző este küldött Elena egy SMS-t, hogy hogy megy eddig a hét, csak már olyan későn vettem észre (köszönhetően Kol tökéletes tájékozódó képességének), hogy nem akartam felkelteni, inkább úgy döntöttem, reggel beszélek majd vele. Éppen ezért is tárcsáztam a számát, azonban amikor a 10. csengésre sem vette fel, feladtam. Majd visszahív, ha nála van a telefonja – gondoltam, ezzel zsebre vágva a telefont, és leindultam az alsó szintre.

9 óra körül volt, és tudtam, hogy Kol korán reggel szokott kelni, úgyhogy arra számítottam, hogy mire leérek, arra már ott lent lesz, meglepő módon azonban csak Rebekah-val találkoztam, aki a nappali kanapéján telefonált éppen. Amikor észrevett, felnézett, elmosolyodott, és intve egyet köszönt, de a következő pillanatban pár hevesen kezdett magyarázni valamit a vonal másik felén lévőnek, szóval én is csak intettem neki, és inkább hagytam nyugodtan telefonálni.

A konyha felé mentem, ugyanis kávéra volt szükségem, méghozzá nagyon gyorsan. De a konyha nem volt üres. Esther éppen kifelé jött onnét, Nik pedig éppen a konyhapult előtt állt, valószínűleg a reggelijét csinálta.

 - Jó reggelt, Caroline – mosolygott kedvesen Esther.

 - Jó reggelt.

 - Nem tudom, mit szoktál reggelire enni, de kávét még találsz a gépben, ha bár lehet, hogy meg kell melegíteni – magyarázta a kávéfőzőre mutatva -, Niklaus pedig örömmel elkészít neked bármit…

 - Ha a memóriám nem csal, nem az én barátnőm – kiáltotta ki közbevágva Nik, én pedig halkan felnevettem, próbálva ügyelni arra, hogy Klaus lehetőleg ne hallja meg. Esther is elmosolyodott egy pillanatra, de a mondatát még befejezte.

 - Bármit, amit csak akarsz.

 - Köszönöm – mosolyodtam el, és habár szívesen megnéztem volna, ahogy Nik elkészíti, amit éppen megkívánok, mivel reggelire nem szoktam semmit sem enni, most sem terveztem többet. – De csak iszom egy bögre kávét, annyi elég lesz.

 - Ahogy gondolod. Ha keresnének – fordult vissza még Klaushoz -, kit vagyok a kertben – mondta, majd elment az említett hely irányába, ezzel kettesben hagyva minket Nikkel.

 - Jó reggelt – mondtam egy erőltetett mosollyal, és a kávéfőzőhöz léptem.

 - Neked is – köszönt vissza, és amikor látta, hogy egy bögrét keresek a szekrényekbe, felnyúlt a felette lévőbe, elővett egyet, és felém nyújtotta. Igen, valószínűleg az lett volna az utolsó, ahol kerestem volna.

 - Kösz- motyogtam, és kiöntöttem magamnak a kávét, és belekortyoltam. Hideg volt ugyan, és keserű is a kevés cukor miatt, de pont erre volt abban a pillanatban szükségem. – Egyébként, Kol alszik még? – kérdeztem csak úgy mellékesen, Nik felé fordulva. A srác éppen akkor rakta vissza a hűtőbe a szalámit és a sajtot, és a nyitott ajtó fölött kérdőn nézett rám. – Csak mert a koleszban mindig ő az, aki kirángat az ágyból. Talán eddig még sosem volt olyan, hogy tovább aludt volna, mint én.

 - Annak ellenére, hogy legalább egy óra volt, amikor belopóztatok – csukta be határozottan a hűtő ajtaját Klaus, és a szendvicséhez lépett, amit a konyhapulton hagyott, nekem pedig fennakadt a szemem a kijelentésén -, Kol már legalább két órája fent van. Anya pedig kapva kapott az alkalmon, és adott neki egy listányi tennivalót. Azokat intézi most is. És a lista hosszát elnézve, még egy darabig nem lehet számítani rá – közölte vigyorogva, és az ajtó felé indult, valószínűleg az étkezébe menve.

Nem követtem, semmi kedvem nem volt a beszólásait és az utalgatásait hallgatni reggeli közben. Azt terveztem, hogy nyugodtan megiszom a kávémat, utána pedig amíg Kol visszajön, körbenézek a környéken, ugyanis előző este (hála Kolnak és a sötétnek), nem sokat láttam belőle. Nik azonban az ajtóban megtorpant, és visszafordult.

 -  Tudod, megleptél – jelentette ki, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá. – Késő éjjel értek haza, mégis külön szobába mentek el lefeküdni. Mi történt, gond van a paradicsomban? – kérdezte gonosz, gúnyos mosollyal az arcán, én pedig elszámoltam magamban tízig, mielőtt válaszoltam volna, mert abban a pillanatban legszívesebben üvöltöttem volna Nikkel egy sort, hogy törődjön a saját dolgával, de az mégsem jött volna ki jól, úgyhogy csak visszafogtam magam, és akkor nyitottam válaszra a számat, amikor biztos voltam benne, hogy higgadtan tudok válaszolni.

 - Te is engem. Nem gondoltam volna, hogy még mindig nem szoktál le a koslatásról – vágtam neki vissza. – És nem mintha rád tartozna, de ha annyira érdekel, nem akarunk semmit sem elsietni – tettem még hozzá rövid hallgatás után halkabban.

Nik szemöldöke azonnal a magasba szökött.

 - Ti nem akarjátok, vagy az öcsém? – kérdezte gúnyos mosollyal, miközben láthatóan végignézett rajtam. Nem is akartam belegondolni, hogy mik járhatnak a fejében.

 - Mit akar ez jelenteni? – szólaltam meg különösen nyugodtan, mégis még én is éreztem a hangomban a pengeélt.

 - Semmit – vont vállat Nik könnyedén, és szó nélkül kifordult a konyhából, az ebédlőbe menve.

Eredetileg nem akartam utána menni. Eldöntöttem, hogy nem megyek utána, és még abban a pillanatban is ugyanezt akartam tenni, amikor eltűnt az ajtóból, mégis… A kis ördög megszólalt a fejemben, és tudni akartam, mire értette a mondatot, ezért azon kaptam magam, hogy Klaus után mentem. Már csak az étkezőben értem utol – éppen ült húzta ki az egyik széket, és ült le reggelizni.

 - Mit akart az a megjegyzés jelenteni? – ismételtem meg a kérdést, ő pedig két falat között nézett fel rám, majd vagy fél percnyi néma bámulás után felnevetett.

 - Nyugi, Caroline. Csak egy ártatlan megjegyzés volt. Nem volt semmi hátsó szándék benne – emelte fel a kezét nevetve, és habár bólintottam, nem voltam benne biztos, hogy igazat is mond. Hogy nem volt az a mondata egy burokba zárt kritika. – Azt ne mond, hogy azt tervezed, hogy állva iszod meg a kávédat – szakított ki a gondolataimból Nik. – Ülj már le! Nem harapok – kacsintott rám, én pedig megforgattam a szeme, mégis valamiért leültem vele szembe.

Hosszú percekig ültünk úgy ott, némán. Én a kávémat kortyolgattam, Nik pedig a szendvicsét ette. Végül Nik volt az, aki megtörte a csendet.

 - Szóval… - kezdte -, hogy találkoztatok az én drága öcsikémmel?

 - Most komolyan? – kérdeztem vissza meglepetten. – Azt akarod, hogy meséljem el neked, hogyan találkoztam az öcséddel?

 - Ugye tudod, hogy attól még, hogy megismétled a kérdést, nem fog megváltozni? – kérdezte pimasz mosollyal, én pedig visszafojtottam a vigyort, ami a szavaira elő akart törni.

 - Oké, te akartad – adtam be a derekamat, bár maga a szituáció elég abszurdnak tűnt. – Igazából nem volt olyan nagy szám. A barátnőimmel buliztunk egyik este egy klubban, és volt egy részeg fazon, aki rám mozdult. Hála annak, hogy többet ivott a kelleténél, fogta fel, hogy a nem az azt jelenti, hogy nem, és erőszakoskodni próbált. Kol ezt meglátta, és közbeavatkozott.

 - A szőke herceg fehér lovon a megmentésedre sietett? – kérdezte vigyorogva, én pedig megforgattam a szemeimet, de bele kellett harapnom az alsó ajkamba, nehogy elmosolyodjak.

 - Nem tudom, észrevetted-e, de az öcséd minden, csak nem szőke – válaszoltam az utolsó kortyot kiívva a bögrémből, majd letettem azt az asztalra. – És a megmentésére sem volt olyan hatalmas szükség. Még fél percig nem bukkant volna fel, és a pasi tökei bánták volna.

Erre a kijelentésemre hangosan felnevetett, amitől sikerült félrenyelnie a szájában lévő falatot, és vagy fél percig képtelen volt abbahagyni a köhögést. Amikor végül sikerült neki, még midig vigyorogva szólalt meg.

 - De akkor ugye nem találkoztál volna Kollal, és máris nem lenne olyan jó emlék az az este, igaz?

 - Pontosan.

 - Szóval utána mi volt? Meghívott egy italra, és két tequila között megbeszéltetek másnapra egy randit? – kérdezte gonosz vigyorral, én pedig csak megráztam a fejem.

 - Igazából egy italra meghívott, de nem fogadtam el. Aznapra elegem volt a pasikból – vontam meg a vállamat, és amikor Nik kíváncsi arcát megláttam, egy sóhajjal folytattam. – Alig néhány mondatot beszéltünk, egyedül a keresztnevem mondtam el neki, mégis sikerült kinyomoznia valahogy, hogy ki vagyok, és másnap délután megjelent egy szál rózsával az ajtóm előtt.

Az emlékre akaratlanul is elmosolyodtam. Szinte még most is láttam magam előtt a kolesz ajtómban, az egy szál rózsával a kezében, magabiztosan mosolyogva.

 - Kitalálom. Azonnal levett a lábáról.

 - Hát igen – sóhajtottam fel tettetett elábrándozással. – Jó tudni, hogy vannak még olyan pasik, akik tudják, hogy kell felszedni egy csajt – néztem rá bűbájos mosollyal, és nehezemre esett, hogy ne nevessem el magamat.

 - A szívembe taposol – kapott a szívéhez halál komoly arccal. Néhány hosszúra nyúlt néma pillanat után egyszerre nevettünk fel hangosan, és csak nevettünk, és nevettünk, és nevettünk. És jó érzés volt. Nem volt kínos, vagy erőltetett, nem játszottuk meg magunkat, csak úgy nevettünk, mintha nyár meg sem történt volna, és csak most találkoztunk volna. Sem nyáron, sem akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fognak alakulni a dolgok kettőnk között, és képesek leszünk erre, amikor Nik besétált a nappaliba előző nap.

 - Oké, add csak azt a tálat, most vállalom én a mosogatást – álltam fel megfogva a bögrét, miután végre képes voltam abbahagyni a nevetést, habár a mosolyt még akkor nem tudtam lemosni az arcomról, és az említett tál felé nyúltam, ami már néhány perce üresen állt.

 - Micsoda lovagias tett – nyújtotta oda hozzám csipkelődve. – Felvállalod az egyetlen bögre és egyetlen tányér elmosogatását.

 - Tudom, igazi hős vagyok – nevettem a konyhába menet, miközben hallottam, hogy Nik ott jött mögöttem.

 - Álmaidban – motyogta halkan, de nem eléggé, hogy ne halljam meg. Valószínűleg akarta is, hogy meghalljam, ugyanis amikor sértődött arccal hátranéztem a vállam felett, vigyorogva nézett rám.

 - Tudod, most hogy újra átgondolom – gondolkodtam el hangosan, miközben beletettem a két edényt a mosogatóba és megnyitottam a vizet -, lehet hogy meg kéne fogadnom anyukád tanácsát. Nem is lenne rossz egy kis rántotta reggelire.

 - Nem, mi? – kérdezett vissza kimondottan közelről, és ahogy felé fordultam, hogy nevetve visszaválaszoljak, a lélegzetem is elakadt és képtelen voltam bármilyen hangot kiadni. Újra ugyanabban a helyzetben találtam magam – Nik néhány centire volt tőlem, a testem mellett a két kezével a konyhapultnak támaszkodva. A levegő mintha hirtelen több tíz fokot emelkedett volna, a szívem a torkomban kezdett el dobogni, és szinte érezni lehetett a feszültséget kettőnk között.

 - Nem – sikerült kinyögnöm végül, és hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy ne az ajkait bámuljam.

 - Nem tudsz most az egyszer megkegyelmezni? – búgta, és azokkal a gyönyörű égszínkék szemeivel mélyen a szemembe nézett, én pedig nem tudtam, mit csináljak. A fejemben azonnal beindultak a riasztók, és tudtam, hogy ennek nagyon rossz vége lehet, és meg fogom bánni, de mintha a testem és az agyam teljesen külön működött volna, és képtelen voltam még csak megmozdulni is, nem hogy kilábalni a helyzetből. Nik pedig mintha csak nyitott könyvként olvasott volna belőlem, még közelebb hajolt, így már a leheletét éreztem az arcomon.

 - Azt hiszem, egyszer képes vagyok rá – mondtam nagyot nyelve, most már egyértelműen Nik ajkait bámulva. A srác ezt nem is hagyta figyelmen kívül, és ismét még közelebb hajolt, amitől az ajkaink már szinte összeértek. Tudtam, hogy később nagyon meg fogom bánni, abban a pillanatban azonban mást sem akartam, csak még egy centit előre hajolni, és újra megízlelni a srác ajkainak ízét. Mintha csak megerősítést vagy ellenkezést várt volna, még egy pillanatra belenézett a szemembe, és amikor az utóbbit nem tapasztalta, a kezét felemelte, és az arcomat a kezei közé fogta.

Egy pillanaton múlt az egész. Már csuktam le a szemem, azonban még mielőtt az ajkaink egymáshoz érhettek volna, éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebembe. A csengőhang csak úgy belehasított a néma csendbe, amitől valamennyire észbe kaptam, és vagy 10 centire elhúzódtam Niktől, bár ő egy millimétert sem mozdult, még csak a kezét sem engedte le.

 - Ezt most… fel kéne vennem – suttogtam rekedt hangon, majd még egy másodpercig Nik szemébe néztem, aztán gyengéden megfogtam a kezeit, és elhúztam az arcomról. Elléptem tőle, miközben több mély levegőt is vettem, és próbáltam nyugodtnak tűnni, de amint kiléptem a konyhából, rohantam ki a házból.

Több méterre az épületből vettem csak ki a mobilomat a zsebemből és néztem meg, hogy ki hív. Elena. Olyan megkönnyebbültség futott át rajtam, hogy alig hittem el. Akkor döbbentem rá, hogy néhány másodpercen múlott csak, hogy megcsókoljam Niket. És megcsaljam Kolt.

 - Éppen most mentettél meg egy orbitális hibától – vágtam bele rögtön a közepébe, amint felvettem a telefont.

____________________

Akkor néhány megjegyzés:
1.) Többen is láttam, írtátok, hogy tetszett a visszatekintős fejezet(aminek egyébként nagyon örülök),és hogy szeretnétek minnél hamarabb olvasni a folytatást. Annyit mondok, hogy a fejemben kb. a 8-9. részig megvannak a történései, és attól függően, hogy az 5. fejezet hogy alakul, lesz vagy a 6. vagy pedig a 7. fejezet a következő visszatekintős fejezet, amiben a vacsorát is lehet olvasni. Bár én inkább a 7. részre mondanám.
2.) Emellett azt is láttam, hogy sikerült Kol szerepét megszerettetnem sokakkal, és kértétek, hogy ne bánjak el vele nagyon. Azt kell mondanom, hogy ebből a helyzetből, ha kiderül, Kolnak mindenképpen fájdalommal jönne ki, szóval...

The Way I Loved YOU - III. fejezet

Sziasztok!

És itt az új fejezet. Ahogy azt már az előző végén említettem, ez egy múltban játszódó fejezet, Caroline és Klaus kapcsolatának az elejét mutatja be. Nem ez lesz az egyetlen ilyen fejezet, de azt még nem tudom pontosan, melyik lesz a következő ilyen (azt viszont igen, hogy mi lesz benne;P).
Ismét szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt véleményt az előzőhöz, nagyon örülök, hogy tetszik a történet, és remélem, hogy a továbbiak is fognak. Azt pedig, hogy ki az a másik személy, aki nem szimpatizál Caroline-nal, legalább 1-2 fejezet erejéig még titokban van. Én tudom már, hogy ki lesz az (nyilvánvalóan, hogy is nézne ki, ha én sem tudnám?xD), és hogy hogyan fogja keverni a dolgokat (mert igen, fogja!), de csak idővel fog kiderülni. :D
Egyébként hihetetlenül élveztem ennek a fejezetnek az írását, valószínűleg azért, mivel szinte full Klaroline, de akkor is. Azt kell mondjam, hogy eddig ez a kedvenc fejezetem személy szerint. Remélem nektek is tetszeni fog. Lécci, ha elolvastátok, írjatok kommentet. Nektek nem sok idő, nekem viszont nagyon sokat jelentene. Előre is köszi!:)

The Way I Loved YOU - III. fejezet

 - Ugyan már, Bonnie! Nekem az egész nyári szünetet az apámmal meg a pasijával kell töltenem, te ezt az egy hetet fejen állva is kibírod – próbáltam megnyugtatni a barátnőmet, és ahogy a bárpultos srác lerakta elém a színes koktélt, eltátogtam neki egy köszit.

 - Azért az nem ugyanaz, Caroline – ellenkezett Bonnie. – Te bármikor lekoptathatod őket, én viszont össze vagyok zárva vele egy sátorba, és valószínűleg az erdőbe sem lenne tanácsos megpróbálni lerázni.

 - Hiszem még egy napja sem mentetek el! Ne mond, hogy ennyire borzalmas, mert azt nem hiszem el – jelentettem ki, majd belekortyoltam a koktélomba, és végignéztem a parton. A tele volt fürdő emberekkel, kint a parton pedig legalább ugyanannyian napoztak. Én is azt terveztem, hogy az italom után kifekszem a napra. Ez az egy előnye mindenképpen megvolt annak, hogy az apámnál töltöttem a nyarat: a meleg, a part, az óceán. És persze nem szabadott elfeledkezni a jó pasikról sem, fürdőgatyában.

 - Dehogynem, ilyen borzalmas – erősködött Bonnie. – Még egy napja sem vagyunk itt, és már nincs miről beszélnünk. Sosem voltunk közel egymáshoz, de otthon legalább el tudtuk egymást kerülni annyira, hogy ne legyenek kínos hallgatások, hogy vajon miről is lehetne beszélni. Itt? Már most kifogytunk a témákból.

 - Fél nap alatt nem fogyhattatok ki a témából, Bonnie!

 - Te miről szoktál beszélni apukáddal?

 - Egyetem – vágtam rá azonnal elégedetten, de ahogy utána elkezdtem gondolkozni, semmi más téma nem jutott eszembe. Bár ha jól belegondoltam volna, nem lett volna meglepő. Az már jó volt, ha havonta egyszer beszéltem az apámmal, akkor is egy kb. fél perces beszélgetésbe belesűrítettem az egészet. Azután változott ennyire meg a kapcsolatunk, miután anyuval elváltak, és apám Los Angelesben költözött. A pasijával, aki miatt elhagyta az anyámat. És éppen ez a rossz kapcsolat volt az oka, ami miatt most egy egész nyarat vele kellett eltöltenem. – Oké, más semmi nem ugrik be – sóhajtottam fel megadóan -, de a mi kapcsolatunk más, és ezt te is tudod!

 - Hát, lehet, hogy más a kapcsolatotok, de hogy nekünk sincsen más témánk, az is biztos – mondta Bonnie, és még így, telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy nagyon bántja ez a helyzet.

 - Biztos tudunk találni valamit – próbáltam megnyugtatni, és néhány ötlet máris átfutott az agyamon. – Mi lenne, ha mondjuk fel…

De nem tudtam befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban valaki a vállamra tette a kezét, és ahogy oldalra néztem, egy gyönyörű, tengerkék szempárral találtam szembe magamat, amibe azonnal elvesztem.

 - Elnézést, megkérdezhetem, hogy nem fáj-e a lábad? – kérdezte a szemhez tartozó személy, amivel azonnal kihozott a bűvöletből. Habár azt be kellett ismernem, hogy hihetetlenül dögös volt a vizes hajával, és a derekáig lehajtott szörfruhájában, mégis értetlenül meredtem rá, és ötletem sem volt, hogy miért akarna bárki idegen ilyet megkérdezni valakitől.

 - Mi van? – csak ennyit tudtam kinyögni, mire széles vigyor jelent meg az arcán, amitől csak még ellenállhatatlanabbá tette.

 - Csak azért kérdezem, hogy nem fáj-e a lábad, mert egész éjjel az álmomban jártál, és biztos fárasztó lehetett – mondta még mindig ugyanaz a vigyor kíséretében.

Az első pillanatban döbbenten meredtem rá, mert nem akartam elhinni, hogy ez a dögös pasi, aki egy csettintéssel megkaphatna bármilyen csajt éppen az én általam eddig hallott szövegek közül a legrosszabbal próbált felszedni.

Amikor a döbbenet első hatása elmúlt, képtelen voltam visszafojtani, és hangosan kitört belőlem a nevetés, és jó hosszú ideig abba sem tudtam hagyni.

 - Ez… ez tényleg beválik nálad? – kérdeztem, miután végre képes voltam a nevetéstől megszólalni.

 - Ami azt illeti, igen – válaszolta, és mintha le sem lehetett volna mosni a vigyort az arcáról, de azért látszott rajta, hogy nem ilyen reakcióra számított.

 - Mennyire is voltak részegek azok a csajok?

 - Miért? Te mennyire vagy az? – kérdezett vissza a bárpultra dőlve, amivel csak még közelebb hajolt hozzám, én pedig csak megráztam a fejem, és a táskámban kezdtem kutatni az egyik kezemmel.

 - Ehhez biztos nem eléggé – válaszoltam kivéve a táskámból az ital árát, amit leraktam a pultra, és hogy még véletlenül se kelljen még egy ilyen szöveget végighallgatnom, felkaptam a koktélom, és egy utolsó, gúnyos mosolyt küldtem a jóképű idegen felé, majd elindultam a part felé.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy közbe még mindig szorongattam a kezembe a mobilom, aminek a másik felén Bonnie-nak valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy miért nem szóltam már bele jó ideje.

 - Szóval… - emeltem a fülemhez a telefont. – Hol is tartottunk?

 - Ez meg mi volt? – kérdezte rögtön Bonnie, mintha meg is feledkezett volna arról, amiről az előbb még beszéltünk.

 - Semmiség – vontam meg a vállam, habár tudtam, hogy Bonnie úgysem láthatja. – Valami srác próbált rám hajtani a világ legrosszabb szövegével.

 - Legalább jó pasi volt?

A kérdésre egy pillanatra hátranéztem a válla felett, és meg kellett állapítanom, hogy hátulról is piszok jól nézett ki, nem csak előröl.

 - Pokolian – válaszoltam egyszerűen, majd mindketten egyszerre nevettünk fel.

…

 - Beszéltél ma már Bonnie-val? – váltottam témát hirtelen a beszélgetésben. Másnap volt már, én pedig éppen a homokos strand egyik nyugodtabb részén feküdtem a törülközőmön és napoztam, mikor Elena telefonált, és már vagy negyed órája beszéltünk, amikor végre feltettem azt a kérdést, amit akartam. Az előző napi beszélgetésünk óta már nem hallottam felőle, és habár nehezen, de sikerült valamennyire felvidítanom, és nagyon érdekelt, hogy mennyire sikerült tartósra.

 - Igen, ma reggel – válaszolta Elena. – Elég morcos volt, bár az annak is lehet az oka, hogy az apja felkeltette hajnali 5-kor, hogy még az előtt kiérjenek az erdő széli tóra, hogy a halak felébrednének.  Egész napos halászást tervezett.

Elfintorodtam. Még belegondolni is rossz volt. Sosem tudtam megérteni, mi az értelmes és élvezetes abban, hogy néma csendben várják, hogy kapás legyen. Habár, volt benne ebben az esetben jó oldala is a dolognak.

 - Legalább egy napig nem kell attól félnie, hogy nincs közös beszédtémájuk – próbáltam a pozitívumot nézni a dologban.

 - Én is ezt mondtam neki. És úgy tűnik, az apja is elég komolyan gondolja ezt – mondta Elena, majd mielőtt még rá tudtam volna kérdezni, meg is magyarázta. – Amikor felvette a telefont, lehetett hallani, ahogy a háttérbe zsörtölődött vagy fél percig, hogy ezzel elijesztjük a halakat.

Akaratlanul is, de felnevettem.

 - De nem csak ezt hallottam ám – jelentette ki sejtelmesen Elena. – Bonnie mintha egy pokolian helyes pasit említett volna.

 - Igen, a lehető legrosszabb szöveggel, amit valaha hallottam – nevettem fel, de Elena már nem tudott válaszolni, vagy ha válaszolt is, nem hallottam, mivel abban a pillanatban, mintha csak egész végig ott állt volna mellettem, megszólalt valaki.

 - Azért annyira nem lehetett rossz – hallottam, és kérdőn néztem fel a hang tulajdonosához, de még már az előtt tudtam, kivel fogom szembe találni magamat, mielőtt ránéztem volna. Ő állt mellettem, lenézve rám. A srác, aki tegnap megpróbált felszedni a bárban. És magam sem tudom, miért, de az első dolog, amin megakadt a szemem, az ismét az a gyönyörű szempár volt. De most nem merültem el menne.

 - Mindjárt visszahívlak – vágtam közbe Elena szavaiba, legalábbis úgy hallottam, éppen mondott valamit, és gyorsan leraktam a telefont, majd felháborodottan a srác felé fordultam. – Először is, honnét a fenéből veszed, hogy rólad volt egyáltalán szó? – kérdeztem. Semmi pénzért be nem ismertem volna neki, hogy róla volt szó, azt pedig még inkább nem, hogy baromi jó pasinak tartottam, és ha nem azzal a borzalmas szöveggel nyitott volna, valószínűleg még esélye is lett volna. – Másodszor pedig, koslatsz utánam?

 - Mi értelme lenne? – kérdezett vissza, és a következő pillanatba már ült is le a törülközőm végére, a lábam mellé. – Így is, úgy is egymásba botlunk, akkor meg minek erőlködjek?

 - Egymásba botlunk? Csak úgy, két napon belül másodszor? Méghozzá L.A.-ben? – vontam fel kérdőn a szemöldököm, amikor pedig láttam, hogy kényelmesen elhelyezkedett a törülközőmön, és nem tervezte, hogy egyhamar feláll róla, felsóhajtva felültem én is, és csak úgy folytattam. – Én nem nevezném ezt véletlennek.

  - Nevezd csak, aminek akarod: karmának, véletlennek, sorsnak, végzetnek – kacsintott rám, én pedig hangosan felnevettem. Nagyon úgy tűnt, hogy nem adta fel a próbálkozást.

 - Komolyan abba kell ezt hagynod – mondtam, miután abbahagytam a nevetést. – Ahogy láthatod, nálam nem jönnek be ezek a szövegek. Én nem vagyok agyatlan csitri.

 - Tudom – válaszolta egyszerűen egy lágy mosoly kíséretében, és mélyen a szemembe nézett.

Hosszú percekig ültünk úgy egymással szemben, farkasszemet nézve. Ő valószínűleg próbálta kitalálni, hogy mi lenne a legjobb következő lépés, én pedig azon törtem a fejem, hogy vajon pontosan mit is akarhat ez a srác tőlem, mert képtelen voltam megmondani.

 - Oké, árulj el nekem valamit – törtem végül meg a csendet. – Ugye tudod, hogy a szövegeidnek csak az agyatlan csajok veszik be, és az értelmesek rögtön átlátnak rajta?

 - Persze, hogy tudom.

 - Akkor miért csinálod?

 - Talán pont ezzel szűröm ki a normálisakat – mosolygott sejtelmesen, a tekintetével pedig úgy nézett rám, mintha belelátna a bordáim közé, én pedig éreztem, ahogy ettől magam sem tudom, miért, elpirultam.

 - És én átmentem a teszten? – tettem fel a kérdést fölöslegesen, mert már a tekintete, a viselkedése elárulta a választ.

 - Igen.

 - Akkor gondolom nem tervezet, hogy egyhamar felkelsz a törülközőmről, igaz? – kérdeztem teljesen tárgyilagos hangon, mintha csak az időjárásról beszéltem volna.

 - Eltaláltam – vigyorodott el elégedetten, és hátradőlt, a kezére támaszkodva.

 - Akkor legalább a nevedet mondd el – mondtam, amire ha lehet, a vigyora még szélesebb lett csak.

 - Nik.

 - Nik – ismételtem meg felvont szemöldökkel, amire ő is kérdőn nézett rám. – Semmi vezeték név, vagy valami? Csak Nik?

 - Pontosan – bólintott. – És a tied?

 - Caroline – válaszoltam, és elégedetten tapasztaltam, hogy Nik várakozó tekintettel nézett rám. Amikor kb. fél perccel később rájött, hogy nem megy vele semmire, halkan felnevetett.

 - Amennyit adok, annyit kapok, igaz? – kérdezte, én pedig vigyorogva bólintottam.

 - Pontosan.

…

 - Naaaaa – húztam el hosszan az „a”-t, és próbáltam nagyon könyörgőn pislogni Nikre, de ő csak ismét megrázta a fejét.

 - Nem. Semmi esetre sem.

 - De miért? – kérdeztem durcásan, de nagyon közel álltam ahhoz, hogy hangos nevetésbe törjek ki.

Már vagy egy jó órája beszélgettünk Nikkel. Az elején még csak mindenféle semmiségekről, aztán, magam sem tudom már hogy, Nik borzalmas szövegeinél kötött ki a beszélgetés. Ebben a pillanatban pedig éppen arra próbáltam rávenni, hogy mondja el nekem azt, amin a legjobban meglepődött, hogy akár csak egyszer is bejött. Hát, mit ne mondjak, nem álltam valami fényesen. Nik hajthatatlan volt.

 - Az eddigiek is, amiket hallottam, borzalmasak, szóval nem lehet annyival rosszabb – próbáltam érvelni, de Nik továbbra is csak rázta a fejét, és ismét nemet mondott.

Ekkor szólalt meg a telefonomon az sms hang. Az előző él órában már ötödszörre szólalt meg, és az előző néggyel ellentétben ez volt az első sms, az összes többi hívás volt. Tudtam, hogy ki lehetett az: Elena, és éppen ezért nem is vettem fel. Nik előtt nem akartam magyarázkodni, hogy éppen az a bizonyos pokolian jó pasi miatt raktam le a telefont a mondata közepén.

 - Bocsi, egy pillanat – mondtam Niknek, és a mobilért nyúltam. Gyorsan átfutottam Elena üzenetét, aztán visszaírtam neki, hogy ne aggódjon, és később majd felhívom, és mindent elmagyarázok.

 - Csak nem éppen a pasidat koptatod le miattam – kérdezte Nik, amikor visszafordultam felé, én pedig felnevettem.

 - Dehogy – ráztam a fejemet. – Amikor megjelentél, éppen az egyik barátnőmmel beszéltem, és elég hirtelen tettem le a telefont. Aggódott, hogy valami bajom esett, és azért nem hívtam még vissza – magyaráztam, és egyértelműen látszott rajta, hogy örül annak, hogy nem a pasim volt.

 - És aggódnom kéne, hogy bármelyik pillanatban megszólal a telefon, és esetleg lekoptatsz? – kérdezte, én pedig felsóhajtottam.

 - Nem, nem kell – válaszoltam végül, és az gyomrom 180 fokos fordulatot vett attól a mosolytól, amit a válaszom hatására küldött felém.

 - Akkor viszont gyere el velem vacsorázni – kérte, én pedig elmosolyodtam. Ez után az egy óra után egyértelmű volt, hogy elmegyek, azonban olyan volt a helyzet, hogy egyértelműen az előnyömre tudtam fordítani. És azt is tettem.

 - Oké, elmegyek veled vacsorázni… - egyeztem bele, és elégedetten csillant fel a szeme, de én még nem fejeztem be. – De! – mondtam, és erre az egy szóra megakadt a szeme. Valószínűleg nem szokott ahhoz, hogy feltételekhez kötik a csajok azt, hogy elmennek-e vele randira vagy nem. – De csak akkor, ha elmondod, mi volt a legmeglepőbb szöveg, ami bejött.

Egy pillanatig döbbenten nézett rám, aztán nevetésben tört ki.

 - Tudhattam volna – jegyezte meg nevetve, majd végül beleegyezően bólintott. – Na jó. Ha ez kell neked. De ezt nem nevezném igazán szövegnek. Legalábbis nem olyannak, amit el lehet mondani.

 - Akkor mutasd meg – vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül.

 - Mutassam meg? – kérdezett vissza, én pedig bólintottam.

 - Igen. Mintha én lennék az, akit fel akarsz szedni.

 - Ezt aztán nehéz lesz eljátszani – jegyezte meg gúnyosan, én pedig gyengéden belebokszoltam a vállába. – Oké, oké – emelte fel megadón a kezét, közben pedig nevetett. – De ha megcsinálom, eljössz velem vacsorázni.

 - Igen.

 - Semmi viszakozás. Akármit is csinálok, akármennyire nem tetszik, eljössz velem.

 - Igen.

 - Oké – mondta, és a következő pillanatban alig húsz centi közelre hajolt hozzám. A kezével a lábam mellett támaszkodott meg, és mélyem a szemembe nézett, amitől majdnem elolvadtam. – Fogadjunk – mondta, én pedig értetlenül néztem rá. Hogyan volt bármi köze ennek ahhoz, amit meg akart mutatni? De esélyem sem volt megkérdezni, mivel már mondta is tovább. – Fogadjunk, hogy meg tudlak úgy csókolni, hogy nem érek hozzád!

Döbbenve néztem rá, de a következő pillanatban az ajkai már az enyémhez tapadtak. Nem volt nagy csók, sokkal inkább egy kicsit hosszabbra sikerült szájra puszi, mégis teljesen kiürült az agyam, és a szívem majd kiesett a helyéről. Azonban visszacsókolni már nem csókoltam vissza, köszönhetően a döbbenetnek. Néhány másodperccel később vigyorogva húzódott el.

 - Azt hiszem, vesztettem – vonta meg a vállát, és elhúzódott tőlem, ránézve az órájára. – Késő van. Még néhány dolgot el kell intéznem a vacsora előtt, úgyhogy most hagylak, élvezd csak a nap sugarait – állt fel. – Fél 8-kor legyél a bárnál, ahol tegnap találkoztunk – kacsintott rám, majd zsebre dugta a kezét, és elindult a város felé.

 - Nem azt mondtad, hogy vacsorázni megyünk? – kiáltottam utána, mire menet közben megfordult, és mosolyogva válaszolt.

 - De, azt. De az meglepetés, hogy hová megyünk. Csak legyél ott fél 8-kor – kiáltott vissza, majd megfordult, és elsétált, én pedig addig figyeltem, amíg el nem tűnt a szemem elől.

The Way I Loved YOU - II. fejezet

Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt kommentet az előző fejezethez, ez a lehető legjobb dolog, amit csak kívánhat valaki, aki ír, higgyetek nekem. És hogy itt válaszoljak Kata kérdésére, de igen, az is én voltam. Azóta is ugyanott áll a történet, ahol abbahagytam - valahogy nem ragadott meg annyira a sztori, mint először hittem (vszínűleg azért, mert kinyírtam AlaricotxD), viszont a fordítást még mindig csinálom, bár nem rakok fel mindent netre.
Ahogy láthatjátok, meghoztam az új fejezetet, habár én valamiért nem vagyok teljesen elégedett a fejezettel, de azért remélem, ti örültök neki. :) Nem is fűzök semmi többet hozzá, inkább majd a végén:)
Jó szórakozást, és lécci komizzatok, ha elolvastátok!:D

The Way I Loved YOU - II. fejezet

Habár csak néhány másodpercig tartott, amíg döbbenten egymást bámultuk, és senkinek sem tűnt fel, nekem mégis olyan érzés volt, mintha a másodpercek hosszú órák lettek volna. Nem akartam elhinni, hogy pont itt, pont most kellett vele összefutnom. Pont egy ilyen helyzetbe. Hogy éppen az öccsének a barátnője vagyok. Nem mintha számítottam volna rá, hogy bármikor is újra látom. Nem. Azután a nyár után reméltem, hogy soha többé nem kell látnom, és azt hittem, jó esélyeim is vannak rá. Hát, tévedtem.

Mindeközben az ő arcáról is a döbbenetet lehetett leolvasni. Valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy az egyik nyári flörtje felbukkant a családja házában, vagy bárhol máshol az életében.

 - Akkor végre elhiszed, hogy nem kitaláltam csak Caroline-t – hallottam magam mellől Kol gúnyos hangját, és gyorsan elkaptam a tekintetemet Nikről, nehogy bárkinek is bármi feltűnjön.

 - Igen, és ami azt illeti, el kell hogy mondjam… - kezdte, és a szemem sarkából láttam, ahogy beletúrt a rövid hajában, és a szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, és magam sem tudva, mit csinálok, felpattantam a helyemről. Csak az járt a fejemben, nehogy elkotyogja Nik bárkinek is a mi kis… flörtünket.

 - Biztos te vagy Klaus, igaz? – léptem oda hozzá mosolyogva, és úgy álltam elé, hogy még véletlenül se lássa senki sem az arcomat, majd kinyújtottam a kezem felé, mintha csak most találkoztunk volna. Összevont, értetlen szemekkel nézett először a kinyújtott kezemre, majd ahogy felnézett az arcomra, és meglátta a tekintetemet, amin valami olyasmi kifejezés volt, hogy „nehogy elszúrd azzal, hogy elszólod magad, mert akkor véged van”, készségesen elmosolyodott.

 - Te pedig Caroline, igazam van? – kérdezte, de ahelyett, hogy egyszerűen kezet rázott volna velem, gyengéden megfogta a kezemet, és éppen úgy, mint néhány perccel korábban Elijah is tette, lehajolt, és kezet csókolt. Néhány centire volt az arca, és úgy nézett fel rám. – Rengeteget hallottam már rólad – mondta csábos hangon, felegyenesedett, a kezemet még mindig nem engedve el, és ahogy a tekintetünk találkozott, láttam rajta, hogy megértette az üzenetet. És beszállt a játékba.

 -  Remélem, csak jó dolgokat.

 - Ó, igen – búgta bólintva, fél mosollyal az arcán. – Csakis jó dolgokat – nézett rajtam végig rajtam, én pedig nyeltem egyet, és magamban mindennek elhordtam, hogy még most sem vagyok képes legalább annyira ellenállni a csábjának, hogy kivegyem a kezemet az övéből. Amit még mindig fogott.

 - Jézusom, Nik,ne csináld már! – nyögött fel Rebekah, kirántva a saját gondolataimból, és gyorsan kirántottam a kezemet Klauséból, és úgy fordultam a lány felé, mintha semmi komoly nem történt volna. – Muszáj mindenre ráhajtanod, ami csak él és mozog? Főleg Kol előtt? – kérdezte, én pedig erőltetetten felnevettem.

 - Komolyan? – néztem az említettre kihívóan. – Minden, ami él és mozog? – kérdeztem felvont szemöldökkel, és így, hogy volt néhány méter közöttünk, sokkal nyugodtabban éreztem magamat.

 - A drága húgocskám szeret túlozni – nézett Nik szúrósan Rebekah-ra. – Igaz, Bekah?

Rebekah nem válaszolt, csak fintorgott egyet Klausra, és kidugta rá a nyelvét, amin Klaus jól nevetett.

 - Hát… - vontam meg a vállamat, és leültem Kol mellé, úgy nézve föl Nikre -, engem nem fog befűzni, az biztos – jelentettem ki, és egy sokatmondó pillantást küldtem Nik felé.

 - Ne legyél benne olyan biztos – jegyezte meg Rebekah, amire felkaptam a fejemet. De nem én voltam az egyetlen.

 - Hűha, Bekah, látszik, mennyire örülsz nekem – mondta szarkazmussal a hangjában Kol, és mintha csak be akarná magát biztosítani, jól látható módon átölelte a derekamat. Már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy rákérdezzek, Bekah pontosan mire is gondolt az előző megjegyzésével, amikor Esther lépett be a nappaliba.

 - Az ebéd találva van.

…

Az ebéd nagyon jól ment. Beszélgettünk, Kol és Klaus valami apróságon vitáztak, Rebekah egyik pillanatban az egyiket, másikban a másikat támogatta, és Elijah is közbeszólt néhányszor a maga stílusát. Erre viszont én csak fél füllel figyeltem, mivel közben Estherrel beszélgettem, aki ha lehet azt mondani, mindenről kérdezett – a családomról, a terveimről, hogy hol laktam, az egyetem előtt, hogyan ismerkedtünk meg Kollal, és még sorolhatnám.

Az egyetlen személy, aki néma csendben ülte végig szinte az egész étkezést, az Finn volt. Közvetlenül ebéd előtt jött csak le a dolgozószobájából, és a saját gondolataiba merülve ült az asztalnál. Bár egész végig ezt is tette volna.

Már az ebéd legvégénél jártunk, és már mindenki inkább beszélgetett, mint evett volna, amikor egyszer csak hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, Finn felém fordult.

 - És mond csak, Caroline, mit tanulsz? – kérdezte, mintha csak egész végig minket hallgatott volna, ugyanis tökéletesen illett a kérdés a beszélgetésbe. Meglepetten néztem rá, de nem én voltam az egyetlen. Az asztal körül ülők hirtelen mind elhallgattak, és néhányan Finnt, néhányan pedig engem néztek.

 - Jogot – válaszoltam végül, amire a férfinek kétkedőn felszaladt a homloka.

 - Jogot? – kérdezett vissza, de egyértelműen látszott rajta, hogy nem elismerésből. – Ez… érdekes. Nem gondoltam volna, hogy… – gondolkozott el hangosan, de a mondatát már csak magában fejezte be, egyértelmű volt mire akart utalni. Néhány fél mondatot mondott még csak, már nem volt szimpatikus.

 - Ezt hogy érted?

 - És hogy megy? – hagyta teljesen figyelmen kívül a kérdésemet. Hosszú ideig néma csend telepedett a szobára, mivel nem válaszoltam, helyette csak a szemébe néztem, és álltam a tekintetét.

 - Jól – mondtam végül, de még csak pislogni sem pislogtam. – Nagyon jól.

 - Tényleg? – vonta fel ismét a szemöldökét, ezzel végképp nyilvánvalóvá téve, hogy nem nézi ki belőlem, hogy képes vagyok helytállni egy ilyen területem, és éppen ez miatt megvan rólam a saját véleménye. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy csípősen visszaválaszoljak neki valamit, amikor Kol gyorsan közbeavatkozott, próbálva megmenteni a helyzetet.

 - Finn úgy értette, hogy lenyűgöző, hogy… - kezdte volna, de felé fordultam, és csak megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy nem szükséges.

 - Édes vagy, Kol, köszönöm – mosolyogtam rá -, de tudok olvasni a sorok között – vontam meg a vállamat, majd szúrósan Finnre néztem. – Nem vagyok hülye.

Finn tartotta a tekintetemet, és ha Esther nem avatkozott volna közbe, valószínűleg még jó sokáig farkasszemet néztünk volna egymással.

 - Úgy látom, már mindenki végzett, szóval… - állt föl Esther összecsapva a kezeit -, Rebekah, Kol, pakoljátok le az asztalt, Niklaus, ha a memóriám nem csal, ma te vagy a soros a mosogatásnál – mondta kedves hangos, mégis határozottan a nő, és mindenki egyszerre állt fel az asztaltól: Kol és Rebekah elkezdték összeszedni a tálakat, Klaus elment a konyhába, Finn szó nélkül visszament a dolgozószobájába, Elijah pedig elnézést kért, és elment, valamilyen programra hivatkozva.

 - Had segítsek én is valamit – álltam fel én is Esther felé fordulva, de a nő csak megrázta a fejét.

 - Szó sem lehet róla!

 - Már így is szörnyen hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, legalább annyival had viszonozzam a kedvességet, hogy segítek – kértem, mire Esther megadóan felsóhajtott.

 - Segíts Niklausnak. Úgysem bízok benne, ha egyedül van a konyhámban – mosolygott rám, én pedig csak bólintottam, és elindultam a konyhába, közben magamat átkozva, hogy egyáltalán kinyitottam a számat. Valahogy sejthettem volna, hogy úgyis Nik mellett kötök ki valahogy.

A konyhaajtó előtt vettem egy mély levegőt, a helységbe pedig már mosolyogva léptem be. Nik a léptek hangjára hátra nézett a válla felett, és amint meglátott, gúnyos vigyor jelent meg az arcát.

 - Te mosogatsz, én törölgetek – jelentettem ki, mielőtt még bármit szólhatott volna.

 - Milyen szerencsés vagyok, hogy kapok segítséget – gúnyolódott, és már a kezembe is nyomta az első tányért. Megforgattam a szemem, majd némán elvettem tőle azt, és reménykedtem, hogy nem fogja felhozni az alig egy órája történt találkozásunk részleteit.

Nem jött be.

Amikor már csak néhány tányér volt hátra, megnyugodtam, hogy nem fogja felhozni. Egészen addig néma csendben csináltuk  a dolgunkat, még csak egymásra sem néztünk szinte, azonban amint az utolsó tányért a kezembe adta, megszólalt.

 - Szóval… - kezdte -, arról a korábbi jelenetről… - mondta olyan hangon, mintha csak a bevásárló listáról beszélne, én pedig megfordultam, hogy magyarázkodni kezdjek, de megdermedtem, amikor Niket néhány centire találtam magamtól. A szemei azonnal megtalálták az enyémet, és pillanatok múlva a kezei más két oldalamon nekitámaszkodtak a konyhapultnak. – Mire is volt jó az a színjáték?

 - Mire gondolsz? – néztem rá tettetett elgondolkozással.

 - Arra a kis jelenetre, amikor eljátszottad, hogy nem ismersz – döntötte oldalra a fejét. – Pedig ha nem képzelődöm, jól ismerjük egymást.  Nagyon is jól – nyomatékosított az utolsó mondattal, és néhány másodpercre a tekintete lekalandozott az ajkaimra, amitől a szívem nagyot dobbant. Figyelmen kívül hagytam, és megmakacsoltam magam, továbbra is némán nézve a szemébe, miközben ő próbálta kiolvasni a válaszát az arckifejezésemből. Amikor ez nem sikerült, mással próbálkozott. – Feltételezem, hogy nem tettél említést Kolnak a nyári kalandodról.

 - Miért tettem volna? Nem jelentett semmit! – vágtam neki csípősen vissza, amire tökéletes színészi alakítással megbántott arcot vett fel.

 - A szívembe taposol. Komolyan.

 - Ahogy te is mondtad, csak egy nyári kaland volt – vontam meg a vállamat.

 - Lehet, hogy a drága öcsit érdekelné azért ez a nyári kaland – hajolt még közelebb hozzám, annyira, hogy a leheletét éreztem a bőrömön. A szívem a torkomban kezdett dobogni, és akaratlanul is most az én tekintetem kalandozott el az ő ajkaira. De azonnal el is kaptam róla a tekintetemet, és kivertem még csak a legkisebb gondolatát is annak, ami ezzel a néhány másodpercnyi elkalandozással járhatna.

 - Hát igen. Nem gondolod, hogy elrontaná ezt a hetet, ha közölném vele, hogy volt egy rövidebb kalandom a seggfej bátyjával? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ezzel elérve, hogy valamennyivel hátrébb hajoljon. – És ha jól emlékszem, te sem rohantál elmondani neki az igazat, szóval miért tart még ez a beszélgetés? – döntöttem oldalra kérdőn a fejemet.

 - Tusé – Nik csak ennyit mondott vagy fél percnyi némaság után, én pedig elégedetten elmosolyodtam.

 - Most pedig, ha megbocsátasz… - mondtam, és arrébb lökve a kezét kimentem a konyhából.

…

Néhány perccel később a ház hátsó udvarában találtam meg Kolt. Egy hatalmas tölgyfa alatti padon ült, és az eget figyelte. Néma csendben mögé lopóztam, és amikor már teljesen mögötte voltam, a kezemmel hirtelen eltakartam a szemét.

 - Na, ki vagyok? – búgtam a fülébe kajánul, és szinte láttam, ahogy elmosolyodik.

 - Nem is tudom – gondolkodott el hangosan, megfogva a kezemet. – A barátnőm mégsem lehet, bármennyire is szeretném, hiszen ő éppen a konyhában segít a bátyámnak, szóval kizárásos alapon Bekah, te vagy az? – kérdezte félig nevetve, félig komoly, én pedig széttártam a kezemet, és kérdőn néztem rá, ahogy felém fordult.

 - Rebekah? Komolyan? – kérdeztem nevetve.

 - Végül is, hasonlítatok egymásra – vonta meg a vállát, elkapta a kezemet, és belerántott az ölébe. A kezem automatikusan a nyaka köré fűztem.

 - Hasonlítunk, ha? Ha a következő mondatod az lesz, hogy róla is vannak piszkos gondolataid, futva menekülök el – néztem rá komolyan, és bele kellett harapnom az alsó ajkamba, nehogy elnevessem magam. Kol meglepetten nézett rám.

 - Ki mondta, hogy vannak egyáltalán piszkos gondolataim veled kapcsolatban?

 - Mert nincsenek, ugye? – ráztam meg vigyorogva a fejemet, és Kol sem válaszolt más, csak megrázta a fejét, a következő pillanatban pedig már az ajkaink megtalálták egymást.

Hosszú percekig el sem váltunk egymástól, és amikor végül megtörtént, az is csak azért volt, hogy levegőt kapjunk. Kába mosollyal döntöttem neki a homlokomat az övéhez, és mélyen belenéztem a szemébe.

 - Caroline, ami az ebéd alatt történt… - kezdte néhány perc némaság után Kol, de megelőztem, és közbevágtam.

 - Nem történt semmi – ráztam meg a fejem, és komolyan is gondoltam. Így utólag visszagondolva, magam sem értettem, miért húztam annyira fel magamat azon, hogy Finn nem tartott képesnek a jogi pályára, hiszen szinte minden nap ezzel szembesültem az egyetemen is. Valaki jól néz ki, és mellette még szőke is, és az emberek máris feltételezik, hogy az agyi kapacitása egyenlő egy tyúkéval.

 - Sajnálom, amit Finn mondott.

 - Tudom – bólintottam egy halvány mosollyal az arcomon. – Figyelj, lehet, hogy abban a pillanatban kicsit felhúzott a dolog…

 - Kicsit? – szökött magasra Kol szemöldöke, én pedig megforgattam a szememet.

 - Oké, lehet, hogy nem csak egy kicsit, de nem az a lény. Az a lényeg, hogy nem érdekel – jelentettem ki. – Az egyetemen is gyakran megkapom ezt, és ott sem zavar. Most is csak azért zavart, mert… - elharaptam a mondat végén, mire Kol kérdőn nézett rám. – Oké, azért, mert azt akartam, hogy a családod kedveljen, és az, hogy Finn első ránézésre ennyire elítélt, rosszul esett kicsit.

 - Caroline… - kezdte volna Kol, de az ujjamat a szája elé tettem, ezzel megakadályozva, hogy bármit is tudjon mondani.

 - De utána rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy Finn mit gondol rólam, hanem az, hogy te mit gondolsz rólam – mondtam, amitől egy kedves mosoly futott végig az arcán, és lágyan megcsókolt. – Szóval – húzódtam el tőle -, mit is gondolsz rólam? – kérdeztem kajánul, amire Kol felnevetett, és megrázta a fejét.

 - Hol is kezdjem? – gondolkozott hangosan. – Hát… gyönyörű vagy – kezdte, és megcsókolt -, kedves – meging megcsókolt -, megértő – ismét megcsókolt -, intelligens – mondta vigyorogva, és amikor látta, hogy én is elvigyorodok, ismét megcsókolt. Be kell valljam, tetszett a felsorolás – addig, amíg a következő tulajdonságot ki nem mondta. – Őszinte.

Valószínűleg észre sem vettem, hogy ezen az egy szón fennakadt a szemem, mert megint megcsókolt, engem mégis bűntudat fogott el. Lehet, hogy nem hazudtam a szemébe, de azzal, hogy eljátszottam, hogy nem ismerem Niket, egyértelműen hazudtam. Igaz, nem akartam, hogy tudjon a dologról, de rosszul esett attól még, hogy hazudnom kellett neki.

Azonban néhány pillanat múlva már mosolyogva rám nézett, és újra megszólalt.

 - Egyszerűen csodálatos vagy – jelentette ki összegzésként, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam, és már ki is ment az előbbi gondolat a fejemből.

 - Tényleg? – kérdeztem vissza, mire ő csak bólintott, majd újra megcsókolt, de ezúttal már sokkal mélyebben, szenvedélyesebben, mit az előző néhány alkalommal, én pedig visszacsókoltam legalább olyan hevességgel.

____________________

Akkor néhány megjegyzés:
1.) Ha az bárkinek is eszébe jutott, hogy Kol és Caroline már lefeküdtek-e egymással, azt szeretném tisztázni, hogy még NEM. Csak azért mondom ezt el, ugyanis ennek később még fontos szerepe lesz a történetben.
2.) Attól még, hogy Finnen kívül mindenki kedves Caroline-nal, nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenkinek szimpatikus is. Lesz még olyan személy, akinek ellenszenves Care, csak ő nem mutatta még ki a foga fehérjét
3.) A következő fejezet nem "normális" fejezet lesz, ugyanis nem közvetlenül ehhez a történetszálhoz fog kapcsolódni, hanem a nyáron történtek elejét fogja bemutatni, vagyis azt, hogy hogy is találkozott Caroline és Klaus (még lesznek a jövőben ilyen részek egyébként)

The Way I Loved YOU - I. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, hoztam is az új történetem első fejezetét. Egyenlőre nem tudom még, hogy milyen hosszúra tervezem, de nem akarom szörnyen hosszúra húzni, ugyanis már most lennének máshoz is ötleteim, amiket nem akarom, hogy elvesszenek. Plusz, nagyon élvezem ennek az írását, szóval amennyit csak lehet, szeretnék vele haladni.
A történetről még néhány megjegyzés - próbáltam visszaadni valamennyire az Elsők családjának hangulatát, de nem akarom, hogy teljesen ugyanolyan legyen; éppen ezért Kol, Klaus vagy akár Elijah sem teljesen olyan, mint a sorozatban. Szóval ne lepődjetek ilyenen megxD
Többet nem fecsegek, jó szórakozást, és lécci kommenteljetek, hogy mit gondoltok az első fejezetről:)

The Way I Loved YOU - I. fejezet

 - Biztos, hogy jó ötlet ez? – ismételtem meg kb. ezredszerre is ugyanezt a kérdést, amivel valószínűleg az őrületbe kergettem már Elenát. Főleg, hogy én kértem meg rá, hogy segítsen kiválasztani a ruhákat, amiket el fogok magammal vinni, és egész idő alatt csak ezzel a kérdéssel nyaggatom. De nem tudtam megállni, egyszerűen bennem volt egy érzés, hogy nem kellene mennem.

 - Igen, az! – sóhajtott egy nagyon, és kilépve a gardrób szekrényemből felém fordult. – Figyelj, Caroline, ez a lehető legjobb ötlet – jelentette ki  hatalmas vigyorral az arcán. – Azt akarja, hogy megismerd a családját. Be akar nekik mutatni. Ez nagyszerű! Azt jelenti, hogy komolyak a szándékai. Nem is olyan régen még tapsikolva ujjongtál volna az örömtől. Mi változott?

 - Nem tudom – sóhajtottam fel, leültem az ágyamra, és a bőröndön legtetején lévő pólóval kezdtem babrálni. – Örülök neki, hogy meghívott, ne értsd félre a dolgot, csak… - álltam meg egy pillanatra, próbálva érthetően megfogalmazni az érzelmeimet, miközben beletúrtam a hajamba. – Nem túl korai a dolog? – böktem ki végül, Elenára nézve. Ő közben nekidőlt a gardrób ajtófélfájának. – Hiszen, alig egy hónapja ismerjük egymást. Lehet, hogy komolyak a szándékai, de még csak nem is mondtuk egymásnak, hogy „szeretlek”. És hogy őszinte legyek, nem is érzem még, hogy ott tartanánk. Akkor meg nem túl korai még az, hogy bemutasson a családjának?

 - Ez még nem azt jelenti, hogy nem jó ötlet – vonta meg a vállát Elena.

 - De mi van akkor, ha a családjának nem tetszek, és ez már a kapcsolat legelejét beárnyékolja. Csak rossz hatással lenne az egészre elején, és a végén még pont ez miatt mennénk szét – próbáltam értelmes indokokat felhozni.

 - Ha az miatt mentek szét, mert a családja nem szeret téged, akkor nem is akart igazán – jelentette ki határozottan, majd egy mély sóhaj után letette mellőlem a földre a bőröndöt, és leült mellém. – Nézd, Caroline, fölöslegesen találsz csak ki indokokat, és saját magadat idegesíted fel. A nővérét már egyébként is ismered, nem? – kérdezte, én pedig válaszul csak bólintottam. – Akkor meg mi a probléma? Jól kijöttök egymással. Kol valószínűleg elmondta neki a tervét, és ha szerinte valami baj lehet, akkor lebeszélte volna róla az öccsét. Szóval elmész, és jól fogod magadat érezni. És még ha rosszul is sül el a dolog, New Yorkban leszel! – vigyorodott el a város névre. – Álmaid városában. Nem ér meg New York ennyit?

 - Először is, New York nem álmaim városa. Az a tied – küldtem felé egy sokatmondó pillantást, de közben alig tudtam visszatartani a mosolyomat. – Másodszor pedig… lehet, hogy igazad van – adtam meg magam egy sóhajtás kíséretében, közben a kezemet az ölembe ejtve, mire Elena elégedetten mosolygott rám, és már fel is pattant mellőlem, újra belevetve magát a gardróbomba. Nekem viszont még egy utolsó kérdés ott motoszkált a fejemben, és tudtam, hogy ennek a megválaszolása nélkül valószínűleg képtelen lennék kiverni magát a kérdést a fejemből.. – Csak egy valamire  válaszolj.

 - Mire? – kérdezte a válla fölött hátranézve.

 - Nem baj az, hogy Kollal egy hónap után sem érzem azt, hogy szerelmes lennék belé, amikor azonban nyáron megismertem… - de be se tudtam fejezni a mondatot, mert Elena amint meghallotta, hogy felemlegettem a nyarat, és rájött, hogy mit is akarok felhozni, azonnal sarkon pördült, és közbe vágott.

 - Még csak ne is emlegesd! – vágott közbe komor, határozott arccal. – Nem találkoztál senki említésre méltóval a nyáron, akivel pedig találkoztál, annak még a nevére sem emlékszel. Semmi sem történt, éppen ezért nincs is mit felemlegetni.

Néhány pillanatig csak néztem a komor arcára, majd megráztam a fejem, és erőltetetten felnevettem. Igaza volt. Mégis miért hasonlítottam valaki olyat Kolhoz, akivel csak egy egyszerű nyári kalandom volt? Aki egyik pillanatról a másikra csak gondol egyet, és szó nélkül lelép. Lehet, hogy akkor úgy éreztem, hogy összetörte a szívemet, de pár napon belül rá is jöttem, hogy az egészet csak beképzeltem magamnak, és igazából nem éreztem semmit sem a srác iránt. Akkor meg mégis miért kellene pont őhozzá hasonlítanom Kolt? Ő teljesen más, ahogy ez a szituáció is.

 - Igazad van – adtam neki igazat, miközben bólintottam a szavaim megerősítésére. – Teljesen igazad van. Na akkor… - csaptam össze a kezemet, és felpattantam én is az ágyról -, nézzük azokat a ruhákat.

…

 - Idegesnek tűnsz – jegyezte meg Kol, amikor már percek óta csak azt láttam, hogy szinte másodpercenként rám nézett a szeme sarkából.

 - Miből veszed ezt? – kérdeztem értetlenül ránézve. Igaza volt ugyan, de azt hittem, hogy jól palástolom. Úgy tűnik, mégsem sikerült olyan ügyesen, mint reméltem.

 - Azóta rágod a körmödet, hogy beszálltunk az autóba, és úgy egy órája elkezdtél dobolni a térdeden az ujjaiddal – bökött a fejével az említett dolgok felé. Először néhány pillanatig ránéztem a kezeimre – az egyikkel még akkor is doboltam a térdemen, a másik pedig néhány centire volt a számtól -, majd nagyon gyorsan az ölembe ejtettem őket.

 - Az nem jelent semmit – makacskodtam, és próbáltam a kezeimet az ölemben tartani, pedig nagy volt a késztetés.

 - Egyiket sem szoktad általánossággal csinálni – kezdte Kol. – Mindkettőt csak vizsga előtt láttam rajtad. A körömrágást néhány nappal előtte kezdted, míg az ujj-dobolás közvetlenül vizsga előtt jelent meg – magyarázta, majd mosolyogva rám nézett néhány rövid másodperc erejéig.

 - Oké, talán egy kicsit ideges vagyok – ismertem be kelletlenül egy hosszabbra nyúlt szünet után. – De megérthetnéd, miért. Mégis csak a családoddal fogok találkozni. Ez nagyon dolog.

 - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Imádni fognak – jelentette ki határozottan, mire elmosolyodtam.

 - Mesélj róluk – kértem kíváncsian, és reméltem, hogy most többet tudok kihúzni belőle, mint a száz meg száz korábbi alkalommal, amikor a családjáról kérdeztem. Evvel a témával kapcsolatban nagyon zárkózott volt, és ez alatt az egy hónap alatt csak annyit sikerült kihúznom belőle, hogy 5 testvére van, de a legkisebbikük több éve meghalt egy borzalmas autóbalesetben, és hogy az apjuk ezután egyszerűen felszívódott. Szó nélkül eltűnt.

 - Mit szeretnél, mit meséljek róluk? – kérdezte, és örültem neki, hogy nem utasította el rögtön a kérésemet. Mintha az, hogy éppen hozzájuk tartottunk, jobban megnyitotta volna, aminek én csak örültem.

Rövid ideig elgondolkoztam, hogy mi érdekelne a legjobban, végül úgy döntöttem, hogy egy olyan dologra kérdezek rá, amire tudtam, hogy nem biztos, hogy megkapom a választ.

 - Mesélj a szüleidről! Hogy ismerkedtek meg? – kérdeztem, és láttam, hogy a kérdés hallatán erősebben markolta meg a kormányt.

 - Komolyan? Azt akarod, hogy erről meséljek? – nézett rám felvont szemöldökkel.

 - Igen – vágtam rá azonnal a választ, és amikor csak még nagyobbak lettek a szemei a meglepetéstől, kicsit meglazítottam a biztonsági övet, és teljesen felé fordultam. – Tudod, miért kérdezem ezt? – tettem fel neki én az ő szavai mögé rejtett kérdést. Válaszként megrázta a fejét. – Mert látszik rajtad, hogy nem szeretsz róluk beszélni. Legalábbis nem a jelenlegi helyzetről. Szóval arra gondoltam, hogy talán… talán a múltról könnyebben beszélnél – vontam meg a vállamat, és reménykedve vártam a válaszára.

Kol legalább egy percig nem válaszolt, csak az útra figyelt, majd amikor egy hosszabb egyenes útszakaszra értünk, halvány mosollyal rám nézett.

 - Imádom, amikor ezt csinálod, ugye tudod?

 - Mit? – haraptam bele a számba, és oldalra döntöttem a fejem.

 - Hogy így… átlátsz rajtam – felelt, majd egy hosszú pillanatig még a szemembe nézett, és csak utána nézett vissza az útra. – Szóval azt akarod hallani, hogyan ismerkedtek meg a szüleim?

 -Igen.

 - Na jó – adta be végül a derekát, majd sóhajtott egyet, közben összeszedve a gondolatait. – Elég átlagos történet, tudod – jegyezte meg még azelőtt, hogy el kezdett volna mesélni. – Azt előjáróban elmondom, hogy apám 6 évvel idősebb anyánál, úgyhogy senki sem adott nekik nagy esélyt. Senki sem hitte, hogy apámnak komolyak lennének a szándékai. Csak anya hitt neki, és végül igaza lett. – Itt egy pillanatra megállt, majd egy mély levegő kíséretében meglazította a kezét a kormányon, és úgy folytatta. - Anya egyetemista volt, de hogy fent tudja tartani magát, esténként egy bárban pincérkedett. Már vagy egy éve dolgozhatott ott, amikor apám először ott járt. Anya mindig úgy mesélte, hogy szerelem volt első látásra. Ennek ellenére apám éppen egy randin volt ott – nevetett fel gúnyosan, én pedig kíváncsian figyeltem a történetre, és lehet, hogy ő maga nem vette észre, de a beszédéből látni lehetett, hogy milyen a kapcsolata egyik és másik szülőjével. – Apám elég hamar rájött, hogy nem az ő esete a csaj, és könnyedén lerázta, majd egy fél órával később visszament, és a bárpultnál bepróbálkozott anyunál.

 - Sikerült neki? – kérdeztem.

 - Dehogy – nézett rám egy pillanatra vigyorogva, majd visszanézve az útra folytatta. – Habár anyu szinte azonnal beleszeretett – legalábbis ő szilárdan ezt állítja -, látta, hogy hogyan rázta le azt a szerencsétlen lányt, és félt, hogy ugyanúgy járna, mint ő. De apám nem adta fel. Tovább próbálkozott, és az után az este után minden nap elment a bárba, és elhívta randira anyát. Anya persze mindig visszautasította, de idővel elkezdtek beszélgetni, egyre jobban megismerték egymást. Akkor már egy ideje nem hívta el randira anyut, és amikor egyik este nem bukkant fel, anya azt hitte, hogy elkésett, és talált apám magának valaki mást. Szóval amikor másnap este felbukkant, ő hívta el randira, és apám boldogan mondott igent.

 - Szép történet – mondtam vagy fél percnyi csönd után. Egész idő alatt, hogy mesélt, próbáltam valami érzelmet leolvasni Kol arcáról, de olyan volt, mint a kőszikla. Mintha nem is a saját családjáról, nem a saját szüleiről beszélt volna.

 - Ez csak a történet eleje, Caroline – mondta erőltetett mosollyal felém nézve Kol. – Ha ismernéd a végét, már nem szeretnéd annyira az elejét. Higgy nekem.

 - Akkor meséld el, Kol! – próbálkoztam, bár tudtam, hogy szinte esélytelen, amit kérek. Eddig is szinte tabu téma volt ez nála, biztos voltam benne, hogy nem fog most hirtelen mindent kitárni. Az is kész csoda volt, hogy most ennyire megnyílt, aminek hihetetlenül örültem.

 - Majd talán valamikor máskor – válaszolt.

…

Nem sokkal később megállt az autó New York egyik külvárosában – nekem pedig szinte tátva maradt a szám. Azt eddig is tudtam, hogy Kolnak és a családjának nincsenek pénzügy problémái, de nem egy olyan házra számítottam, ami inkább hasonlított egy kastélyra, mint egy normális, hétköznapi házra.

 - Hűha – nyögtem, és észre sem vettem, hogy időközben Kol kiszállt az autóból, átjött a másik oldalra, és most éppen nyitotta ki nekem az ajtót. – Gyönyörű a házatok – mondtam, miközben kiszálltam és elindultam a ház felé.

 - Várj – ragadta meg a karom, és rántott vissza magához. Átölelte a derekamat, az arca pedig csak néhány centire volt az enyémtől, még a leheletét is éreztem az arcán. – A családomnak megvan a… saját stílusa. A konfliktusaink is megvannak. Azért mondom ezt el neked, mert bár megkértem őket, hogy próbálják a lehető legjobb formájukat adni neked, nem hiszem, hogy képesek betartani.

 - Valahogy majd csak túlélem – vontam meg a vállamat, majd közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Ahogy elmélyült a csók, a karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig ha lehet, még közelebb húzott magához. Nem tudom, meddig állhattunk úgy ott, csókolózva, ugyanis hamar elvesztettem az időérzékemet, de végül egy női hang hangjára szakadtunk el egymástól.

 - Kol, drágám, nem akarod bemutatni az ifjú hölgyet? – hallottuk az ajtóból Kol anyukáját, mire azonnal két lépést hátra ugrottam, és ahogy a hang irányába fordultam, szinte éreztem, ahogy az arcom lángvörösre változott. Remek. Első találkozás Kol anyjával, és máris ilyen benyomást teszek. Ez egyszerűen csodálatos – gondoltam magamban, miközben azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld alattam, és én elsüllyednék.

 - Anya, ő a barátnőm, Caroline – karolta át a derekamat Kol, én pedig erőltetettem elmosolyodtam. Egyértelműen nem így képzeltem el az első találkozást.

 - Nagyon örülök, hogy megismerhetem Mrs. Mikaelson – köszöntem, ahogy az ajtóhoz léptünk. – Nagyon köszönöm, hogy megengedte, hogy a szünetet itt tölthessem.

 - Ugyan, semmiség – legyintett mosolyogva a nő, majd arréb lépve az ajtóból jelezte, hogy fáradjunk beljebb. – És neked Esther – tette még hozzá, miközben becsukta az ajtót.

 - Már itt is vagy, Kol? – jött ki az előszobába Rebekah egy gúnyos vigyorral az arcán.

 - Mintha nem tudnád – vágott oda csípősen Kol, és amikor Rebekah értetlenséget tettetett, megforgatta a szemeit. – Akkor nem te voltál, aki szólt anyának, hogy megjöttünk?

 - Dehogynem. Ki nem hagynám az ilyet – szélesedett ki a vigyora, majd felém fordult, és mintha csak a húga lennék, úgy ölelt magához. – Örülök, hogy itt vagy – mondta, kibontakozva az ölelésből. – Jól jön egy kis erősítés. Már így is túl sok idiótával vagyok körülvéve.

Felnevettem. Igen, pont a stílusáért bírtam annyira Rebekah-t.

 - Akkor ne aggódj, mert megérkezett a felmentő sereg – jelentettem ki komolynak tűnő hangon, de a következő pillanatban már képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet, és az sem segített, hogy alig néhány másodpercre rá valaki hátulról átkarolta a derekamat, és megpörgetett maga körül. Kapálóztam, kiabáltam, hogy tegyen le, és amikor végül megtörtént, felé fordultam, és nem nagy meglepetésemre Kollal találtam szembe magamat.

 - Felmentő sereg, mi? – kérdezte incselkedve, én pedig csak bólintottam, miközben képtelen voltam levenni a szememet az ajkairól, és a következő pillanatban már újra egymáshoz tapadtak az ajkaink.

Ha nem lett volna ott Rebekah, valószínűleg egy jó ideig el sem lehet minket szakítani egymástól, azonban Kol nővére elég hamar megunta a mi szórakozásunkat, és felnyögött.

 - Könyörgök, tisztelettel a szinglikre – kérte, és amikor szétváltunk egymástól, vigyorogva karolt belém.

 - Gyere, bemutatlak Elijah-nak – húzott magával, és néhány lépés múlva már a nappaliban állt. – Ugyan elég unalmas, de kész úriember, úgyhogy ő is a mi táborunkat erősíti.

 - Nem is tudom, hogy ezt bóknak, vagy sértésnek vegyem – hallottam meg először az említett személy hangját, majd az egyik ajtón belépett a hang tulajdonosa is.

 - Döntsd el magad – vonta meg a vállát a lány, majd lehuppant a kanapéra.

Eközben Elijah odajött hozzám, és egyik kezemet megfogva lehajolt, és kezet csókolt.

 - Nagyon örülök a találkozásnak, Caroline – mondta, én pedig automatikusan elmosolyodtam. Képtelenség volt nem. Már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy válaszoljak, de ekkor belépett Kol is a szobába, és megelőzött.

 - El a kezekkel, Elijah! – szólt a bátyjának vigyorogva, és ahogy mellém ért, nyomott egy puszit az arcomra, majd tovább ment, és leült Rebekah mellé. Vagy inkább rádőlt. – Ő az én barátnőm. Szerezz magadnak egyet.

Mosolyogva figyeltem. Néhány perce érkeztünk csak meg, máris sokkal felszabadultabbnak tűnt, mint bármikor az egyetemen, és nagyon örültem, hogy eléggé komolyan gondolta velem a dolgot, hogy elhívjon a családjához. Meg is jegyeztem magamnak, hogy ha visszaértünk, meg kell köszönnöm Elenának, hogy végül mégis lebeszélt a „még túl korai” elméletemről.

 - Ne aggódj, csak üdvözöltem Caroline-t, nem volt szándékom ellopni az orrod elől – jelentette ki Elijah, majd leült az egyik fotelbe, én pedig leültem Kol mellé, aki azonnal, mintha csak reflex lenne, magához húzott. – Bár, ha akarnám, könnyű szerrel megtehetném – tette azért még hozzá magabiztosan.

 - Azért ahhoz nekem is lenne beleszólásom – ellenkeztem.

 - Többiek? – fordult Kol Rebekah felé, a lány pedig megvonta a vállát.

 - Finn a dolgozó szobában, azt üzente, hogy ebédre lejön, de egyébként sok dolga van. Klaus pedig késik. Szokás szerint.

És mintha ez egy végszó lett volna, az előszobából hallani lehetett, ahogy nyílik az ajtó, majd néhány pillanat múlva már lehetett is hallani a hangot.

 - Gyerünk, Kol, essünk túl a felvágás részen! – kiáltott be a hang gazdája a nappaliba, miközben ide tartott, én pedig felvont szemöldökkel néztem Kolra. Felvágás? De közben meg a gyomrom 180°-os fordulatot vett, ugyanis a hang ismerős volt. Túlságosan is ismerős. – Mutasd csak be a gyönyörű barátnődet, akiről annyit meséltél – nevetett, miközben belépett a szobába, mintha nem hinné el, hogy Kol igazat mondott, én pedig egy sóhajtás után az ajtó felé néztem.

Egyszerre akadt meg egymáson a tekintetünk, és egyszerre akadt el a lélegzetünk. Döbbenten néztünk egymásra. Egyikünk sem számított arra, hogy bármikor újra találkoznánk, arra meg még inkább nem, hogy egy ilyen helyzetben. Ugyanis velem szemben Nik állt, az a Nik, akit nyáron ismert meg, és akit azóta is próbáltam teljesen kitörölni az emlékezetemből.

The Way I Loved YOU I. fejezet - részlet

Sziasztok!

Elég jól állok az új történetem első fejezetével, és remélhetőleg holnap sikerül is befejeznem, és feltennem, de gondoltam addig hozok egy kis részletet belőle. De előtte 1-2 dolog magáról a történetről: a címe The Way I Loved YOU, amit Taylor Swift száma ihletett (igen,mániám számcímeket adni történeteknek,ugyanis onnét jön az ihlet,és ez is egy ilyen eset). A sztori egyébként teljesen AU, nincsen benne semmi természetfeletti, semmi vámpír, vérfarkas cucc. Csak a szereplők  azonosak, de nekik sem biztos, hogy ugyanolyan karakterük lesz, mint a sorozatban. A történet középpontjában a Kol/Caroline/Klaus hármas van, ahogy ezt már korábban említettem, az alapsztorit pedig tökéletesen leírja a Taylor Swift dal;)
És akkor a részlet:

" - Idegesnek tűnsz – jegyezte meg Kol, amikor már percek óta csak azt láttam, hogy szinte másodpercenként rám nézett a szeme sarkából.

 - Miből veszed ezt? – kérdeztem értetlenül ránézve. Igaza volt ugyan, de azt hittem, hogy jól palástolom. Úgy tűnik, mégsem sikerült olyan ügyesen, mint reméltem.

 - Azóta rágod a körmödet, hogy beszálltunk az autóba, és úgy egy órája elkezdtél dobolni a térdeden az ujjaiddal – bökött a fejével az említett dolgok felé. Először néhány pillanatig ránéztem a kezeimre – az egyikkel még akkor is doboltam a térdemen, a másik pedig néhány centire volt a számtól -, majd nagyon gyorsan az ölembe ejtettem őket.

 - Az nem jelent semmit – makacskodtam, és próbáltam a kezeimet az ölemben tartani, pedig nagy volt a késztetés.

 - Egyiket sem szoktad általánossággal csinálni – kezdte Kol. – Mindkettőt csak vizsga előtt láttam rajtad. A körömrágást néhány nappal előtte kezdted, míg az ujj-dobolás közvetlenül vizsga előtt jelent meg – magyarázta, majd mosolyogva rám nézett néhány rövid másodperc erejéig.

 - Oké, talán egy kicsit ideges vagyok – ismertem be kelletlenül egy hosszabbra nyúlt szünet után. – De megérthetnéd, miért. Mégis csak a családoddal fogok találkozni. Ez nagyon dolog."

Fejlemények

Sziasztok!

Először is, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki írt véleményt az Everything You Want sztorihoz. Amint kiderült, nem is volt olyan rejtélyes Kol személye xD Viszont azt el kell mondanom, hogy beleszerettem ennek a hármasnak a dinamikájába. Nem azt mondom, hogy Caroline-t Kollal akarom együtt látni, totális Klaroline fan vagyok még mindig, de mennyivel jobb lenne egy Klaus/Caroline/Kol háromszög, mint egy Klaus/Caroline/Tyler? Sokkal jobb!
Éppen ezért lesz a következő történetemnek is ez a hármas a középpontjában. Egyenlőre nem mondok sokat róla, azt viszont már most elárulom, hogy (egy kis bíztatás segítségével) úgy döntöttem, hogy több fejezetes történet lesz. Még nem tudom, pontosan hány, ugyanis annyira előre nincsenek terveim még, de az alap sztori megvan, és az első fejezet is nagyjából megfogalmazódott már a fejemben, szóval remélhetőleg max. a hét végére lehet rá számítani:)

puszi, Enci

Everything You Want

Sziasztok!

Wow. Nem gondoltam volna, hogy ma még be fogom tudni fejezni a történetet, de annyira örülök, hogy végül sikerült. Annyi dolgot mondanák, de inkább csak a végén fogom mondani, mert nem akarom semmit sem elárulni előre. Csak annyit mondok, hogy az elején a keringőt én az Anasztázia betétdalára írtam,  az Egyszer volt egy december angol verziójára, szóval azt ajánlom hozzá. A történetben nem az szólt alatta, de illik szerintem hozzá. Az egész többi részéhez a ficcnek a Vertical Horizon - Everything You Want című számát ajánlom, ugyanis az ihlette az egész történetet:)
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki az előző történetemnél vagy az ehhez tartozó részletnél kommentelt. Nagyon sokat jelentett nekem, és nagyon örülök, hogy tetszett nektek a történet. Ettől az ember csak gyorsabban akar írni, higgyetek nekem;)
Többet nem mondok, remélem tetszeni fog, jó szórakozást hozzá! :D

Everything You Want

 - Megkaphatom ezt a táncot? – hallottam egy ismerős, lágy hangot magam mögül, és azonnal kővé dermedtem. Mindenre számítottam, csak erre nem. És közben pedig egy részem reménykedett, hogy fel fog kérni. Hogy észrevesz, hogy felfigyel rám. Pedig az agyam tudta, hogy hatalmas butaság lenne bármibe is belekavarodni vele. Mégis, valahol a szívem legmélyén nem bántam volna.

De persze ezt elnyomtam magamba, és amikor lassan megfordultam, egy fél mosollyal rám néző Klausszal találtam magam szemben. Frakkban volt a legtöbb férfival ellentétben, akik öltönyt viseltek, de nem csak ezzel tűnt ki a tömegből. Legalábbis nekem nem. Csak nem voltam hajlandó bevallani magamnak.

Makacsul némán néztem farkasszemet vele, és eltökéltem magamba, hogy nem adom könnyen magam, és ha lehet, el is kerülöm a táncot. Klaus láthatóan nem így gondolta, mert fél perc hallgatás után gyengéden megfogta a kezem, és kérő tekintettel nézett rám.

 - Csak egy tánc, Caroline – mondta, még mindig a kezemet fogva. – Nem arra kérlek, hogy fogadj a bizalmadba, hanem engedd, hogy három percig vezesselek. Nem hiszem, hogy ez olyan hatalmas kérés lenne, igaz? – tette fel a kérdést, ami alól képtelenség volt kibújni. Igéző tekintetével mélyen a szemembe nézett, és rabul ejtette a tekintetemet.

- Nem – nyögtem ki végül, pont „jókor”, ugyanis a zene néhány másodpercre megállt, jelezve, hogy egy új következik, és Klaus a következő pillanatban már a parkett közepe felé vezetett.

Sikerült kiválasztania a táncparkett közepét, és amikor megállt, felém fordult, és egy határozott mozdulattal magához húzott. A következő pillanatban pedig már fel is csendült a zene, és elkezdtünk táncolni. Olyan összhangban mozogtunk, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna. Mintha nem ádáz ellenségek lennénk, ami – hogy őszinte legyek -, egyszer sem jutott eszembe az egész tánc alatt. Egész idő alatt képtelen voltam levenni a tekintetemet a gyönyörű, égszínkék szemeiről.

Nem törődtem azzal, hogy ki lát minket, és ki nem, pedig ha megtettem volna, valószínűleg nem táncoltam volna olyan nyugodtan a parketten. De az a három perc olyan volt, mintha egy teljesen másik világba kerültem volna, ahol csak Klaus és én léteztem.

Szinte észre sem vettem, olyan hamar letelt a három perc, és ahol a zene elhalkult, Klaus hátralépett tőlem egy lépést, és egy csókot lehelt a kézfejemre.

 - Köszönöm a táncot, Caroline – suttogta, majd egyik pillanatról a másikra eltűnt a tömegben, otthagyva engem a kavargó érzelmeimmel és az értetlenségemmel. Az agyam azonnal felpörgött, és kérdést kérdésre halmozott. Mi volt ez? Mit akart ezzel? Milyen előnye származik belőle? Csak kihasznál? Játszik velem?

A gondolataimat Elena szakította félbe, aki miután látta, hogy Klaus egyedül hagyott, rögtön odasietett hozzám.

 - Ez meg mi volt? – kérdezte számon kérő hangon, amint odaért mellém, amivel kizökkentett az álom világomból. Akkor döbbentem rá, hogy igazából miről gondolkoztam. Hogy Klaus akar-e tőlem valamit olyan értelemben, vagy nem! Ledöbbentem magamon, hogy hogy tudott egyáltalán ilyen az eszembe jutni, nem még komolyan is venni. De időm sem volt rendesen végiggondolni a dolgot, Elena nem hagyta. – Mégis miért táncoltál vele?

 - Klausról beszélünk, Elena – válaszoltam egy nagyot mondó pillantás kíséretében. – Akár hogy csűröd, csavarod, könnyedén, gondolkozás nélkül kitépheti a szívemet, ha éppen rossz kedve van. Szóval nem igazán utasíthattam vissza.

 - Ezt meg is értem. De Care, kívülről úgy tűnt, mintha élvezted volna. Sőt! Mintha teljesen bele lennél zúgva!

Meglepetten néztem rá. Erre nem tudtam mit mondani. Nem terveztem elmondani Elenának a tánc közbeni érzéseimet, de azt hittem, hogy az arcom nem árulta el, hogy mik azok. És ha Elena a távolból látta, az azt jelenti, hogy Klausnak is látnia kellett. Remek, most biztos magában röhög rajtam – futott végig az agyamon, de azonnal el is hessegettem, mert már ennek a gondolatnak is olyan beütése volt, mintha akarnék tőle valamit. És ez nem igaz! Egyáltalán nem!

 - Komolyan? Ez hülyeség! – nevettem fel kicsit ugyan késve, de Elena ebből szerencsére nem vett észre semmit. – Hidd el nekem, nem vagyok szerelmes Klausba!

 - Ennek örülök – mosolyodott el a lány, majd mindketten egyszerre nevettünk fel. Igen, neki nevetséges volt, hogy Klausba szerelmes lennék, nekem pedig egy kész rémálom.

 - Azt hiszem, szívok egy kis friss levegőt – mondtam, Elena bólintott, én pedig elindultam kifelé.

Ahogy kiértem, rögtön megcsapott a hidegebb, friss levegő, ami hatalmas megkönnyebbülést okozott. Addig meg sem álltam, amíg jó 10-15 méterre voltam az épülettől. Ott lehunytam a szemem, és többször is mélyen beszívtam a levegőt, és szabadjára engedtem a gondolataimat. Az agyam azonnal beindult, és újra meg újra átéltem azt a néhány percet a táncparkett közepén, Klaus karjaiban. Ahogy forogtunk, ahogy a legkisebb mozdulatból is tudtuk, hogy mit akar a másik – varázslatos volt.

És félelmetes is egyben. Mert akármilyen elbűvölő volt odabent, Klausról volt szó. Arról a Klausról, aki néhány hónapja még fel akart áldozni engem és Tylert, aki feláldozta Jennát, és majdnem megölte Elenát, aki szívtelen szörnyeteggé változtatta Stefant, Tylert pedig egy hibriddé.

És mégis… amint eszembe jutott az a néhány perc, ezek a sötét gondolatok róla azonnal eltűntek a fejemből, és csak az járt az eszembe, hogy képtelen voltam levenni róla a tekintetét, vagy hogy a lélegzetem is szinte elakadt, amikor megcsókolta a kézfejemet.

 - Meg fogsz fázni – zökkentett ki a gondolataimból egy ismeretlen hang magam mögül. Egy kb. velem egyidős, talán néhány évvel idősebb srác állt előttem, és ahogy végignéztem rajta, meg kellett állapítanom, hogy nagyon jól nézett ki rajta a szmoking, amit viselt. De azt is, hogy nem okoz rajtam olyan hatást, mint amilyennel Klaus volt rám.

 - Nincs olyan hideg, de azért köszönöm – mosolyodtam el halványan, és reméltem, hogy ennyivel megelégszik, és itt hagy a gondolataimmal, de nem volt szerencsém. Ugyanis a következő pillanatban már vette is le a szmokingját, és egy rövid kérdő pillantás után a vállamra terítette.

 - Mégsem hagyhatom, hogy egy ilyen csinos hölgy megfázzon – mondta, mire elmosolyodtam.

 - Köszönöm – suttogtam.

 - Semmiség – vonta meg a vállát, és rövid időre csönd telepedett közénk. Végül ő volt az, aki megtörte. – Szóval… láttalak Klausszal táncolni. Nem is tudtam, hogy ilyen jóba van az ellenségeivel – jegyezte meg mellékesen, én pedig döbbenten néztem rá.

 - Te … ismered Klaust? – nyögtem ki fél perc után, ő pedig felnevetett a reakciómon, majd egyszerűen bólintott. – Akkor te is… vámpír vagy? – kérdeztem, és nagyon rossz előérzetem támadt. Amikor válaszul ismét csak bólintott, néhány rövid pillanatra csak bámultam rá, majd felhorkantam, és a kezembe temetve az arcomat hangosan, keservesen felnevettem. – Hogy lehette ilyen hülye? – tettem fel a költői kérdést ránézve, amitől értetlenül meredt rám.

 - Miről beszélsz?

 - Vámpír vagy és ismered Klaust! – tártam szét a karom, mintha ezzel mindent megmagyaráznék, de amikor úgy tett, mintha nem értene semmit, dühösen kiabálva szegeztem neki rengeteg elméletemet. – Mit akar tőled, mit csinálj? Velem kapcsolatos, mi? Máskülönben nem lennél most itt. Szóval, mit kell tenned velem? Eltereled a figyelmemet, hogy közben bent valakit megöljenek? Vagy el kell csábítanod, hogy aztán hátba szúrjam a barátaimat? Vagy csak egyszerűen meg kell ölnöd? Melyik?

Rövid ideig döbbenten nézett rám, miközben én kapkodva vettem a levegőt, mivel az egészet egy levegővel hadartam el, majd hirtelen hangosan felnevetett. És csak nevetett, és nevetett, és nevetett.

 - Klaus mintha említette volna, hogy lobbanékony vagy – jegyezte meg még mindig mosolyogva, miközben nekem akaratlanul is dobban a szívem egy nagyot. A srác megrázta a fejét. – Nem azért vagyok itt, mert ő akarta – mondta, de nehezemre esett, hogy elhiggyem. – Sőt, ami azt illeti, ha megkért volna rá, valószínűleg éppen az ellenkezőjét csinálom, szóval… - megvonta a vállát. – Mostanában nem a legjobb a viszonyunk.

 - Akkor hogy lehet, hogy mégis tudod, hogy mit mondott rólam? – kérdeztem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fejemben sikító hangokat a ténytől, hogy Klaus beszélt rólam. A kérdésemre elégedetten elmosolyodott, majd egy pillanatra visszanézett a házra.

 - Azt hiszem, vissza kéne mennem. Már biztos keresnek – hagyta teljesen figyelmen kívül a kérdésemet. Hirtelen átvágta azt a néhány méter távolságot, ami közöttünk volt, és éppen úgy, mint ahogy néhány perce Klaus, ő is megfogta a kezemet, és lehajolva kézfejen csókolt. – Örülök annak, hogy megismerhettelek, Caroline – mondta csábos mosollyal, ahogy felemelkedett.

Egészen eddig fel sem tűnt, hogy úgy beszélt rólam, mintha már rég ismernénk egymást. Honnét tudta egyáltalán a nevemet? – futott át a kérdés az agyamon, de aztán azonnal meg is válaszoltam magamnak: ismeri Klaust. Ő biztos mindent elmondott a város lakóiról neki, amit csak tudott, és ezért tudta, hogy én ki vagyok.

Miközben ezt végiggondoltam, ő már el is indult a ház felé, akkor jöttem rá, hogy a szmokingja még mindig a vállamon volt.

 - Hé! – kiáltottam utána, és odafutottam hozzá, közben levéve a vállamról a ruhát. Mire odaértem hozzá, már a kezembe volt, és úgy nyújtottam felé.

 - Tartsd csak meg, még mindig hideg van itt kint – rázta meg a fejét. – Majd valamikor visszaadod. Csak ígérd meg, hogy nem maradsz itt kint sokáig – kérte oldalra döntve a fejét.

 - Rendben – egyeztem bele, a srác pedig már indult is el újra a ház felé.

 - Hé! – kiabáltam utána újra, mire hallottam egy nagyobb sóhajt, és csak utána fordult meg. – Honnét tudjam, kinek kell visszajuttatnom, ha még a nevedet sem tudom? – szegeztem neki a kérdést, amire felnevetett.

 - Majd megoldjuk valahogy – kacsintott rám, és a következő pillanatban eltűnt a sötétségben, én pedig ott maradtam egyedül.

…

A bál utáni néhány nap azt hittem, nyugodtan fog telni. Nem volt igazam, legalábbis csak részben. Semmi halálos nem történt, de olyan dolgokat tudtam meg, amik teljesen felforgatták a véleményemet az egész Első családról.

A bál utáni első tanítási nap kész rémálomként kezdődött. Elaludtam, elégettem a kezemet a forró vízzel, és majdnem elütöttem egy nyulat úton az iskola felé. Ezután azt hinné az ember, hogy egy több évtizede álló épületben biztonságban van. Hát, nem így volt.

A szekrényemnél álltam, éppen az első órámra vettem elő a biosz könyvemet, de a gondolataim teljesen máshol kalandoztak. Még mindig azon az estén járt az eszem, és vagy újra meg újra átélte azt a néhány percet, amíg táncolhattam Klausszal, vagy pedig azon a rejtélyes idegenen törtem a fejem, és próbáltam megfejteni, hogy pontosan mit is akarhatott.

 - Lám, lám, lám – hallottam hirtelen a semmiből egy igen ismerős férfihangot, amitől ijedtemben kiejtettem az összes könyvemet és füzetemet a kezemből, és az egész a padlón landolt.

 - Remek – motyogtam magamnak, és lehajoltam, hogy összeszedjem őket. Ő is ugyanezt tette. – Legközelebb próbálj meg nem halálra ijeszteni, ha megkérhetlek – kértem csípősen, miközben összeszedtem a könyveimet, és ahogy a srác meg odanyújtotta a füzeteimet, és én végre felnéztem rá, egy pillanatra meglepetten bámultam rá. – Te? – tört ki belőlem. – Már megint? – kérdeztem, miközben mindketten felálltunk. Ugyanaz a srác volt, akivel a bálon is találkoztam. A titokzatos idegen. – Szokásod mások háta mögé sompolyogni?

 - Úú, látom ballábbal kelt fel valaki – vigyorgott rám gúnyosan, én pedig erősen becsaptam a szekrényem ajtaját. – Azt hiszem, sokszor fogunk találkozni még, mivel úgy tűnik, egy suliba járunk - nézett körbe a folyosón, ami tele volt tanulókkal.

 - Ennek örülnöm kéne? – kérdeztem vissza gúnyosan. Az aznapi reggelem után nem voltam vevő a játékaira, pedig nyilvánvaló volt, hogy éppen akkor is azt űzte.

 - Tudod, mi a legjobb az egészben? – kérdezte letörölhetetlen vigyorral az arcán, és hirtelen olyan közel hajolt a fülemhez, hogy éreztem a leheletét a nyakamon. Szinte azonnal kővé dermedtem, és még levegőt venni sem mertem. – Könnyedén vissza tudod adni a szmokingomat – suttogta a fülembe, és már a hangjából láttam az elégedett mosolyt, ami az arcára valószínűleg megjelent, de reagálni sem volt időm, ugyanis ahogy jött, hirtelen, úgy el is tűnt, és egy külső szemlélő számára valószínűleg tiszta hülyének nézhettem ki, ahogy ott állok, kőszoborrá fagyva a suli folyosójának a közepén.

…

Nem kellett sokat várnom, hogy újra összefussak a sráccal. Alig fél óra múlva, amikor a biosz már rég elkezdődött, valaki kopogtatott az ajtón, és ő lépett be az ajtón. Egészen addig unottan rajzolgattam a füzetem szélére, de amint megláttam, meglepetten kaptam fel a fejemet.

 - Elnézést, a titkárságon azt mondták, itt találom a biológia órát – mondta a tanárnak, aki örömmel csapta össze a kezedet.

  - Biztos te vagy az új tanulónk – mondta, és miután átvette a neki nyújtott papírokat, egy pillanatra ránézett. – Kol Mikaelson, igaz? – nézett fel rá, én pedig a döbbenettől kővé dermedtem. Mikaelson. Nem telt bele egy pillanatba sem, hogy rájöjjek, hogy kiről van szó. Klaus egyik testvére. Az idegesítő, folyton felbukkanó, idegesítő srác Klaus testvére volt. Ezért tudta, hogy mit mondott rólam Klaus. És éppen ezért nem volt vele valami jó viszonyban mostanában – mivel Klaus leszúrta. De emellett könnyedén meg is ölhetett volna. Vagy megigézhetett volna. Végül is, ki tudja? Lehet,hogy meg is tette…

 - Úgy tűnik, Caroline mellett még éppen van egy üres hely, ott helyett foglalhatsz – szakított ki a gondolataimból a tanár hangja, és már csak arra lettem figyelmes, hogy Kol a padom felé közeledik, majd könnyedén ledobta magát a székre.

 - Helló ismét – hajolt közel hozzám, engem pedig kirázott a hideg, de csak bólintottam válaszul, és meredten néztem a tanárra. Nem akartam hozzászólni, nem akartam neki válaszolni, mert nem akartam az egész osztály tudtára adni, hogy mi is folyik a városban.

Szóval kínkeservek között ültem végig az órát, és megpróbáltam úgy tenni, mintha figyelnék is akár egyetlen szóra, amit a tanár mondott. A csengő egy kész mentsvár volt a végén, amitől egyszerre megkönnyebbültem és megrémültem is. Egyrészt végre vége volt az órának, másrészről viszont éppen egy Elsővel készültem beszélni.

 - Beszélhetünk? – fordultam végre Kol felé, aki éppen állt fel, de a kérdésem hallatán visszahuppant a székre, és kaján vigyorral a képén fordult hozzám.

 - Szóval most már beszélünk? – kérdezte a kezeit összefűzve, felvont szemöldökkel. Egyértelműen látszott rajta, hogy élvezte a helyzetet. Körbenéztem a teremben, és amikor láttam, hogy már csak a tanár van bent, az is éppen az ajtó felé haladt, dühösen fordultam hozzá.

 - Mikaelson vagy. Egy Első! Mi a fenéért felejtetted el ezt elmondani? – fogtam kicsit vissza a hangom, nehogy a kifelé menő tanár bármit is meghalljon belőle. Kol már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor meghallottam az ajtóból visszaszóló tanár hangját.

 - Ó, és Caroline! – szólt oda nekem, amire felkaptam a fejem. – Mivel ezentúl nem vagyunk páratlanul, nincs rá szükség, hogy Nikkivel és Paige-dzsel hárman csináljátok a projekt munkát. Biztos vagyok benne, hogy Kol boldogan lesz a partnered.

 - De tanár úr! Mi már… - kezdtem volna ellenkezni, de a tanár feltartotta a kezét.

 - Nincs semmi de. Így döntöttem, és kész. Sziasztok – mondta határozottam, majd kiment a teremből, én néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak. Nem kezdődött jól a napom. Nagyon nem.

 - Remek – motyogtam magamnak dühösen.

 - Nem is örülsz annak, hogy partnerek leszünk? – kérdezte gúnyosan.

 - Dehogynem. Röpdösök az örömtől – vágtam rá durván, és a könyvemet meg a füzetemet magamhoz kapva felpattantam, és az ajtó felé siettem. Kol követett. – Még egy Első körülöttem. Remek. Egyszerűen remek. Másra már nem is volt szükségem.

 - Az a másik személy nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarna, sőt! – jegyezte meg, amire megtorpantam, és szikrázó szemekkel néztem rá. Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mennyi igazság volt a szavaiban. (És pedig sok volt.) Nem voltam jó kedvemben, és szörnyen irritált már a srác.

 - Mit mondtál?

 - Csak megjegyeztem, hogy kívülről úgy tűnt, eléggé évezed annak a másik Elsőnek a figyelmét – állta a tekintetemet Kol, és miután vagy fél percig egymás szemébe néztünk, felnevetve váltott témát. – Szóval, milyen projektről is van szó?

…

 - Mégis miért csinálom én ezt? – kérdeztem meg magamtól aznap már sokadszor, ahogy ott álltam az Elsők háza előtt. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ott voltam, arra készülve, hogy bekopogok a házba, hogy egy projektmunkát csináljak Kollal. Egy Elsővel. Klaus testvérével. Nem vagyok normális, hogy besétálok az oroszlány barlangjába – gondoltam magamba, majd egy mély sóhaj után bekopogtam az ajtón.

Ez a helyzet egyértelműen jobb volt, mint Kol első ötlete, ugyanis először ő akart hozzánk átjönni. Rögtön rávágtam a nemet. Nem engedhetem, hogy még egy Első ki-be járhasson a házamban kedve szerint. Klaus is éppen eléggé idegesítő volt az ajándékaival. Bár… talán nem. De ezt nem voltam hajlandó beismerni magamnak.

 - Hát itt vagy – nyitott ajtót vigyorogva Kol, majd félreállt, ezzel jelezve, hogy menjek be.

Habár voltam már a házban, mégis elcsodálkoztam a méretein, és a gyönyörűségén a háznak, amikor beléptem. Kicsit máshogy nézett ki, mint a bálon – nem voltak díszek, itallal járkáló pincérek, tömeg; teljesen üres, csendes volt. Túlságosan is, amitől mintha valamiért, magam sem tudom, hogy miért, de csalódottságot éreztem.

 - Csak te vagy itthon? – kérdeztem visszanézve rá, amire hangosan felnevetett. Kérdőn fordultam felé. Mi volt olyan vicces ezen a kérdésen?

 - Talán arra számítottál, hogy találkozni fogsz valakivel? – válaszolt kérdésre kérdéssel. – Mert akkor ki kell ábrándítsalak. Egyedül vagyunk.

 - Remek – vágtam rá a szavaira, talán túl hamar is, ezzel is próbálva meggyőzni magamat a saját szavaimról. Mert az a csalódottság csak nem akart elmúlni. És nem értettem, hogy miért. Vagy inkább nem akartam érteni, hogy miért.

 - Akkor örülök – mosolyodott el kajánul, majd szó nélkül elindult felfelé a lépcsőn. Amikor már a felénél járt, és én még mindig egy helyben álltam a hall közepén, megtorpant, és lenézett rám. – Nem jössz?

…

Ezután a kapcsolatunk elég sokat változott. Ahhoz képest, amilyennek képzeltem Klaus és Rebekah után, Kol teljesen más volt. Igaz, hogy az elején legszívesebben messziről elkerültem volna, de ahogy egyre többet voltunk együtt (nem csak bioszon lettünk padtársak), és egyre többet beszélgettünk, kezdtem megismerni. És tetszett az, amit láttam.

Szinte mindenféléről beszélgettünk: zene, könyvek, természet, hobbik, mik változtak meg az elmúlt évszázadban. Ő mesélt nekem arról, hogy milyen volt az élet száz, kétszáz évvel ezelőtt, én pedig beavattam a 21. század rejtelmeibe.

Idővel nagyon jó barátok lettünk. Gyakran jártam át hozzá, és ő is többször jött hozzám. A többieknek persze nem tetszett ez a dolog, úgy vélték, hogy a tűzzel játszom. Hogy az egész csak egy nagy csapda, és Kol bármelyik pillanatban ellenem fordulhat. De nem érdekelt a véleményük. Meg sem próbálták megismerni Kolt (nem mintha az elején én is olyan lelkes lettem volna), hanem rögtön Klaushoz hasonlították. Ez idegesített a legjobban, de próbáltam olyan természetesen viselkedni, akárhányszor ez a téma felmerült, amennyire csak tudtam. A kérdés csak az volt, hogy mennyire sikerült.

…

 - Ezt nagyon nagy hülyeség – jelentette ki fejrázás keretében Kol, és hátradőlt a kanapén. – Csak így, egy ugrásra átváltozik vérfarkassá? Mekkora baromság ez? – nézett rám, mire elnevettem magamat. Jól emlékeztem rá, hogy Damon hogy reagált az Alkonyat olvasására, szóval már meg sem lepődtem, hogy amikor Kollal néztük a filmet, fel volt háborodva a mitológiája miatt. De még elviselte. Aztán, amikor az Újhold került terítékre, teljesen kiakadt.

Furcsa volt úja nézni a filmet. Legutoljára, amikor én láttam, még ember voltam, és most, vámpírként, hatalmas hülyeségnek tűnik. Abba pedig belegondolni, hogy a vérfarkasok bármikor, egy ugrással, minden fájdalom nélkül átváltozhatnak farkassá, egyszerűen elképzelhetetlen volt. Az volt az egész vérfarkas dologban a megnyugtató, hogy minden hónapban csak egyszer kellett aggódni miattuk. Ha a filmnek igaza lenne, szinte folyamatos félelemben élhetnénk. Szóval megértettem Kol kiakadását.

 - Nyugi, ez csak egy film. Kitaláció – mondtam neki.

 - És hülyeség – vágta rá azonnal, mire elmosolyodtam. – Komolyan, azt hittem, annál a szerelmes nyálözönnél rosszabbat nem tudsz mutatni. Tévedtem.

 - Szerelmes nyálözön? – kaptam meg a fejemet a szavaira. – A Notebook szerelmes nyálözön? A világ egyik legszebb romantikus filméről beszélsz, ugye tudod?

 - Igen, sajnos. Az emléke örök nyomot hagyott bennem – viccelődött, amitől felnevettem.

 - Megforgatod a kést a szívemben, Kol – nevettem, majd visszatértünk az Újhold szidására.

…

 - Kérlek! – ismételte meg sokadszorra Kol. – Miért nem?

 - Miért akarod annyira? – kérdeztem. Már vagy negyed órája arra próbált rávenni, hogy énekeljek. Fogalmam sincs, hogy honnét jött elő az ötlettel, de elhatározta magában, hogy énekelni fog hallani engem, és nagyon úgy tűnt, hogy nem tágít e mellől.

 - Tudom, hogy gyönyörű hangod van, és szeretném hallani. Ez olyan nagy probléma?

 - Kérlek, ne kényszeríts rá! Egyébként is, honnét tudod, hogy olyan jól tudok énekelni? – próbáltam kitérni a dolog előle, de Kol hajthatatlan volt.

 - Matt mondta – válaszolta, amire felszaladt a magasba a szemöldököm, neki pedig veszélyesnek ígérkező csillogást láttam a szemében. – Sőt, azt is elmesélte, amikor felszaladtál a Grillben a színpadra, és szerenádot adtál neki.

A kezembe temettem az arcom, és úgy nevettem.

 - Ne is emlékeztess rá – kértem a fejemet rázva. Utólag visszagondolva nagyon szánalmas és elkeseredett ötletnek tűnt. Igen, elérte a célját, mégis…

 - Olyan sok idegen elé kiálltál, nekem miért nem tudsz énekelni? – szegezte nekem a kérdést, és csapdába voltam esve. Ebből nem lehetett jól kijönni, azt tudtam, szóval megadóan sóhajtottam, és elkezdtem énekelni az első dalt, ami eszembe jutott.

Dancing bears

Painted wings

Things I almost remember,

And a song someone sings

Once upon a december

Fogalmam sincs, miért éppen ez a szám jutott először eszembe, amikor magát a filmet tanál 2-szer ha láttam, azt is kiskoromban. És miközben énekeltem, egész végig akaratlanul is Klaus járt az eszemben. És a keringőnk. Mintha újraéltem volna a pillanatokat. Ahogy egymás karjaiban táncoltunk, ahogy rám nézett, rám mosolygott, és még ennyi idő után is átfutott a bizsergés a gerincemen. Éppen ezért énekeltem el csak az első versszakát.

 - Boldog vagy? – tártam szét kérdőn a kezem, halvány mosollyal az arcomon.

 - Gyönyörű a hangod – jelentette ki, amitől végre rendesen elmosolyodtam.

…

Miközben ilyen jó volt a kapcsolatom Kollal, Klaust egyszerűen képtelen voltam megérteni. A bál után hetekig felém sem nézett, nem keresett, talán még került is, és az a néhány alkalommal, amikor véletlenül összefutottunk a házában, szinte teljesen levegőnek nézett.

Aztán, mint derült égből  a villámcsapás, hirtelen extra kedves lett velem. Felkeresett, beszélgetni próbált velem, és amikor náluk voltam, alig engedett máshoz szólni, nemhogy mással beszélgessek 2-3 percig. Bókolt, kedveskedett, és úgy csinált, mintha az eltelt néhány hét, amíg figyelmen kívül hagyott, meg sem történt volna.

Néhány hét után ismét változott. Ismét olyan volt, mint a bál után. Figyelmen kívül hagyott. Aztán megint nem. És ez így váltakozott, néhány hetes ciklusokban. Néha kedves volt velem, ajándékokkal halmozott el, mintha ki akarna engesztelni azért, mert több hétig rám sem nézett, és ilyenkor hihetetlenül boldog voltam. A szívem többszörös gyorsasággal kezdett el dobogni akárhányszor rám mosolygott, vagy elmondott egy bókot. A beszélgetéseink voltak a napom fénypontja. És mindig reménykedtem, hogy talán ezúttal más lesz. Hogy ezúttal nem fog megváltozni, nem fog újra figyelmen kívül hagyni. De minden egyes alkalommal megtörtént. És olyankor szinte olyan volt, mintha egy tőrt forgatott volna a szívemben. Szörnyen hiányzott, de elviseltem. Felvettem egy maszkot, és azt mutattam neki, hogy nem érdekel, és könnyedén megvagyok nélküle.

Egy jó darabig még magamat sem értettem, hogy miért érzek így. Tagadtam az érzéseimet, és még a gondolatát is kiűztem az agyamból, hogy többet érezhetek Klaus iránt, és habár Kol többször is utalást tett a dologra, én minden egyes alkalommal letagadtam. Mert nem akartam, hogy igaz legyen.

Aztán egy nap történt valami, ami teljesen megváltoztatott mindent.

…

Nevetve álltunk meg Kollal a házam ajtaja előtt. Azt a néhány utcát, ami a mozitól idáig vezet, végignevettük, és amikor végre megálltunk, akkor is alig tudtuk abbahagyni.

 - Régen éreztem magam ilyen jól – mondtam, és az arcomról lehetetlenség lett volna lemosni a mosolyt. – Olyan régen nem voltam moziba, hogy olyan érzés, mintha 5-6 éve lett volna.

 - Tudok jobbat mondani – vágta rá ő is mosolyogva. – Én még egyszer sem voltam.

 - És? Milyen volt? – kérdeztem az ajtónak dőlve. – Élvezted?

 - Igen – válaszolta bólintva, és mellém dőlt az ajtónak. – Mindent élvezek, amit veled csinálunk – jelentette ki, és hallottam a hangján, hogy komolyan gondolta. Hirtelen, mintha egy pillanat alatt változott volna meg a hangulat.

 - Komolyan mondod? – kérdeztem elfordítva az arcomat, és mélyen a szemébe néztem.

Vagy fél percig ott maradtunk, szótlanul egymás szemébe nézve, amikor Kol lassan előredőlt, és időm sem volt felfogni, mit akart csinálni, már az ajkai az enyémekhez nyomódtak. Annyira megdöbbentett a tette, hogy kővé dermedtem. Nem csókoltam vissza, nem löktem el magamtól – nem csináltam semmit, csak tűrtem, hogy csókoljon. Aztán amikor végre felocsúdtam a döbbenetből, elöntött a bűntudat, és már löktem volna el magamtól, de Kol megelőzött, és ő maga húzódott el.

 - Kol, én… - kezdtem el a mondatot, de magam sem tudtam, hogy mit is akartam igazából mondani, így miután megakadtam, egy borzalmasan kínos csönd következett. És csak nem akart véget érni. Kolon látszott, hogy nem akart semmit sem mondani, csak fájdalmasan nézett rám, szóval végül én voltam az, aki először megszólalt. – Nézd, én… Mi ketten… egyszerűen… Én csak… - dadogtam, és még mindig nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hogy ne bántsam meg. Jobban. Mivel hogy megbántottam azzal, hogy nem csókoltam vissza, az biztos volt. – Barátok vagyunk, Kol – sikerült végül összehoznom egy értelmes mondatot. – Nagyon jó barátok vagyunk, és ennek örülök. Nem… nem szeretném  ezt elrontani azzal, hogy megpróbáljunk egy olyan dolgot, amiből csak úgy kerülhetünk ki, hogy valamelyikünk megbántódjon.

 - És az én lennék, ugye? – tette fel a kérdést, amire értetlenül néztem rá, de nem volt időm sem megkérdezni, mire gondolt, ugyanis már folytatta is. – Megértem, oké? Másé a szíved. És ezt jól tudom. Csak azt reméltem, hogy talán… - egy pillanatra megállt, a hajába túrt, vett egy mély levegőt, és csak ezután folytatta. – Talán nekem is lehet a testvérem mellett egy kicsiny esélyem. És meg kellett próbálnom.

 - Egész idő alatt ezt akartad? – kérdeztem szinte automatikusan, és csak azután jöttem rá, hogy mit is mondott, miután igennel válaszolt. A testvére mellett nincsen esélye. A testvére. Klaus.

Erre a gondolatra hatalmasat dobbant a szívem, és hirtelen újra feltört a bűntudat. És ez volt az, amikor végre minden korábbi érzésemet megértettem. Vagy inkább képtelen voltam tovább titkolni. Kol csókjára volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem Klausba.

 - Nagyon… nagyon sajnálom, Kol – suttogtam még mindig a felismerés hatása alatt, de a srác csak megrázta a fejét, zsebre tette a kezét, és némán elsétált.

…

Több nap eltelt azóta a bizonyos csók óta, és ez alatt a pár nap alatt nem láttam egyszer sem Kolt. Nem találkoztunk, nem beszéltünk. Semmi. Mintha teljesen felszívódott volna, de meg tudtam érteni, hogy miért csinálta ezt. Az ő helyében lehet, hogy én is ezt csináltam volna. De azért az egyért zavart, mert meg akartam vele beszélni a dolgot. Tudtam, hogy megbántottam, de nem akartam elveszíteni a barátságát, és ezt el akartam mondani neki, tekintve arra, hogy azon az estén nem igazán volt rá lehetőségem.

Éppen a szobámba voltam, és zenét hallgattam, amikor ajtónyitódást és csukódást hallottam, és amikor nem szólalt meg anyu szokásos köszönése, biztosra tudtam, hogy nem ő az.

 - Kol, te vagy az? – kérdeztem az ajtó felé fordulva, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem, ugyanis nem Kolt pillantottam meg az ajtóban, hanem Klaust.

Nem csináltam mást, csak néztem rá, miközben éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, úgy dobogott. Ez volt az első alkalom, hogy úgy találkoztam vele, hogy szabadjára engedtem az érzéseimet iránta. És nagyon nem tetszett, ahogy kezdődött.

 - Mit… mit csinálsz itt? – nyögtem ki az alsó ajkamba harapva, és közben próbáltam valamit – bármit -, leolvasni az arcáról, de ez lehetetlen volt. Érzéstelen arccal nézett rám, és ez hihetetlenül fájt. Úgy tűnik, újra eljött az az időszak, amikor szinte levegőnek néz…

 - Azt hitted, Kol vagyok – mondta, de a hangjából lehetett hallani, hogy nem kérdésnek szánta. Kijelentés volt. – Úgy tűnik, végül mégis meghoztad a döntésedet – motyogta, inkább magának, mintsem nekem, de a tökéletes hallásomnak köszönhetően minden szavát hallottam.

Már éppen nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, hogy miről beszélt, hogy megmagyarázzam, miért hittem azt, hogy Kol jött, de egy pillanattal később már fölém magasodott az ágy előtt, megragadta az arcomat, és felhúzva magához megcsókolt.

Az első pillanati döbbenet után, amit a csók okozott, kalapáló szívveréssel csókoltam vissza. A kezemet a nyaka köré fűztem, miközben ő úgy húzott magához, mintha az élete függne tőle. A csók szenvedélyes volt, képtelen voltunk betelni egymással, mégis… volt benne valami furcsa. Klaus részéről olyan volt, mintha búcsúzott volna. Úgy húzott magához, úgy ölelt át, úgy csókolt, mintha tudná, hogy soha többé nem lesz rá esélye, hogy megtegye. Mintha az utolsó hajszálba kapaszkodna, ami pármelyik percben elszakadhat.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthatott a csók, azonban amikor végül szétváltunk, levegőért kapkodtunk mindketten. Felnéztem rá, belenéztem a mélykék szemébe, és elmosolyodtam. Azonban a következő pillanatban már csak az üres falat néztem, mert Klaus eltűnt. Az egyik pillanatban még ott állt előttem, a másikban pedig már hűlt helye volt csak. Én pedig döbbenten álltam ugyanazon a helyen még hosszú percekig, próbálva rájönni, hogy pontosan mi is történt.

…

Vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam az Elsők házának ajtaján. Másnap volt, és reménykedtem benne, hogy tudok beszélni Klausszal az előző napi történtekről. Emellett reméltem, hogy most az egyszer Kol nincs itthon. Nem akartam jobban megbántani annál, mint amennyire már megtettem, és tudtam, hogy ha itt van, akkor az fog történni.

Nem volt szerencsém. Már az ajtót is Kol nyitotta ki. Ahogy egymással szembe kerültünk, ismét előjött az a bizonyos kínos csend, én pedig erőltetetten elmosolyodtam.

 - Szia – köszöntem, és miután ő is visszaköszönt, egy nagy levegő után kiböktem, miért is voltam ott. – Igazából, Klaushoz jöttem. Meg tudod mondani, hogy itthon van-e?

 - Nincs.

 - Oké. És azt, hogy hol találom meg?

 - Nem.

Bólintottam egyet. Felfogtam az üzenetét. Nem voltam a kedvenc személyeinek a listáján, úgyhogy inkább elkerülve egy veszekedést sarkon fordultam, és elindultam vissza a kocsim felé.

 - Caroline! – szólt utánam Kol, amire megtorpantam, majd lassan visszafordultam. – Nem azért nem mondom el, mert nem akarom. Tényleg. Higgy nekem, ha tudnám hol van, elmondanám.

Volt valami a hangjában, amitől gombóc keletkezett a torkomban. Ahogy mondta, és ahogy rám nézet… Éreztem, hogy valami történt.

 - Ezt hogy érted? – kérdeztem.

 - Úgy, hogy senki sem tudja, hová ment - válaszolt, de hallani lehetett a hangján, hogy még van valami. - Ahogy azt sem, hogy mikor jön vissza. Ha egyáltalán vissza jön.

Nem akartam elhinni, amit mondott. Nem volt igaz. Nem lehetett igaz. Klaus nem mehetett el, az képtelenség. Mondott volna valamit róla tegnap este, elbúcsúzott volna. Hacsak nem…

 - Nem, ez nem lehet igaz – suttogtam, folyamatosan rázva a fejem. – Hazudsz. Csak azért csinálod, hogy fájdalmat okozz nekem, ahogy én is bántottalak téged – mondtam, és próbáltam vele saját magamat is meggyőzni. Mert Klaus nem mehetett el. Azt képtelen lettem volna elviselni.

De ahelyett, hogy Kol igazat adott volna nekem, felsóhajtott, majd belenyúlt a zsebébe, és kihúzott egy kis darab papírt. Odalépett elém, majd felém nyújtotta a lapot. Remegő kezekkel vettem el, és egy pillanatra behunytam a szemem, mielőtt megnéztem volna, hogy mi volt ráírva. Alig volt két sor az egész üzenet, de azonnal felismertem Klaus kézírását.

Remélem, tudod, hogy kit kaptál. Tedd boldoggá.

Először fel sem fogtam, hogy mi volt a lapon. Kit kapott meg Kol? Kit kell boldoggá tennie? Aztán hirtelen bevillantak Klaus előző esti szavai. „Azt hitted, Kol vagyok. Úgy tűnik, végül mégis meghoztad a döntésedet.” Hirtelen minden a helyére került. Megtudta valahonnét a Kol és köztem történt csókot, félreértette, és amikor Kolnak hittem, azt hitte, őt várom. És hogy őt választottam helyette. És ezért elment. Elment.

 - Elment? – kérdeztem remegő hangon, még mindig egy csöppnyi reménnyel, hátha félreértettem. Hátha másról szól a levél, valaki másról, és bármelyik pillanatban felbukkanhatna az ajtóban, rám mosolyodhatna, és minden rendben lenne. De nem ez történik, helyette Kol némán bólint, én pedig szinte hallom, ahogy a szívem ezer meg ezer darabokra tör. Képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet, és a következő pillanatban már zokogok. Éreztem, ahogy elgyengültek a lábaim, és ha Kol nem lépett volna oda hozzám, és ölelt át, valószínűleg néhány másodperc múlva össze is csuklott volna.

Csak zokogtam, és zokogtam. Képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy elment. Elhagyott. Hogy soha többé nem láthatom, soha többé nem beszélhetek vele, csókolhatom. És soha nem lesz esélyem arra, hogy elmondjam neki, hogy is érzek iránta.

 - Szeretem őt, Kol – mondtam végül ki az érzéseimet, és alig akartam elhinni, hogy megtettem, és hogy teljes szívemmel éreztem is. De az élet iróniája, hogy most, hogy végre képes voltam beismerni magamnak az érzéseimet, Klaus eltűnt. És úgy tűnt, örökre. Erre a gondolatra pedig csak még jobban megfájdult a szívem, és képtelen voltam mást csinálni, mint sírni.

  - Tudom, Caroline, tudom – simogatta a hátamat Kol, miközben próbált lenyugtatni. – Minden rendben lesz – ismételte újra meg újra a mondatot, én pedig egy idő után elkezdtem bólogatni rá, próbálva elhitetni magammal, hogy igaza van. Pedig legbelül tudtam, hogy nincs. Mert Klaus nélkül semmi sem lesz rendbe.

____________________

Oké, szóval, amiket mondani akartam:

1.) Direkt írtam ennyire sok Kol/Caroline jelenetet, és ilyen kevés "rendes" Klausszos jelenetet. Emellett ez még a 3x13-as rész után megfogant a fejembe, szóval Kol karaktere valamennyire más, mint a soriban.

2.) A vége kicsit hasonlít a lefordított Klaroline ficc végére, tudom, de egyszerűen nem volt más befejezés, amit el tudtam volna képzelni. Úgy értve, hogy amikor eszembe jutott az ötlet, már akkor azonnal tudtam, hogy ez lesz a vége. Hogy Caroline Kol karjaiban sír Klaus miatt. És Kol személyisége és Caroline iránti szerelme miatt mást nem tudtam elképzelni, csak hogy ezt mondja, miközben Caroline legbelül érzi, hogy azzal, hogy Klaus elment, egy darabját is magával vitte.
3.) Amit Caroline énekel, az az Anasztázia betétdala, az Egyszer volt egy december, csak angol szöveggel. És ezért jut róla rögtön eszébe Klaus

4.) Dóri, szépen beletrafáltál;)

Azt hiszem, ennyi volt, amit el akartam mondani. Remélem tetszett a történet. Lécci írjatok komit, hogy mit gondoltatok róla. Nagyon kíváncsi vagyok rá.:)