I didn't mean to fall in love, but I did it anyway

Sziasztok!

Ahogy ígértem, meghoztam a Klaroline oneshotot. Elég hosszúra sikerült, de nem volt olyan jelenet, amit ki lehetett volna hagyni. Így teljes a történet, és így vagyok (hellyel-közzel) elégedett vele. A korhatár 12-es karika.
Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek írjatok komit, hogy mit gondoltatok róla. Rengeteget jelentene nekem!:)

I didn't mean to fall in love, but I did it anyway

 - Mennem kell – mondtam, felültem az ágy szélére, és a ruháimat próbáltam összegyűjteni az ágy mellől, amikor férfikezek hidegét éreztem a hasamon, a következő pillanatban pedig már az ágyra visszarántottak és néhány tizedmásodperc múlva már a hátamon feküdtem, a kezemet a fejem mellé szorította egy gyönyörűen csillogó kék szemű, és kaján vigyorral hajolt felém.

 - Maradj – búgta a fülembe, majd belecsókolt a nyakamba, az érzéstől pedig önkéntelenül is felnyögtem. Rá kellett jönnöm, hogy mégsem lesz olyan egyszerű elmenni, mint ahogy először elképzeltem.

 - Tudod jól, hogy nem maradhatok – ellenkeztem, miközben ő még mindig a nyakamat csókolgatta, egyre lejjebb haladva. Ha így folytatja, képtelen leszek leállni – gondoltam magamban, tenni azonban nem tettem semmit. Túl jó érzés volt, és már jóval ezelőtt egyértelművé vált, hogy képtelen vagyok neki ellenállni.

A telefon volt az, ami megmentett. (Bár ki mit nevez megmentésnek.) Erősen lelöktem magamról, és újra felültem, a telefonom után nyúlva, közben pedig a másik kezemmel a takarót magam köré terítettem. Ahogy ránéztem a mobilom képernyőjére, az eddigi kedvem is elment a szórakozástól. Tyler volt az. Felnyögtem, majd megnyomtam a fogadás gombot és lassan a fülemhez emeltem a készüléket.

 - Tyler! Minden rendben? Valami baj van? – kérdeztem, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi másért keresne ilyen időpontban.

 - Hol vagy, Caroline? – vágott a közepébe dühös hangon, én pedig felsóhajtottam. Miért nem lepődtem meg a kérdésen?

 - Az erdőben – válaszoltam higgadtan, pedig legbelül forrt bennem a düh. Mégis milyen jogon kérte számon rajtam, hogy hol vagyok? Két indokom volt, hogy miért nem vágtam neki vissza csípősen. Az egyik, hogy nem értem volna el vele semmit. Attól még ugyanúgy haza kellene mennem és szembe kellene néznem vele, és már így is eleget veszekedtünk. A másik pedig, hogy annyira megszoktam már ezt a kérdést, hogy több előre kidolgozott stratégiám volt.

 - És mégis mit csinálsz ott? Megőrültél?                    

 - Vadászok.

 - Minek?

 - Nézd, Tyler – vettem egy mély levegőt -, elijeszted az összes nyulat három kilométeres körzetben. Nem beszélhetnénk ezt meg akkor, amikor már hazaértem?

 - Rendben. Itthon várlak. – És letette.

Fél percig még ott ültem néma csöndben, próbáltam felkészíteni magamat a veszekedésre, ami rám várt, majd végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel a dolog, az ágyra dobtam a telefonom és ismét a ruháim összeszedésére koncentráltam. Megvolt a pólóm, a melltartóm, a nadrágom, mindenem, kivéve egy ruhadarabot: a bugyimat. Nem is kellett gondolkoznom, hol lehet, azonnal felé fordultam, ő pedig már kaján vigyorral az arcán lengette az ujján a fekete csipkés bugyimat.

 - Kérem vissza – követeltem, de csak megrázta a fejét. – Add vissza! – mondtam erélyesebben, de még mindig csak rázta a fejét. Megforgattam a szemem, és a keze után kaptam, de a következő pillanatban már a falnak nyomva találtam magam.

 - Miért nem dobod ki? Sokkal egyszerűbb lenne az életed – mondta, én pedig vállat vontam.

 - Ez bonyolult.

 - Amikor itt vagy, nem tűnik annak – suttogta a fülembe, és óvatosan elkezdte harapdálni azt. Már majdnem be is adtam a derekamat, amikor rájöttem, mit próbál elérni. Erre felnevettem, és ellöktem magamtól, kikapva még előtte gyorsan a kezéből a bugyimat.

Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat, eközben neki is sikerült megtalálnia a nadrágját, és így amikor a táskámért nyúltam, már (csak) félmeztelenül lépett elém, karolta át a csípőmet és húzott magához.

 - Visszajössz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

 - Tudod, hogy igen – válaszoltam egy lágy csókot lehelve az ajkaira, majd egy félmosoly kíséretében kibontakoztam az öleléséből, és kifelé indultam, azonban még az ajtóban visszafordultam egy félmondatra. – Addig is… ne csinálj semmi hülyeséget, Nik.

…

A ház előtt néhány percig még a kocsiban ültem, bár teljesen fölösleges volt. A majdnem egy órás kocsiút alatt elég időm volt gondolkozni, és az alatt az idő alatt sem jutottam semmire, miért lett volna ez a további néhány perc a megoldás? Folyamatosan Nik szavai jártak a fejemben – éppen úgy, ahogy az összes találkozásunk után is.

„Miért nem dobod ki? Sokkal egyszerűbb lenne az életed.”

Igaza volt. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha nem lennék Tylerrel. Ha csak erről az oldalról nézném. De mellette ott voltak a barátaim, az ismerőseim, a családom, akik szinte elvárták, hogy Tylerrel éljem le az egész örökkévalóságot, habár ők nem láttak igazán bele az életünkbe. Előttük a tökéletes pár voltuk. Caroline és Tyler. Tyler és Caroline. Az a pár, aki teljes szívéből szereti egymást, és képes a legnagyobb nézeteltéréseket is nyugodtan elsimítani. Akik képtelenek néhány percnél tovább haragban lenni, és elválaszthatatlanok egymástól.

Az valóság persze távolról sem volt ilyen ragyogó. Már egy jó ideje állandóan veszekedtünk, amikor kettesben voltunk. Veszekedtünk azon, amin mások előtt nem lehetett, veszekedtünk azon, amin egyébként is szoktunk. Vagyis a legkisebb dolgokon is.

Mégis vele maradtam, közben viszont tudtam, hogy valamikor döntenem kell. Klaus nem bírná ki az örökkévalóságot másodhegedűsként, és egy idő után egyszerűen megölné Tylert – azonban ha elhagyom Tylert és nyilvánosan is Klaus mellé állok, mindenki mást fordítok magam ellen, ami könnyedén eredményezhet egy támadást. És nem biztos, hogy csak Klaus ellen.

Amikor idáig eljutottam, felsóhajtottam, és kikapcsoltam a biztonsági övet. Fölösleges volt agyalni ezen, úgyis mindig ide jutottam ki, akárhogy csűrtem-csavartam a dolgokat. És végül mindig annál a verziónál maradtam, ami a legkényelmesebb – elviselni Tylert, közben találkozni Nikkel.

Még el sem fordítottam a kulcsot a zárban, már hallottam, ahogy Tyler felpattant a kanapéról, ás mire benyitottam a házba, már az ajtótól két méterre várt, és komor arccal nézett rám.

 - Mi tartott ennyi ideig? – kérte számon a telefonhívás utáni eltelt hosszú időt.

 - Elijesztetted az összes nyulat – vontam meg a vállam, és mintha ezzel lezártuk volna a témát, szó nélkül elmentem mellette, és egyenesen a konyhába, ahol pedig a bárszekrény felé vettem az irányt. Elővettem a legerősebb whisky-t, és habár utáltam, kitöltöttem magamnak egy ujjnyit a pohárba, és egy húzásra felhajtottam.

 - Miért mész vadászni? Itthon áll a vér tasakokban. Embervér. Akkor meg mi értelme a nyulakkal bajlódni? – hallottam magam mögül Tyler komor hangját. Megforgattam a szemem, majd a poharat letéve felé fordultam.

 - A vadászat miatt. Az az érzés miatt, amit akkor érzel, amikor kiszemeled az áldozatod, aztán szépen lassan megközelíted. Az a boldog érzés miatt, ami akkor jár át, amikor sikeresen elkaptad a kiszemelt áldozatot. Nem a nyuszi vér miatt – magyaráztam, de az arckifejezését ítélve, nem igazán győzte meg a kis beszédem. – De tudom, hogy téged ez nem érdekel, úgyhogy … - vontam vállat.

Gyanakvóan nézett rám, és olyan közel lépett hozzám,hogy éreztem magamon a leheletét.

 - Ugye nem hazudnál nekem? – kérdezte fenyegetően összeszűkült szemmel.

 - Hát persze, hogy nem. Miért tenném? – kérdeztem vissza könnyedén, majd egyszerűen kikerültem és a lépcső felé vettem az irányt.

 - Most meg hová mész? – kiáltott utána, és az ajkamba kellett harapnom, nehogy hangosan felnyögjek.

 - A fürdőbe. Utána pedig lefekszem – feleltem, majd még a lépcső közepén megálltam, és visszafordultam hozzá, hogy megmagyarázzam. – Tudod, valami elijesztette a nyulakat, ezért újra fel kellett keresnem őket, ami nem tett túl jót az idegeimnek.

Tyler döbbenten nézett rám, amiben néhány pillanatig még gyönyörködtem, majd megfordultam, és egyenesen a fürdőbe mentem és erőteljesen becsuktam magam mögött az ajtót.

…

Már nem tudom, hányadik tequilánál tartottam, mégis rendeltem egy újabbat. A Grill bárpultjánál ültem órák óta, egyedül. Csak a csapos sráccal beszéltem, az is annyiból állt, amíg egy új adagot kértem. A srác nem kérdezett semmit, amiért hálás voltam. Akkor nem akartam mást, csak jó mélyre feledkezni az önsajnálatban. És nagyon jó úton is haladtam felé. Olyan jól, hogy már nem érdekelt semmi, ami körülöttem történt. Egyszerűen már csak részeg voltam. Legalábbis addig, amíg valaki le nem ült a mellettem ülő székre, és meg nem hallottam a hangját.

 - Nem lesz az egy kicsit sok mára? – szólalt meg Klaus, én pedig a kezemre döntve a fejemet, kábán néztem rá.

 - Azért jöttél, hogy megölj? – kérdeztem válasz helyett, és felé fordultam a széken. – Csak nyugodtan! – tártam szét a karom. – Ölj csak meg. Nem érdekel – mondtam, és miután a csapos srác újratöltötte a poharamat, egy húzásra eltűntettem az italt. Éreztem, ahogy a tequila égeti a torkomat, de aznap este már olyan sokat ittam, hogy már hozzászoktam.

 - Nem azért jöttem, hogy megöljelek – horkant fel, és odaintett a csaposnak. Az bólintott, és odalépett hozzánk. – Nekem egy whiskyt, a hölgynek pedig ne adj semmi alkohol tartalmút az este folyamán, akármennyire is könyörög – mondta, és ha nem lettem volna részeg, valószínűleg rájöttem volna, hogy megigézte a srácot.

 - De én inni akarok még! – nyögtem fel, és szúrós pillantást vetettem Klausra. – Gonosz vagy.

Klaus csak felnevetett, és belekortyolt az italába.

 - Többen is említették már – nézett rám a szeme sarkából, és vigyorra húzódott a szája.  – Kezdek hozzászokni a jelzőhöz.
És ez volt az utolsó mondat, amire emlékszem.

…

 - Miért én? – kérdezte Nik egyik alkalommal, ahogy a vállára hajtva a fejemet feküdtem mellette. Az egyik kezemmel átöleltem a derekát, ő pedig a vállamon rajzolt köröket az ujjával. A kérdésre kérdőn néztem rá, és összehúztam a szemem.

 - Ezt hogy érted?

 - Úgy értem, hogy Mystic Fallsban a pasik valószínűleg sorban állnának, ha megtudnák, hogy csalni akarod a pasidat. Miért pont én vagyok az, akivel meg is teszed? Végül is… az ellenség vagyok – húzódott széles vigyorra a szája az utolsó mondatnál.

 - Hát… - sóhajtottam fel, és felkönyököltem. – Tylerrel veszekedtünk, leittam magam a sáros földig, te pedig pont ott voltál – vontam meg könnyedén a vállamat. – De azt ne kérdezd, hogy hogyan kerültem az ágyadba, mert arra a részre már nem emlékszem – búgtam, és megcsókoltam. Amikor hosszú idő után kiváltunk a csókból, aprón megrázta a fejét.

 - Azt tudom, miért csináltad azt, amit azon az éjszakán – mondta. – Arra vagyok kíváncsi, hogy utána miért jöttél vissza.

 - Nem is tudom – válaszoltam lassan. Még sosem gondolkoztam el igazán a kérdésen, olyan … egyértelművé vált nagyon hamar a helyzet. De nem is akartam belegondolni akkoriban, egyszerűen csak sodródni akartam az árral, és kivárni, hogy mi lesz belőle. És ezt sosem bántam meg. Most azonban, ahogy elgondolkoztam dolgon, lassan megfogalmazódott bennem valami. – Tényleg tudni akarod? – döntöttem oldalra a fejem, és amikor válaszul csak bólintott, sóhajtottam egy nagyot. – Az éjszakára egyáltalán nem emlékeztem, és ahogy felébredtem, néhány pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt velem. Az utolsó emlékem az előző estéről annyi volt, hogy veled beszélgetek. Úgyhogy amikor megláttam, hogy idegen helyen vagyok, rögtön megijedtem, és nem kellett nagy ész ahhoz, hogy összerakjam, hogy előző este mi történt. Megijedtem. Nem tudtam, mit akarsz velem csinálni, de jó jelnek vettem, hogy nem voltál ott mellettem az ágyba. Aztán ahogy körbenéztem, ott, az éjjeliszekrényen – mutattam az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, amin most csak egy kislámpa, és a táskám volt -, megláttam egy tálcát. Reggeli volt rajta, egy térkép, rajta bejelölve a ház pontos helyét, egy tulipán, és a tulipán alatt egy levél. A levélben pedig az volt, hogy megnyugodhatok: nem fogsz bántani, hagysz elmenni, és az este történtekről soha nem fogsz senkinek sem beszélni. Ez… olyan kedvesség volt, amit már régen nem tapasztaltam férfitól.

 - Kedvesség? – vonta fel meglepve a szemöldökét. – Ha ezt előbb tudom, lehet, kedvesebb lettem volna hozzád már korábban is. Vagy várjunk csak… - nézett rám tettetett gondolkozással. – Mintha az is meglett volna – mondta hatalmas vigyorral az arcán, majd a következő pillanatban fölém tornyosult, és a két kezére támaszkodva nézett le rám, én pedig képtelen voltam nem elnevetni magam.

 - Azelőtt mindvégig azt hittem, hogy csak játszol velem – emeltem fel védekezőn a karom, ő pedig csak bólogatott a letörölhetetlen vigyorával az arcán, egyre közelebb hajolva hozzám. Amikor végre az ajkai az enyémhez értek, boldogan sóhajtottam bele a csókba, majd mélyítettem azt. Amikor végül kiváltunk a csókból, a fülemhez hajolt.

 - Csak megérte az a sok kedvesség, nem? – suttogta szívtipró hangon a fülembe.

 - Ami azt illeti, eredetileg még akkor sem terveztem, hogy visszamegyek – jegyeztem meg, mire a tekintetem újra találkozott a meglepett Klaus tekintetével.

 - Nem?

 - A-a – ráztam a fejem. – Elhatároztam, hogy kitörlöm még a tudatát is annak, hogy lefeküdtünk…

 - Arról a lefekvés dologról… - vágott közbe Klaus, de az ujjam az ajkára nyomtam.

 - Te kérdezted. Most hagyd, hogy befejezzem. Kérlek.

Klaus felemelte a kezét, ezzel jelezve, hogy én kértem, majd lefordult rólam, és a kezével magához húzott. Halványan elmosolyodtam, és ahogy felnéztem rá, a tekintetünk találkozott, odahajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam.

 - Szóval – folytattam -, elhatároztam, hogy még annak a tudatát is kitörlöm a fejemből, hogy lefeküdtünk, és még mielőtt elindultam volna innét, felhívtam Bonnie-t, és megkértem rá, hogy ha Tyler kérdezné, nála voltam. Nem mondtam neki semmit, de tudta, hogy valami komoly történhetett, ezért végül belement a dologba. Amikor hazaértem, megbeszéltük a dolgot Tylerrel, és úgy tűnt, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Legalábbis néhány napig úgy tűnt. Aztán szépen lassan újra kezdett visszaváltozni olyanná, amilyen az az este előtt volt. Először próbáltam figyelmen kívül hagyni, aztán néhány héttel később újra szörnyen összevesztünk. És ahogy arra gondoltam, hogy mit is akarok egy pasitól, rögtön te jutottál eszembe. Nem gondolkoztam, csak idejöttem. A többit pedig már tudod.

 - Vagyis megint visszatértünk a kedvességre, mi? – nevetett fel, és szorosan magához ölelt.

 - Igen, azt hiszem – nevettem én is vele. – Szóval, arról az első éjszakáról… - haraptam bele az ajkamba -, mit is akartál mondani?

 - Oh, igen – mondta, mintha teljesen kiment volna a fejéből, hogy akár csak felemlítette volna a témát. – Lehet, hogy a levél kicsit félreérthető volt, és az sem segített, hogy nem tisztáztam utána sem a dolgot, de… - itt elhallgatott egy pillanatra, de mielőtt kimondta volna, már tudtam, hogy mi lesz az. – Nem történt akkor semmi.

 - Hogy MI? – ültem fel inkább attól megdöbbenve, hogy ennyi ideig elhitette velem az ellenkezőjét, mint hogy nem történt semmi. Az a rész mindig is furcsa volt, ugyanis bármennyire is voltam részeg, az ilyenre emlékeztem volna. Ebben biztos vagyok. Vettem egy mély levegőt, és csak utána szólaltam meg. – Miért nem használtad ki a helyzetet? – kérdeztem nyugodtan, Klaus pedig megvonta a vállát.

 - Megbántad volna – válaszolta egyszerűen, és amikor látta, hogy ezzel nem elégítette ki a kíváncsiságomat, ő is felült. Úgy ült, hogy alig néhány centi választotta el az arcunkat egymástól, és egy kósza tincset a fülem mögé tűrt. – Tudtam, hogy ha emlékeznél rá, akkor megbánnád. És azt akartam, hogy ha megtörténik, akkor te is annyira akard, mint én – suttogta, nekem pedig lassan mosolyra húzódott a szám.

 - És? – kérdeztem, miközben az ölébe ültem. – Annyira akartam?

 - Igen, nagyon is – válaszolta, én pedig a karomat a nyaka köré fontam.

 - És most mi a helyzet? – hajoltam közel hozzá, de ahelyett, hogy megcsókoltam volna, az ajkaimat éppen hogy csak hozzá érintettem az övéhez, és már haladtam is lejjebb. Végig csókoltam az állát, majd a nyakán felfelé, a füle felé vettem az irány, és ahogy elértem, gyengéden beleharaptam, majd érzékien belesuttogtam. - Most is annyira akarom, mint te?

 - Nem is tudom – kezdte lassan, miközben a keze a hátamat simította végig, és a következő pillanatban már alatta találtam magam. A csípőjét nekem nyomta, miközben a két alkarjára támaszkodva nézett le rám. – Lehet, hogy egy kis meggyőzés szükséges lenne – mondta kaján mosollyal, én pedig lehúztam magamhoz, és a nyelvem hamarosan már az övével küzdött a dominanciáért.

…

 - Hogy merted? – fakadtam ki, amint megállt az autó motorja, és dühösen szálltam ki az, majd hatalmas erővel vágtam be a kocsi ajtaját. – Hogy voltál képes ilyet mondani? – kiáltottam rá, miközben Tyler értetlenül szállt ki a kocsiból, majd dühösen a házba mentem. Tyler szorosan a nyomomban volt, az orra előtt azonban azért sikerült bevágnom az ajtót.

 - Mégis mi a fene bajod van? – lépett be Tyler is a házba, és sütött róla, hogy már ő sem volt nyugodt.

 - Amit a vacsora alatt mondtál, az a bajom! – vágtam rá. Néhány pillanatig még értelmetlenül mered rám, majd amikor végre rájött, hogy miről is beszélek, már nyitotta volna ki a száját, hogy rákérdezzen, de megelőztem. – Igen, pontosan arról. Hogy voltál képes rá?

 - De hát…

 - De hát mi? – vágtam közbe, mert már nagyon idegesített az, amit csinált. Hogy ő volt mindig az, aki a nagy döntéseket hozta ebben a kapcsolatban. Azon az estén szakadt el nálam a cérna. - Egy szóval sem beszéltünk sosem babáról! Nem is lehet gyerekem, az isten szerelmére! Most meg hirtelen azzal állsz elő a barátainknak, hogy örökbefogadáson gondolkozunk? Milyen jogon mondtad ezt?

 - Gondoltam, mindketten ugyanazt akarjuk – tárta szét a karját, ami azt mutatta, mintha teljesen egyértelmű lenne ez a dolog.

 - Egy fél szóval sem beszéltünk gyerekekről, pont azért, mert nem lehet. Mert én vámpír vagyok, te pedig hibrid. Azt hittem, ennyi eszed azért van – tettem hozzá még motyogva az utolsó mondatot, és elindultam felfelé a lépcsőn, hogy valamennyire lenyugodjak, azonban szerencsétlenségemre Tyler is meghallotta, amit mondtam.

 - Lehet, hogy azt hittem, azért nem beszélünk róla, mert még túl korainak gondolod – mondta hideg, színtelen hangon, én pedig megtorpantam a lépcső közepén. Vettem egy mély levegőt, majd lassan megfordultam.

 - Tegyük fel, hogy örökbe fogadunk egy gyereket. Hogy magyarázod meg neki, hogy a szülei nem öregednek? Mit fogsz neki mondani, miért kell minden 4-5. évben elköltöznünk egyik helyről a másikra? Mit fogsz csinálni, amikor lépen lassan megöregszik, majd aztán meghal? Vagy hogy ezt megakadályozd, ha eléri a mi korunkat, vámpírrá változtatod? Csak hogy ne kelljen egy örökkévalóságig szenvedned a hiányától? Ha gyereket akarsz, rossz lóra tettél – vontam meg a vállam, majd felmentem, és lerogytam az ágyunkra.

Néhány perc múlva Tyler is feltűnt, és leült mellém. Éreztem rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a helyzettől, és nem tudja, hogy mit csináljon. Végül inkább csak megszólalt.

 - Lehetne gyerekünk. Elmagyarázzuk neki a dolgokat, és amikor eljön az ideje, ő döntheti el, hogy mit akar kezdeni az életével.

 - Ugyan már, Tyler, ne álltasd magam. Te sem tudnád elviselni, ha nem úgy döntene, ahogy szeretnéd. Mellesleg – néztem végül rá -, nézz csak ránk. Már azon is veszekszünk, hogy legyen-e gyerekünk, vagy ne. Milyen élete lenne annak a szerencsétlen gyereknek, akit megkapnánk, ha ezt csináljuk folyamatosan? Hiszen nincs olyan nap, amikor ne veszekednénk.

 - Ha nem lennél ennyire rigolyás, nem lenne semmi baj – jelentette ki Tyler, nem pedig még a szám is tátva maradt.

 - Ho…hogy mondtad? – kérdeztem vissza dadogva, mert biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam. Hogy csak félrehallottam, és Tyler nem engem hibáztat a katasztrofális kapcsolatunk miatt.

 - Jól hallottad – vont vállat, majd teljesen közömbösen felállt, zsebre dugta a kezét, és kisétált a szobából. Egy jó percbe telt, mire megdolgoztam magamban az információt, majd dühösen felpattantam, és utána mentem.

A nappaliban találtam meg, éppen a tv-n váltogatta a csatornákat, valószínűleg valami sport után keresve.

 - Tyler Lockwood, ne merészeld az egészet rám kenni! Nem én vagyok az, aki törlőrongyként kezeli a másikat! – förmedtem rá, mire dühösen kinyomta a tv-t, felpattant a kanapéról, közbe pedig ledobta maga mellé az irányítót.

 - Viszont az sem segít sokat, hogy sosem vagy itt! – vágott vissza.

 - Nem gondolkoztál még el azon, hogy miért? – kérdeztem. – Pont azért, ahogy bánsz velem. Képtelen vagyok elviselni azt! Az megváltoztatott, hogy hibrid lettél, és azóta szépen lassan visszaváltoztál a régi énedre. Azt pedig képtelen vagyok elviselni!

 - Akkor minek vagy még mindig velem? – tárta szét a karját. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy vége. Hogy nem fogok kettős életet élni tovább, hogy nem viselem el, hogy belém rúgjanak, akármikor csak akarnak.

 - Tudod, mit? Én magam sem tudom – jelentettem ki, majd választ sem várva sarkon fordultam. A folyosón magamhoz vettem a táskámat, de amint megfogtam a kilincset, Tyler hangját hallottam magam mögül.

 - Hová mész? – kérdezte a más ismert, számon kérő hangján.

 - El – vágtam rá, kitártam az ajtót, és a becsukásával már nem is törődve kimentem a házból, a táskámba kutatva a kocsi kulcsért.

 - Hová mész? – hallottam ismét magam mögül Tyler hangját.

 - Semmi közöd hozzá! – pördültem meg dühösen. – De ha annyira tudni akarod, még én sem tudom. Lehet, hogy elmegyek a Grillbe, leiszom magam a sáros földig, és ráugrok az első pasira, akit meglátok. De az is lehet, hogy kihagyom az ivást, és rögtön a pasi-dologra térek rá.

 - Próbáld csak meg! Esküszöm… - fenyegetőzött szikrázó szemekkel.

 - Mit fogsz csinálni? – vágtam közbe. – Elhagysz? Csak nyugodtan! Megütsz? Visszaütök. Nem tudsz olyat csinálni, amit ne adnék vissza ugyanúgy, ha nem jobban. Nem tudsz megfenyegetni semmivel!

Ezzel a végszóval hátat fordítottam neki, és figyelmen kívül hagyva a további kiabálást, beszálltam a kocsiba és olyan erősen tapostam rá a gázra, amilyen erősen csak tudtam.

…

Arra ébredtem, hogy valaki gyengéden simogatja a karomat, és ki sem kellett nyitnom a szemem, úgy is érzékeltem, hogy hétágra süt a Nap. Lassan átfordultam a másik oldalamra, és ahogy álmosan kinyitottam a szememet, nyújtóztam egy nagyot. Az első dolog, amit megláttam, az Klaus arca volt, amint rám mosolygott.

 - Jó reggelt! – köszönt, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám, és visszamotyogtam valami „Reggelt” féleséget. A tekintetem akaratlanul is végigsiklott rajta, és meglepetten láttam, hogy az ölében egy tálca van, azon pedig két tál hagymás tojás.

 - Reggeli? – néztem rá felvont szemöldökkel, és én is elmosolyodtam. Ülő helyzetbe tornásztam magam, odahajoltam Nikhez, és egy gyengéd csókot adtam neki. – Olyan aranyos vagy, köszönöm.

 - Semmiség – vont vállat Klaus, és lerakta elém a tálcát, aztán az ágy végébe, és az egyik tálat és egy villát magához véve velem szembe leült. – Nem gyakran vagy itt reggel, szóval gondoltam használjuk ki az alkalmat, és reggelizzünk meg együtt.

Még mindig mosoly volt az arcán, én mégis hallottam a hangján a keserűséget, és azonnal lehervadt az arcomról a mosoly. Látszott rajta, hogy ugyan nem mondja ki, belül felemészti a helyzet. Vettem egy mély levegőt, és már nyitottam is a számat, hogy mondjak valamit, de csak megrázta a fejét, és még mindig mosolyogva megelőzött.

 - Ne mondj semmit. Megértem – mondta, és mintha egyik pillanatról a másikra visszatért volna belé az élet, a szeme újra az örömtől csillogott, hogy ott vagyok, és még a keserűségnek a híre is eltűnt róla. – Szóval, most éppen ki falaz nekünk a tudta nélkül?

 - Senki – jelentettem ki, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, amit éppen csináltunk, a helyzetről már nem is beszélve.

 - Hogyhogy? – kérdezte felvont szemöldökkel.

 - Mert nem kértem rá meg senkit – mosolyodtam el, mire hangosan felkacagott. Jó érzés volt újra felszabadultnak látnom, és alig vártam már a boldogságot, ami az arcára lesz írva, amikor elmondom neki az előző esti döntésemet.

 - Mi történt?

 - Veszekedtünk. Én pedig úgy döntöttem, hogy ez volt az utolsó – válaszoltam, és láttam, ahogy végigfutnak az arcán az érzelmei. Mindent le lehetett az arcáról olvasni abban a pillanatban, pedig ez általában nem volt rá jellemző. Olyan volt, mint egy kőszikla. Most viszont látszott rajta a remény, az elképesztő öröm, de az is, hogy mindeközben nem akarta beleélni magát, nehogy a következő mondatommal összetörjem ezt a reményt. Elmosolyodtam. – A panzióban vacsoráztunk Elenával és Damonnel, és azt mondta nekik, hogy gondolkozunk az örökbefogadáson – mondta, mire kitágult a szeme a döbbenettől, de mielőtt még rákérdezett volna, hogy igaz-e, gyorsan folytattam. – Amikor hazaértünk, hatalmas veszekedés lett belőle, amiből odáig jutottunk, hogy kijelentette, hogy csak az én hibám az, hogy a kapcsolatunk olyan, amilyen. Itt döntöttem el, hogy vége. Úgyhogy eljöttem.

 - Vagyis akkor most…

 - Igen, azt jelenti – szélesedett ki a mosolyom, és Nik arcára is kiült a hatalmas mosoly. – Amint befejeztük a reggelit, felöltözök, visszamegyek, közlöm vele, hogy vége, összepakolok, és elmegyek onnét. Bár azt még nem tudom, hogy hová is fogok menni – mondtam incselkedve, mire a tálcával és a rajta lévő kajával nem törődve megragadta a két combomat, és az ölébe rántott. Az arca alig néhány milliméterre volt tőle, és még a lélegzetem is elállt. – Vagy mégis? – leheltem az ajkába, de válasz helyett csak szenvedélyesen megcsókolt.

A nyakába csimpaszkodtam, és úgy húztam magamhoz, mintha az életem függött volna tőle, közben pedig a lábamat a dereka köré fűztem. Többé nem volt semmi gát kettőnk között, és ezt mindketten éreztük. Az egyik kezével lelökte a még csodával határos módon ép reggelit a földre, és már döntött is le az ágyra. Úgy csókoltuk egymást, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy együtt lehetünk, pedig éppen hogy ez volt csak a kezdet. Amikor – magam sem tudom, milyen hosszú idő után -, elváltunk egymástól, felnyögtem, és húztam volna vissza magamhoz, de nem hagyta magát.

 - Szeretlek – suttogta, és egy pillanatra döbbenten néztem rá. Nem, nem azért, mert nem tudtam. Tudtam az érzéseiről, ahogy ő is az enyémekről, csak éppen a szituáció miatt szavak nélküli megállapodás volt köztünk, hogy ilyenről nem beszélünk.

Éppen ezért ért meglepetésként, amikor most kimondta, de egy pillanat után elmosolyodtam, magamhoz húztam, lágyan megcsókoltam, és azután szólaltam csak meg, hogy újra a szemébe néztem.

 - Én is szeretlek.

És ezután egy darabig nem beszéltünk többet.

…

Vettem egy mély levegőt, majd bedugtam a kulcsot a zárba, és kinyitottam az ajtót. Reménykedtem benne, hogy Tylert nem fogom otthon találni, de persze legbelül tudtam, hogy erre semmi esélyem. Főleg úgy, hogy egész éjjelre eltűntem minden szó nélkül.

Szóval meg sem lepődtem, hogy amint beléptem az ajtón, az első zaj, amit meghallottam, az a kanapé ropogása, ahogy Tyler felkelt róla, a következő pillanatban pedig már meg is jelent az előszobában. Komor, dühös arccal nézett rám.

 - Hol voltál?

 - Ó, kerestél a Grillben? – néztem rá tündéri szemekkel, és halál nyugalommal. – Bocsi, kihagytam az ivást, és rögtön mentem a pasi dologra.

Fél pillanat alatt reagált, és a következő másodpercben már dühösen a falnak nyomott, és kevesebb, mint fél méterről meredt rám vörös szemekkel.

 - Ne viccelődj velem – sziszegte a fogai között.

 - Higgy nekem, – mondtam szépen nyugodtan, majd hirtelen erősen felrántottam a tértemet, ezzel tökéletes rúgást véghez véve, aminek köszönhetően összegörnyedt a fájdalomtól -, nem viccelek – fejeztem be a mondatot, majd szépen nyugodtan felsétáltam a lépcsőn, elővettem a két nagy, utazó bőröndömet, és elkezdtem pakolni.

Az első már majdnem tele volt, amikor meghallottam a lépteket a lépcsőn. Teljesen figyelmen kívül hagytam, csak pakoltam tovább, közben pedig hallottam, ahogy megállt az ajtóban.

 - Mit csinálsz?

 - Minek látszik? – néztem hátra a vállam felett, és kivettem egy újabb adag ruhát a szekrényemből, majd a bőrönd tetejére dobtam, és behúztam a cipzárját.

 - Szóval tényleg lefeküdtél valakivel?

 - Igen.

 - Ki volt az?

A hangja nyugodt volt, de a pengeélt könnyedén ki lehetett hallani belőle. Felnevettem. Komolyan azt gondolta, hogy azok után, ami történt, bármit is mondok neki? Főleg, hogy azzal nem menne semmire. Ugyanis még csak bántani sem tudná Niket, nem hogy megölni. Pedig nyilvánvalóan az volt a szándéka.

 - Nem fogom megmondani, ki volt az – ráztam meg a fejem, és ahogy egy újabb adag ruhát tettem bele most már a második bőröndömbe, magamban átkozódtam a ruhám mennyisége miatt. Máskor jól jött, de abban a pillanatban csak minél hamarabb ki akartam kerülni abból a házból.

 - Úgyis meg fogom tudni – jelentette ki Tyler magabiztosan, mire felhorkantam.

 - És mégis hogyan?

 - Mondjuk kezdem a Grillben. Csak látta ott valaki, ahogy elmész egy pasival.

 - Csak nyugodtan, senkit sem fogsz találni, ugyanis – fordultam felé -, ahogy már mondtam, nem voltam ott tegnap este.

 - Tényleg azt hiszed, hogy ezt elhiszem?

Nem válaszoltam rögtön a kérdésére, először befejeztem a ruháim pakolását, és csak akkor szólaltam végül meg, amikor két kezemben volt már mindkét lezárt bőrönd.

 - Én csak azt mondom, hogy talán oka van annak, hogy ilyen nyugodt vagyok a nyilvánvalóan gyilkos szándékaid miatt – válaszoltam, mire leolvadt a magabiztosság az arcáról. – Szóval el kéne gondolkoznod azon, hogy miért? És majd amikor eljut az agyadig, hogy nem kellett elmennem a Grillbe egyéjszakás kalandot keresni, talán arra is rájössz, hogy miért.

 - Mit akar ez jelenteni? – szólt utánam, mielőtt még kiléptem volna a szobából.

 - Tudod, mi a vicces az egészben? – fordultam vissza, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdését. – Azt akarod tudni, hogy kivel feküdtem le tegnap. A nevét akarod tudni, hogy aztán megkereshesd és megölhesd. Közben pedig éppen kisétálok az életedből, és még annyira sem tartasz, hogy megkérj arra, hogy ne menjek el.

 - Én… - kezdett volna bele a magyarázkodásba Tyler, de megráztam a fejem, jelezve, hogy nem vagyok rá kíváncsi.

 - Hagyd. Nem is akarom, hogy kimond. Már nem – mondtam, majd minden további szó nélkül kisétáltam a házból, és többé vissza se néztem.

…

 - Hogy mit csináltál? – kérdezett vissza döbbenten Elena több hosszúra nyúló, zavaróan néma perc után.

 - Hát, Klaus meg…

 - Először is jól értettem – vágott közbe Elena keményen, amitől még a mellette álló Damon is egy pillanatra furcsán nézett rá. – Csak reméltem, nagyon reméltem, hogy valamit félreértettem, és nem azt mondtad, hogy a legnagyobb ellenségünkkel felszel össze.

 - Nézd, Elena, meg tudom magya…

 - Szerinted ezt meg lehet magyarázni? – szakított félbe ismét a barátnőm, és a szemei szikrákat szórtak. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom megértetni vele a helyzetet, de azt reméltem, hogy legalább megvédeni meg tudom magamat. Ehelyett, még szóhoz sem engedett jutni. Remek. – Komolyan azt hiszed, hogy létezik olyan erős ok a világon, ami megértetné, hogy miért feküdtél össze pont vele? Azzal, aki mindenkinek megkeserítette az életét? Sőt, még mindig megkeseríti! – kiabált, én pedig beleharaptam az ajkam belő részébe, nehogy keményen visszaszóljak neki.

 - Megőrültél, Caroline? – szállt be a kioktatásba Damon is. - Mégis mi járt a fejedben?

 - Nem tudom, egyszerűen csak… megtörtént, oké? Nem így terveztem én sem, ezt elhitetitek.

 - De megakadályozhattad volna – mondta olyan hangon Elena, mintha valami olyanról beszéltünk volna, mint például kivinni a szemetet. Könnyű, és könnyedén megakadályozható dolgokról. Pedig ez egyértelműen nem ebbe a kategóriába volt sorolható. És pont ő mondta…

 - Mintha te sem lettél volna képes rá – dörmögtem az orrom alá, mire mindketten felkaptál a fejüket. Damon biztos, hogy hallotta, Elena viszont valószínűleg csak a motyogásomat hallotta, és feltételezte, hogy mit mondtam.

 - Mit mondtál? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

 - Csak annyit, hogy te sem voltál képes rá, hogy megakadályozd – mondtam már hangosan, tartva Elena szikrázó tekintetét.

 - Mire célzol?

 - Damonre.

A lány szemei kikerekedtek a döbbenettől, majd hamar dühvé változott ez a döbbenet.

 - Hogy… hogy mered Damont Klausszal összehasonlítani? – kelt ki teljesen magából. – Semmi közük nincs egymáshoz, és teljesen más a két személy is. Damon velünk van, segít nekünk, segít neked, Klaus pedig nem csinál semmi mást, csak öldösi az embereket, és azon töri a fejét, hogyan szúrhatna ki velünk.

 - Ez nem igaz – mondtam normális hangon, és látszott Elenán, hogy a nyugalmam az, ami a leginkább dühítette. – Sosem csinált semmi rosszat ok nélkül, és ha belegondolsz ebbe, rá kell jönnöd, hogy igazam van. Emellett... mikor is láttad vagy hallottad, hogy valami rosszat tett volna? – Elena rögtön nyitotta a száját, hogy rávágjon a kérdésre valami nem olyan távoli időpontot, de amikor nem jutott semmi sem eszébe, elgondolkozott. És nem tudott válaszolni. – Pontosan. Már nagyon régóta nem csinált semmit. Még csak nem is láttátok errefelé. És ez nem azt jelenti, hogy máshol intézi a dolgait. Higgy nekem, megváltozott.

 - Ez nem számít – suttogta egy hosszú csend után, és felnézett rám.

 - Elena…

 - Ne, Caroline – vágott közbe Elena fel emelve a kezét, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, és csak egy szót mondott, amikor újra kinyitotta a szemét. – Ne!

Éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe, és nem akartam elhinni, ami történik. Elena volt az, akiben legjobban bíztam, hogy megértené. Végül is, ő is pont olyan helyzetben volt Damonnel, mint én Klausszal. El sem tudtam képzelni, hogy akkor ezek után Bonnie-val, vagy akár anyámmal mi lesz a helyzet.

 - Azt hiszem, most menned kellene – mondta határozottan Damon, Elena pedig meg sem várva, hogy elmenjek, elfordult, és elment a panzió lépcsői felé. Damon is indult volna utána, de miközben letöröltem az első könnycseppet, ami legördült az arcomról, utána szóltam.

 - Damon, várj! – Megtorpant, majd felvont szemöldökkel felém fordult. – Te mit gondolsz?

Egy pillanatra elnézett Elena után, majd nagyot sóhajtott, és visszafordult felém.

 - Nézd, Caroline, nem tetszik. Nagyon nem tetszik, de ha igazán belegondolok, nem lepett meg annyira a dolog, mint Elenát, vagy bárki mást meg fog lepni – mondta, és már kérdeztem volna rá, hogy mégis miről beszélt, de folytatta. – Sikerül mindig kifognod a bajos pasikat. Először, és alig hiszem el, hogy ezt mondom, ott voltam én. Szörnyen bántam veled. Aztán Matt, aki amikor megtudta, hogy mi vagy, meg akart ölni; aztán Tyler, aki Klaus pincsikutyájává változott. Most pedig Klaus…

 - Ő más! – Csak ennyit voltam képes mondani.

 - Ha jól tudom, Tylernél is ezt mondtad. Mi a különbség? – kérdezte, majd szó nélkül megfordult és Elena után ment.

Én még hosszú percekig néztem utána, majd vámpírsebességgel száguldottam ki a házból, el onnét messze. Nem gondolkoztam, csak mentem arra, amerre az ösztöneim vittem, és amikor megálltam, az erdő szélén találtam magam. Vettem néhány mély levegőt, majd végre teljesen utat engedve a könnyeimnek az egyik fának dőltem, és csak sírtam és sírtam és sírtam.

…

A Bonnie-val való beszélgetés sem ment jól, sőt! Ő még sokkal elutasítóbban fogadta a történteket, mint Elena, és amikor megtudta, hogy többször is ő falazott nekünk, elszaladt nála a húr, és legalább negyed órán keresztül csak kiabált. Képtelenség volt közbeszólni. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy mit tett volna Klausszal, ha ő is ott van, ahogy akarta, mivel az Elenával való beszélgetés után órákra eltűntem (nyulakra vadásztam), és amikor végre előkerültem, és ott voltam a karjaiban, újra kitört belőlem a sírás. Ezután viszont összeszedtem magam, és eldöntöttem, hogy többet nem fogok sírni, és így is lett. Néhány pillanat ugyan nehéz volt, de képes voltam eltűrni Bonnie ócsárlását és üvöltözését anélkül, hogy összetörtem volna.

Anya először nem akarta elhinni. Azt hitte, hogy csak viccelek vele, és hogy bármelyik pillanatban előnevethetem magamat, de végül csak elhitte – és megdöbbent. De ő fogadta talán a legjobban. Amikor felocsúdott a sokkból, elkezdett kérdezgetni – hogyan történt a dolog, mióta folyik ez, mi van Tylerrel, mit jelent ez a kettőnk kapcsolatára nézve, stb. Aztán miután vagy egy órán át beszélgettünk, kijelentette, hogy nem a legboldogabb a kapcsolat miatt, de ha én őt elfogadom, akkor ő is megpróbálja.

Matt próbált lebeszélni a kapcsolatról, habár már megtörtént. Próbált rávenni arra, hogy menjek vissza Tylerhez, mert nem lehet olyan rossz a kapcsolat, amilyennek képzeltem, ha eddig vele maradtam. Biztos volt benne, hogy ha voltak is problémáink, még ezek után is képesek lennénk túlélni. Hosszú időbe, és több vitába is beletelt, mire Matt tényleg megértette, hogy mi volt Tyler és én köztem, és így kicsit nyíltabb lett a Klausszal való kapcsolatunkra. Nem tetszett neki, ez tény, de nem is utált meg és vágott ki teljesen az életéből, aminek örültem.

Apa teljesen elvágta magát tőlem. Eddig sem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, de amikor elmondtam neki telefonon, hogy mi történt, minden szó nélkül letette, és azóta sem érem el. Egyszer még elvezettem hozzá is, de nem volt hajlandó kinyitni az ajtót – pedig otthon volt, halottam.

Tyler is idővel megtudta – terjednek a pletykák. És kifejezetten nem örült neki. Először azt hittem, hogy engem fog megkeresni, de egyik nap, amikor hazaértem, Nik azzal fogadott, hogy találkozott Tylerrel, aki megfenyegette, hogy tönkreteszi az életét, és mindenkit elvesz tőle, akit csak szeret. Ha nem éppen Klausnak mondta volna, még komolyan is vettem volna, de így… Klaus pedig csak kinevette. Igen, lehet, hogy ártani tudna neki, de Klaus tízezerszeresen adná vissza, és amikor szenvedett már eleget, egyszerűen megölné. Ebben biztos voltam, annak ellenére, hogy most már nem csinált ilyet.

Stefan érdekes volt. Mivel még mindig nem érez semmit, amikor megtudta, nem is igazán érdekelte. Damontől tudta meg, és utána nem tudta megállni, hogy ne hívjon fel. Elnevetgélt a telefonba, mondott néhány nagyon rossz viccet, aztán meg figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert bármi megtörténhet. Szóval nem igazán tudtam hová tenni, olyan volt, mintha az érző, és az érzéstelen oldala váltakozott volna benne. De annak örültem, hogy legalább nem akadt ki.

Szóval voltak olyanok, akik elfogadták a helyzetet, és voltak olyanok, akik képtelen voltak megbarátkozni vele. Én pedig csak annyit tudtam tenni, hogy reménykedek, hogy akik elsőre nem tudták befogadni ezt a hírt, idővel megbékélnek Klausszal, és elfogadják a választásomat.

Mindebből a vitából persze semmi nem került ki a városba, és Mystic Falls lakói csak annyit tudtak, hogy egy gazdag, idősebb üzletemberrel élek, aki már korábban is nagy pénzösszegeket adományozott a városnak, és többen is reménykedtek, hogy a kapcsolatunk miatt ezek a pénzösszegek nem fognak elmaradozni.

…

Persze, mindez nem maradhatott így örökké. Elena és Bonnie több hónap után sem voltak hajlandóak szóba állni velem, és egy idő után beletörődtem. Ott volt nekem Nik, anyu, ha pedig egy barátra volt szükségem, Matt. Emellett a legváratlanabb pillanatokban Stefan is fel szokott bukkanni, és vele is jókat szoktam beszélgetni. De veszélyes volt. Egyre telt az idő, és én még mindig 17 évesnek néztem ki – amiről tudtam, hogy hamarosan fel fog tűnni a városbelieknek is.

Tudtam, hogy nem maradhatok örökké Mystic Fallsban, de amikor végül 7 hónappal a bomba robbanása után meghoztam a döntést, szörnyen nehezen sikerült. Nem akartam elhagyni a várost, anyut, Mattet, és bármennyire haragudtak rám, Elenát és Bonnie-t sem.

De meg kellett tenni. A búcsúzás szörnyű volt, de az, hogy Elenától és Bonnie-tól nem tudtam elbúcsúzni, még rosszabb. Mindenkinek azt mondtam, hogy nem zavar, és számítottam is rá, de titkon nagyon reméltem, hogy végül mégis felbukkannak, és bárhogy is volt, legalább elbúcsúznak. Nem tették.

…

Rengeteg helyen jártunk. Először Amerikában jártunk mindenfelé – New York, Washington, Atlanta, Chicago, Los Angeles, New Orleans, Boston, Las Vegas, Houston Seattle. És ez csak néhány a sok közül. Mindenhol eltöltöttünk néhány hetet, megnéztük a helyi látványosságokat, szórakoztunk. És mivel Klaus legtöbb testvére szétszórva telepedett le Amerikába, őket is meglátogattuk.

Rebekah Chicagoban telepedett le. Talán a vele való találkozástól féltem a legjobban, ugyanis köztudott tény, hogy nem volt jónak nevezhető a viszonyunk, de örültem, hogy ennek már vége. Nagyon kedves volt, gyakran cukkolta Nikket, és olyan érzés volt az a pár hét, mintha újra lett volna egy legjobb barátnőm. Mielőtt elmentünk, napokig próbált kisebb-nagyobb célzásokkal rávenni minket, hogy maradjunk, sikertelenül.

Következőként Finnhez mentünk. Finn… érdekes személyiség. Első ránézésre, ha elmegy mellettem az utcán biztos, hogy pszichopatának nézném, pedig közben egy nagyon kedves személy, kicsit furcsa kinézettel. Amikor megérkeztünk hozzá Houstonba, egy szál semmibe nyitott ajtót három bikinis lánnyal a medencéjében, és hamar össze is veszett Klausszal. Aztán az egyik percben még veszekedtek, a másikban pedig már hirtelen nevetve ölelték meg egymást. És ez így ment egész idő alatt, amíg ott voltunk.

Esther bizalmatlan volt velem szemben, amikor megérkeztünk hozzá Washingtonba. Valószínűleg attól félt, hogy egyszer csak majd hirtelen rájövök, hogy nem szeretem Klaust, és összetöröm a szívét. Aztán amikor már pár napja ott voltunk, és látta, hogy nem megyek sehová, már jobban nyitott felém, bár még így is megkaptam a „ha megbántod a fiamat, megtalállak és megöllek” beszélgetést, amikor Nik éppen nem volt ott.

Elijah volt az utolsó, akihez mentünk. Legalábbis az államokban. Ő Seattle-be lakott, és az egész idő alatt igazi úriemberként viselkedett. Jó volt látni, hogy Klausszal sikerült elásniuk a csatabárdok, és az alatt a néhány hét alatt, amíg ott voltunk, igazi testvérekként viselkedtek.

Kol volt az, aki Európába költözött ki, Veronába, úgyhogy utána Olaszországba mentünk Klausszal. Először az egész országba néztük meg a látnivalókat – Róma, Firenze, Milánó, Rimini, Nápoly, Róma, Padova, Torino, Bolonya. Egyszerűen beleszerettem ebbe az országba. Akárhová mentünk, a történelem ott feküdt a lábunk előtt, és ez teljesen elvarázsolt. Az utolsó megállónk volt Verona, ahol talán a leghosszabb ideig maradtunk. Kol kicsit magának való volt, távolságtartó, nem beszélt sokat, viszont nagyon vendégszerető volt, és a visszahúzódó személyisége ellenére rövid idő alatt közel kerültünk egymáshoz.

…

Veronában voltunk, amikor egy váratlan látogatónk jött.

Éppen a konyhában, a pult fölé hajolva lapoztam egy szakácskönyvet, és amikor végre megtaláltam a keresett receptet, egy kis papír fecnivel megjelöltem az oldalt, majd elkezdtem előpakolni a hozzávalókat. Éppen a húshoz vettem elő a tepsit, amikor valaki hirtelen hátulról átkarolta a derekamat, és a nyakamba csókolt. Halkan felsóhajtottam, és szélesre húzódott a mosolyom.

 - Mire készülsz? – suttogta Nik a fülembe.

 - Főzök – jelentettem ki, mire Klaus mögöttem belenevetett a vállamba. – Oké, főzni próbálok – helyesbítettem, Klaus pedig maga felé fordított, és egy tincset a fülem mögé tűrt.

 - És miért is próbálkozol a lehetetlennel? – kérdezte kaján vigyorral az arcán, én pedig gyengéden belebokszoltam a vállába, megforgattam a szememet és visszafordultam a pulthoz.

 - Kol olyan… kedves, hogy eltűr minket, hogy gondoltam meglepem valami kajával, amire visszaér – válaszoltam, majd a vállam fölött hátranézve szólaltam meg. – Hol van egyébként is? Minden nap ilyenkor eltűnik órákra, aztán amikor felbukkan, úgy csinál, mintha csak a szomszédba ment volna.

 - Biztos a nőügyeit intézi – állt mögém, újra átkarolta a derekamat, és elkezdte csókolgatni a nyakamat.

 - A nőügyeit? Többes számban? – kérdeztem az ajkamba harapva.

 - Nekem sosem főztél még semmit – búgta a fülembe figyelmen kívül hagyva a kérdésemet, amitől bizsergés futott végig a hátamon.

 - Ez nem igaz. Neked nem tetszett.

 - Arra a valamire gondolsz, amiről még azt sem lehetett eldönteni, hogy mi is az, nem hogy ehető-e?

Halkan felnevettem.

 - Azért olyan rossz nem volt.

Hirtelen maga felé fordított, és a pultnak nyomott. Az arca alig néhány milliméternyire volt az enyémtől, és rabul ejtette a tekintetemet.

 - Akarsz fogadni? – kérdezte kihívóan, és már hajolt előre, hogy azt a néhány milliméternyi távolságot áthidalja az ajkaink között, amikor megszólalt a csengő. Felnyögtem a tökéletes időzítés miatt, és kisebb harc után kiszabadítottam magamat Klaus karjai közül, és az ajtóhoz léptem.

Ahogy kinyitottam az ajtót, döbbenten néztem az előttem álló személyre. Elena volt az.

 - Ki az? – kiabálta ki a konyhából Klaus, de mi csak némán néztünk egymásra. – Care, ki az? – szólt ki újra Klaus, és amikor erre sem jött válasz, hallottam, ahogy elindult kifelé.

 - Nem azt mondtad, hogy … hogy segítened kell… Kolnak valamiben? – fordultam felé, ahol kilépett a konyhából. Először értetlenül nézett rám, aztán amikor megpillantotta Elenát az ajtóban, rögtön bólintott, és egy halvány, bíztató mosoly kíséretében lelépett.

 - Szia! – köszöntünk egymásnak szinte egyszerre, amikor már csak ketten voltunk, amitől halványan mindketten elmosolyodtunk, ami oldotta valamennyire a hangulatot.

 - Gyere be – léptem el az ajtó elől.

Elena óvatosan tett befelé néhány lépést, majd közvetlenül előttem megállt. Néhány pillanatra farkasszemet néztünk, aztán hirtelen szorosan megölelt. Először alig akartam elhinni, de ahogy tudatosult bennem, hogy mi is történt, boldogan öleltem vissza.

 - Annyira hiányoztál, Caroline – mondta, ahogy kibontakoztunk az ölelésből.

 - Te is nekem.

 - Sajnálom azokat, amiket mondtam. Nem fogtam fel, hogy milyen fontos is ez neked. Nem értettem, hogy tudtál olyan valakibe beleszeretni, mint Klaus. Őszintén szólva, azt hittem, hogy csak megidézett – hadarta Elena. – De aztán nem sokkal azután, hogy elmentél, Damonnel beszéltünk, és segített megérteni téged. Meg tudsz bocsátani azokért, amiket mondtam? – kérdezte már könnyes szemekkel.

 - Igen, persze – bólintottam, és újra egymás nyakába borultunk. Ahogy kibontakoztunk az ölelésből, akkor vettem észre a kezén a csillogást.

 - Na nee – döbbentem le, és a keze után kaptam. – Ez az, amire gondolok? – kapkodtam a gyűrű és Elena arca között.

 - Hát… igen – túrt bele a hajába és a mosolyt le sem lehetett törölni az arcáról. – Részben ez is az oka annak, hogy itt vagyok. Szeretnénk Damonnel meghívni az esküvőre, de a … kapcsolatunkra nézve nem akartam egy egyszerű meghívót küldeni. Szóval… - vette elő a táskáját és belenyúlva abba előhúzott egy kis lapocskát, és nekem nyújtotta - … a meghívó.

 - Köszönöm – mondtam, és ahogy ránéztem a lapra, az első, amit kiszúrtam, hogy a név helyén nem csak Caroline állt, hanem Caroline&Klaus. – Ez most komoly? – néztem fel rá.

 - Igen. Ha már őt választottad, had ismerjük meg mi is – vont vállat. – Most pedig: tudni akarom, hogy mi történt veled azóta, hogy elmentél.

…

 - Biztos vagy benne, hogy nem lesz semmi baj? – tette fel ugyanazt a kérdést aznap már sokadszorra Nik, miközben a tükörben éppen a csokornyakkendőjét tette fel.

 - Nyugodj már meg – szóltam ki a fürdő nyitott ajtaján, majd letettem a szempillaspirált a tükör alatti pultra. – Egy esküvőnek álcázott csapda? Hatalmas gyémántgyűrűvel, templommal, meg 200 vendéggel? Ez még Damonnek is drága, nem is beszélve arról, hogyan reagált volna Elena, amikor elmondják neki a tervet.

 - Ki tudja – mondta, és ahogy kiléptem a fürdőből, a vigyorával találtam szembe magam.

 - Hidd el, amikor azt mondom, hogy egyik lány sem szeretne ál esküvőt – jelentettem ki. – De ha nem hiszel nekem, kérdezd csak meg a húgodat. Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanezt fogja mondani.

 - És mi van veled? – lépett hozzám közel, lágyan átkarolva a derekamat, én pedig a kezemet a mellkasára tettem. – Te örülnél egy ál esküvőnek. – Válaszul csak megráztam a fejem. – És egy igazinak.

Erre a kérdésre felfutott a szemöldököm.

 - Te most éppen… megkéred a kezem? – nyögtem ki a döbbenttől.

 - Nem – válaszolta könnyedén Klaus, és az ujjával megcirógatta az arcomat. – De szeretném, hogy fel legyél rá készülve, mert egyszer, a jövőben meg fogom kérni. És nem fogok elfogadni nemleges választ – mondta nagyon komoly arccal, de én képtelen voltam nem mosolyogni.

 - Nem fogok – suttogtam, és boldogan csókoltam meg.

Megjegyzés: A történet a 3x13-as rész után lett befejezve, szóval az Elsők még ismeretlen tagjainak jellemzése nem feltétlenül igaz, csak én ebben a történetben ilyennek képzeltem el őket.