The Way I Loved YOU - XVIII. fejezet

Hali!:)

És hoztam az új fejezetet. Ez ismét a jelenben játszódik. Nincs benne nagyon sok Klaroline jelenet, ezért bocsi, viszont ahogy már korábban említettem, a következő rész újra múltas lesz, vagyis az szinte az egész Klaus/Caroline fejezet lesz, az utána levőben pedig szintén lesz:D Végül is, a vége felé közeledünk a történethez, csak kell lennie nekik közös jelenetünknek, nem?xD

Jó szórakozást a fejezethez, és ha egy komit írnátok, miután elolvastátok a fejezetet, azért nagyon hálás lennék:D

The Way I Loved YOU - XVIII. fejezet

Alig ha telt el fél perc azután, hogy Kol becsukta maga mögött az ajtót, hallottam, hogy Katie szobájának ajtaja nyílik, a léptei pedig azt mutatták, hogy a konyhába ment. Hallottam, ahogy kinyitja az egyik szekrényt (elég nyikorgó hangot adtak), de nem igazán tudott érdekelni, helyette inkább megkerestem a távirányítót, majd bekapcsoltam a TV-t. Valami olyan műsort akartam keresni, ami vagy elég érdekes ahhoz, hogy lekösse a figyelmemet, és egyszerűen kikapcsoljon az agyam egy darabig, vagy pedig elég unalmas ahhoz, hogy elaludjak rajta. Bármelyik megtette volna, már csak találnom kellett egyet. Azonban ez nem tűnt olyan könnyű feladatnak, mint amilyennek először gondoltam.

Javában váltogattam a csatornákat – minden csatornánk éppen hogy néhány másodpercet időztem csak, szóval ha akartam volna, se tudtam volna értelmes műsort találni -, amikor Katie könnyedény mellém huppan a kanapén, majd ugyanazzal a lendülettel letett két röviditalos poharat és azt a vodkás üveget, amiből korábban én magam is ittam, a kanapé előtti kisasztalra.

 - Gondoltam, erre szükséged lehet – mondta kimondottan kedves hangon, és töltött mindkét pohárba az italból. Ahogy felém nyújtotta a poharat, kicsit szkeptikusan néztem rá, nem értettem, hirtelen miért lett ilyen normális –barátságos-, de nem kellett sokáig könyörögni, hogy vegyem el tőle a poharat, majd egy lendülettel fel is hajtottam az egészet. Az égető érzés ismét visszatért a torkomba, de amíg korábban azért kellett, hogy felkészüljek az előttem álló beszélgetésre, most inkább szerettem volna elfelejteni azt, amit történt. Legalább egy estére. Hogy kitisztítsam a fejem, és végre, hosszú idő után először, nem folyamatosan Nik és Kol, meg ez a lehetetlen szituáció járjon a fejembe. – Pokoli egy szakítás lehetett – jegyezte meg Katie felvont szemöldökkel, miután röviden kifújtam a bennem lévő levegőt, és leraktam a poharat az asztalra, majd ő is felhajtotta a saját adagját.

Egyikünk sem szólalt meg egy darabig, csak a TV alapzaját, és a csatornák váltakozó hangját lehetett hallani.

 - Kedves vagy – jelentettem ki hirtelen olyan hangon, mintha teljesen természetes dologról beszélnék. Nem kérdésnek szántam, nem is akartam igazán, hogy reagáljon, mondjon rá valamit, csak tettem egy megállapítást, majd előre dőltem, és töltöttem magamnak még egy pohárral az italból.

 - Nehéz olyan embert találni, akivel lehet jól inni – láttam a szemem sarkából, ahogy közben megvonta a vállát. Felhajtottam a vodkát, majd teljesen figyelmen kívül hagyva a (már sokkal erősebb) égető érzést a torkomban, hátra dőltem, és Katie-re néztem.

 - Akkor ha már puszi pajtások lettünk néhány órára, árulj el nekem valamit – mondtam, és úgy döntöttem, hogy a pokolra is, megkérdezem még egyszer. Ki tudja, talán végre szerencsém lesz, és nem őrül meg megint a kérdés hallatán, hanem válaszol. – Miért utálsz?

Katie értetlenül megrázta a fejét, mire megismételtem magam.

 - Miért utálsz? Mit tettem, ami miatt hirtelen 180°-os fordulat, és nem szólsz hozzám, csak ha beszólsz valamit?

Katie kérdőn nézett rám, és amikor látta, hogy komolyan gondolom a kérdést, hitetlenkedve megrázta a fejét.

 - Tényleg nem emlékszel semmire, vagy csak szeretet hülyének tettetni magadat?

 - Szerinted ennyiszer jártatnám azzal a szám, hogy megkérdezzem, ha igazából tudnám, hogy mi a bajod? – horkantam fel, és azonnal eldöntöttem, hogy ha az egész beszélgetés ugyanolyan sértegetésekből fog állni, akkor inkább még az elején otthagyom. Nagyon nem volt hangulatom egy újabb veszekedéshez.

Egy rövid ideig csendben ültünk egymás mellett, majd Katie felsóhajtott, és előre dőlt.

 - Emlékszel az utolsó bulira még azelőtt, hogy elkezdődött volna az egyetem?

 - Halványan – gondoltam vissza arra az estére, és még finoman fogalmaztam ezzel a szóval. Ha azt mondom, hogy az esti buli első egy órájára emlékszem tisztán, akkor még talán sokat is mondok. Rengeteget ittam, annyit, amennyit még azelőtt soha –majd meg is őrültem következő reggel a másnaposságtól. Azután az este után fogadtam meg, hogy soha többé nem iszok, és be is tartottam, egészen idáig. Ironikus, hogy mindkét alkalom ugyanahhoz a személyhez fűződik. – Mit csináltam?

 - Borzalmasan berúgtál, bár gondolom ez a rész megvan azért. Én pedig rátok nyitottam Jasonnel az egyik fürdőben, ahogy éppen szeditek le egymásról a ruhákat – mondta Katie, én pedig ha éppen ittam volna, biztos, hogy az összes vizet, ami a számban van, kiköptem volna. Hogy én és… Jason? Annyira emlékeztem, hogy összeakadtam egy sráccal, de arra már nem, hogy ki volt az (ez is mutatja, mennyire ki voltam ütve), arra meg végképp nem, hogy Katie ránk nyitott volna. Ha viszont tényleg ez történt… meg tudtam érteni, hogy ennyire dühös lett rám. – A pólód már a földön volt, és éppen próbáltad leszedni magamról a melltartót, Jason pedig már alsógatyában áll előtted.

 - Uram isten – nyögtem fel az arcomba temetve az arcomat.

 - Addig nem maradtam, hogy megtudjam, végül mi lett a … dolog vége köztetek, szóval arra nem tudok válaszolni, viszont borzalmasan megbántott.

 - Pont előtte mesélted, hogy tetszik neked – motyogtam inkább magamnak, mint neki, de valószínűleg ő is hallhatta. Az még oké, hogy berúgtam, de hogy sikerült pont Jason karjaiba táncolnom magam? Előtte néhány órával áradozott pont a srácról Katie, és amikor a bulin bemutatott neki, még gondoltam is rá, hogy aranyos pár lennének, erre iszok, és rávetem magam?! Hogy lehettem ilyen hülye? – Annyira sajnálom – néztem fel rá. – Valószínűleg ez már nem jelent semmit, de tényleg sajnálom. Ha magamnál lettem volna, sosem teszem meg. Miért nem mondtad el ezt már másnap?

 - Nem is tudom – vontam meg a vállát. – Először nagyon dühös voltam. Utáltam, hogy így hátba döftél, mégis valamennyire megkönnyebbültem, hogy legalább még idejekorán kiderül, hogy milyen szemét állat, és így nem megyek bele semmilyen hülyeségbe. Aztán reggel úgy tettél, mintha semmi sem történt volna, ami megint feldühített. Most már tudom, hogy nem emlékszel rá, de akkor elképzelni sem tudtam ezt a lehetőséget, és még akkor sem hittem volna neked, ha megesküdtél volna.

 - Valószínűleg én sem hittem volna magamnak – morogtam, és amikor láttam, hogy Katie halványan elmosolyodott, én is ugyanazt tettem. – Tudod, azóta az éjszaka óta nem ittam… mostanáig – jegyeztem meg a két pohárra nézve.

 - Hát, szenvedtél is utána rendesen – mondta, majd egymásra néztünk, és egyszerre elnevettük magunkat. Tűzszünet megkötve. – Ha már ennél a témánál vagyunk; miért ittál annyit? – kérdezte hirtelen.

 - Igazából – vettem egy mély levegőt -, próbáltam túl tenni magam… valakin – néztem a szobaajtóm felé, és a mögötte alvó Nikre gondoltam. Reggel vele is meg kell (ismét) birkóznom, és nemhogy azt nem tudtam, hogy mit akarok kettejüktől, de azt sem, hogy mit mondhatnék neki. Az mellett, hogy kerülje Kolt és az öklét egy darabig, persze. Aztán találkozott a tekintetem Katie felszökő szemöldökével, és a kérdő tekintetével, és már éppen vettem a levegőt, hogy mindent a lehető legrövidebben összefoglalva elmagyarázzak, amikor gyanakodva néztem rá egy pillanatra. – Mennyit hallottál? – kérdezte, ugyanis amennyire Katie-t ismertem, nagyon nem lett volna meglepő, ha hallgatózott volna. És nem is hazudtolta meg önmagát.

 - Mindent – mondta az ajkába harapva, amire én csak aprón megráztam a fejem.

 - Azon a srácon próbáltam túltenni magam, aki most éppen bent alszik a szobámban – böktem a fejemmel a szobaajtó felé.

 - Elég nagy bajban vagy.

 - Nekem mondod?

…

Nem törődve, hogy halkan próbáljam kinyitni az ajtót, lenyomtam a kilincset, kinyitottam a szoba ajtaját, amit azzal a lendülettel ki is tártam, és beléptem a szobámba. Szerencsémre mivel csak 2-3 pohár vodkát ittunk Katie-vel előző este, ezért nem volt semmilyen másnaposságom, azonban a kanapé elég kényelmetlen volt, főleg miután sikerült elaludnom a nyakamat, ezért a szobámat már nagyon szerettem volna visszakapni.

Az ajtón beszűrődő fényre Nik ugyan felmordult, de nem ébredt, csak akkor amikor széthúztam a sötétítő függönyöket, ezzel beengedve a napfényt. Nik hangosan felnyögött – vagy a napsütéstől, vagy pedig az ébredésnél beálló fejfájástól -, és a fejére húzta a párnát. Egyértelműen látszott, hogy semmi kedve sincs felkelni. Felnevettem, aztán odaléptem az ágyhoz, és lehúztam a fejéről a párnát. Normális esetben a takarót is lehúztam volna róla, de mivel még mindig ugyanúgy az ágy tetején, előző napi ruhájában aludt, egyedül alóla tudtam volna kihúzni a takarót, annyira kegyetlen pedig azért én sem vagyok.

 - Felkelni – kiáltottam el magam, mire kinyitotta a szemeit. A tekintete villámokat szórt, de nem nagyon tudott zavarni. – Nézd, tudom, hogy szétrobbanhat a fejed, és valószínűleg baromira másnapos vagy, de menned kell. Így is többet engedtem azzal, hogy itt aludtál. Egyébként én a helyedbe kerülném mostanában Kolt. Nem te vagy a kedvenc személy az életében jelen pillanatban.

Nik nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett.

 - Tényleg azt gondolod, hogy hazudtam a kórházban? – kérdezte végül,én pedig felsóhajtottam. Tényleg reméltem, hogy legalább egyszer csak egyszerűen szó nélkül lelép. Úgy tűnik, ez sosem fog megtörténni.

 - Nem tudom, hogy mit gondoljak – mondtam halkan, de mielőtt elkezdhetett volna győzködni, folytattam. – Nézd, nyáron minden szó nélkül leléptél. Aztán amikor újra felbukkantál, azt mondtad, hogy rám untál, és azért léptél le, de előtte mégis úgy viselkedtél, mint aki rám akarna hajtani. Aztán néhány napra rá hirtelen bevallod, hogy csak hazudtál, és igazából engem akartál csak védeni. Te a helyemben nem kérdeznéd meg magadtól, hogy akkor most melyik is az igaz, és hogy nem lehet-e, hogy éppen a mostani is csak egy hazugság?

 - De nem az – ellenkezett, én pedig csak megráztam a fejem.

 - Kérlek, most menj el – suttogtam, miközben olyan érzés volt, mintha megszakadt volna a szívem, és nem értettem, hogy miért. Nem örökre küldtem el, nem mondtam neki, hogy soha többé nem akarom látni- akkor miért éreztem úgy, mintha éppen azt tettem volna? – Én magam is össze vagyok zavarodva, és ki kell goboznom ezt az egészet. De ezt egyedül kell tennem – mondtam, de éreztem, hogy nem csak Niknek akartam magyarázatot adni, hanem közben magamat is meg akartam nyugtatni, ha csak egy kicsit is.

 - Rendben – mondta beleegyezően, majd lassan feltápászkodott az ágyról, majd szó nélkül megkerülte azt. Megállt előttem, egy másodpercre mélyen a szemembe nézett. A tekintetében tobzódtak az érzelmek, de esélyem sem volt megfejteni, hogy mik is lehettek azok, mert a következő pillanatban lehajolt, és egy lágy puszit adott az arcomra. Lehunytam a szemem, és élveztem azt a túlságosan is rövidnek tűnő időt, amíg az ajkai a bőrömhöz értek. Amikor elhúzódott, nem nyitottam ki a szemem, az érzés viszont, mintha a bőröm lángokban állna ott, ahogy megpuszilt, nem tűnt el. Több percig is úgy álltam a szobámban, és amire kinyitottam a szemem, már egyedül voltam.

Nem gondolkoztam. Habár legbelül tudtam, hogy Nik nem hazudott, biztosra kellett mennem. Biztosra kellett tudnom, és a legkönnyebben ezt Rebekah-tól tudhattam meg. Még a nyáron azt mesélte Nik a kettejük kapcsolatáról, hogy szinte mindent elmondanak egymásnak, és ha neki nem mesélt rólam, akkor senkinek sem. Bár az biztos volt, hogy most Rebekah nem rajong értem, reméltem, hogy legalább felveszi majd a telefont, és nem rakja le két szó után.

A telefonkönyvemben megkerestem a nevét, és miközben hívtam, ledőltem az ágyra. Sokkal kényelmesebb, mint a kanapé.

 - Igen? – szólt bele ellenséges hangon Rebekah a negyedik kicsöngés után. Vettem egy nagy levegőt, majd egy lendülettel gyorsan elhadartam azt, amit mondani akartam, hogy még esélye se legyen Rebekah-nak közbeszólnia.

 - Tudom, hogy valószínűleg most utálsz azért, amit Kollal tettem, de kérlek ne tedd le! Csak egy kérdést szeretnék feltenni, és miután válaszoltál, ígérem, békén hagylak. Csak kérlek válaszolj a kérdésemre.

Néma csend volt a vonal másik felén hihetetlen sokáig. Már kezdtem azt hinni, hogy talán le is tette, amikor végül megszólalt.

 - Mond.

 - Beszélt rólam bármit is Klaus a nyár során? – lélegeztem fel megkönnyebbülten. Most már csak a válasz miatt idegeskedtem.

 - Minek kelle…

 - Csak … beszélt rólam? – vágtam közbe.

 - Igen – válaszolt egy sóhajjal a vonal másik felén Rebekah, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem. Beszélt rólam. Beszélt rólam. Persze, már csak az volt a kérdés, hogy mit, de meg sem kellett szólalnom, mert Rebekah folytatta. – Nem mondott nevet, ne kérdezd miért, mert meg nem tudnám mondani, de emlegetett. Többször is áradozott rólad, és azt mondta, hogy el sem hiszi, hogy talált valakit, akit végre nem csak egy éjszakára akar, hanem meg is akar tartani. Soha nem akartam elhinni, aztán egyszer csak hirtelen nem beszélt már rólad, úgyhogy gondoltam megunta a dolgot.

 - Beszélt rólam – suttogtam, és majd kirobbantam a boldogságtól. Most már biztos voltam benne, hogy nem hazudott. – Köszönöm, hogy elmondtad – ráztam meg a fejem, és mondtam neki teljesen normális hangon, majd hogy tartsam magam az ígéretemhez, elköszöntem és letettem a telefont. Aztán, magam sem igazán tudom miért, legszívesebben elkezdtem volna sikoltozni és ugrálni örömömben.

The Way I Loved YOU - XVII. fejezet

Sziasztok!

Visszatértem, és hozom is az új fejezetet. El sem hiszitek, milyen jó érzés volt tegnap/ma este nyugodtan leülni, és végre újra írni. Egész eddig fel sem tűnt, milyen elvonási tüneteim voltamxD Na, de ez nem lényeg.

Az új fejezet, ahogy már mondtam, a múltban játszódik. És szokásomhoz híven sikerült megint túlszámolnom magam, és túl sokat terveznem egy fejezetre (a múltas részeknél mindig ez van), és mivel legalább duplája lett volna egy átlagos fejezetnek, ezért végül itt, ahol végül tényleg véget ér a fejezet úgy döntöttem, hogy ketté szedem, és inkább két részletben írom meg. Így legalább nincs bennem az, hogy sűrítenem kell, kifejthetek rendesen mindent, és azt tudom ide kitenni, amit elképzeltem (nagyjából). Éppen ezért is úgy döntöttem, hogy a következő múltas részt nagyon hamar, vagyis a 19. fejezetként már hozni fogom. Pont azért, mivel szorosan kapcsolódik a ehhez a fejezethez, és mivel azon kívül már csak egy múltas részt tervezek, ami attól függően fog jönni, hogy milyen gyorsan fogom tudni lezárni a történetet, ugyanis az lesz az utolsó előtti fejezet.
A fejezetben való történtekről - olvastam a komikban, hogy többen is szívesen olvasták volna, hogy Nik hogyan is rajzolja le Caroline-t. Sajnálom, de ez nem fogom megírni, csak utalások vannak rá (ebben a fejezetben is), és a fontossága igazából annak a rajzolásnak majd néhány (1-2) fejezettel később lesz.

Oké, azt hiszem túl sokat fecsegtem - jó szórakozást a fejezethez, és ha írtok egy véleményt, miután elolvastátok a fejezetet, akkor azt nagyon megköszönöm:)

The Way I Loved YOU - XVII. fejezet

 - Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian oldalra döntve a fejem, ahogy Nik némán felém nyújtotta a bukósisakot. Mindig ez volt. Sosem árulta el, hogy mit tervezett arra az estére(ha korábban nem beszéltük meg, persze) , mindig csak ilyenkor mondta el, teljesen meglepve engem, most azonban csak megrázta a fejét.

 - Majd meglátod.

 - Naa. Mond már el! – próbálkoztam kiskutya szemekkel, mire csak nevetve megrázta a fejét, és szó szerint a kezembe nyomta a sisakot.

 - Pattanj fel – bökött a fejével a háta mögé. – Majd meglátod, hová megyünk, amikor odaértünk.

Tettetett durcázással lebiggyesztettem az alsó ajkamat, de azért gyorsan felvettem a sisakot, mert nagyon kíváncsi voltam, hová is mehetünk. Felültem mögé, átöleltem a derekát, és szorosan nekidőltem. Ezt már az első alkalomtól kezdve imádtam, és nem feltétlenül a motorozás lehidaló élménye miatt, sokkal inkább Nik közelségének köszönhetően. Az állammal rádőltem a vállára, mire a szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodott, majd egy pillanatra felém fordult, és nyomott egy gyors puszit az arcomra. Meglepett, hogy még ennyi idő után is képes voltam elpirulni akár ennyitől is, és most is ugyanez történt. Én boldogan vigyorogtam, miközben ő beindította a motort, majd elindultunk.

Már néhány perc után sejtettem, hogy hová mehetünk, de amikor az utolsó sarkon bekanyarodtunk, már biztos voltam benne. Néhány pillanat múlva pedig Nik leállította a motort. Egy már ismerős, elhagyatott utca képe tárult elém, és ahogy a házak felé néztem, meg tudtam állapítani, hogy ugyanott voltunk, ahol néhány héttel ezelőtt. A házak, az utca, még a barkács üzlet is ugyanúgy nézett ki, mint az első randinkon, annyi különbséggel, hogy most az üzletben halványan pislogott a lámpa.

 - Miért volt olyan titkos, hogy ide jöttünk vacsizni? – kérdeztem levéve a fejemről a sisakot, miközben ő leszállt a motorról.

 - Ki mondta, hogy vacsorázni jöttünk ide? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd szinte már automatikusan felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen a motorról. Nem volt rá szükségem, természetesen, mégis olyan kedves gesztus volt tőle, amit mindig megtett, akárhányszor csak megérkeztünk valahová, hogy a pillangóimat a gyomromban mindig felélesztette.

 - Akkor úgy tűnik, enni nem fogunk – jegyeztem meg magamnak motyogva, miközben próbáltam rájönni, mit is tervez. Őszintén szólva, ötletem sem volt. A vacsora nagyon romantikus dolog volt tőle, de más dolog eszembe sem jutott, amit lehetne egy tetőn csinálni. Végül is… az csak egy tető.

Nik pillanatok alatt lezárta a járművet, majd a vállamat átkarolva a bolthoz mentünk, és minden kopogás, vagy csengetés, vagy bármi nélkül beléptünk a helységbe, annak ellenére, hogy az ajtóra ki volt téve a zárva tábla.

Amikor múltkor itt jártunk, nem néztem körül a boltban – az igazat megvallva, eszembe sem jutott akár csak egy pillanatra is körülnézni. Az agyam teljesen máshol járt, és éppen azzal próbáltam meggyőzni magamat, hogy Nik nem egy sorozatgyilkos, aki éppen engem szemelt ki a következő áldozatának. Most azonban, ahogy beléptünk, körbenéztem. Talán azért, mert most már biztosra tudtam, hogy Nik nem sorozatgyilkos, vagy csak azért, mert már nem volt ezek a gondolatok mellett a szokásos első randis izgulás is, nem tudom, de ahhoz képest, hogy egy elég elhagyatott helyen volt a bolt, még a gyér világításban is meglepődve tapasztaltam, hogy igen felszerelt. A szoba két falán több polc volt felszerelve, amin különböző barkács felszerelések voltak kirakva. Az egyik oldalon a földre néhány fűnyíró volt kiállítva, a másik sarokban pedig egy kisebb asztal volt elhelyezve, ami néhány satut mutatott be „használat” közben. A bejárati ajtóval szemben volt egy pultra kirakva a kassza, ami mögött egy kicsit pufók férfi néhány papír fölé hajolva számolt valamit. Az ajtó hangjára felkapta a fejét, majd ahogy meglátott, olyan hirtelen és gyorsan pattant fel, mintha csak egy madárka súlyával rendelkezne, és vigyorogva lépett ki a pult mögül.

 - Klaus, barátom, azt hittem már nem is bukkantok fel – mondta nagyon erős külföldi akcentussal, bár abban nem voltam biztos, hogy pontosan milyennel is. Mosolyogva nyújtott Niknek kezet, aki megrázta.

 - Danny – köszöntött egy bólintással.

 - Meg kell mondjam, nem túloztál, amikor a barátnődről beszéltél – nézett végig rajtam tüzetesen, mire éreztem, hogy ugyan nem feltűnően, de Nik karja a vállam körül kicsit szorosabban húzott magához. Mintha csak tudat alatt akarta volna kimutatni, hogy nem vagyok szabad préda, amitől halványan elmosolyodtam. – Felvittem a tetőre, amit kértél. A pótkulcsot itt hagyom majd a pulton, amikor elmentek, zárjatok be magatok után.

 - Persze – bólintott Nik azonnal.

Kibontakoztam az öleléséből, majd felé fordultam, és lábujjhegyre állva adtam egy gyors csókot neki.

 - Beszélgess vele nyugodtan, ha akarsz, ismerem az utat – suttogtam az ajkaiba. – Én addig megnézem a meglepetést – kacsintottam rá, majd még egy csókot adtam neki. – De azért ne maradj sokáig – tettem azért még hozzá, majd Danny felé fordultam. – Örülök, hogy találkoztunk – mondtam, majd a hátsó ajtó felé indultam.

 - Haver, véletlenül nincs egy lánytestvére? – hallottam még a lépcső aljáról, ahogy Danny megszólal, mire Nik felnevetett, és én is elmosolyodtam. Nik válaszát már nem hallottam, de az egyértelmű volt, hogy Dannynek nem volt szerencséje.

Habár azt Nik már elmondta, hogy nem vacsorázni jöttünk, valamiért amikor felértem, mégis azt vártam, hogy ugyanaz a látvány fogadjon, mint amikor először itt voltam. Ehhez képest semmi sem fogadott. Szó szerint. Nem voltak fények, lámpa pedig láthatóan nem volt kitéve, ezért az egyetlen fényforrás a város fényei és a Hollywood tábla volt, ami nem volt valami sok. Az asztal is eltűnt, a székekkel együtt, egyedül egy gitár volt az ajtóval szembeni párkánynak neki támasztani, bár azt úgy gondoltam, hogy Danny hagyhatta itt. Igaz, hogy mást nem láttam, amit felvihetett volna Danny, ahogy mondta, de Nik egy szóval sem említette korábban, hogy tudott volna gitározni.

Újra körbe néztem, hátha a félhomály miatt nem vettem észre valamit, de semmit sem láttam. A tekintetem visszatért a gitárra, és egy pillanatra elgondolkoztam, mit találhatott ki Nik.

Sok időm azonban nem volt rá, mert néhány pillanat múlva már egy erős férfi kezet éreztem, ahogy a derekam köré fonódik, magához húzva. Az első pillanatban összerezzentem az érintésétől, mivel olyan hangtalanul jött, hogy észre sem vettem, de aztán mosolyogva dőltem neki. Aztán alig néhány centire eltávolodtam tőle, de csak azért, hogy felé forduljak, és a kezemet a nyaka köré fonva megcsókoljam.

 - Gyors voltál – suttogtam az ajkaiba, ki se nyitva a szememet, és mielőtt még válaszolhatott volna, újra megcsókoltam.

 - Danny egyetértett velem, hogy nem várakoztathatom meg a gyönyörű barátnőmet, aki csak rám vár a tető.

 - Gyönyörű, ha? – kuncogtam fel. – Egyre jobban kedvelem a srácot – mondtam, majd miután az ajkaink újra összeértek, erőt vettem magamon, kiváltam a csókból, és távolabb húzódtam tőle, de a karom még mindig a nyaka körül volt. – Honnét ismered?

Nagyon úgy tűnt, hogy Niknek még mindig teljesen máshol járt az agya, mert értetlenül nézett rám. Felnevettem, megráztam a fejem, és gyorsan megmagyaráztam a kérdést.

 - Dannyt. Az első randinkon azt mondtad, hogy nem a munkád miatt ismered. Akkor honnét?

 - Egyetem alatt szobatársak voltunk – vonta meg a vállát egyszerűen Nik. – Aztán úgy alakult, hogy azóta is rendszeresen beszélünk.

 - Vagyis rendszeresen jártok inni – fordítottam le a mondatot gonosz vigyorral, mire ő is elmosolyodott.

 - Túl jól ismersz már – rázta a fejét hitetlenkedve, majd hirtelen megragadta a tarkómat, magához húzott, és mélyen, szenvedélyesen megcsókolt. Én pedig viszonoztam.

Hosszú percekig egymás karjaiban álltunk, és csak csókolóztunk. Amikor végül kiváltunk a csókból, csak azért tettünk, mert már mindketten levegőért kapkodtunk. Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattunk egymás szemébe nézve, mivel teljesen elvesztettem az időérzékemet, de végül vettem egy mély levegőt, és megtörtem a csendet.

 - Tudod, nem mintha panaszkodni akarnék, vagy valami – kezdtem, és ahogy megint körbenéztem a tetőn, a szemem sarkából láttam, hogy Nik felvont szemöldökkel várja a mondat befejezését -, de amikor legutoljára itt jártam, világítás volt, megterített asztal, gyertyákkal, pizzával, meg mindennel. Most meg, hát… - túrtam bele a hajamba, majd a másik kezemmel a hátam mögé mutattam, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki úgy magam, hogy ne értse félre a dolgot. Mert igazából csak arra akartam rámutatni, hogy ötletem sem volt, hogy mi fog következni.

 - Mondtam már, nem vacsorázni jöttünk – mosolyodott el kajánul.

 - Igen, erre már magamtól is rájöttem, köszönöm – morogtam, és amikor egy jó fél perc csend után is  (ami alatt végig kérdőn néztem rá, csak úgy mellékesen megjegyzem) csak mosolygott rám, de nem szólalt meg, megforgattam a szememet, és megszólaltam újra. – Oké, tudom, hogy meglepetés, de most már itt vagyunk, szóval már nyugodtan elmondhatod, mit találtál ki.

 - Várj még egy fél percet – emelte fel a kezét, és ekkor tűnt fel, hogy miközben mosolygott, mintha a figyelme máshová terelődött volna. Mintha… hallgatózott volna. A következő pillanatban egy kocsi motor felbőgött a közelben, majd lehetett hallani az egyre távolodó hangját, míg végül teljesen eltűnt a messzeségben. Amint ez megtörtént, Nik letette a kezét. – Most már egyedül vagyunk – kacsintott rám, majd elengedte a derekamat, és ellépett tőlem, egyenesen a gitár felé indulva.

 - Honnét tudod, hogy ez Danny kocsija volt? – kérdeztem hitetlenkedve.

 - Mert mielőtt feljöttem, azt mondta, hogy tíz percnél nem marad tovább – válaszolt a válla fölött hátra nézve egy pillanatra, de tényleg csak annyira, ugyanis a következő másodpercben már oda is ért a gitár elé, és olyan könnyedén kapta fel a hangszert, mégis olyan óvatosan, hogy az lenyűgöző volt.

 - Tudsz játszani rajta? – kérdeztem, közelebb lépve hozzá, miközben ő a gitár pántját az egyik karján áthúzta, és felém fordult.

 - Igen. És mielőtt megkérdeznéd – tette hozzá vigyorogva -, játszani is fogok. De énekelni te fogsz.

Felnevettem a kijelentésére. Jó vicc volt, nagyon is jó. De egyértelmű volt, hogy csak vicc. Ugyanis Nik tudta, hogy féltem mások előtt énekelni. Azután, hogy egyszer meghallott véletlenül, elmondtam neki, és úgy tűnt, nem is erőlteti. Éppen ezért voltam annyira biztos benne, hogy csak viccel. De ahogy a rövid nevetés után ránéztem, az arca teljesen komoly volt. Nem volt ott rajta az a csíntalan mosoly, és nem is csillogott úgy a szeme, mint ahogy akkor szokott, amikor csak ugratott. Szóval tényleg komolyan gondolta. Ezt tervezte az estére, és azért nem mondta el, mert biztosra tudta, hogy ha előre megmondja, lefújom az egészet.

Lefagyott az arcomról a mosoly, és megráztam a fejemet.

 - Nem – jelentettem ki határozottan, ő pedig, hogy ellensúlyozza a fejrázásom, elkezdett bólogatni. – Ne is álmodj róla.

 - Ugyan már, Caroline!

 - Nem!

 - Pedig nekem úgy rémlik, hogy megígérted – gondolkozott el elém lépve, közben a gitárt a háta mögé tolta, a másik kezével pedig megragadta a derekamat, és magához húzott. Mindent megpróbált bevetni, csak hogy meggyőzzön. De nem fog neki sikerülnie. Nem és kész.

 - Még mindig nem tudom, hogy egyezhettem bele – mondtam, és próbáltam nem az ajkait bámulni, amik túlságosan is közel voltam az enyémekhez, ez által sokkal nehezebben ment a koncentráció. De nem fogom megadni magam. – Egyébként sem láttam még semmilyen jelét annak a rajznak, amit ígértél cserébe – próbáltam kibúgót találni az éneklés alól.

 - Az utolsó simításokat végzem már csak rajta. Néhány nap, és megkapod – vigyorodott el elégedetten.

 - És mégis azt hogy csinálod? – kérdeztem. – Hiszen már nem látod, hogy mit kellene rajzolnod. Akkor hogyan csinálod?

 - Csináltam rólad egy képet még az előtt, hogy elkezdtelek volna rajzolni.

 - És akkor miért kellett három órán keresztül mozdulatlanul ül…? – kérdeztem felháborodottan, de hirtelen csókkal félbeszakította a mondatomat. Az első pillanatban még talán dühös is voltam miatta, de a következőben már képtelen voltam rá, és egyszerűen megadtam magam neki, és nyelve elképesztő érzésének.

 - Énekelj – suttogta, amikor hosszú idő múlva kivált a csókból. Lehunyt szemmel, némán megráztam a fejemet, de közben éreztem, hogy nagyon közel állok ahhoz, hogy beadjam a derekamat. Niknek sikerült elvennie az eszemet, és tudtam, hogy ha még egyszer megkéri, már nem fogok tudni nemet mondani. – Kérlek – búgta a fülembe, mire lassan kinyitottam a szemem. Nem fogom megadni magam. A tekintetem azonnal megtalálta a kiskutya szemeit, és ellentétben az alig fél órával korábban én általam bevetett kiskutya szemekkel, ez használt is, mert amikor néhány másodperc múlva Nik újra megszólalt – kérlek -, én csak az ajkamba haraptam, és azzal a tudattal válaszoltam, hogy borzalmasan meg fogom bánni ezt.

 - Oké.

 - Ez az! – kiáltott fel örömében Nik, majd egy gyors csókot nyomott a számra, néhány lépést hátra lépve tőlem újra maga elé húzta a gitárját, és úgy kezdett el beszélni. – Azért nem tettem fel most a világítást, mivel tudom, hogy nem szeretsz mások előtt énekelni, és gondoltam, megkönnyítem a dolgodat.

Erre értetlenül felvontam a szemöldökömet, ő pedig folytatta.

 - Mivel majdnem teljesen sötét van, arra gondoltam, hogy beállnék az árnyékba, úgy, hogy ne láthass – magyarázta. – Itt vagyok, mégis olyan érzés lehetne, mintha csak egyedül lennél, és nem hallana senki sem. Ha pedig úgy érzed, hogy már magabiztosabb vagy, akár ki is jöhetek közben lassan onnét.

Bele kellett harapnom az ajkamba, nehogy kicsússzon véletlenül a számon, hogy mennyire szeretem. Mert így volt, és ha egészen eddig nem voltam ebbe biztos, akkor ez volt az a pillanat, amikor egyértelműen tudtam. Egyszerűen csodálatos volt. Mindig is egy hozzá hasonló srácról álmodtam, és szinte hihetetlen volt, hogy most itt állt előttem életnagyságban, és az enyém volt. Csak az enyém.

Szóval ahelyett, hogy kimondtam volna, hogyan is érzek, és ezzel valószínűleg véglet elijesztettem volna magamtól, és elmosolyodtam, és azt mondtam:

 - Rendben, kezdjük.

The Way I Loved YOU - XVII. fejezet - részlet

Sziasztok!

Tudom, hogy rég hoztam már új fejezetet, és sajnálom, de átcsaptak a fejem felett a hullámok. Rengeteg dogám van (miért gondolják azt a tanárok, hogy csak az ő tantárgyuk számít, most komolyan?!), plusz holnap/holnapután nyelv vizsgázok, szóval arra is tanulnom kellett, úgyhogy ami megvan a fejezetből azt igazából még közvetlenül az előző fejezet után írtam meg. És mivel nem tudom, hogy mikor fogom tudni befejezni az új részt, ezért gondoltam kiteszek egy részletet abból, ami már megvan. Próbálom olyan hamar megírni, ahogy csak tudom, de jelenleg a vizsgám a legfontosabb.

A fejezetről egyébként annyit csak, hogy a múltban játszódik, ami azt jelenti, hogy rengeteg Klaroline lesz benne;) Sok minden egyébként a részletből nem derül ki. Szerintetek hová viheti Klaus Caroline-t? És mit tervelt ki az estére? Nagyon érdekelne a véleményetek, és hogy ti mire gondoltok:D

" - Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian oldalra döntve a fejem, ahogy Nik némán felém nyújtotta a bukósisakot. Mindig ez volt. Sosem árulta el, hogy mit tervezett arra az estére(ha korábban nem beszéltük meg, persze) , mindig csak ilyenkor mondta el, teljesen meglepve engem, most azonban csak megrázta a fejét.

 - Majd meglátod.

 - Naa. Mond már el! – próbálkoztam kiskutya szemekkel, mire csak nevetve megrázta a fejét, és szó szerint a kezembe nyomta a sisakot.

 - Pattanj fel – bökött a fejével a háta mögé. – Majd meglátod, hová megyünk, amikor odaértünk.

Tettetett durcázással lebiggyesztettem az alsó ajkamat, de azért gyorsan felvettem a sisakot, mert nagyon kíváncsi voltam, hová is mehetünk. Felültem mögé, átöleltem a derekát, és szorosan nekidőltem. Ezt már az első alkalomtól kezdve imádtam, és nem feltétlenül a motorozás lehidaló élménye miatt, sokkal inkább Nik közelségének köszönhetően. Az állammal rádőltem a vállára, mire a szemem sarkából láttam, ahogy elmosolyodott, majd egy pillanatra felém fordult, és nyomott egy gyors puszit az arcomra. Meglepett, hogy még ennyi idő után is képes voltam elpirulni akár ennyitől is, és most is ugyanez történt. Én boldogan vigyorogtam, miközben ő beindította a motort, majd elindultunk."

The Way I Loved YOU - XVI. fejezet

Sziasztok!

Hoztam az új fejezetet, amiben végre Caroline mindent kitálal. Komolyan nem hiszem el, hogy idáig eljutottam, ugyanis ez nagy előrelépés. Most már mindenki nyílt lapokkal játszik, és erre lehet számolni a további fejezetekben.
A következő fejezet egyébként ismét a múltban fog játszani, gondoltam ezt még megemlítem:P

Jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok pár sort, ha elolvastátok, nagyon örülnék neki:)

The Way I Loved YOU - XVI. fejezet

Rögtön Katie szobájához mentem, és kopogás nélkül egyszerűen benyitottam.

 - Senki sem tanított meg a kopogásra? – kérdezte Katie gúnyosan, én pedig pont erre számítottam. Egy lépést tettem csak befelé a szobájába, utána megálltam, és azonnal megláttam őt az ágyán feküdve, ahogy valamilyen pletyka magazint olvasott.

 - Tudom, hogy utálsz, és most már inkább nem is kérdezem, hogy miért, mert tudom, hogy úgysem fogsz rá válaszolni, de nem tennéd félre ezt az utálatot, és tennél meg nekem egy apró szívességet? – hadartam el az egészet egy levegőre, és amikor nem kaptam mást válaszul, csak azt, hogy a szemöldöke kérdőn felszökött a magasba, folytattam. – Tudom, hogy az ágyad alatt mindig tartasz valami erős italt. Most nagyon nagy szükségem lenne rá.

 - Gondok a Paradicsomban, mi? – nevetett fel, de nem mozdult. – Lehetett látni előre, de…

 - Nem lehetne a gúnyos kommentek nélkül? – vágtam közbe, mire csak fintorogva felemelte megadóan a kezét, majd hasra feküdt, és onnét hajolt le az ágyról és nézett be alá.

 - Vodka vagy whisky? – kérdezte felnézve.

 - A vodka tökéletes lesz – mondtam, és miután odaadta, nem törődve a pohárral, egyszerűen lecsavartam az üveg kupakját, és húztam belőle egy nagy kortyot. Éreztem, ahogy az alkohol végigégeti a torkomat, de nem érdekelt, abban a pillanatban éppen erre volt szükségem. Miután lenyeltem azt az egy nagy kortyot, letöröltem a kezemmel az üveg tetejét, visszacsavartam a kupakot, és visszaadtam Katie-nek. – Kösz – köszöntem meg, és már fordultam is ki a szobából.

 - Hú! Pokolian rossz lehet a szex a részeg sráccal, ha ilyen erős kell neked – jegyezte meg nevetve Katie, nekidőlve az ajtófélfának. – Pedig a nyár végi buli óta nem láttalak inni.

 - Nem mintha bármi közöd van ahhoz, hogy mi van köztem és Klaus között, de nem fekszem le vele – néztem rá szúrósan, de ahhoz nem volt kedvem, hogy meghallgathassam a további találgatásait, hogy miért volt szükségem olyan sürgősen arra az italra, szóval inkább én magam mondtam el neki. – Viszont most jön éppen át Kol, és egy jó fél órás kínos beszélgetés után már valószínűleg nem lesz barátom, szóval erre most nagy szükségem volt.

A következő pillanatban kopogást hallottam az ajtón. Felsóhajtottam, és mielőtt még odamentem volna, odaszóltam még egyet Katie-nek.

 - És akkor ahogy arra megtanítottak, hogy kopogjak, mielőtt bemegyek valahová – mondtam, teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy éppen az előbb rontottam rá Katie-re kopogás nélkül -, arra is, hogy ha kimegyek valahonnét, csukjam be. Szóval most pont ezt fogom tenni.

Küldtem feléje egy utolsó vigyort, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és a bejárati ajtóhoz, ahol először vettem egy utolsó, mély levegőt, majd lassan, szinte már óvatosan, kinyitottam.

Ahogy megpillantottam Kolt, bepánikoltam. Tudom, hogy nem kellett volna, és néhány másodperccel ezelőtt még eszemben sem jutott volna a dolog, abban a pillanatban azonban akaratlanul is elkezdett forogni az agyam, hogy kitaláljak egy másik hazugságot. Valamit, amivel elrejthetem az igazságot, amivel jobbá tehetem a helyzetet, amivel elérhetem, hogy talán nem hagyjon el. De tudtam, hogy ez nem lehet, szóval végül csak elmotyogtam egy köszönésre hasonlító valamit, és miután ő is visszaköszönt, teljesen kitártam az ajtót, és félreállva az ajtóból beengedtem.

A körmömet kezdtem rágni, miközben Kol felé fordultam, miután becsuktam mögötte az ajtót, ami neki is egyértelművé tette, hogy ideges vagyok. Nem tudtam, hol kezdhetném. Mit mondhatnék. Szóval csak álltam vele szemben, miközben magamra parancsoltam, és leengedtem a kezemet, amin eddig a körmömet rágtam, miközben hihetetlenül szerencsétlenül éreztem magamat.

 - Szóval… - szólaltam meg végül, de már az első szó után elakadtam, és nem tudtam, mit mondhatnák, szóval inkább nem is mondtam többet.

 - Szóval… - ismételte meg a hajába túrva, és miközben egy pillanatra körbenézett, megállapodott a tekintete a szobám ajtaján. – Szóval… Klaus… - kezdte ő is, az ajtómra mutatva, mire én bólintottam.

 - Igen – vágtam rá, amikor rájöttem, hogy ezt nem láthattam. – Alszik. Holnap valószínűleg egy elég erős fejfájással fog ébredni, de túléli.

Azt hittem, végre vége lesz a kínos csöndnek, de tévedtem. Újra beállt, amiből néhány másodperc múlva elegem lett, éppen ezért úgy döntöttem, hogy belevágok a közepére.

 - Akkor… - kezdtem, mire Kol azonnal felém kapta a fejét, és pedig egy halvány mosolyt erőlettem az arcomra -, mire vagy kíváncsi?

 - Mindenre – válaszolt egy rövid csend után Kol.

 - Oké, akkor csak… kezdjem az elejétől, vagy…

 - Az elejétől.

Bólintottam, és vettem egy mély levegőt. Aztán rádöbbentem hogy még mindketten állunk, ezért a kanapé felé mutattam, és miután ő megindult az említett bútordarab felé, én is odamentem, és leültem mellé. Legszívesebben újra elkezdtem volna rágni a körmeimet (persze csak azután, hogy olyan messze futottam ettől a szobától, amennyire az egyáltalán lehetséges), de akkor nem csak nem tudtam volna beszélni, de még ennél is nyilvánvalóvá tettem volna az idegességemet, és hogy mennyire kellemetlen nekem ez a szituáció, amit nem akartam – főleg, hogy Kolnak ez valószínűleg ugyanolyan kényelmetlen, ha nem rosszabb. Szóval ehelyett elkezdtem az ujjaimat ropogtatni (amennyire tudtam), és közben elkezdtem mesélni.

 - Még… a nyáron találkoztunk. Azt te is tudod, hogy a szüleim elváltak, és hogy azóta a lehető legkevesebb időt próbálom eltölteni az apámmal, hogy lelépett azzal a Steve fickóval. Anya mégis leküldött engem Los Angelesbe, hogy töltsem ott a nyárnak a nagy részét. Úgy volt, hogy két hónapot fogok végig unatkozni ott, és már az előtt utáltam az egészet, hogy egyáltalán odaértem. Az első néhány napon körülnéztem a városban, megnéztem mindent, amire csak rá lehet fogni, hogy látványosság, hogy ezzel is csökkentsem az apámnál eltöltendő időt, emellett rengeteg időt töltöttem a parton is. Talán egy hét, ha eltelt, amikor először belefutottam Klausba. Megpróbált rám hajtani – mondtam, és még csak a gondolatára is annak, ahogy ezt véghez akarta vinni, azzal a borzalmas szöveggel, nevethetnékem támad. Végül sikerült visszafojtanom ezt a nevetést, mert volna egy olyan érzésem, hogy valószínűleg nem segítene a helyzetemen, de egy vigyort képtelen voltam visszafojtani. – Nevetséges volt, mert a lehető legrosszabb szöveget használta, amit valaha hallottam. Igaz, hogy azóta kiszélesítette ezt a kört, de akkor képtelen voltam megállni, hogy ne röhögjek a képébe. Részben ezért, részben pedig azért, mert nem akartam egy éjszakás kalandot, pedig nyilvánvaló volt, hogy ő arra hajt, ezért lekoptattam.

 - Láthatóan nem sikerült – szúrta közbe durván Kol, én pedig inkább nem szóltam rá semmit, inkább csak folytattam.

 - Azt hittem, soha többé nem látom, másnap mégis sikerült újra összefutnunk. Elég lerázhatatlan volt, és egy idő után nem is próbálkoztam tovább, hogy lerázzam. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és az lett a vége, hogy elhívott aznap estére vacsorázni, én pedig igent mondtam.

 - Milyen volt?

 - Tényleg tudni akarod?

Csak bólintott, nem válaszolt.

 - Oké. A vacsora… - gondolkoztam el, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat hozzá -, varázslatos volt. Valószínűleg nem ezt akarod hallani – vontam meg a vállamat -, de megígértem, hogy nincs több hazugság, és Klaus azon az estén teljesen elvarázsolt. Az egyik barátjának a boltjának a tetejére vitt, ami teljesen ki volt világítva, egy kétszemélyes asztallal a közepén. A tetőről pedig tökéletes rálátás volt a kivilágított városra és a Hollywood táblára – emlékeztem vissza, és ahogy meséltem, a szemeim előtt újra megjelent a kivilágított tető. Még így, ilyen hosszú idő után is a bizsergés végigfutott a gerincemen.

 - Egy tetű. Wow – horkant fel Kol, én pedig csak megráztam a fejem.

 - Hidd el, nekem is megvoltak a fenntartásaim. Amikor megállt a motorjával, nem akartam elhinni. A környék teljesen elhagyatott volt, és egy barkács üzlet előtt voltunk. Még az is átfutott a fejemen, hogy mi van, ha igazából egy sorozatgyilkos, aki éppen engem szemelt ki a következő áldozatának.

Erre Kol röviden felnevetett, aminek hihetetlenül örültem, mert legalább egy kicsit megtört a jég, ezért folytattam.

 - Aznap este, amikor hazavitt, megcsókolt – mondtam, és úgy döntöttem, hogy a „fülig szerelmes lettem belé már azon az estén” részt kihagyom, tekintve, hogy arról rajtam kívül senki sem tud, és valószínűleg rögtön hozná a kérdést, hogy nála is ugyanezt éreztem-e. És erre nemleges válaszon kívül mást nem tudok adni. – Azután majdnem minden este találkoztunk, és ha nem kellett dolgoznia, gyakran a délutánokat is együtt töltöttük.

 - Lefeküdtél vele? – jött a hirtelen kérdés, ami olyan volt, mint egy mellbevágás. Az oké, hogy mindent akart tudni, de erre nem számítottam. Nem számítottam, hogy ilyen mélyen akar tudni mindent.

 - Tessék? – nyögtem ki, még mindig döbbenve nézve rá.

 - Lefeküdtél vele? – ismételte meg a kérdést.

 - Igen – suttogtam beleharapva az ajkamba, és lehunyva a szememet, miközben mondtam. – Még néhány nappal az előtt, hogy felszívódott volna.

 - Felszívódott? – kérdezte értetlenül.

 - Igen. Egyik este moziba mentünk volna, és egyszerűen nem bukkant fel a mozi előtt. Azt hittem, csak felültetett, hívtam vagy ezerszer, de utána nem láttam többet. Nem hallottam felőle semmit. Nem hagyott üzenetet, nem hívott egyszer sem vissza, és még csak egy hangposta üzenetet sem hagyott. Semmit.

Nem szólt semmit, de én sem. Nem volt a legkedvesebb emlékem, még úgy sem, hogy most már tudtam, hogy miért is csinálta – ha egyáltalán igazat mondott.

 - Eléggé… - köszörültem meg a torkom, mielőtt még túl hosszúra nyúlt volna a csend -, eléggé megviselt a dolog, de lassan sikerült túltennem magam rajta. Elena és Bonnie is sokat segítettek. Azután volt egy-kettő srác, akivel elmentem egy-két randira, de senkivel sem éreztem… nem is tudom. Senki sem fogott meg annyira, hogy komolyabbra forduljon a dolog, vagy akár csak hogy elkezdődjön, és ezért általában még az előtt elvágtam a dolgot, hogy az első csókig eljutottunk volna. Aztán találkoztunk – néztem rá egy mosollyal az arcomon, mire neki is megjelent egy halvány mosoly az arcán. – Minden olyan jól alakult, de nem akartam elsietni a dolgokat. Ezúttal nem. Amikor megkérdezted, hogy nem mennék-e el veled a családodhoz a szünetben, kicsit megijedtem, hogy nem-e túl korai, vagy hogy mi lesz, ha nem kedvelnek, de közben meg nagyon izgatott is voltam.

 - Aztán megjelent Klaus – mondta, én pedig bólintottam.

 - Aztán megjelent Klaus. És mindent felforgatott. Több kétértelmű kommentje is volt, de nem állítottam le, csak azután, hogy megpróbált megcsókolni. Akkor úgy kiosztottam, hogy utána nem is igazán beszélgettünk, csak a kórházban. Mesélt nekem az apjával lévő kapcsolatáról, aztán meg elmondta, hogy igazából miért is lépett le, én pedig elhittem. A többit gondolom tudod – vontam meg a vállamat. – Megcsókolt, én pedig hagytam.

 - Úgy mondtad azt, hogy elhittet, mintha most már nem azt hinnéd – jegyezte meg, én pedig megráztam a fejem.

 - Már nem tudom, hogy mit higgyek.

 - Ismerős helyzet – horkant fel . Ezt megérdemeltem.

 - Figyelj – fordultam felé -, tudom, hogy hatalmas hibát követtem el. Már akkor rájöttem erre, amikor elkezdem az egészet, de akkor már nem tudtam kiszállni belőle, és nem akartam, hogy azt hidd, hogy most is történt valami, amikor nem. Legalábbis… egy darabig. De továbbléptem, oké? Rájöttem, hogy korábban ez azért nem sikerült, mert csak úgy lelépett. Most viszont, hogy tudom, hogy miért tette…

 - Az előbb még azt mondtad, hogy nem vagy benne biztos, hogy igazat mondott – vágott közbe Kol.

 - Lehet, de előtte semmit sem tudtam. Bármi miatt tette, nem tudtam semmit. Most viszont legalább tudok valamit, és ezzel tovább tudok lépni.

 - Mit éreztél akkor, amikor megláttad Klaust besétálni hozzánk? – váltott hirtelen témát Kol, én pedig értetlenül bámultam rá.

 - Mi van?

 - Mit éreztél akkor, amikor megláttad Klaust nálunk? – ismételte meg a kérdést Kol, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy ennek mégis mi köze van az előbbihez.

 - Én… nem is tudom… ledöbbentem – dadogtam, mire megrázta fejét.

 - Utána.

 - Nem tudom – ráztam meg a fejemet, mire felsóhajtott.

 - Oké, akkor… - gondolkozott el egy pillanatra - , mit éreztél akkor, amikor megcsókolt.

 - Ennek mi köze van a…? – kezdtem volna, de Kol közbevágott.

 - Csak válaszolj.

 - Én… - gondolkoztam el. Egy pillanatra behunytam a szemem, visszaidéztem az a pillanatot, és az érzés azonnal szinte megvágott. – Úgy éreztem, hogy csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire is hiányzott.

 - Vagyis még nem léptél tovább – mondta felállva a kanapéról, mire én is azonnal felpattantam, pánikolva.

  - Most akkor… szakítani akarsz velem? – kérdeztem, de válaszolni sem hagytam, mert hadartam tovább. – El kell hinned, tovább léptem. Veled akarok lenni. Tudom, hogy hibáztam, de ez soha többet nem fog előfor…

 - Caroline, nyugalom – tette a vállamra a kezét, én pedig csak ekkor jöttem rá, hogy egész eddig levegő nélkül hadartam, ezért vettem egy mély levegőt. – Csak annyit mondok, hogy rá kell jönnöd, hogy mit akarsz, hogy KIT akarsz, és ezt egyedül kell eldöntened. Sem én, sem Klaus, sem senki nem segíthetünk ebben.

 - Szóval…

 - Szóval én most kisétálok azon az ajtón – mutatott a bejárati ajtó felé, mélyen a szemembe nézve -, és remélem, hogy amikor legközelebb találkozom, már jó híreket kapok.

 - Ennyire biztos vagy magadba? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig csak nevetve bólintott, majd odahajolt hozzám, és adott egy puszit a homlokomra, majd rám mosolygott, megfordult, és ahogy mondta, kiment, én pedig felsóhajtva rogytam le a kanapéra.

Túlvoltam ezen a beszélgetésen is, és egyáltalán nem úgy ment, ahogy gondoltam. Kol kifejezetten nyugodt volt, és elég jól fogadta a dolgokat, bár nem lennék meglepődve, ha nagy részét már hallotta volna. Viszont ahogy végig gondoltam, amit mondott, abban igaza volt. Én magam sem tudtam, hogy mit akarok, amire rá kell jönnöm. Méghozzá minél hamarabb.

The Way I Loved YOU - XV. fejezet

Sziasztok!

És meghoztam az új fejezetet, ami, hogy őszinte legyek, már szombaton befejeztem, de mindenképpen akartam várni hétfőig, hogy felrakjam. Nem akarok túl hamar jönni új fejezetekkel. Szóval, hajlani 1 elmúlt, az nekem eléggé hétfő már, ezért is rakom fel;)

A fejezetről annyit, hogy ahogy néztem az előző fejezet kommentjeit (amikért egyébként HATALMAS!!!! köszönet), vagy erre számítottatok, vagy pont az ellenkezőjére. Egyébként azt  még elmondom, hogy ilyen hosszú fejezetem még messze nem volt, és annak ellenére, hogy volt egy rész, ahol úgy le tudtam volna zárni, hogy egy általános hosszúságú fejezet legyen, egyszerűen nem akartam, mert volt a fejemben valami a fejezetről, és mindenképpen azt akartam megcsinálni, szóval most kb. másfélszer hosszabb lett ez egy átlagos fejezetnél:P Remélem ennek azért örültök:)

Na, nem locsogok tovább, jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok egy rövid komit arról, hogy mit gondoltatok a fejezetről!:)

The Way I Loved YOU - XV. fejezet

 - Ez nem az, aminek látszik! – vágtam rá azonnal, majd ahogy egy rövid, óvatos pillantást vetettem Klausra, megtorpantam. Hiszen a becsukott ajtón kívül egyáltalán nem volt a helyzet félreérthető. Nem voltunk az ágyon, mindkettőnk teljesen fel volt öltözve, egyikünk sem volt félmeztelen, és a földön sem voltak már ledobált ruhák, amik bármi másra utaltak volna, emellett legalább másfél méterre álltunk egymástól. Az ajtót meg lehet magyarázni… - Hacsak… nem az látszik, hogy beszélgetünk – fordítottam a fejem Kol felé. – Mert akkor ez pont az, aminek látszik.

 - Caroline, nem gondolod, hogy… - kezdte volna Klaus, de én amint megértettem, hogy mit akar mondani, közbevágtam.

 - NEM! – jelentettem ki határozott hangon, talán túl határozottan is, sarkon fordulva. A szemeim villámokat szórtak felé, és próbáltam a szemeimmel elmondani neki, hogy fogja be a száját, mielőtt mindent elront, majd újra visszafordultam Kolhoz. – Meg tudom magyarázni.

 - Tudod mit? Nem érdekel – mondta egy rövid csönd után Kol komor arccal, majd egy vállrándítás kíséretében megfordult, és kiment a szobámból.

 - Maradj itt! – sziszegtem Klausnak, és nagyon reméltem, hogy végre egyszer azt teszi, amire kérem (még akkor is, ha ez nem hangzott annyira kérésnek), és Kol után szaladtam. Már éppen lépett ki a folyosóra, amikor utolértem, és megragadtam a kezét, megállítva ezzel. Egy jó fél percig csak háttal állt nekem, és csak utána fordult felém lassan. – Nem történt semmi, esküszöm. Csak félreérted a helyzetet. Meg tudom magyarázni.

 - Apám felébredt – mondta, és a hirtelen témaváltás miatt néhány másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy mit is mondott.

 - Ez hihetetlen jó hír! – mosolyodtam el megkönnyebbülten, de Kol arca még mindig komor volt.

 - Egész héten kerültelek, mert nem tudtam másra sem gondolni, csak hogy az apám felébred-e, vagy nem, és nem akartalak a saját problémáimmal terhelni. Ezért inkább távol maradtam tőled, gondolkoztam, és reméltem, hogy történik valami – mondta, és gúnyosan felhorkant, zsebre téve a kezét. – Aztán amikor néhány perce felhívott Elijah, hogy felébredt, elképzelhetetlenül boldog voltam. És tudod, mi volt az első gondolatom?

Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem. Olyan bűntudatom ébredt, hogy az elképzelhetetlen, pedig nem tettem semmi rosszat. Legalábbis most nem.

 - Arra gondoltam, hogy meg kell keresselek, és elújságolnom a jó hírt. És hogy megkérlek, nem-e jönnél el velem megint New Yorkba. Ezért jöttem ide most. Hogy megkérdezzem, nem jössz-e el velem New Yorkba, mert az apám felébredt.

 - Persze, hogy elmegyek veled – suttogtam, de nem néztem rá, csak a padlót fixíroztam. Sejtettem, hogy még nem fejezte be, és igazam is lett.

 - És amikor ideérek, a bátyámat, aki híres Casanova, találom itt, a barátnőm hálószobájában, bezárt ajtók mögött? Mégis mit kéne gondolnom?

 - Végig kéne hallgatnod – mondtam óvatosan, és amikor Kol egy aprót bólintott, folytattam. – Nem történt semmi, oké? Lehet, hogy azt gondolod, de akkor sem történt semmi. Csak néhány kérdése volt a… a munkájával kapcsolatban – próbáltam improvizálni.

 - A munkájával kapcsolatban? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel Kol, és pedig bólintottam. – Mégis mit tudsz te a munkájával kapcsolatban, amit ő nem?

 - Jogi kérdés. A munkájával kapcsolatba, de jogi kérdés.

 - Akkor miért nem engem kérdezett? Mégis csak én vagyok a testvére.

 - Mert nem akarta, hogy tudj a dologról, gondolom…

 - És ha most visszamennék… - mutatott a szobám ajtaja felé, és én is visszanéztem a vállam felett a mutatott irányba -, és megkérdezném ezt tőle, tudna róla?

Vettem egy mély levegőt, beleharaptam az alsó ajkamba, és lenéztem a földre, de nem válaszoltam. Egész eddig hazugsággal próbálkoztam, de az már túl sok volt. Abban a pillanatban elegem lett az egészből. Miért nem mondtam el mindent már a legelején neki? Sokkal egyszerűbb lett volna, és akkor most nem lennék ekkora slamasztikában, amiből fogalmam sincs, hogy hogyan másszak ki. Ugyanis ha most elmondom az igazat, akkor biztos, hogy elveszítem Kolt. Ha már az elején őszinte lettem volna, akkor lett volna esélyem, de így, most… De hazugságból is elegem volt.

 - Sejtettem – motyogta Kol fél percnyi csönd után, és ahogy, még pont láttam, ahogy megfordult, és szó nélkül elsétál, majd bekanyarodik a folyosón, és eltűnik a szemem elől.

Felnyögtem, és becsuktam magam mögött az ajtót, a szobám felé indulva. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csinálnék szívesebben – jó erősen földhöz vágnék néhány tányért, vagy pedig zokogó görcsbe törnék ki. Ezt jól elszúrtam, az biztos.

A Kollal folytatott lehangoló beszélgetés után teljesen megfeledkeztem, hogy Klaus egyáltalán még itt van, és a szobámban vár rám – kész csoda, hogy nem jött utánam, hanem azt tette, amit kértem tőle, komolyan! Amikor visszaértem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és már kész lettem volna, hogy ruhástól ledőljek az ágyra, és úgy, ahogy vagyok, elaludjak, döbbenve láttam, hogy Klaus az ágyamon feküdt, a hátával a falnak támaszkodva, keresztbe font lábakkal, és a kezében egy kék füzetet tartva. Leesett az állam, és a fejemet pillanatok alatt elöntötte a vörös köd. Dühösen siettem oda az ágyamhoz, és váratlanul kitéptem a kezéből a füzetet - amit egyébként csak úgy tudott megtalálni, ha a fehérneműs fiókomban turkált, ugyanis annak a fióknak a legalján tartottam, és nem is akarok belegondolni, hogy mihez nyúlt hozzá, és miket nézett meg ott!

 - HÉ! – kiáltottam, miközben kitéptem a kezéből a füzetet, majd dühösen összecsuktam, és odamentem a fiókos szekrényemhez, majd visszaraktam a helyére a füzetemet.

 - Azok a saját dalaid? – kérdezte, én pedig szimplán figyelmen kívül hagytam a kérdést, és próbáltam rendet rakni a fiókban, ugyanis azok után, hogy Klaus nyilvánvalóan belenyúlt, olyan volt, mintha bomba robbant volna ott. – Jók, Caroline! Nagyon jók.

 - Semmi közöd sincs ahhoz, hogy milyenek – morogtam. – Mégis mire fel nyúlsz csak úgy bele ide?

 - Ne húzd már annyira fel magad! – próbált nyugtatni, de nem sikerült valami jó.

 - Tudod mit? De igen, felhúzóm magam! – kiabáltam sarkon fordulva. – Mégis mi a fenéért kellett neked idejönnöd? Elrontottál MINDEN!

 - Had találjam ki – csapott rá az ágyra, feltolta magát ülő helyzetbe, majd felállt, és csak alig vél méterre tőlem állt meg. – Nem mondtad el neki az igazságot, ugye?

 - Nem. De el kell. Mivel te itt voltál, és nincs rá értelmes magyarázat, amit el is fog hinni, hacsak nem az igazat mondom.

 - Akkor miért nem mondtad már most el neki?

 - Mert nem akarom, hogy megtudja! – fakadtam ki. – Mert akármennyire is azt akarod, hogy mondjam el neki, én nem akarom, hogy megtudja, mert akkor az egyet jelent azzal, hogy vége a kapcsolatunknak, én pedig azt nem akarom.

 - Nekem a kórházban nem úgy tűnt, hogy nagyon vele akarsz lenni… - jegyezte meg hátrébb lépve néhány lépéssel.

 - Mert valamilyen hülye oknál fogva egy percre elhittem, hogy amit elmeséltél, az a szép, romantikus történet az önfeláldozásodról igaz – mondtam, amire felkapta a fejét, de nem hagytam, hogy megszólaljon. – Nem tudom, hogyan sikerült elhitetned velem, de sikerült. Utólag viszont már rájöttem, hogy az egész csak egy nagy hazugság volt, és hogy mekkorát hibáztam.

 - Komolyan azt hiszed, hogy hazudtam? – kérdezte hitetlenkedve Klaus, én pedig felnevettem.

 - Hát persze, hogy hazudtál. Még te magad mondtad, hogy csak játszol a nőkkel, én miért lennék más? És sikerült belesétálnom a csapdádba másodszor is. De még egyszer már nem fogok! Kollal vagyok, és vele is akarok lenni. Kedves, aranyos, törődik velem, szeret és sosem okozna fájdalmat nekem! Szóval nagyon szépen kérlek, hogy most menj el, és hagyj békén, rendben? Mert nem tudom, hogy mi jár a fejedben, de tisztázzunk valamit. Nem akarok veled lenni! Nem akarom, hogy megcsókolj, hogy flörtölj velem, vagy hogy egyáltalán beszélj hozzám! Úgy tűnik, az első alakalommal nem voltam elég világos, szóval most próbáld meg felfogni, mivel harmadszorra már nem leszek ilyen udvarias – mondtam, majd odamentem az ajtóhoz, és szélesre tártam előtte. – Most pedig ha megengedet, fáradt vagyok.

Klaus néhány hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd szó nélkül kisétált az ajtón, mielőtt azonban becsuktam volna a szobám ajtaját, még utána kiáltottam.

 - Egyébként meg – szóltam utána, mire megdermedt, és kérdőn nézett vissza rám -, apád felébredt – mondtam, majd jó erősen bevágtam az ajtót.

…

 - Kolt keresed? – kérdezte Josh azon nyomban, ahogy kinyitotta az ajtót. Hétfő volt, én pedig Kol koleszajtaja előtt álltam, de bármennyire is reménykedtem, nem ő, hanem a szobatársa, Josh nyitotta ki. Talán alig egy órájamondhatta Katie, hogy látta az egyetemen (Nem tért vissza a kedves csaj, ne értsetek félre! Gúnyosan megjelezte, hogy most, hogy Kol visszajött, megint számíthat-e a nyáladzásunkra a tv előtt. Ugye milyen kedves?), és reméltem, hogy már visszaért.

 - Igen. Itt van?

 - Lekésted – rázta meg a fejét, én pedig felsóhajtottam. Hát persze, lekéstem. – Úgy öt perccel ezelőtt ment el.

 - Ez az én szerencsém  - motyogtam magamnak. – Ha visszaérne, megmondanád neki, hogy kerestem, és hogy hívjon fel, mert fontos lenne? – kértem halvány mosollyal az arcomon, és amikor Josh beleegyezően válaszolt, kiszélesedett az a mosoly. – Köszönöm.

Elköszöntem tőle, majd nyugodtan visszasétáltam a saját szobámba, reménykedve benne, hogy Kol tényleg felhív. Azok után, hogy azóta nem beszéltünk semmit, mióta lelépett New Yorkba, nem voltam benne biztos, hogy fel fog. De azt sem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi van akkor, ha éppen azért késtem le, mert ő is hozzám indult? Ugyan nem nagy az esélye, hogy sikerüljön úgy elkerülnünk egymást, de megvan rá az esély…

Ezzel a reménnyel együtt léptem be a koleszszobámba, ahol Katie már láthatóan várt.

 - Látogatód van – vágott azonnal bele a közepébe fogadásként, nekem pedig azonnal felcsillant a szemem. Igazam lett volna?

 - Kol? – kérdezte azonnal, és amint megrázta Katie a fejét, el is párolgott a lelkesedésem.

 - A bátyja. Klaus, vagy mi a neve – válaszolta, nekem pedig tágra nyíltak a szemeim.

Mi a fenét keres itt Klaus? Megint? Nem volt neki elég az, ahogy a múltkor elküldtem a fenébe, vissza kellett jönnie emlékeztetőért?

 - A szobádba van – mondta a szobám felé bökve a fejével. Felsóhajtottam, és elindultam az említett szoba irányába, miközben Katie bement a konyhába, és a hűtőben kezdett el kotorászni. Már éppen nyitottam volna be az ajtón, amikor még utánam szólt. – Ja, és jobb ha tudod, hogy elég részeg.

Remek. Komolyan. Ennél már nem is lehetne jobb. Itt van, az én szobámban, ahol ki tudja, mit csinált addig, amíg én nem voltam itt, és még részeg is ráadásul. Lehetne ennél rosszabb a helyzet?

Ha Katie nem szólt volna arról, hogy részeg, akkor is néhány másodperc alatt rájöttem volna, ugyanis amikor beléptem a szobámba, azonnal megcsapott a pia szag. El sem tudom képzelni, hogy mennyit kell ehhez inni (oké, talán igen, de nem menjünk bele ebbe a témába), bár ahogy ránéztem Klausra, egész jól tartotta magát. Éppen a tükrömön lévő képeket nézegette, de látszott rajta, hogy nem igazán van egyensúlyban, és néha-néha olyan volt, mintha ott helyben összerogyna.

Amint becsuktam az ajtót, felkapta a fejét (ami miatt majdnem a földön kötött ki), és elvigyorodott azonnal, ahogy felismert.

 - Itt vagy! – állapította meg, én pedig vettem egy mély lélegzetet.

 - Te pedig részeg vagy – jegyeztem meg, mire hevesen megrázta a fejét. – Mennyit ittál?

 - Alig.

 - Hát persze – bólintottam, és odamentem hozzá megpróbálni kitessékelni a szobámból. Bármit is akart, az várhat következő napra, amikor már józan, és képes ésszerűen gondolkozni. Mert az a döntés, hogy idejön, biztos, hogy nem az volt. – Menj haza. Nem! – ráztam meg gyorsan a fejemet, rájőve, hogy hazaküldeni nem lenne a legokosabb megoldás, mert a sarokig sem jutna el, és a kocsija valószínűleg az árokba kötne ki. – Menj Kolhoz, oké? Itt van nem messze a koleszszobája, biztos vagyok benne, hogy befogad az éjszakára.

 - Nem! – ellenkezett, megerőltette magát, és lecövekelte a lábait, így képtelen voltam tovább rolni az ajtó felé. – Addig nem amíg meg nem hallgatsz, és rá nem jössz, hogy milyen nagy baromságot követsz el.

 - Igen? – szökött fel a szemöldököm magamba, miközben hátra léptem tőle egyet, és összefont kezekkel néztem rá. Eléggé dülöngélt, de meg tudott állni, ami legalább jó jel volt. – És mégis mivel követem el azt a nagy baromságot?

 - Azzal, hogy őt választod – kiáltotta el magát hirtelen, amitől egy pillanatra összerezzentem, miközben ő az egyik kezével a háta mögé mutatott. Nem értettem meg rögtön, hogy kire is utal, és miután a kérdő tekintetem még egyszer maga mögé mutatott, csak akkor jöttem rá, hogy Kolra gondol.

 - Jelenleg nagyon nem úgy tűnik – horkantam fel gúnyosan, mire hirtelen elém lépett, megragadta mindkét kezemet, és úgy kezdett beszélni, miközben engem szinte arcon csapott az alkohol.

 - Mondhatod annyiszor, ahányszor csak akarod ez – mondta, miközben én próbáltam elhúzódni tőle, kevés sikerrel. – Még az is lehet, hogy el is hiszed. De végül mindig az én karjaimban kötsz ki. Gondold csak végig.

Nem akartam. Nem akartam végiggondolni, mert ha megtettem volna, csak arra jövök rá, hogy mennyire igaza van. Már a találkozásunknál is ezt csináltam. Olyan könnyedén koppintottam le, másnap mégis elmentem vele egy randira, és a végén totál belezúgtam. Aztán amikor már azt hittem, tovább léptem, megjelenik a Mikaelsonék nappalijában, én mindent letagadok, de másnap reggel mégis majdnem megcsókol. Leüvöltöm a fejét, de néhány napra rá sikerül neki megcsókolnia. Teljesen igaza volt – akármit csinálok, mindig nála kötök ki. Éppen ezért inkább nem gondoltam bele, csak megráztam a fejem, megragadtam a vállamat, és erősen eltoltam magamtól.

 - Nem érdekel, mit mondasz, most akkor is el kell… - próbálkoztam megint az elküldésével, de a mondatomat félbeszította a zsebemben megcsörrenő telefon hangja. Felemeltem a kezem, jelezve, hogy várjon egy pillanatot, kihalásztam a zsebemből a telefont, és ránéztem a képernyőjére. Kol volt. az. Legalább felhívott. Ez jó jel. – Nézd, ez az öcséd – néztem fel rá, miközben már emeltem a fülemhez a telefont -, szóval ezt most felveszem. Kedves lenne tőled, hogy amire befejezem a beszélgetést, elmennél, oké? Mindkettőnknek az lenne a legjobb – mondtam, majd választ sem várva hátat fordítottam neki, vettem egy utolsó mély sóhajt és benyomtam a felvevő gombot.

 - Szia – szóltam bele a telefonba.

 - Szia – hallottam a vonal másik feléről Kol hangját.

Csend.

 - Hogy… hogy van apád? – kérdeztem végül, egyrészt, hogy mondjak valamit, és megtörjem a jeget, másrészt pedig mert tényleg érdekelt.

 - Jól. Már egész jól, ahhoz képest, amilyen sebesülései voltak.

 - Az jó.

Újabb csend. Mindig is utáltam az ilyet, de úgy tűnik, ez már sosem fog változni. Kétségbeesetten gondolkoztam, hogy mit mondhatnék, amivel még nem kellene rögtön a tárgyra tértem – mert tudtam, hogy előbb-utóbb arra is rá kell majd -, de semmi sem jutott eszembe. Végül Kol volt az, aki megtörte a csendet.

 - Beszéltem anyámmal, és elég… érdekes dolgokat mesélt – mondta, én pedig nyeltem egyet. Oké, akkor bele a közepébe. Sejtettem, hogy ha Kol beszél az anyjának arról, ahogy eljött, Esther el fogja mondani neki, amit tud, de reméltem, hogy végül ez nem történik meg. Tudtam, hogy már nem fogok tudni kibújni az igazság alól, de nem akartam, hogy Esther a saját véleményével megfűszerezve adja elő a történetet. Azt akartam, hogy tőlem hallja. Hát, láthatóan nem volt szerencsém. – Méghozzá elég hihetetleneket, tudod – szakítottak ki Kol szavai a gondolataimból, miközben ő hitetlenkedve felnevetett. – Azt mondta, hogy Klaus és te jól ismertétek egymást. Hogy együtt voltatok. És hogy most is történt valami köztetek.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy érti, mit jelent a hallgatásom, és alig fél percen belül meg is szólalt.

 - Szóval igaz…

 - Nézd, Kol, csak… - kezdtem volna, de igazából nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Mégis van egyáltalán olyan, amit ilyenkor lehet mondani? – Figyelj, tudom, hogy anyád elmondta, amit tudott, de kérlek, hallgasd meg az dolgokat az én szemszögemből. Akármi is történt, az anyád nem tudhat mindent. Talán… talán ha tőlem hallod, jobban meg tudod érteni. Megígérem, hogy nincs több…

PUFF!

Egy hatalmas puffanást hallottam magam mögül, mire azonnal megfordultam, és azt láttam, ahogy Klaus fekszik az ágyamon, és úgy, ahogy volt, már el is aludt.

 - … hazudozás – fejeztem be az elkezdett mondatomat.

 - Mi volt az a hang? – kérdezte kíváncsian Kol, én pedig felsóhajtottam. Ha most hazudok, és utána idejön és meglátja Klaust, csak kiakad, de ha megmondom neki, hogy itt van, megint csak kiakad. Egyikkel sem járok jól, de mivel éppen az előbb ígértem meg, hogy nincs több hazudozás, inkább úgy döntöttem, hogy elmondom neki az igazat.

 - Nem fog tetszeni az, amit hallani fogsz, de… - kezdtem, majd egy rövid szünet után olyan gyorsan hadartam el, ahogy csak tudtam. – Klaus volt az, mert itt van, és éppen rádőlt az ágyamra, mivel teljesen…

Sejthettem volna, hogy nem fogja hagyni, hogy befejezzem a mondatot.

 - KLAUS?! – vágott közbe dühösen, én pedig beleharaptam az ajkamba. -  Klaus ott van? – kérdezte már kissé nyugodtabban, de még mindig közelebb volt a hangja az üvöltözéshez, mint a nyugodt beszédhez. – Mégis mi a fenét keres ő ott? Nem elég neki, hogy lesmárolta a barátnőmet a kórházban, még le is akar vele feküdni, és annyit nem tud várni, hogy letedd a telefont, hogy lehetőleg ne halljak belőle semmit? Nem hiszem el. Mindig is tudtam, hogy Klaus…

 - Állj! – kiáltottam el magam hirtelen, mert most lett ebből elegem. – Csak fejezd be, oké? Nem arról van szó, amire gondolsz, és ha hagytad volna, hogy befejezzem a mondatomat, akkor nem gondolnál rögtön a legrosszabbra.

 - Akkor fejezd be a mondatot – mondta még mindig indulatosan Kol.

 - Részeg.

 - Mi?

 - Részeg – ismételtem meg magam, majd gyorsan meg is magyaráztam. – Amikor elmentem hozzád, akkor jött, mire visszaértem, már itt volt. Nem tudtam kitenni, csak hablatyolt valami értelmetlenséget, és most az a puffanás, amit hallottál éppen az volt, ahogy kidőlt az ágyamra. Olyan mélyen alszik, mint a bunda.

Nem válaszolt semmit, de ebből tudtam, hogy hitt nekem. Egy rövid ideig vártam, hogy hátha mond még valamit, és amikor egyértelmű volt, hogy nem fog, újra megszólaltam.

 - Figyelj, miért nem jössz át? – kérdeztem óvatosan. – Elmondom az elejétől a végéig, hogy mi történt, meghallgatod, és utána eldöntjük, hogy onnét hogyan tovább. Mit szólsz hozzá?

 - Rendben – válaszolta végül a vonal másik végében Kol, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Néhány perc múlva ott vagyok.

Ezzel letette.

Visszacsúsztattam a zsebembe a mobilt, majd miután egy rövid pillantást vetettem az alvó Klausra, az ajtó felé indultam. Egy italra volt szükségem, méghozzá jó erősre!

The Way I Loved YOU - XIV. fejezet

Sziasztok!

Ahogy korábban ígértem, meghoztam az új fejezetet. Van egy kisebb időugrás a fejezetben, de azt hiszem ez az első két szóval egyértelművé válik xD
Azt még elmondom, hogy ennek a fejezetnek az írása közben voltam úgy először, hogy már látom a történet végét. Nem kell megijedni, még egy darabig biztos, hogy nem lesz vége, de a fejemben már legalább körvonalazódik, hogy kb. mikor lesz az. A fejemben most jelenleg a következő 3 fejezet van meg pontosan, és utána is lesz még legrosszabb esetben 2-3 rész, szóval egy 5-6 fejezet még biztos, hogy lesz, bár ahogy magamat ismerem, nagy a valószínűség rá, hogy több is lesz abból.

Oké, asszem mást inkább nem mondok, jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok kommentet, ha elolvastátok:)

The Way I Loved YOU - XIV. fejezet

Szombat volt, és én teljesen ki voltam készülve. Semmit sem tudtam, csak vártam, hogy történjen valami, és ez kikészített.

Nik hétfő óta nem hívott vissza. Az első nap még úgy voltam vele, hogy biztos még mindig bent van a kórházba, és nem akarja lehallgatni az üzeneteit, nem akar mások problémáival foglalkozni, de ahogy teltek a napok, már nem kezeltem ilyen nyugodtan a dolgot. Olyanok jutottak eszembe, hogy direkt csinálja, direkt akar kikészíteni, vagy hogy annak ellenére, hogy még mindig bekapcsol a hangpostája, már más a telefonszáma, és nem is kapta meg az üzenetet. Nem tudom, hogy ez hogyan lenne lehetséges, de ez volt a legésszerűbb magyarázat, szóval maradtam ennél a megoldásnál. Ez után viszont az jutott eszembe, hogy ha tényleg nem kapta meg az üzenetemet, akkor mégis hogy fogja? Küldök egy levelet Kollal? Jó vicc…

Kol. Őt is alig láttam hétfő óta. Kedden benézett egy rövid időre, hogy elmondja, hogy sok dolga lesz a héten, és hogy nem lesz ideje arra, hogy találkozzunk, aztán lelépett. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, de az agyam beindult, és persze a lehető legrosszabb eshetőséget jutottak eszembe. Mi  van, ha Esther máris elmondta neki? Felhívta, és egyszerűen csak sokkolta a dologgal telefonon keresztül. Azok után, hogy magánnyomozót bérelt fel, nem lennék meglepődve ezen. Vagy ha nem csak az anyja, de maga Kol is meglátott minket, csak éppen úgy, ahogy Esther, ő is úgy tett, mintha semmit sem látott volna, megvárja, amíg elül a katasztrófa, az apja felépül, és csak utána dob ki. Neem. Kol nem ilyen, ő sosem tenne ilyet. Ő inkább dühösen nekiment volna Niknek, vagy elment volna lehiggadni, aztán nyugodtan elküldött volna a francba, de nem játszaná el, hogy nem látott semmit, hogy aztán napokra eltűnjön, majd felbukkanjon, és felelősségre vonjon miatta. Szóval biztos, hogy nem látott meg, és valószínűleg az anyja sem mondhatott semmit sem neki, mert akkor is már vagy kidobott volna, vagy legalább átjött volna megbeszélni a dolgokat. Más ötletem azonban nem volt, hogy miért kerülhet engem – azt említettem már, hogy a hívásaimat sem mindig veszi fel, és ha mégis megteszi, mindig rövidre fogja a beszélgetést? Az lenne a legjobb, ha nem is gondolnék rá…

Az egyetlen baj azonban az, hogy ez nem ment. Bármennyire próbáltam, nem bírtam kiverni kettejüket a fejemből, és hogy mégis miért tűntek el annyira hirtelen.

És ezt valahogy Katie-nek is sikerült kiszúrnia. Vagyis, nem azt, hogy két pasi miatt őrlődök, hanem azt, hogy valamin őrlődök, és szóvá is tette. Ő persze azt hitte, hogy az zavar engem, hogy Kol egyszerűen felszívódott (még neki is feltűnt, ami azért jelent valamit!), de a tőle már megszokott módon nem megvigasztalni próbált, hanem ellenem használta, és olyan kommenteket kellett hallgatnom, akárhányszor találkoztunk, mint pl.: „Csak nem gond van a Paradicsomban!”, „Meguntátok egymást? El sem tudom hinni, hogy bírtátok eddig….” vagy „Végre felnyílt a szeme a szerelmes fiúcskának, és rájött, milyen hatalmas baklövést követett el azzal, hogy egyáltalán szóba ált veled?”. Egy ideig még könnyedén vettem, nem törődtem vele, a szavai az egyik fülemen kimentek, a másikon pedig be, de hamar az idegeimre ment, és már nem álltam messze attól, hogy kiadjam magamból, amit gondolok.

De végül nem ő lett az, akin kitöltöttem a dühömet.

…

Szombat este volt, és már órák óta a szobámba tanultam. Elegem volt mindenből, úgyhogy végül dühösen becsaptam a könyvet, ledobtam az ágyamról, az éjjeliszekrény elé, ahol a többi tancuccomat is volt általában, és egy nyögés kíséretében felkeltem az ágyról.

Kimentem a szobámból, és a konyha felé vettem az irányt, közben ránézve a fali órára. Fél 9. Még csak fél 9 volt, én mégis úgy éreztem, mintha már egy hete fent lettem volna (ami azért nem állt olyan messze a valóságtól, tekintve hogy alig tudtam aludni egész héten), ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan eszek egy kevés gyümölcsöt, hogy éhen azért ne halljak, aztán gyorsan lefürdök, és már húzom is a lóbőrt.

Ez volt a terv, legalábbis. Persze, mióta jönnek be az én terveim?

Éppen amikor beleharaptam az almámba, és indultam volna vissza a szobámba, hogy miközben megeszem az almát, előveszem a fürdős cuccaimat, kopogtattak az ajtón.

Rögtön hevesen kezdett dobogni a szívem, és megtorpantam egy pillanatra. Pont annyira, hogy elég legyen Katie-nek felkelnie a kanapéról, és az ajtó felé indulnia.

 - A szerelmes fiúcska visszatért? Vajon mit akarhat? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal rám nézve, majd egy pillanat múlva elnevette magát, és egy gúnyos vigyorral az arcán nyitotta ki az ajtót. – Nem lennék meglepődve, ha szakítani jö… - motyogta magában (sajnos nem elég halkan), miközben nyitotta ki az ajtót, de a mondat közepén megakadt, és döbbenten bámult egy másodpercig a vele szemben álló személyre. Én nem láttam ki az, mert a nyitott ajtó eltakarta, de Katie reakciójából ítélve nem Kol lehetett az.

 - Segíthetek valamiben? Esetleg keresel valakit? – kérdezte udvariasan, és a gúnyos vigyor is azonnal eltűnt az arcáról – csak pasi lehet az.

 - Ha jól tudom, itt lakik Caroline Forbes, igaz? – hallotam egy ismerős – túl ismerős – hangot a folyosóról, és nem akartam hinni a saját fülemnek. Lehunytam a szemem egy pillanatra, vettem egy mély levegőt, és visszafojtottam a késztetést, hogy hangosan is kimondjam azt a kérdést, ami azonnal szöget ütött a fejemben. Mi a fenét keres ez meg itt?

Katie felemelt szemöldökkel nézett rám, és az arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy mi jár a fejében – „Honnét a fenéből ismersz ilyen pokolian jó pasit, és mit keres itt, miközben éppen nem beszélsz Kollal – a pasiddal.” Régen – amikor még jóban voltunk -, még szerettem, hogy szinte egy nyitott könyv volt Katie arca, de most már kezdett idegesítő lenni. Az egész jelenlétével együtt.

 - Klaus, micsoda meglepetés – léptem én is az ajtóhoz egy erőltetett vigyorral az arcomon, de közben a szemei villámokat szórtak. – Mit keresel itt.

 - Te hívtál, szóval gondoltam…

 - Hát persze! – vágtam közbe, mielőtt még Katie is rájönne, hogy valami nincs rendben. Akkor lennék aztán tényleg nagy bajban, mert ő aztán tényleg nem habozna elmondani Kolnak, amit megtudott. – Teljesen kiment a fejemből, hogy Kol megkért rá, hogy adjak oda valamit, mert sürgős, de ő éppen nem lesz itt, amikor te jössz… Bocs! Tudod, hulla fáradt vagyok, és olyankor nem fog olyan jól az agyam.

 - Oké – mondta elnyújtva a szót Nik, értetlenül nézve rám, én pedig megforgattam a szemem. Hogy lehet ennyire szerencsétlen?

 - A szobámban van, de nem igazán emlékszem rá, hogy hová tettem. Segítenél megkeresni? – kérdeztem sokatmondó pillantást vetve rá, majd választ se várva megragadtam az egyik csuklóját, és bevonszoltam a szobámba.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, miközben nekidőltem az ajtónak egy pillanatra. Aztán Niknek rontottam.

 - Mégis mi a fenét keresel itt? – próbáltam suttogva kiabálni.

 - Felhívtál, és azt mondat, beszélnünk kell, szóval itt vagyok – tárta szét a kezét Klaus, én pedig vettem egy mély levegőt, nehogy hangosan szólaljak meg.

 - Azt mondtam, hívj vissza. Hívj vissza, hogy meg tudjuk beszélni – magyaráztam. – Nem azt, hogy gyere ide! – mutattam körbe a szobában. – Hanem hogy hívj fel!

 - Caroline, nem gondolhatod komolyan, amikor azt mondod, hogy ezt telefonon keresztül akartad volna megbeszélni – rázta meg a fejét hitetlenül Klaus(igen, megint a Klaust használom, mert a Nik csak a nyárra emlékeztet, és azt teljesen ki kell vernem a fejemből), és még egy félmosoly is megjelent az arcán.

 - De, komolyan gondoltam! – vágtam rá azonnal. – Azért mondtam azt, hogy hívj vissza, nem pedig azt, hogy gyere ide. Van a kettő között különbség, tudod? – néztem rá úgy, mintha egy idiótával beszéltem volna.

 - Amit én tudok, az az, hogy korábban már egyszer elodáztad ezt a beszélgetést, nem is olyan régen, ha jól emlékszem – tett úgy, mintha elgondolkodva, én pedig vettem egy mély levegőt -, és most nem fogom hagyni. Szóval tedd túl magad a dolgon, és foglalkozzunk azzal, amiért ide jöttem.

 - Tegyem túl magam a dolgon? – kérdeztem vissza felháborodottan, és azonnal a szám elé is kaptam a kezem, mert túl hangosra sikeredett a mondat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt, amit addig visszatartottam, és megrázva egy kicsit a fejem folytattam. – Ha annyira személyesen akartad megbeszélni ezt, akkor miért nem hívtál fel azelőtt, hogy csak úgy felbukkansz a semmiből, és akkor talán meg tudtunk volna beszélni valami más helyet, nem pedig a koleszszobámat – mutattam körbe, aztán pedig a mögöttem álló ajtóra mutattam. – Ahogy nincs ott a hülye, mostanában nagyon is utálatos szobatársam, aki a jelenlegi kapcsolatunk alapján minden lehetőséget kihasználná, hogy kiszúrjon velem.

 - És neki mégis mi köze ehhez az egészhez? – kérdezte Klaus, és látszott rajta, hogy kezd türelmetlen lenni.

 - Az, hogy most találkozott veled, látta, hogy bejöttünk a hálószobámba, becsuktuk magunk mögött az ajtót, és már vagy tíz perce ki sem mentünk – magyaráztam. - Szerinted mégis mit gondolhat, mit csinálhatunk?

 - Nem tudom, és nem is igazán érdekel – vonta meg a vállát Klaus. – Mégis mit tudna csinálni? Tesz néhány gonosz megjegyzést? Azt hiszem, azt már most is csinálja, szóval nem lesz nagy a változás.

 - És mi van akkor, ha elmondja Kolnak? – kérdeztem, és nem tudtam felfogni, hogy lehet az, hogy neki nem ilyen egyértelmű ez a kérdés.

 - Mi van akkor? – vont újra vállat Klaus, nekem pedig olyan érzésem volt, hogy mindjárt felrobban az agyam. Tényleg ennyire értetlen, és nem fogja fel, hogy miről is beszélünk, vagy csak általánosságban ennyire hülye, és nekem nem sikerült eddig észrevennem ezt? De mielőtt megkérdezhettem volna ezt tőle, újra megszólalt. – Legalább nem lesz kínos felhoznod a témát, amikor el akarod neki mondani, hogy mi történt.

Ha eddig azt hittem, nem tud már meglepni semmivel, akkor tévedtem. Döbbenten meredtem rá az utolsó szavai után. Komolyan azt hitte, hogy el akarok Kolnak mondani mindent? De ho… miért? Semmilyen jelét nem mutattam neki, és a kórházban történt csókon kívül semmi nem történt. Azt inkább felejtsük el, hogy mi történhetett volna, mert az nem lényeges, és nem is történt meg, szóval arról nincs mit beszélni.

 - Klaus, én nem… nem fogok elmondani Kolnak semmit – ráztam meg a fejemet, miközben beletúrtam a hajamba. – Sem a csókot, sem pedig azt, ami nyáron volt köztünk. Annak már… annak már vége, és én tovább léptem.

 - Nekem nem úgy tűnt a kórházban – jegyezte meg felhorkanva Klaus.

 - Tudom, hogy valószínűleg félreérthető volt, de…

De nem fejeztem be a mondatomat, mert az ajtón keresztül Kol hangját hallottam.

 - Szia Katie, Caroline itt van?

Először azt hittem, csak képzelődtem. Hiszen egész héten alig beszéltünk, azok után mindenre számítottam, csak arra nem, hogy felbukkanjon az ajtómban. Méghozzá pont akkor, amikor a bátyjával éppen a szobámban veszekedtünk. A bátyjával… Döbbenten néztem rá Klausra, és amikor megláttam, hogy ő is az ajtó felé néz, már biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam. Ő nem vágott döbbent képet, sőt, olyan nyugodt volt, mint korábban, ha nem nyugodtabb, miközben én bepánikoltam, főleg Katie következő mondata után.

 - Igen, a szobájában, de nem ajánlanám, hogy bemenj – nevetett fel gonoszan, én pedig megesküdtem magamban, hogy egyszer még megfojtom álmában ezt a kis ribancot.

 - Miért nem?

 - Mert nemrég bukkant fel a totál dögös testvéred, és látva téged itt, biztos nem valami izét keresnek, amit Caroline-nak kellene átadnia neki a te nevedben – foglalta össze, és megemelem a kalapom Kol előtt, ha ezt a mondatot első hallásra össze tudta rakni. – Már vagy negyed órája, húsz perce bent vannak, bezárt ajtók mögött, úgyhogy nem akarnám látni, ami bent folyik.

Tényleg meg fogom ölni Katie-t.

Néhány másodpercig néma csend volt, majd dühös, sietős léptek zaját lehetett hallani, a következő pillanatban pedig egy hitetlen arcú Kol nyitotta ki az ajtót, de amint meglátott minket, a hitetlenség helyét a döbbenet vette át.

 - Itt meg mi a fene folyik? – tört ki belőle a dühös kérdés, én pedig nyeltem egyet, azon gondolkozva, hogy vajon hogyan sikerül ebből kivágnom magamat.

What A Scandal

Sziasztok!

Oké, szóval a TWILY 14. fejezete már készül, kb. a felénél járok az írásban, és péntekre tervezem, hogy felteszem, de gondoltam addig hozok egy rövid kis fordítást.
Ezt néhány napja találtam, és nagyon megtetszett. Kis rövid szösszenet, Klaus/Caroline, Damon/Elena, Matt/Rebekah párosok főszereplésével, meg persze Kol;) (jut eszembe,ki várja csak még jobban az új részt, hogy kijöttek az új still képek, amin Kol is szerepel?:DDD) A sztori címe What A Scandal, Kol egyik elhíresül mondata, és tökéletesen tükrözi is a történetet.
Az írója a oneshotnak liar.faker, és ha ide kattintatok, akkor angolul is elolvashatjátok a sztorit.

Többet nem is mondok, jó szórakozást hozzá!:)

What A Scandal

Well, shake it up, baby, now, shake it up, baby

Twist and shout, twist and shout

C'mon c'mon, c'mon, c'mon, baby, now, come on baby

Come on and work it on out, work it on out

Egy másik partit rendezett az all-star csapat. Bár nem olyan díszeset, mint legutóbb.

Caroline elveszi a pohár pezsgőt, amit Klaus ad neki.

 - Meg vagyok döbbenve, hogy még senkit sem öltem meg – vigyorog a lány.

 - Um. Elijah elzárta valahová Kolt, a vendégeink védelme érdekében – mondja Klaus. Tetszik neki, ahogy a lány kinéz ebben a szűk ruhában, ettől olyan kan…

 - Tényleg? Semmi gonosz terv ezúttal? Hihetetlen – rázza meg a fejét a lány.

A banda régi számokat játszik.

 - Imádtam a hatvanas éveket, tudod – sóhajt fel Klaus. Caroline csak lehajt még egy pohár pezsgőt. Vicces érzés. Buborékok. A gyomra összerándul, amikor a férfi megfogja a kezét, és a táncparkett felé vezeti.

Well, work it on out, honey, work it on out

You know you look so good, look so good

You know you got me goin', now, got me goin'

Just like I knew you would, like I knew you would

 - Nincs kedvem táncolni – mondja Caroline, de nem engedi el a férfi kezét. Aztán egy huncut vigyor jelenik meg az arcán. – Menjünk valahová máshova. – Imádja a pezsgőt. Forog a feje.

A második emeleti folyosó egyik fala megreped, amikor a férfi nekinyomja Caroline-t, és keményen megcsókolja az ajkait. Az ellenkező falon lévő kép leesik egy nagy puffanással, amikor a lány pozíciót vált, és inkább ő nyomja Klaust a falnak. A bal keze a férfi göndör hajával játszik, miközben a másik keze a mellkasán és a hasán vándorol lefelé. Csókolják – felfalják! – egymást türelmetlenül, egyik faltól a másikig jutva, lépésről lépésre egyre közelebb érve egy hálószoba ajtóhoz.

…

 - Damon, mi nem… - suttogja Elena, de még közelebb húzza a srác arcát a csókhoz.

 - Igen, egyértelműen nem… - ért egyet vele Damon, aztán letépi a lány pántnélküli felsőjét.

 - Annyira rossz ez… - leheli a lány, és kigombolja a férfi alávaló, fekete ingét.

 - Igen, nagyon nem helyes… - motyogja Damon, és kikapcsolja Elena melltartóját, megcsókolva a lány kulcscsontját.

Az ágy, amin fekszenek, bűnösen puha, és mindketten belesüllyednek a drága, zöld huzatba. A hálószoba viszonylag nagy – annak kell lennie, mert az ágy olyan nagy, hogy elég úgy, négy ember számára. Nem Damon, ez NEM egy javaslat. A tér maradékának nagy részét a magas, nagy mahagóni ruhásszekrény foglalja el. A másik ajtó a fürdőszobába vezet, és az Elsők ízlését nézve, az is – biztos annak kell lennie – kész luxus.

 - Le kell állnunk…

 - Igen, le kell…

Szóval leálltak… csak annyi időre, hogy megszabaduljanak Elena miniszoknyájától.

Egy pillantás egymásra, és a játék folytatódik.

…

A zuhany csak megy és megy, de Rebekah-t láthatóan nem érdekli, ahogy a teljesen meztelen Mattet csókolja a vízsugár alatt. Matt visszacsókolja a teljesen meztelen Rebekah-t, és biztosak benne, hogy a zuhany üvegfalán lévő gőzt nem csak a forró víz okozza.

Rebekah nekidől a zuhany falának, a kezei a srác nyaka körül vannak, a lábait a srác dereka köré fonja. Egy közember, ezt mondtad, hülye bátyus? Egy közember sem csókol így.

…

Amire elérik a hálószoba ajtót, Klauson nincs póló, és Caroline is majdnem ruha nélkül van. Talán még néhány horzsolásuk is van itt-ott, de egyikük sem törődik vele, mert, hát, mennyi horzsolás marad meg egy vámpíron? Semennyi!

…

Csak fehérnemű takarja már Elena és Damon testét, ahogy megküzdenek a vágyakkal teli érintésekkel és a szenvedélyes csókokkal.

 - Damon…

 - Tudom – kapott levegő után Damon. – Ez nem helyes. – Megcsókol egy érzékeny pontot a lányon a mellei között.

 - N-ne! Ne állj meg!

És az Arany Nadrág Díjat a legjobb elcsábításért Damon Salvatore kapja, a vámpír selyemfiú! Büszkén mosolyodik el.

…

Rebekah határozottan szeret smárolni a zuhany alatt.

És egy dobogó szív maga mellett, amikor a sajátja, jobb kifejezés híján, halott, valahogy megnyugtató. Matt meleg bőre és lehelete a nyakán beindítja. Igen, beindult egy emberre. Egy közemberre! Há!

Ne hagyd abba, úriember, és csókold a hölgyet. Még.

És még.

És…

Éppen amikor már a következő szinte lépnének, egy hangos zajt hallanak.

Mi a fa…

…

Caroline-t nekinyomják a hálószoba ajtónak, a váll nélküli mini ruhájának tetejét letolták, hogy felfedje a fekete melltartóját, és a rövid ruhájának alját felhúzták, hogy felfedje a fekete bugyiját.

A haja felborzolt, és a vörös rúzsa elkenődött az arcán. Klaust ez nyilvánvalóan nem érdekli, mert addigra a nadrágja már ki lett gombolva, és kész volt rá, hogy egy közvetlen jártra felüljön bárhol a padlón.

Klaus megragadja a kilincset, és lenyomja.

 - Aaaah!

Beesnek a hálószobába, rá a fából készült padlóra.

PUFF.

 - Mi a fu… - esik le Damon álla.

Ahogy Elenának is, a pettyes fehérneműjében, szó szerint Damon alatt feküdve. Döbbenten.

Klaus Caroline-on fekszik, aki pedig a padlón. Mindketten szótlanok.

Mindketten értetlenül néznek az ágyra, ahol az idősebbik Salvatore és Elena fekszik.

Damon adja ki magából a legintelligensebb kommentet, amit csak eszébe jut.

 - A faszba.

 - Um. – Jó vagy, Elena.

Hirtelen kinyílik a fürdőszoba ajtaja.

 - … csak egy pillanat, megnézem mi volt az a zaj… Szent szar! – sikít fel a lány, amikor meglátja a hálószobában a két majdnem meztelen párt. Aztán eszébe jut, hogy – a fenébe is -, csak egy törülköző van rajta.

 - Rebekah, mi a ba… - Matt nem fejezi be a mondatát, ahogy odaér a Szőke Első mellé, hasonló fehér törülközővel magán, szintén félig meztelenül.

 - Mi. A. Fene. – Rebekah nem emlékszik az utolsó alkalomra, amikor ilyen meglepett volt, mint most. Még akkor sem, amikor az őrült boszi anyjuk úgy döntött, hogy Dexterré változik.

 - Rebekah? – motyogta Damon.

 - Klaus? – dadogta Rebekah.

 - Elena? – nyelt egyet Caroline.

 - Matt? – fújta fel magát Elena.

Matt nem tudott semmit sem mondani, mert mindhárom pár hall egy hangos…

BUMM! A ruhás szekrény majdnem megmozdul. BUMM.

 - A ruhásszekrény – jelenti ki a nyilvánvalót Klaus, aki még mindig Caroline-on fekszik, és a nagy mahagóni ruhásszekrény felé mutat a fürdőszoba ajtaja mellett.

Egy hangos csattanást hallanak, és a ruhásszekrény ajtaja kivágódik.

Valaki leesik a padlóra, egy pillanat alatt fel is pattan a lábaira; kezét egy ezüst bilincs köti le. Isten verjen meg, Elijah, és a hülye óvintézkedéseidet.

 - Kol? – emeli fel Klaus a szemöldökét.

Kol, komolyan összezavarodva, körbe néz, hogy mi folyik a hálószobájában.

Az ő hálószobájában!

Van egy meztelen vámpír-hasonmás páros az ágyán.

Az ő ágyán!

Van egy meztelen vámpír-ember páros a törülközőiben.

Az ő törülközőiben!

És van egy meztelen vámpír-vámpír páros az ő csiszolt, fából készült padlóján.

Az ő, nos… padlóján.

Kol hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel rázza meg a fejét.

 - Nem akarok ezen a bolygón élni többé.