The Way I Loved YOU - VIII. fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet, ami nem sokkal azután folytatódik, ahol a 6. fejezetnek vége lett. Ahhoz képest, hogy az elején teljesen elakadtam, és egyszerűen fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnám elkezdeni (jelenet megvolt, csak az első mondat hiányzott), egész elégedett vagyok ezzel a fejezettel.

Többet nem is mondok, jó szórakozást, és lécci írjatok véleményt, ha elolvastátok. Nagyon sokat jelentene:)

The Way I Loved YOU - VIII. fejezet

Ha valaki aznap reggel elmondta volna nekem, hogy milyen napon is lesz, valószínűleg kinevettem volna. Most azonban, ahogy Kol karjaiban feküdtem, nyugodtan kijelenthetem, hogy ilyen őrült napom már nagyon régen nem volt, és még én magam sem igazán tudom eldönteni, hogy a jó vagy a rossz felé billen.

Először is ott volt a reggel, Klausszal, és a majdnem csókkal, amit Elena szakított félbe. Aztán a csodálatos nap New Yorkban Kollal, amire jött a veszekedés Klausszal. És végül ez az elképesztő fél óra, aminek éppen az előbb voltam részese. Ezt a napot végigvéve, mintha Klaust vonzaná a baj, a veszekedés, minden, ami rossz, és mintha Kollal csak jó tudnám érezni magamat. Mindig olyan kedves velem, és bármit megadna nekem, ha szeretném. És ezért is tudtam, hogy nem követtem el hibát, amikor átjöttem hozzá nem is olyan régen.

 - Tudod, mindenre számítottam, csak erre nem – törte végül meg Kol kaján vigyorral az arcán a csendet, miközben a karomon rajzolt köröket az ujjával. – Bár, volt egy pillanat, amikor reménykedtem – tette még hozzá, csak úgy mellékesen, én pedig kérdőn néztem rá.

 - Mikor is volt ez?

 - Amikor elküldtél, hogy álljak be a zuhany alá, magamban reméltem, hogy csatlakozol – vigyorodott el, én pedig felnevettem.

 - Élvezted volna, mi? – kérdeztem nevetve.

 - Még szép, hogy élveztem volna – válaszolta egy sokatmondó pillantás kíséretében, miközben bólintott. – Nem mintha a mostani helyzetet nem élvezném – tette hozzá, és miközben még közelebb húzott magához, végignézett rajtam.

 - Nekem is, azt elhiheted – búgtam mosolyogva az ajkaiba, miközben az egyik kezemmel végigsimítottam az arcán, majd hosszan megcsókoltam.

 - Tudod, sosem gondoltam volna, hogy ennyire türelmetlen vagy – jegyezte meg félhangosan, a szája sarkában egy vigyorral, én pedig kérdőn néztem rá. – Ha jól emlékszem, azt beszéltük meg, hogy ennek a hétnek a végéig legalább várunk arra, hogy megtegyük, erre itt vagy meztelenül a karjaimban, és még alig kezdődött el a hét – nézett rám halálosan komoly arccal.

 - Hé, nem úgy tűnt, hogy panaszkodtál volna! – csaptam rá a hasára, amire odakapott, közben pedig hangosan felnevetett, és néhány másodperc múlva már én is csatlakoztam volna.

 - Nem is panaszkodtam – suttogta még mindig nevetve. Lehajolt hozzám, nyomott egy puszit a fejem búbjára, és amikor utána lenézett rám, már egyikünk sem nevetett, de mindkettőnkön az a „nagyon boldog vagyok, és nem tudom abbahagyni a mosolygást” mosoly volt az arcunkon.

 - Azt hiszem, mennem kéne – sóhajtottam fel végül néhány csendben eltöltött perc után, és már szálltam volna ki az ágyból, hogy gyorsan felkapjam magamra a ruháimat, és lehetőleg néma csendben átsurranjak a saját szobámba, de alig fordultam el Koltól, ő máris megragadta a derekamat, visszarántott magához, és szenvedélyesen megcsókolt. Belenyögtem a csókba, majd végigsimítottam a mellkasán a kezemet, és éppen annyira toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – Tényleg mennem kell. Még a végén valaki észreveszi, hogy nem vagyok a szobámba, és akkor aztán lebuktunk.

 - Nem is olyan régen még nem érdekelt, ha lebukunk – motyogta Kol, miközben elkezdte csókokkal beborítani a nyakamat, egyre lejjebb haladva. Néhány pillanatig élveztem a kényeztetését, aztán ismét a mellkasára tettem a kezem, és most távolabb toltam el magamtól, amit egy nyögéssel „jutalmazott”.

 - Tényleg át kéne mennem -  mondtam bocsánatkérő arccal, de Kol csak megrázta a fejét.

 - Igazad volt – mondta, és a kezével először végigsimította az arcomat, majd az arcomat a kezébe fogta. – Maradj, kérlek – kérte, és amint az a gyönyörű, tengerkék szempár belenézett mélyen a szemembe, tudtam, hogy elvesztem. – Nem lesz semmi gond, tényleg. De ha annyira ki akarsz surranni, legalább akkor csak reggel menj.

 - Mert ugye én arról vagyok híres, hogy hajnalok hajnalán felkelek, igaz? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ő pedig felnevetett. Megadóan sóhajtottam fel. – Rendben, maradok – adtam be a derekamat, ő pedig boldogan ölelt át.

Még több órán keresztül egymás karjaiban feküdtünk, és csak élveztük azt, hogy kettesben lehetünk, hogy senki sem zavarhat meg minket. Beszélgettünk, bár mindketten olyan hangulatban voltunk, hogy szinte mindent elvicceltünk, úgyhogy több témából is olyan hülyeség kerekedett ki a végére, hogy hosszú percekig csak a hasunkat fogva bírtunk nevetni, mást nem is. Aztán, amikor már hajnali kettő is elmúlt, nekem pedig már szinte leragadtak a szemeim az álmosságtól, valami olyan történt, amire nagyon nem számítottam.

Már több perce egyikünk sem szólt semmit, én pedig már az álom szélén jártam, amikor meghallottam Kol halk hangját.

 - Valószínűleg ez még gyors, és nem is várom el, hogy bármit is mondj rá, de azt hiszem, beléd szerettem – hallottam a szavait, amire kővé dermedtem, de a szememet még véletlenül sem nyitottam ki. Azt akartam, hogy higgye azt, hogy aludjak, ugyanis nagyon nem akartam bármit is reagálni erre a mondatra.

Igen, szeretek vele lenni, és nagyon is fontos nekem, de nem vagyok belé szerelmes. Ebben biztos voltam, és tudtam, hogy még ha azt is mondja, hogy nem várja el, hogy mondjak valamit, ha nem mondok rá semmit, akkor az olyan, mint egy tőrdöfés az ember hátába.

Éppen ezért néma csendben, lehunyt szemekkel feküdtem tovább a vállára hajtott fejjel, próbálva ugyanolyan egyenletes tempóban lélegezni, mint egy alvó ember szokott, és közben azon járt az agyam, hogy az első dolog, ami eszembe jutott, amikor kimondta, hogy szeret, miért az volt, hogy „Csak ezt ne!”

…

Reggel, amikor felébredtem, Kol már nem volt mellettem, és ahogy kinéztem az ablakon, nem is csodálkoztam rajta. Hétágra sütött a nap, és miután megnéztem az órámat, már azt is tudtam, hogy szinte az egész délelőttöt sikeresen végigaludtam, ugyanis már majdnem 11 óra volt. Csodálkoztam, hogy Kol nem keltett fel korábban, mert máskor, amikor valami programunk van, már a koleszszoba ajtajában szokott toporogni 9 óra körül, de igazából örültem neki, hogy egyedül ébredtem. Magamban még az éjjel, amíg nem tudtam elaludni, eldöntöttem, hogy úgy teszek, mintha semmit nem hallottam volna, de erre nem biztos, hogy a reggeli ébredésnél is emlékeznék, ezért is örültem, hogy egyedül voltam.

Néhány percet még lustálkodtam, aztán kiszálltam az ágyból, az ajtóhoz mentem, és óvatosan kinyitva kikukucskáltam a folyosóra. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs ott, gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és az én szobám felé mentem, de nem volt szerencsém. Már a kilincsen volt a kezem, amikor a lépcső felől lépteket hallottam, és a következő pillanatban Klausszal találtam szembe magamat. Ő megtorpant, amint meglátott, és én is abban a pozícióban mintha csak megfagytam volna, és úgy bámultunk egymásra. A jelenet nem lehetett hosszabb tíz másodpercnél, de ez tökéletesen elég idő volt arra neki, hogy végigfuttassa rajtam a tekintetét, és összerakja a fejében a puzzle darabjait. Amikor befordult a folyosóra, akkor sem volt jó hangulatában, de ha lehet, mielőtt beléptem a szobámba, az arca még komorabb volt, mint volt.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem, és egy hatalmasat sóhajtottam. Habár több méterre voltunk egymástól, egy szó sem hangzott el, és alig tíz másodperc volt az egész, mégis teljesen a hatása alá kerültem, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mit érzek abban a pillanatban pontosan. A düh, a megbántság, a bűntudat, és a sajnálat keveréke lehetett – legalábbis ezek voltak azok az érzések, amiket be tudtam azonosítani, bár magam sem tudtam, hogy néhányukat miért is éreztem. Hisz nem tettem semmi rosszat.

Megráztam a fejem, hogy kiverjem ezeket belőle, aztán gyorsan felöltöztem és egy kevés sminket is felraktam, mert habár átaludtam a délelőttöt, így is éreztem, hogy ha nem iszom meg a reggeli kávé adagomat, akkor valószínűleg egy fél óra múlva alig leszek képes rá, hogy kinyissam a szemem.

 - És megérkezett Miss. Álomszuszék is! – kiáltotta el magát Rebekah azonnal, amint meglátott a nappaliba belépni. Éppen a kanapén harcolt Kollal, és egy rövid idő után az is világos lett, hogy azért harcolnak, hogy kié legyen az egész kanapé.

 - Jó reggelt – köszönt Elijah, miután felnézett Rebekah kiáltására, én pedig mosolyogva köszöntem vissza neki, közben pedig láttam, ahogy Kol felkelt a kanapéról, ezzel egyértelműen feladva a harcot (Rebekah diadalittasan felkiáltott, majd elterült a kanapén), odalépett hozzám, és egy gyors csókot nyomott az ajkaimra.

 - Reggelt – motyogtam az ajkaiba, amire felnevetett.

 - Kávé a konyhában – mondta minden kérdés nélkül, én pedig elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire kiismert, hogy kérdés nélkül tudja, milyen használhatatlan vagyok a reggeli kávém nélkül.

 - Köszi – mosolyodtam el, és azonnal a konyha felé vettem az irányt.

Miután kitöltöttem magamnak a tegnap reggel használt bögrébe, és belekortyoltam, közben pedig hallgattam a beszélgetést, ami a nappaliból beszűrődött. Rebekah éppen Klausra tett néhány elég kemény megjegyzést, hogy elege van az egész reggeli komorságából, meg abból, hogy ez ahogy telik a nap, egyre rosszabb lesz láthatóan, és kéri a vicces, csipkelődő bátyját.

 - Komolyan, haver, mi bajod ma reggel? – kérdezte éppen Kol, amikor bögrével a kezemben beléptem a nappaliba. Klaus időközben kiszorította Rebekah-t a néhány perce megnyert kanapé felére, ugyanis a másik felén ő ült, és tényleg nem tűnt boldognak. Nem volt az arcán a szokásos, lemoshatatlan vigyora, plusz olyan volt az arca, mintha citromba harapott volna.

 - Alig aludtam – ennyi volt csak a válasza, és úgy tűnt, mindenki megelégszik vele. Rebekah felnevetett, és átkarolva a vállát szólalt meg.

 - Nem lehet mindenkinek olyan jó éjszakája, mint egyeseknek – mondta vigasztalás félének szánva, de az „egyesek” szónál egyértelműen először rám, aztán Kolra nézett, én pedig majdnem elsüllyedtem. Kol ebből semmit sem vett észre, én viszont nem akartam elhinni, hogy Rebekah is tudja. Hogy lehetséges ez? Nem lehettünk olyan hangosak. Vagy…?

 - Mielőtt elfelejteném, reggel beszélni akartam veled, Caroline – nézett rám Bekah, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ezzel közölte burkoltan, hogy nem hallott vagy látott semmi olyat, amit nem kellett volna. Máris sokkal nyugodtabb voltam. – Arra gondoltam, nincs-e kedved egy csajos napra? – kérdezte, majd mielőtt még bármit is kérdezhettem vagy mondhattam volna, magát gyorsan megmagyarázta. – Belevetnénk magunkat New Yorkba, vásárolnánk, arra úgysem tudnád semmi pénzért ráerőszakolni Kolt, hidd el nekem. Már próbáltam.

 - Benne vagyok – vágtam rá azonnal, mire Rebekah boldogan pattant fel a helyéről.

 - Tíz perc múlva találkozunk a ház előtt – mondta, és már indult is a szobájába, de a nappali ajtajában még visszanézett. – Jó szórakozást Klaus hülyeségeihez, Kol! Nem sajnállak! – intett egyet félig nevetve, majd kifordult a szobából.

 - Tudod, ha akarsz, jöhetsz velünk – vontam meg a vállam egy hatalmas vigyorral az arcomon, a mondatomat Kolnak címezve, aki azonnal megrázta a fejét.

 - A világ minden kincséért sem – jelentette ki határozottan. – Volt már szerencsém a húgom vásárlásához, és még egyszer nem akarok részt venni benne.

 - Oké, te tudod – mondtam, majd adtam egy gyors puszit a szájára, és miközben kiittam az utolsó néhány korty kávét a bögrémből, besétáltam a konyhába.

Már éppen azt fontolgattam magamba, hogy mit is kellene magammal vinnem, amikor is megfordultam, és Klausszal találtam magam szemben. Ismét. Némán meredtem rá, próbálva bármit is leolvasni az arcára kiült kifejezésből, de sehogy sem sikerült. Az arca ugyanolyan komor, semmitmondó volt, mint alig egy perccel ezelőtt a kanapén ülve, mégsem mondtam semmit. Én tegnap este kifejtettem neki a véleményemet és az álláspontomat. Ha reagálni akar rá, azt meghallgatom, de még egy veszekedésbe nem szándékoztam belemenni.

 - Nem akarok veszekedni – jelentette ki végül Klaus, én pedig csak bólintottam, ezzel jelezve, hogy megértettem, és egyetértek. – Csak egy kérdésre szeretném, ha válaszolnál.

 - Rendben. Mi az?

 - Boldog vagy?

A kérdés úgy vágott arcon, ahogy nem hittem volna, hogy két szó képes. Habár eddig biztos voltam benne, hogy Nik csak játszik velem, abban a pillanatban, a kérdés után, és azután, hogy megláttam azt, ahogy tele érzelmekkel rám nézett, kétszer is átgondoltam ezt az állításomat. A kérdésre éreztem, hogy összeszorult a gyomrom, a szívem a torkomban dobogott, és hirtelen minden értelmes dolog kiment az agyamból. Mégis hogy képes még mindig ilyen hatást kiváltani belőlem?

 - Igen – suttogtam végül, óráknak tűnő hosszúságú csend után, majd megköszörültem a torkom, és már hangosabban válaszoltam még egyszer. – Igen, boldog vagyok.

Nik egy hosszú pillanatra a szemembe nézett, majd egy rövid időre lehunyta a szemét, és csak utána reagált.

 - Csak ennyit akartam tudni – mondta, és olyan hirtelen, ahogy megjelent, el is tűnt a konyhából, én pedig ott maradtam, döbbenten, és hihetetlenül dühös voltam magamra. Miért kell még mindig így reagálnom bármire, amit csinál? Hiszen csak megkérdezte, hogy boldog vagyok-e. Ez kedves volt tőle, de semmi hátsó szándéka nem volt. Miért is lett volna, amikor nyáron is nagyon hamar belém unt? Azok után minek akarna megint játszani velem? Az nagyon szánalmas lenne. És másodszorra belefutni a csapdájába pedig még szánalmasabb…

 - Caroline, jössz? – kiáltotta Rebekah valószínűleg a ház ajtajából, ezzel kiragadva engem a gondolataimból, aminek igen hálás voltam.

 - Egy fél percet várj még! – kiáltottam vissza, és gyorsan felszaladtam a cuccomért a szobába, közben pedig már előre örültem a shoppingolásnak, ami biztos, hogy el fogja vonni minden bajomról a figyelmet néhány órára.