The Way I Loved YOU - XIX. fejezet

Hali!:)

Oké, tudom, hogy értelmetlen vagyokxD Tudom, hogy az ígértem, hogy egy oneshottal fogok jönni, de a csütörtöki rész után teljesen elment az ihletem attól, hogy Klaus vigasztalja Caroline-t, azok után, amit Caroline tett... pf... oké, inkább hagyjuk, mert jóóóó hosszan tudnék erről véleményt nyilvánítanixD Éppen ezért "menekültem" vissza az én au világomba, úgyhogy itt az új fejezet, ami ismét a múltas, közvetlenül az előző folytatása;)

És akkor most jön az, hogy ahogy számolgattam, kb. 3-5-ig terjedő fejezetszám várható még a történetből, plusz egy epilógus. Attól függően, hogy hogyan tudom lezárni a történetet. Nem tudom elhinni, hogy ez tényleg eljött...

Na, de most még nem ott tartunk, jó szórakozást az új fejihez, és ha írnátok néhány szót a fejezet végén, akkor azt nagyon megköszönném:)

The Way I Loved YOU - XIX. fejezet

Már számolni sem tudom, hány dalt énekeltem el, és ahogy haladtunk előre az időben, egyre könnyebbnek tűnt az egész. Amikor elkezdtünk, az első dalnál, még úgy is, hogy Nik az árnyékba állt, tudtam, hogy ott van, ezért alig mertem kinyitni a számat. Elfogott a félelem, hogy mi történik akkor, ha nincs jó hangom, és kinevet. Amit magam sem tudom, honnét jött, hiszen Nik már hallott énekelni, és akkor is imádta. De ahogy telt az idő, egyre nyugodtabb lettem, és ez az érzés lassan elmúlt, így amikor egy jó órával később vége lett a dalnak, amit akkor éppen énekeltem, vettem egy mély levegőt, és fél másodperc alatt meghoztam a döntésemet.

Nik kijött a sötétből, és rám mosolygott.

 - Ez egész jó volt – lépett oda hozzám, átölelve a derekamat, és megcsókolt.

 - Igen – értettem egyet vele egy bólintás kíséretében -, de még mindig a sötétben álltál – néztem a szememmel az említett helyre egy pillanatra, és Nik is odafordította a fejét.

 - De haladtunk is – nézett vissza rám. – Végül is – vonta meg a vállát kaján arckifejezéssel -, amikor elkezdtük, alig jött ki hang a torkodon.

 - Hé! – csíptem bele a karjába gyengén. – Ne gúnyolódj rajtam!

 - Én? – kérdezte felvont szemöldökkel, de a szemén és a szája sarkában felfelé görbülő íven láttam, hogy magában mosolyog. – Soha – rázta meg a fejét, én pedig nevetve átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. Közelebb húzott magához, de mielőtt még teljesen belemerültünk volna a csókba, elhúzódtam néhány milliméterre tőle.

 - Próbáljuk meg – suttogtam, egy pillanatra felszaladt a szemöldöke, mintha csak azt kérdezné: „Ezt komolyan gondolod?”, aztán kajánul elvigyorodott, és már hajolt felém, amikor leesett, hogy neki mi járt a fejében. Félreértette. De még mennyire. Ez pont akkor esett le, amikor az ajkai már majdnem az enyémekhez értek volna, de éppen mielőtt megtörtént volna, kitört belőlem a nevetés. Nik értetlenül nézett rám, én pedig csak megráztam a fejem. – Nem… én nem… Én az éneklésről beszéltem – böktem végül ki, Nikken pedig szinte lehetett látni, ahogy belül összetörik a fantáziája ezer meg ezer darabra. – Gondoltam, megpróbálhatnánk, hogy közelebb jössz; kijössz a sötétből.

Nik mélyen a szemembe nézett egy rövid időre, ezalatt feldolgozta magában a történteket (gondolom én), majd könnyedén bólintott.

 - Oké – mondta, és hátrébb lépett tőlem, maga elé véve a gitárját, de ahogy rám nézett, az arca azt sugallta, hogy ilyen könnyedén nem zárta le ezt a helyzetet. Hogy még vissza térünk rá – igen hamar. Lehunytam a szemem, és beleharaptam az ajkamba, hogy megakadályozzam a mosolyomat, ami akaratlanul is meg akart jelenni az arcomon. Mit ne mondjak, nem bántam volna, ha tényleg visszatérünk a témára… Megráztam a fejem, hogy eltüntessem a képet, ami hirtelen megjelent a fejemben, hogy mielőtt még a saját gondolataim teljesen elterelik a figyelmemet, újra tudjak koncentrálni.

 - Mit tudsz még játszani? – kérdeztem.

 - A legjobbat tartogattam neked a végére – kacsintott rám, és elkezdte pengeti a gitárját. Alig játszott néhány akkordot, már felismertem, és hatalmas vigyor jelent meg az arcomon.

 - Ez most komoly? – kérdeztem hitetlenkedve, amikor abbahagyta a pengetést, ő pedig csak vállat vont.

 - Ez a kedvenced, nem?

 - De.

 - Akkor kezdjük – mondta, és még utoljára megnézte, hogy jól van-e behangolva a gitárja, majd játszani kezdett.

Azonnal elfogott az a bizonyos félelem, még úgy is, hogy Nik csak azt a rövid részt játszotta többször, ami még a dalszöveg előtt van. Aztán láttam, hogy bólint egyet, ezzel jelezve, hogy utoljára ismétli meg, ezért vettem egy mély lélegzetet, behunytam a szememet, figyeltem a zenére, és próbáltam átadni magam neki. Amikor pedig be kellett lépnem, kinyitottam a szám, és magam is meglepődtem rajta, hogy jött ki egyáltalán hang a torkomon.

Come and hold my hand
I wanna contact the living
Not sure I understand
This role I've been given

Először szinte hallani lehetett, ahogy remeg a hangom, és a szememet sem voltam hajlandó kinyitni, de ahogy az első versszak végére értem, mintha egy hatalmas kő esett le a szívemről, és egyszerűen megnyugodtam.

I sit and talk to God
And he just laughs at my plans
My head speaks a language
I don't understand

Ahogy kinyitottam a szemem, a tekintetem találkozott Nikkével, akinek az arcán egész idő alatt az a lemoshatatlan mosoly volt az arcán, és amikor észrevette, hogy végre vettem a bátorságot, hogy kinyissam a szemem, a mosolya ha lehet, még szélesebb lett, majd jól érthetően ezt tátogta: „csodálatos a hangod”. Erre már nekem is el kellett mosolyodnom, aminek következtében sikerült belenevetnem a refrén első sorába is, de nem tudott érdekelni.

I just wanna feel
Real love feel the home that I live in
Cos I got too much life
Running through my veins
Going to waste

Az igaz szerelem szavaknál akaratlanul is Nikre és a kapcsolatunkra gondoltam – ahogy megismerkedtünk, és hogy az első találkozásunknál azt hittem, soha életemben nem fogom látni őt, nemhogy beleszeretek, és hogy onnét idáig jutottunk. Szinte hihetetlennek tűnt, és ha nem éltem volna át, valószínűleg el sem hittem volna, hogy ilyen létezik egyáltalán. Ugyanis ilyen erős érzéseim még soha senki felé nem voltak. És valahol legmélyen tudtam, hogy egyhamar nem is lesznek.

Come and hold my hand

Ahogy elértem az utolsó versszak első sorához oldalra döntöttem a fejemet, és egy mosoly kíséretében kinyújtottam a kezemet felé, utalva ezzel a dalszövegre.

I wanna contact the living
Not sure I understand
This role I've been given
Not sure I understand
Not sure I understand

Nik időközben abbahagyta a gitározást, és közelebb lépve hozzám, megfogta a kezem, én pedig már minden aláfestő zene nélkül énekeltem. Abban a pillanatban, hogy elhallgatott a zene, minden félelmem végleg elszállt, és megértettem, mit érezhetnek az énekesek minden este a színpadon. Igaz, ez közel sem volt olyan jelenet, mégis, ahogy Nik rám nézett, olyan érzéssel töltött el, ami egyszerűen elképesztő volt. Az utolsó sort énekeltem, átfontam a kezemet a nyaka körül, és amint az utolsó szó is elhagyta a számat, mindketten egyszerre mozdultunk, aminek következtében az ajkaink félúton találkoztak. Lágy csók volt, nem szenvedélyes, követelőző, mint általában amilyenek szoktak lenni, hanem gyengéd, érzéki volt.

 - Köszönöm – suttogtam mosolyogva, ahogy elhúzódtunk egymástól. – Hogy segítettél. Sokat jelent nekem.

 - Nincs mit – vonta meg a vállát könnyedén Nik. – Öröm volt hallgatni – mondta, majd egy rövid szünet után, ami alatt mélyen a szemembe nézett, kajánul elvigyorodott, a kezét átfűzte a derekam körül, és teljesen magához húzott egy hirtelen mozdulattal. – Most pedig… - nézett végig rajtam tetőtől talpig, mintha csak most látott volna először, majd a tekintete megállapodott az ajkaimon -, térjünk csak vissza arra a kis félreértésre.

Felnevettem, és a vállába temettem az arcom, mert éreztem, hogy azonnal elvörösödöm, eközben ha lehet, Nik csak még szorosabban ölelt magához. Amikor felemeltem a fejem, az arca néhány milliméterre volt csak az enyémtől, éreztem a leheletét rajtam, és habár pontosan tudtam, hogy mire utalt, és mit akart vele elérni, úgy döntöttem, játszok vele is.

 - Mire gondolsz? – kérdeztem a fejemet oldalra döntve, és habár a szavaim nem árultak el, amint érzékien megnyaltam az ajkam, majd beleharaptam, Nik azonnal rájött, hogy játszom csak. A kezem lassan végigsiklott a mellkasán, de közvetlen az öve felett megálltam, amire egy pillanatra fájdalmas kifejezés ült ki az arcára.

 - Erre – mondta rekedten, megragadta az arcomat a két kezével, magához húzott, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, ahogy még soha. A kezeim hamar megtalálták az útjukat a hajába, ő pedig az egyik kezével a nyakamat fogta, a másikkal pedig a derekam segítségével próbált még jobban magához préselni, bár abban már nem vagyok biztos, hogy ez lehetséges volt-e egyáltalán.

A szája egy pillanatra sem veszítette el az enyémet, és elkezdett araszolni valamerre, de nem is szenteltem neki valami nagy figyelmet, amíg a következő dolog, ami feltűnt az nem volt, hogy nekinyomott a falnak. A kezeimet a falnak fogta, és kiszakadva a csókból a nyakam felé vette az iránt, egyre lejjebb haladva. A kezével végigsimította először az enyémen, majd végig le az oldalamon, és végül a fenekemen állapodott meg. Eközben én újra beletúrtam a hajába. Hirtelen újra megtalálta a számat, és ezzel a mozdulattal a fenekemnél fogva megemelt, én pedig a lábaimat a csípője köré fontam.

Valószínűleg ez volt az utolsó csepp a pohárban, mert a következő pillanatban már szinte szó szerint száguldottunk lefelé a lépcsőn, és sikerül úgy épségben leérnünk rajta, hogy egész idő alatt csókolózunk. Nem tudom, hogy volt képes erre Nik, de abban a pillanatban nagyon nem is érdekelt, csak az, hogy letett a kis irodában lévő íróasztalra, és ismét a nyakamat kezdte el csókolgatni, annyi különbséggel, hogy most az egyik keze mellette még könnyedén megtalálja az utat a pólóm alá.

 - Milyen sietős valakinek – nevetek fel egy pillanatra, amit egy halk nyögés kísér, mivel Niknek sikerült megtalálnia az egyik érzékeny pontomat.

 - Nekem úgy tűnik, nem csak nekem – vigyorog rám gonoszul, én pedig ennek bizonyítására megragadom a pólója szélét, és szinte lerángatom róla a ruhadarabot.

…

 - Nagyon… jól éreztem magam ma este – köszörültem meg a torkom a mondat közepén mosolyogva, ahogy Nik előtt álltam a motoránál. A házunknál voltunk, és lehetett úgy hajnali 2-3 körül is. Az este leírhatatlanul fantasztikus volt, és minden egyes pillanatban azt kívántam, bárcsak állna meg az idő, és sose lenne vége neki. De sajnos ez lehetetlen, éppen ezért álltunk most a házam előtt. Ugyanis bármennyire szívesen maradtam volna még Danny üzletében, vagy esetleg töltöttem volna Nik lakásán az éjszakát, tudtam, hogy az egyet jelentene azzal, hogy apám teljesen kiakad, talán még annyira is, hogy felhívja anyut, ami egyenlő lenne a katasztrófával, ugyanis anya első cselekedete az lenne, hogy hazarángat, amit nagyon nem akartam. Nem most. Nem így, hogy ilyen boldog vagyok végre.

 - Én is – válaszolt bólintva Nik, és hozzám hajolt, majd hosszan megcsókolt.

 - Holnap ugyanakkor jössz értem, mint ma? – kérdeztem, miután kiváltunk a csókból, ő pedig csak bólintott. – És holnapra is terveztél valamit, vagy…?

 - Majd kitalálunk valamit, ne aggódj – kacsintott rám, majd még egyszer megcsókolt.

Miután kiváltam belőle, még egy utolsót rámosolyogtam, elmotyogtam neki egy „jéjt”-et, és bementem a házba. Úgy terveztem, hogy olyan halkan osonok be, ahogy csak tudok, reggel pedig úgy teszek, mint aki már éjfél előtt itthon volt, de amint beléptem a házba, ez a terven szilánkjaira hullott, ugyanis amint becsuktam magam mögött a bejárati ajtót (amit egyébként talán még sosem sikerült ilyen hangtalanul becsuknom!), az előszobában felkapcsolódott a lámpa, és apámmal találtam szembe magamat.

Úgy sikerült megijesztenie ezzel, hogy ugrottam is egy kisebbet, és a mellkasomhoz kapva a kezem éreztem, ahogy a hevesen ver a szívem.

 - A frászt hoztad rám – mondtam szinte csikorgatva a fogaim között, de ő nem foglalkozott vele.

 - Hol jártál eddig? – kérdezte komor, dühös, áthatoló tekintettel, de én egyszerűen figyelmen kívül hagytam.

 - Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá – kezdtem, és a lépcső felé indultam -, de Nikkel voltam.

 - És mit csináltál Nikkel hajnali háromig? – szegezte neki a hátamnak a kérdést.

 - Semmi érdekeset – vontam vállat. – Énekeltünk – néztem vissza mosolyogva a vállam felett egy pillanatra, majd visszafordultam, és indultam volt éppen fel a lépcsőn, amikor az apám megragadta a karomat, visszatartva ezzel.

 - Nem akarom, hogy azzal a sráccal mászkálj – ismételte meg a szavait korábbról. – Főleg nem hajnali háromkor.

Vettem egy mély levegőt, és elszámoltam magamban tízig, nehogy ingerülten válaszoljak vissza neki, majd felé fordultam. Egy lendületes rántással kirántottam a kezemet az övéből.

 - Talán néhány éve, a válás előtt, még meg is fontoltam volna ezt a lehetőséget – válaszoltam neki halál nyugalommal a hangomban -, de most ne is álmodj róla – ráztam meg a fejem. – Nem vagyok 16 éves kislány, akinek megmondhatod, mit csinálhat. Felnőtt nő vagyok, el tudom dönteni, hogy kivel, mikor és meddig mászkálok, neked pedig semmi közös hozzá!

 - Még jó, hogy van!  háborodott fel. – Az apád vagyok.

 - Nem, nem vagy – ráztam meg a fejemet az ajkamba harapva. – Azóta nem, hogy kisétáltál otthon az ajtón, és otthagytál minket anyával. És ezt jól vésd az eszedbe.

Nem szólt semmit, csak nézett rám, és ezt kihasználva sarkon fordultam, és felszaladtam a szobámba, jó hangosan bevágva magam mögött az ajtót.

Nem akartam elhinni, hogy az apámnak sikerült elszúrnia a tökéletes estémet.