The Way I Loved YOU - XXIII. fejezet

Sziasztok!

Hát, ez is eljött. Itt az utolsó fejezet. (Oké, gyakorlatilag még lesz egy epilógus, de a hivatalos utolsó fejezet az ez.) Nem hittem volna, hogy valaha eljutok idáig, pedig az utolsó jelenet gyakorlatilag a történet legeleje óta a fejemben van.

A fejezetről annyit, hogy ez most kicsit másabb a szokásosnál, ugyanis ez két időben játszódik. A múltban és a jelenben is, szóval hogy megkönnyítsem a megértést, a múltban játszódó jeleneteket dőlttel írtam. Az epilógust nem tudom még, hogy mikor hozom, bár most valószínűleg neki fogok állni, szóval még az is lehet, hogy akár holnap már felteszem, bár ez még nem biztos.

Többet nem is mondok, csak annyit, hogy jó szórakozást a történet utolsó fejezetéhez, és nagyon szépen kérlek titeket, hogy ha elolvastátok, írjátok meg a végéről a véleményeteket. Nagyon sokat jelentene nekem!:)

The Way I Loved YOU - XXIII. fejezet

Amint meghallottam a csengőt, egy hatalmas mosoly húzódott az arcomra. Azonnal felpattantam a székemből, és már rohantam is ki a szobámból, végig a folyosón, le a lépcsőn. Egyedül az ajtónál álltam meg, de a lendületnek köszönhetően annak is majdnem nekiestem. Meg kellett állapítanom, hogy ezzel a rohanással valószínűleg megdöntöttem az eddigi rekordomat, ezért is megálltam egy pillanatra, kifújtam magamat, és vártam még néhány másodpercet, nehogy Niknek feltűnjön, hogy csak úgy rohantam az ajtóhoz, amint megérkezett. Sokáig persze nem tudtam várni, még ha akartam volna, akkor sem, és tíz másodpercet sem állhattam a csukott ajtó előtt, mielőtt kinyitottam volna.

Ahogy kinyílt az ajtó, Nik mosolyával találtam szembe magam, én pedig rögtön átkaroltam a nyakát, és adtam egy puszit az arcára, aztán picit elhúzódtam tőle.

 - Elhoztad? – kérdeztem izgatottam, mire ő csak felnevetett, megrázta a fejét, és a derekamnál fogva magához rántott. A következő pillanatban már a szája az enyémre tapadt, és úgy csókolt meg, mintha legalább egy éve nem tehette volna, és én is legalább ilyen hévvel viszonoztam. Éppen ezért csak az arcára adtam puszit. Tudtam, hogy csak megcsókolnám, minden értelmes dolog azon nyomban eltűnne az agyamból, és mire elszakadna az ajkam az övétől, már arra sem emlékeznék, hogy lerajzolt, arról nem is beszélve, hogy még mindig nem volt hajlandó odaadni.

És éppen ez is történt. Amikor nagy sokára elszakadtunk egymástól, mindketten levegő után kapkodva, fogalmam sem volt, mit is kérdeztem tőle még a csók előtt, de nem is érdekelt. Képtelen voltam levenni a szemeimet az ajkáról, és nem akartam semmit sem jobban, csak hogy újra az enyémekre tapadhasson. De nagyon úgy tűnt, hogy Nik nem volt ennyire feledékeny, ugyanis ahelyett, hogy kielégítette volna ezt a vágyamat, a homlokát az enyémhez döntötte, és halkan felnevetve megszólalt.

 - Szóval kinyitod az ajtót, és az első dolog, amit teszel, hogy a képről kérdezel? – kérdezte tettetett szemrehányással, de a szája sarkában látszott a mosoly. – Semmi köszönés, semmi csók, csak egy apró puszi, és már kéred is a képed, mi?

Szem forgatva megráztam a fejem, majd egy kicsit elhúzódtam tőle, de közben a kezem még mindig a nyaka körül volt, és a szemébe néztem.

 - Szia – búgtam, majd közelebb hajoltam hozzá, megcsókoltam, és az egész kezdődött elölről. Képtelenek voltunk betelni egymással, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Nik belökött az ajtón, neki a mellette lévő falnak. A kezeimet a fejem mellett a falnak szorította, a testem többi részét pedig a saját testéve, és úgy halad lefelé a nyakamon. Én lehunyt szemmel élveztem, amit csinál, miközben próbáltam kiszabadítani legalább az egyik kezemet a szorításból, hogy közben én is adhassak neki valamit, de erre esély sem volt, ugyanis mielőtt még sikerülhetett volna, hirtelen valaki megköszörülte Nik mögött a torkát.

Úgy repültünk szét – vagyis inkább csak Nik, mivel én a falnak voltam szögezve, ezért nehezen tudtam volna hátraugrani -, mint a madarak, és amint Nik mögé néztem, kicsit sem lepett meg, hogy apámmal találtam szembe magamat. A szemei szinte villámokat szórtak, és ha nem lettem volna jelen, valószínűleg már legyilkolta volna Niket. Meg persze akkor, ha nem lett volna büntetendő.

 - Mr. Forbes – bólintott kínosan Nik apám felé, aki még mindig mozdulatlanul, villámokat szóró szemekkel bámult rá. Nyeltem egyet, majd hátulról megfogtam Nik kezét, és az ajtó felé húztam.

 - Menjünk.

 - Viszlát, Mr. Forbes – mondta Nik, mielőtt még kiment volna az ajtón, én pedig még egy pillanatra visszanéztem az apámra, aztán hitetlenkedve megráztam a fejem.

 - Majd jövök – szóltam oda neki, és követtem Niket.

Néhány lépéssel volt csak előttem, szóval könnyedén beértem, és a karjába belekarolva elvigyorodtam.

 - Szóval, a képről… - kezdtem, csak hogy feloldjam a hangulatot, ő pedig felnevetett.

 - Nincs nálam, még egy-két utolsó simítást el kell intéznem rajta – mondta, és ahogy odaértünk a motorjához, odanyújtotta nekem a már megszokott bukósisakot. – Holnap után megkapod, megígérem.

 - Legalább lesz miért várnom, hogy vissza gyere – haraptam bele az alsó ajkamba, és gonoszul elvigyorodtam, neki pedig magasra szökött a szemöldöke.

 - Szóval így állunk, ha? – kérdezte, végigmérve rajtam, a következő pillanatban pedig már megragadta a karom, magához húzott, és ott kezdett el csiklandozni, ahol csak ért. Én sikítozva, hangosan nevetve próbáltam kiszabadulni a karjai közül, minden siker nélkül.

 - Oké, oké, oké, megadom magam – mondtam nevetve, amikor már nem bírtam elviselni a csiklandozást, ő pedig azonnal abbahagyta, és a kezét lazán a derekam köré fonta. Nem mondtam, hogy hiányozni fog, akármennyire igaz is volt, de tudtam, hogy tudja, hogy így lesz, ezért szó nélkül lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.

 - Hová akarsz ma menni? – kérdezte, miután kiváltunk a csókból, én pedig elvigyorodtam.

 - Mit szólsz egy kis éjszakai fürdőzéshez?

…

Dermedten álltam Nik előtt, és nem tettem mást, csak némán bámultam rá. Erre nem voltam felkészülve. Tudtam, hogy a döntésemet semmi sem tudja megváltoztatni, de reméltem, hogy ő nem lesz itt, hogy még nehezebbé tegye a dolgot. Vagyis hát… nem is reméltem – eszembe sem jutott, hogy esetleg itt lehet, akármennyire is Kol bátyja. Úgyhogy most úgy álltam ott előtte, mint egy idióta.

 - Én… én igazából… – nyeltem egyet –, igazából Kolhoz jöttem  – nyögtem ki végül egy túlságosan is hosszúra nyúlt, kínos csend után, és a világ legnagyobb idiótájának éreztem magam. Mégis miért kellett itt lennie? Miért kellett pont akkor itt lennie, amikor én is jövök, és ezzel mindent a lehető legbonyolultabbá tennie? Most ezzel olyan benyomást keltettem, mintha… - Te mit csinálsz itt? – kérdeztem.

 - Ugye tudod, hogy az öcsémről van szó? – vonta fel a szemöldökét, és a hangjából csak úgy sütött a keserű gúny, én pedig nyeltem egyet.

 - Igen, tudom – válaszoltam az ajkamba harapva, és megpróbáltam valahogy megmenteni a helyzetet. – Én… nekem…  - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de az agyam egyszerűen lefagyott. Hogy lehet, hogy két perccel ezelőtt még pontosan tudtam, hogy mit is akarok mondani, most pedig egy hang sem jön ki a torkomon? Egy pillanatra lehunytam a szemem, amíg vettem egy mély levegőt, és ezalatt összeszedtem magam. – Nézd, azért jöttem, mert beszélnem kell Kollal, de azután esetleg… találkozhatnánk?

 - Nem hiszem, hogy szükséges – rázta meg a fejét, én pedig magamban egy hangosat káromkodtam. Miért is hittem, hogy könnyű lesz? Megkérem, hogy találkozzunk, és már repül is. Hát persze… - Azt hiszem, elég egyértelmű a helyzet, értem én. Nem kell sajnálni engem. Őt választottad. Túlélem – mondta, majd választ sem várva ellépett mellettem, és már el is indult.

 - Nik, várj – szóltam utána azonnal, sarkon fordulva, mire lassan felém fordult. – Ez nem… Tudom, hogy minek néz ki, de nem…

 - Nem kell magyarázkodnod, Caroline – vágott közbe elég éles hangon, és ebből tudtam, hogy habár úgy tesz, mintha egyáltalán nem érdekelné, pedig fáj neki, hogy nem őt választottam. – Már mondtam, túlélem.

 - De én nem… - próbáltam, de ő ismét közbevágott.

 - Végig tudtad, igaz? – kérdezte keserűen. – Semmi esély nem volt, igaz?

 - Caroline? – hallottam hirtelen mögülem, amikor már éppen nyitottam volna a számat válaszra, amire oda néztem, és Kollal találtam szembe magam. Visszanéztem Nikre, aztán vissza Kolra, majd ismét vissza Nikre.

 - Sejtettem. – Nik csak ennyit mondott, majd hátat fordított nekem, és elment, én pedig az ajkamba harapva fordultam Kol felé.

 - Igen, Nik, végig tudtam, hogy melletted senkinek sincs esélye – motyogtam magamnak, ahogy egy erőltetett mosollyal Kolhoz léptem.

…

 - Nem hiszem el, hogy rávettél erre – mondta nevetve Nik, ahogy magához húzott. A tengerparton voltunk, és egy törülközőn, vizesen feküdve élveztük az éjszaka sötétsége miatti csendet és békességet. Rajtunk kívül senki sem volt a parton, és a hullámok zaján kívül csak a városban közlekedő kocsit távoli zaját lehetett hallani. Az ég tiszta volt, ezért tökéletesen lehetett látni a csillagokat, és a félholdat is, ami éppen növekvő státuszban volt. Ahogy az egyik karjával magához ölelt, ráhajtottam a fejem a vállára, és az eget kezdtem bámulni, miközben válaszoltam.

 - Élvezted.

 - Még szép, hogy élveztem – vágta rá azonnal, és a szemem sarkából láttam, hogy végignéz a testemen. – Egy szóval sem mondtam, hogy nem – suttogta a fülembe, és ahogy a másik kezével végigsimította a combom belsejét, bele kellett harapnom az ajkamba, hogy ne nyögjek fel hangosan.

 - Ti pasik csak arra tudtok gondolni? – kérdeztem nevetve, de még véletlenül sem akadályoztam meg abban, amit csinált.

 - Megismételjem a saját szavaidat, amik alig fél perce hagyták el a szádat? – kérdezte, majd egy hirtelen mozdulattal maga fölé rántott, én pedig halkan felsóhajtottam az érzéstől, ahogy a meztelen bőrünk érintkezett. Lovagló ülésben ültem a derekán, és miközben vigyorogva beletúrtam a vizes hajamba, lehajoltam hozzá, hogy az ajkaimat az övéhez érintettem, de éppen hogy csak egy pillanatra.

 - Tényleg élveztem – leheltem, és a kezemmel lassan lefelé kezdtem cirógatni a testét. – És ezt is élvezem most – mondtam, mielőtt megemelte volna a fejét, és éhesen az ajkaim után kapott, hogy elmélyítse a csókot.

…

 - Végig ő volt az, igaz? – Kol csak ennyit kérdezett, én pedig legszívesebben hangosan felnevettem volna, annyira egyformán gondolkoztak Nikkel, de helyette csak bólintottam.

 - Sajnálom – mondtam, de ő csak megrázta a fejét.

 - Nem kell. Végül is – vonta meg a vállát -, ha nem ismerkedünk meg, valószínűleg soha nem találkoztok újra.

 - Tudom – bólintottam egy fél mosollyal az arcomon. – Én nem is arra gondoltam. Nem bántam meg, ami köztünk történt. Azt sajnálom, hogy annyit hazudtam.

 - Semmi gond – rázta meg a fejét, és ő is elmosolyodott. – Most pedig menj, és keresd meg! – állt fel, és a kezével kezdett hessegetni az ajtó fejé. – Az előbb nem úgy nézett ki, mint akivel éppen közölték, hogy álmai nője őt választotta.

 - Ami azt illeti, azt hiszi, hogy az, hogy ide jöttem, csak azt jelentheti, hogy téged választottalak. Amikor pedig el akartam mondani neki, hogy miért vagyok igazából itt, egyszerűen nem engedett elmondani egy mondatot sem. Folyton közbevágott.

 - Ez rá jellemző – nevetett fel Kol, én pedig a nyitott ajtóban, és miután kiléptem a folyosóra, még visszafordultam.

 - Hogy hogy ilyen könnyedén viseled? Úgy értem… úgy csinálsz, mintha teljesen másról lenne szó.

 - Igazából számítottam rá – dőlt neki az ajtófélfának. – Csak azon csodálkozom, hogy hamarabb nem jöttem rá.

 - Ennyire nyilvánvaló volt?

 - Most, hogy így visszagondolok, igen – bólintott, és ahogy rám mosolygott, egyáltalán nem volt benne semmi harag, aminek nagyon örültem. – Már abban a pillanatban, amikor Klaus belépett a nappalinkba, megakadt rajtad a szeme, és neked is elállt a lélegzeted. Ami utána sem változott. A feszültség szinte kézzel fogható volt közöttetek. Csak akkor még azért nem tűnt fel, mert nem tudtam, mit kéne keresnem.

 - Tényleg sajnálom – ismételtem meg magamat, és amikor válaszként csak megrázta a fejét, az ajkamba haraptam. - Szóval ha megkérdeznélek, hogy van-e bármi ötleted, hol találhatnám meg Nikket, lenne ötleted?

 - Ami azt illeti, igen.

…

 - Oké, szóval akkor… holnapután… nyolc előtt találkozunk… a mozi előtt, igaz? – kérdeztem Nik nyakát átkarolva csókok között, és csodálkoztam, hogy egyáltalán képes voltam kibökni ezt az egy mondatot.

Éjfél körül lehetett, úgy negyed órája érhettünk a ház elé a tengerpartról, és azóta el sem szakadt szinte a szánk egymásétól, csak néhányszor, akkor is csak a levegő hiánya miatt. De úgy tűnt, apámnak valahogy sikerült kiszúrnia minket a sötétben – pedig Nik még a lámpákat is lekapcsolta, és direkt az árnyékba parkolt le -, és felkapcsolta a bejárati lámpát, ami egyet jelentett azzal, hogy ha két percen belül nem vagyok bent, akkor ő fog kijönni értem.

 - Igen, nyolckor – válaszolt, én újra magához húzott, egyáltalán nem törődve apámmal. Nem mintha bántam volna. De muszáj volt észnél maradnom, mert semmiképpen sem akartam, hogy apám kijöjjön, és egy esetleges jelenetet rendezzen. Azok után, ahogy este elmentünk, ha most megint közbeavatkozik, valószínűleg nem fog megelégedni néhány szúrós tekintettel. Éppen ezért húzódtam el tőle egy nyögés kíséretében.

 - Mennem kell – suttogtam, és elléptem tőle, nehogy kísértésbe essek. – És ne késs! – mondtam, ahogy hátrafelé kezdtem el lépkedni. – A múltkor is késtél, és lemaradtunk az elejéről.

 - Csak a reklámokról és az előzetesekről maradtunk le, Caroline – nevetett fel Nik.

 - Igen, de én imádom az előzeteseket. Ott döntöm el, hogy mit fogok majd megnézni legközelebb – magyaráztam, amitől Nik csak még hangosabban nevetett fel.

 - Hihetetlen vagy, ugye tudod? – kérdezte, én pedig az ajkamba harapva a házra néztem a vállam felett, majd hirtelen visszaszaladtam Nikhez, aki már éppen vette volna vissza a sisakját, a nyakába vetettem magam, és megcsókoltam. A keze azonnal a derekamra fonódott, és úgy húzott magához, miközben legalább olyan hévvel csókolt vissza, ahogy én őt tettem. Eközben az én kezeim a mellkasán pihentek.

Sajnos azonban nem tudtunk belemélyedni a csókba, mert alig tíz másodpercre rá, hogy Nikre vetettem magamat, hallottam, ahogy nyílt a bejárati ajtó, a következő pillanatban pedig már meg is hallottam apám hangját.

 - Caroline! – kiáltott ide, én pedig kelletlenül elhúzódtam Niktől.

 - Sajnálom – mondtam, és még egy utolsó gyors csókot nyomtam az ajkaira, és sietve elindultam a házhoz. – Majd hívj, ha New Yorkba értél, oké? – kiáltottam még vissza Niknek felé fordulva.

 - Persze – válaszolt, én pedig mosolyogva fordultam vissza a ház felé, de azonnal el is tűnt az a mosoly, amint odaértem apámhoz. – Láthatod – tártam szét a karomat, ahogy elmentem mellette, és felé fordulva, hátrafelé mentem a lépcső felé. – Élvek és virulok. Nik nem gyilkolt meg, ismét, szóval mára már megnyugodhatsz – mondtam gúnyosan, és ahogy elértem a lépcsőt, hátat fordítottam neki, és felszaladtam az emeletre. Mielőtt még elértem volna az utolsó lépcsőfokot, hallottam magam mögött a bejárati ajtót csukódni.

…

Nik pontosan ott volt, ahol Kol mondta, hogy lesz. A kolesz közelében lévő bárnak a pultjánál ült, és amennyire a háta mögül láttam, éppen egy pohár whiskyt lötykölt a poharában, majd egy hajtásra kiitta az egészet. Amint letette az üres poharat a pultra, azonnal intett a bárpultos srácnak, aki újratöltötte a poharát, amikor odament hozzá.

Vettem egy mély levegőt, majd miután lassan kifújtam azt, odamentem én is a pulthoz, és leültem a Nik melletti székre. Nem nézett rám, de tudtam, hogy észrevett.

 - Mit keresel itt? – kérdezte rám sem nézve éppen akkor, amikor már nyitottam volna a számat, hogy megszólaljak. Az igazság az, hogy az idefelé vezető úton a fejemben kitaláltam, hogy mit is akarok mondani, és mielőtt idejöttem volna hozzá, a hátát bámulva többször is elmondtam magamnak, de ahogy itt ültem belőle, egy szót sem tudtam felidézni belőle, nemhogy egy értelmes mondatot. Egyedül egy dolog jutott eszembe.

 - Csak egy kérdésem van – mondtam, és miután felhajtotta az újabb pohár whisky-jét, érdeklődve felém fordult. – Csak egy kérdés, és ha azt akarod, akkor soha többé nem látsz engem – nyeltem egyet, és miközben kimondtam a mondat második felét, majd megszakadt a szívem. Még belegondolni is borzalmas volt abba, hogy ne lássam őt soha többé. Kérlek, kérlek, nem akarhatod ezt…

 - És mi lenne az?

 - Nem fáj a lábad? – kérdeztem, és amint elhagyták a szavak a számat, Nik tekintetén a hitetlenkedéstől a reményig minden érzelem átfutott. – Csak mert egész éjjel az álmomban jártál, és biztos fárasztó volt.