The Way I Loved YOU - XXI. fejezet

Sziasztok!

Azok után, hogy olyan sokáig eltűntem, jó érzés most ilyen hamar új fejezetet hozni. De miközben szörnyen élveztem a fejezet írását, kicsit még húznám is  dolgot, mert most már biztosra tudom, hogy két fejezet plusz epilógus, és vége a történetnek, és szörnyen a szívemhez nőttek a karakterek.

Oké, nem lelkizek, a fejezetről csak annyit, hogy remélem ezzel kárpótollak titeket az előző fejezetben lévő kevés Klaroline miatt, ugyanis most tömény mennyiséget kaptok;P

Jó szórakozást a fejezethez, és ha elolvastátok, nagyon örülnék néhány kommentnek:)

The Way I Loved YOU - XXI. fejezet

 - Boldog születésnapot! – mondta kaján vigyorral az arcán, ahogy leeresztette a fülétől a telefonját, én pedig nem tudtam, mit csinálnék szívesebben – egy jó erős balegyenest behúzni neki a kaján vigyora miatt, amit sosem képes lemosni az arcáról, vagy a nyakába ugrani, mert emlékezett a születésnapomra, és eljött, és itt áll azzal a kaján vigyorával az ajtómban. Igen… az a vigyor összezavaró tud lenni.

Végül persze egyiket sem tettem meg, főleg mivel az első verzió teljesen értelmetlen és fájdalmas lenne, a második pedig teljesen félreérthető jeleket küldene, amit nem akartam, szóval a harmadik lehetőséget választottam, ami annyit takart, hogy legalább fél percig csak bámultam rá, némán, mielőtt bármit mondtam volna.

 - Mit keresel itt? – kérdeztem végül, megtörve a csendet, és csak ekkor vettem észre, hogy a kezemmel még mindig a fülemnél szorongatom a telefonom. Két gombnyomással lezároltam, és beledugtam a zsebembe, és kérdőn néztem rá.

 - Születésnapod van, nem? – kérdezte úgy, mintha ezzel az egy ténnyel megmagyarázna mindent. Úgy is gondolhatta, mivel a következő pillanatban már be is lépett az ajtón, és ugyanazzal a lendülettel felém is fordult, míg én a még mindig nyitott ajtónak támaszkodva néztem rá.

 - És ez azt jelenti, hogy csak úgy felbukkansz és besétálsz ide, annak ellenére – fűztem össze a kezemet a mellkasom előtt -, hogy kifejezetten megkértelek rá, hogy adj időt, had gondoljam végig a dolgokat; egyedül?

 - Szóval akkor az a sok rózsa nem a drága öcsikémtől van, igaz? – mutatott csak úgy mellékesen a nappaliban lévő két vázányi rózsára. Én azonnal nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, és hogy visszavágjak valamivel, de ez olyan kérdés volt, amire ilyen választ lehet adni, ezért végül lassan becsuktam a számat, az ajtóval együtt.

 - De – haraptam bele az ajkamba. – De ez nem ugyanaz, oké? – próbálkoztam. – Ez csak egy apró ajándék, még csak nem is ő hozta el, hanem egy futárral küldte el. És te mégis miért vagy itt? Hogy… - itt megakadtam. Tényleg, miért is volt itt? De mielőtt még megkérdezhettem volna tőle, ő már válaszolt is a fel nem tett kérdésre.

 - Hogy ajándékot hozzak neked – mondta, és ahogy ránéztem, a háta mögül egy nagyobb méretű könyv alakú csomag került elő. Egész eddig észre sem vettem, hogy az egyik keze végig a háta mögött volt, és ahogy felém nyújtotta a csomagot, kíváncsian néztem rá.

 - Mi ez? – kérdeztem, elvéve tőle az ajándékot. Egy egyszerű, nagy méretű könyvnek tűnt, én pedig furcsa arckifejezéssel néztem fel rá. – Egy könyv? Komolyan? Ezt akár el is küld…

 - Csak nyisd ki, Caroline – mondta, és egy hosszúra nyúlt pillanatig mélyen a szemembe nézett.

Ha ő mondja, gondoltam vállat vonva, és két mozdulattal leszedtem a csomagolópapírt az ajándékról. Én komolyan azt hittem, hogy könyv lesz. Valami természetismertető, vagy történelmi könyv, de ami a szemem elé tárult, arra egyáltalán nem számítottam. Ahogy a papírtól láthatóvá vált a tárgy, egy képnek a hátoldalát láttam meg, és azonnal, kérdés nélkül tudtam, hogy mit tartok a kezemben. A lélegzetem egy pillanat alatt elakadt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Egy pillanatra felnéztem rá, és a mosolyát látva, ami az arcán volt, már száz százalékra tudtam, mi az, és ahogy megfordítottam a képet, igazam is lett.

Az a rajz volt bekeretezve, amit még a nyár folyamán Nik rajzolt rólam. Ami miatt órákat álltam, vagyis inkább ültem modellt. Amit akkor nem volt hajlandó megmutatni nekem, mert csak a kész állapotában akarta, hogy lássam, és amit végül egyáltalán nem láthattam, mert Nik még azelőtt eltűnt, hogy odaadta volna.

Azóta is azt hittem, hogy ez volt az első dolog, amitől megszabadult, hogy apró darabjaira tépte, vagy ha azt nem is, de legalább a kuka legmélyén végezte. De nem. Megtartotta, ennyi ideig megtartotta, még úgy is, hogy az esélye annak, hogy újra találkozzunk egyenlő volt nullával. De mégis megtartotta, és… Bele kellett harapnom az alsó ajkamba, méghozzá jó erősen, nehogy elkezdjek sírni az örömömbe (ma már másodszor), de egy könnycseppet nem tudtam megállítani, és éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon. Gyorsan letöröltem, és felnéztem Nikre.

 - Megtartottad – suttogtam, és még mindig alig akartam elhinni a dolgot.

 - Gondoltam, egyszer majd meg akarod kapni, amit megígértem, szóval elraktam – vonta meg aprón a vállát.

 - Én… nem tudom mit mondhatnék – néztem vissza újra a képre, aztán vissza Nikre, majd újra a képre, aztán újra Nikre, és elmosolyodtam.

 - Nem kell semmit sem mondanod – rázta meg a fejét Nik. – Az arckifejezésed mindent elárul.

Felnéztem rá, elmosolyodtam, majd gondolkodás nélkül egy lépéssel megszüntettem a közöttünk lévő távolságot, és szorosan megöleltem.

 - Köszönöm – suttogtam a fülébe, és éreztem, ahogy az első pillanatnyi meglepetés után ő is legalább olyan szorosan ölelt magához, miközben én belefúrtam a fejemet a vállába, és beszívtam az illatát, próbálva elraktározni.

Nem tudom meddig állhattunk egymást ölelve a nappali közepén, ugyanis amint a karjaiba voltam, elvesztettem az időérzékemet. Nagyon hosszú idő után, de lehet, hogy csak néhány másodperc után, végül kiváltunk az ölelésből, de egyikünk sem lépett hátra. Nik mélyen nézett a szemembe, fogva tartva a tekintetével, de nem bántam. Abban a pillanatban nem akartam mást, csak hogy megálljon az idő körülöttünk, hogy ennek a pillanatnak sose legyen vége.

Nik volt az, aki először mozdult meg, én pedig azt hittem, hogy hátra akar lépni, de ehelyett megfogta azt a kezemet, amelyikben a kép volt, az egyik ujjával gyengéden végigsimította, majd lecsúsztatva a kezemről az övét megfogta a kép keretét, és kivette a kezemből. Le nem véve rólam a szemét az egyik lábával hátra lépett egyet, így le tudta tenni a képet a kanapéra, aztán visszalépett elém, és mindkét kezét felemelve gyengéden megfogta az arcomat. Csak egyszer állt meg, miközben közelebb hajolt, néhány milliméterrel a szám előtt, hogy a szemembe nézve meggyőződjön róla, hogy én is akarom, és amikor ez egyértelművé vált neki, megcsókolt.

A csók először lágy volt, puhatolózó, és egy ideig be is értük ennyivel. Amikor az ajkunk hosszú idő után elvált egymástól, egy pillanatra azt hittem, ez elég is lesz. De ahogy a szemébe néztem, és megláttam a tiszta vágyat benne, bennem is azonnal fellobban a tűz, a következő pillanatban pedig úgy estünk egymásnak, mintha az életünk függött volna rajta. A gyengédségnek már rég vége volt, a helyét pedig felvette a szenvedély. Képtelen voltam betelni a szájával, így amikor hirtelen kivált a csókból, egy nyögés hagyta el a számat, amit halk sóhajok követték, ahogy Nik a fülemet kezdte el csókolgatni, egyre lejjebb haladva a nyakamon. Az egyik kezével ezalatt beletúrt a hajamba, ezzel tartva valamennyire a fejemet, a másikkal pedig az oldalamat simította végig, többször is. Én közben megtaláltam az utat a pólója alá, és felfedező útra indultam a mellkasán, ami nem tartott sokáig, mivel Nik alig fél perc múlva megragadta a fenekemet, és miközben én gyorsan megkapaszkodtam a nyakába, ő felemelt a fenekemnél fogva. A lábaim automatikusan a dereka köré fűződtek, ő pedig már sietett is a szobámba. Az ajtó csak úgy csattant mögöttünk, én pedig felnevettem, ahogy ledobott az ágyra, de a következő pillanatban már el is hallgattatott a szájával.

…

A bűntudat hirtelen jött, mint a villám, és olyan erővel is csapott le. Az egyik pillanatban még boldogan feküdtem Nik karjaiban, és élveztem, ahogy az egyik kezével lágyan simogatja a karomat, a másikban pedig már nem volt semmi más érzés bennem, csak a bűntudat. Sejtettem, hogy ez lesz, és szinte vártam már, hogy mikor töri át magát a boldogságon, de reménykedtem benne, hogy minél később sikerül.

Erősen becsuktam a szemem, beleharaptam az ajkamba, és néhány másodpercnyi mozdulatlanság után hirtelen felültem. Nem ültem ki az ágy szélére, még csak fel sem keltem róla, egyszerűen felhúztam a térdemet, és rádöntöttem a fejemet, de ez elég volt Niknek is, hogy rájöjjön, hogy valami nincs rendben, ugyanis az első néhány pillanatnyi, talán automatikus, kézmozdulatai után, amivel a meztelen hátamat simogatta, hirtelen megállt a mozdulat közepén a keze.

 - Most ugye csak szórakozol velem? – kérdezte halk, mégis kemény, dühös hangon. Értetlenül néztem hátra rá a vállam felett, ő pedig már a falnak dőlve ült.

 - Miről beszélsz?

 - Ne kezd megint, amit minden egyes alkalommal eljátszol, akárhányszor valami történik, vagy történhetne közöttünk – válaszolt dühösen, de mielőtt bármit reagálhattam volna rá, már folytatta is tovább. – Akármi történik, akármikor teszünk egy lépést előre, két másodperc se telik el, te már tettél két lépést hátra. Nekem pedig kezd nagyon elegem lenni belőle.

 - Ezt te nem érted – ráztam meg a fejemet halkan, bár tudtam, hogy ezzel nem fogok sokat segíteni a helyzeten.

 - Persze, hogy nem értem! – akadt ki most már teljesen. – Mégis hogyan érteném? Az egyik pillanatban még élvezed, amit csinálunk, akarod is, mert nem tagadhatod, hogy ne akartad volna azt, ami éppen az előbb történt, a következőben pedig már úgy viselkedsz, mint akit egy gonosz trükkel csábítottak bele a dologba.

 - Nem erről van szó… - motyogtam, és nagyon szerettem volna, ha végre vége lenne ennek a beszélgetésnek.

 - Akkor miről, Caroline? – tárta szét kérdőn Nik a karját.

 - A bűntudatról! – fordultam hátra felé szinte üvöltve. – Arról, hogy akármit csinálunk, bűntudatom van. Igen, tudom, hogy akarom, le sem tudnám tagadni, de az agyam folyamatosan azt kiabálja nekem, hogy ott van Kol, aki szeret, és aki sosem bántott meg, én pedig éppen azt teszem azzal, hogy veled vagyok. Azzal, hogy megcsókollak, hogy lefekszem veled.

Láttam, hogy mint egy késszúrás a hátba, olyan érzés lehetett neki az, amit mondok, de most már nem volt visszaút. Ő akarta tudni, hogy mit érzek, és most megkapta. Az egészet.

 - De nehogy azt hidd, hogy ez egyoldalú. Mert nem úgy van – ráztam meg a fejem. – A Kollal lévő első éjszakánk után, amikor találkoztunk reggel, az alatt a néhány másodperc alatt ugyanez a bűntudat jött elő, pedig annak még annyi értelme sem volt, mint a mostaninak. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, csak együtt voltam a barátommal. De ahogy rád néztem, egyszerűen olyan érzésem volt, mintha megcsaltalak volna Kollal. Pont ezért kell tiszta fejjel gondolkoznom. Ezért kell úgy meghoznom a döntésemet, hogy egyikőtök sincs a közelemben. Hogy ne befolyásoljon egyikőtök se. Hogy tényleg az ÉN döntésem legyen az, akit választok. Tudod, mit éreztem akkor, amikor megláttam Kol rózsáit? – váltottam hirtelen témát, és mutattam a hátam mögé, mintha csak ott lennének az említett virágok. – Hogy ő a legaranyosabb srác, akivel valaha találkoztam. És ez igaz is. Ő kedves, és törődik velem, szeret engem, és sosem bántana meg úgy, ahogy te tetted. Mert akármit is mondasz, megbántottál. Egy szó nélkül eltűntél. Szerettelek, te meg összetörted a szívemet – már szinte kiabáltam, és míg én szinte észre sem vettem, hogy most először mondtam ki, hogy szeretem –még ha csak múlt időben is-, neki azonnal felakadt a szeme. – És igen, egyértelműen még mindig vannak érzéseim irántad, de honnét tudhatom biztosra, hogy nem fogsz megint csak úgy hirtelen eltűnni megint? Sehonnét! Szóval el kell fogadnod, hogy ezt a döntést egyedül kell meghoznom, és hogy ha bűntudatot érzek azért, mert lefeküdtem veled, miközben azt ígértem Kolnak, hogy átgondolom a dolgokat, akkor meg kell értened, hogy az nem ellened irányul. Csak úgy van.

 - Arra még nem gondoltál, hogy pont az, hogy itt kötöttünk ki, éppen az, amint meghoztad a döntésedet? – szólalt meg abban a pillanatban, amin én becsuktam a számat, én azonban csak megráztam a fejem.

 - Ha ma meghoztam volna egy döntést, nem éreztem volna bűntudatot.

Nik egy hosszú pillanatra a szemembe nézett, majd még mindig dühösen bólintott egyet, majd kiszállt az ágyból, és elkezdett öltözni.

 - Csak hogy tudd – kezdte, miközben a nadrágját húzta fel -, én sem várok örökké. Szóval üzenem a bűntudatodnak, hogy nagyon gyorsan tegye túl magát ezen a hülyeségen, mert lehet, hogy mire sikerül, arra már túl késő lesz.

Szó nélkül vette fel a pólóját, aztán a kabátját, és már az ajtóban állt, miközben én még mindig az ágyon ültem, döbbenten az utolsó szavai hallatán, amikor megtorpant, majd váratlanul sarkon fordult, két lépéssel előttem termett, megragadta az arcom, és magához húzta. Durván, követelőn csókolt, én pedig azonnal válaszoltam rá, de még mielőtt észbe kaphattam volna, már el is húzódott tőlem, én pedig alig kapva levegőt néztem a szemében, ami néhány centiméterre volt csak az enyémtől.

 - Csak hogy biztos tudd, mit is dobsz ki a kukába, ha a drága öcsikémet választanád – mondta már teljesen nyugodtan, és a kaján vigyor is visszatért. Még kacsintott egyet, aztán már csak lélegzet elállva néztem az ajtót, ahol eltűnt.