The Way I Loved YOU - XIV. fejezet

Sziasztok!

Ahogy korábban ígértem, meghoztam az új fejezetet. Van egy kisebb időugrás a fejezetben, de azt hiszem ez az első két szóval egyértelművé válik xD
Azt még elmondom, hogy ennek a fejezetnek az írása közben voltam úgy először, hogy már látom a történet végét. Nem kell megijedni, még egy darabig biztos, hogy nem lesz vége, de a fejemben már legalább körvonalazódik, hogy kb. mikor lesz az. A fejemben most jelenleg a következő 3 fejezet van meg pontosan, és utána is lesz még legrosszabb esetben 2-3 rész, szóval egy 5-6 fejezet még biztos, hogy lesz, bár ahogy magamat ismerem, nagy a valószínűség rá, hogy több is lesz abból.

Oké, asszem mást inkább nem mondok, jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok kommentet, ha elolvastátok:)

The Way I Loved YOU - XIV. fejezet

Szombat volt, és én teljesen ki voltam készülve. Semmit sem tudtam, csak vártam, hogy történjen valami, és ez kikészített.

Nik hétfő óta nem hívott vissza. Az első nap még úgy voltam vele, hogy biztos még mindig bent van a kórházba, és nem akarja lehallgatni az üzeneteit, nem akar mások problémáival foglalkozni, de ahogy teltek a napok, már nem kezeltem ilyen nyugodtan a dolgot. Olyanok jutottak eszembe, hogy direkt csinálja, direkt akar kikészíteni, vagy hogy annak ellenére, hogy még mindig bekapcsol a hangpostája, már más a telefonszáma, és nem is kapta meg az üzenetet. Nem tudom, hogy ez hogyan lenne lehetséges, de ez volt a legésszerűbb magyarázat, szóval maradtam ennél a megoldásnál. Ez után viszont az jutott eszembe, hogy ha tényleg nem kapta meg az üzenetemet, akkor mégis hogy fogja? Küldök egy levelet Kollal? Jó vicc…

Kol. Őt is alig láttam hétfő óta. Kedden benézett egy rövid időre, hogy elmondja, hogy sok dolga lesz a héten, és hogy nem lesz ideje arra, hogy találkozzunk, aztán lelépett. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, de az agyam beindult, és persze a lehető legrosszabb eshetőséget jutottak eszembe. Mi  van, ha Esther máris elmondta neki? Felhívta, és egyszerűen csak sokkolta a dologgal telefonon keresztül. Azok után, hogy magánnyomozót bérelt fel, nem lennék meglepődve ezen. Vagy ha nem csak az anyja, de maga Kol is meglátott minket, csak éppen úgy, ahogy Esther, ő is úgy tett, mintha semmit sem látott volna, megvárja, amíg elül a katasztrófa, az apja felépül, és csak utána dob ki. Neem. Kol nem ilyen, ő sosem tenne ilyet. Ő inkább dühösen nekiment volna Niknek, vagy elment volna lehiggadni, aztán nyugodtan elküldött volna a francba, de nem játszaná el, hogy nem látott semmit, hogy aztán napokra eltűnjön, majd felbukkanjon, és felelősségre vonjon miatta. Szóval biztos, hogy nem látott meg, és valószínűleg az anyja sem mondhatott semmit sem neki, mert akkor is már vagy kidobott volna, vagy legalább átjött volna megbeszélni a dolgokat. Más ötletem azonban nem volt, hogy miért kerülhet engem – azt említettem már, hogy a hívásaimat sem mindig veszi fel, és ha mégis megteszi, mindig rövidre fogja a beszélgetést? Az lenne a legjobb, ha nem is gondolnék rá…

Az egyetlen baj azonban az, hogy ez nem ment. Bármennyire próbáltam, nem bírtam kiverni kettejüket a fejemből, és hogy mégis miért tűntek el annyira hirtelen.

És ezt valahogy Katie-nek is sikerült kiszúrnia. Vagyis, nem azt, hogy két pasi miatt őrlődök, hanem azt, hogy valamin őrlődök, és szóvá is tette. Ő persze azt hitte, hogy az zavar engem, hogy Kol egyszerűen felszívódott (még neki is feltűnt, ami azért jelent valamit!), de a tőle már megszokott módon nem megvigasztalni próbált, hanem ellenem használta, és olyan kommenteket kellett hallgatnom, akárhányszor találkoztunk, mint pl.: „Csak nem gond van a Paradicsomban!”, „Meguntátok egymást? El sem tudom hinni, hogy bírtátok eddig….” vagy „Végre felnyílt a szeme a szerelmes fiúcskának, és rájött, milyen hatalmas baklövést követett el azzal, hogy egyáltalán szóba ált veled?”. Egy ideig még könnyedén vettem, nem törődtem vele, a szavai az egyik fülemen kimentek, a másikon pedig be, de hamar az idegeimre ment, és már nem álltam messze attól, hogy kiadjam magamból, amit gondolok.

De végül nem ő lett az, akin kitöltöttem a dühömet.

…

Szombat este volt, és már órák óta a szobámba tanultam. Elegem volt mindenből, úgyhogy végül dühösen becsaptam a könyvet, ledobtam az ágyamról, az éjjeliszekrény elé, ahol a többi tancuccomat is volt általában, és egy nyögés kíséretében felkeltem az ágyról.

Kimentem a szobámból, és a konyha felé vettem az irányt, közben ránézve a fali órára. Fél 9. Még csak fél 9 volt, én mégis úgy éreztem, mintha már egy hete fent lettem volna (ami azért nem állt olyan messze a valóságtól, tekintve hogy alig tudtam aludni egész héten), ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan eszek egy kevés gyümölcsöt, hogy éhen azért ne halljak, aztán gyorsan lefürdök, és már húzom is a lóbőrt.

Ez volt a terv, legalábbis. Persze, mióta jönnek be az én terveim?

Éppen amikor beleharaptam az almámba, és indultam volna vissza a szobámba, hogy miközben megeszem az almát, előveszem a fürdős cuccaimat, kopogtattak az ajtón.

Rögtön hevesen kezdett dobogni a szívem, és megtorpantam egy pillanatra. Pont annyira, hogy elég legyen Katie-nek felkelnie a kanapéról, és az ajtó felé indulnia.

 - A szerelmes fiúcska visszatért? Vajon mit akarhat? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal rám nézve, majd egy pillanat múlva elnevette magát, és egy gúnyos vigyorral az arcán nyitotta ki az ajtót. – Nem lennék meglepődve, ha szakítani jö… - motyogta magában (sajnos nem elég halkan), miközben nyitotta ki az ajtót, de a mondat közepén megakadt, és döbbenten bámult egy másodpercig a vele szemben álló személyre. Én nem láttam ki az, mert a nyitott ajtó eltakarta, de Katie reakciójából ítélve nem Kol lehetett az.

 - Segíthetek valamiben? Esetleg keresel valakit? – kérdezte udvariasan, és a gúnyos vigyor is azonnal eltűnt az arcáról – csak pasi lehet az.

 - Ha jól tudom, itt lakik Caroline Forbes, igaz? – hallotam egy ismerős – túl ismerős – hangot a folyosóról, és nem akartam hinni a saját fülemnek. Lehunytam a szemem egy pillanatra, vettem egy mély levegőt, és visszafojtottam a késztetést, hogy hangosan is kimondjam azt a kérdést, ami azonnal szöget ütött a fejemben. Mi a fenét keres ez meg itt?

Katie felemelt szemöldökkel nézett rám, és az arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy mi jár a fejében – „Honnét a fenéből ismersz ilyen pokolian jó pasit, és mit keres itt, miközben éppen nem beszélsz Kollal – a pasiddal.” Régen – amikor még jóban voltunk -, még szerettem, hogy szinte egy nyitott könyv volt Katie arca, de most már kezdett idegesítő lenni. Az egész jelenlétével együtt.

 - Klaus, micsoda meglepetés – léptem én is az ajtóhoz egy erőltetett vigyorral az arcomon, de közben a szemei villámokat szórtak. – Mit keresel itt.

 - Te hívtál, szóval gondoltam…

 - Hát persze! – vágtam közbe, mielőtt még Katie is rájönne, hogy valami nincs rendben. Akkor lennék aztán tényleg nagy bajban, mert ő aztán tényleg nem habozna elmondani Kolnak, amit megtudott. – Teljesen kiment a fejemből, hogy Kol megkért rá, hogy adjak oda valamit, mert sürgős, de ő éppen nem lesz itt, amikor te jössz… Bocs! Tudod, hulla fáradt vagyok, és olyankor nem fog olyan jól az agyam.

 - Oké – mondta elnyújtva a szót Nik, értetlenül nézve rám, én pedig megforgattam a szemem. Hogy lehet ennyire szerencsétlen?

 - A szobámban van, de nem igazán emlékszem rá, hogy hová tettem. Segítenél megkeresni? – kérdeztem sokatmondó pillantást vetve rá, majd választ se várva megragadtam az egyik csuklóját, és bevonszoltam a szobámba.

Miután becsuktam magam mögött az ajtót, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, miközben nekidőltem az ajtónak egy pillanatra. Aztán Niknek rontottam.

 - Mégis mi a fenét keresel itt? – próbáltam suttogva kiabálni.

 - Felhívtál, és azt mondat, beszélnünk kell, szóval itt vagyok – tárta szét a kezét Klaus, én pedig vettem egy mély levegőt, nehogy hangosan szólaljak meg.

 - Azt mondtam, hívj vissza. Hívj vissza, hogy meg tudjuk beszélni – magyaráztam. – Nem azt, hogy gyere ide! – mutattam körbe a szobában. – Hanem hogy hívj fel!

 - Caroline, nem gondolhatod komolyan, amikor azt mondod, hogy ezt telefonon keresztül akartad volna megbeszélni – rázta meg a fejét hitetlenül Klaus(igen, megint a Klaust használom, mert a Nik csak a nyárra emlékeztet, és azt teljesen ki kell vernem a fejemből), és még egy félmosoly is megjelent az arcán.

 - De, komolyan gondoltam! – vágtam rá azonnal. – Azért mondtam azt, hogy hívj vissza, nem pedig azt, hogy gyere ide. Van a kettő között különbség, tudod? – néztem rá úgy, mintha egy idiótával beszéltem volna.

 - Amit én tudok, az az, hogy korábban már egyszer elodáztad ezt a beszélgetést, nem is olyan régen, ha jól emlékszem – tett úgy, mintha elgondolkodva, én pedig vettem egy mély levegőt -, és most nem fogom hagyni. Szóval tedd túl magad a dolgon, és foglalkozzunk azzal, amiért ide jöttem.

 - Tegyem túl magam a dolgon? – kérdeztem vissza felháborodottan, és azonnal a szám elé is kaptam a kezem, mert túl hangosra sikeredett a mondat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt, amit addig visszatartottam, és megrázva egy kicsit a fejem folytattam. – Ha annyira személyesen akartad megbeszélni ezt, akkor miért nem hívtál fel azelőtt, hogy csak úgy felbukkansz a semmiből, és akkor talán meg tudtunk volna beszélni valami más helyet, nem pedig a koleszszobámat – mutattam körbe, aztán pedig a mögöttem álló ajtóra mutattam. – Ahogy nincs ott a hülye, mostanában nagyon is utálatos szobatársam, aki a jelenlegi kapcsolatunk alapján minden lehetőséget kihasználná, hogy kiszúrjon velem.

 - És neki mégis mi köze ehhez az egészhez? – kérdezte Klaus, és látszott rajta, hogy kezd türelmetlen lenni.

 - Az, hogy most találkozott veled, látta, hogy bejöttünk a hálószobámba, becsuktuk magunk mögött az ajtót, és már vagy tíz perce ki sem mentünk – magyaráztam. - Szerinted mégis mit gondolhat, mit csinálhatunk?

 - Nem tudom, és nem is igazán érdekel – vonta meg a vállát Klaus. – Mégis mit tudna csinálni? Tesz néhány gonosz megjegyzést? Azt hiszem, azt már most is csinálja, szóval nem lesz nagy a változás.

 - És mi van akkor, ha elmondja Kolnak? – kérdeztem, és nem tudtam felfogni, hogy lehet az, hogy neki nem ilyen egyértelmű ez a kérdés.

 - Mi van akkor? – vont újra vállat Klaus, nekem pedig olyan érzésem volt, hogy mindjárt felrobban az agyam. Tényleg ennyire értetlen, és nem fogja fel, hogy miről is beszélünk, vagy csak általánosságban ennyire hülye, és nekem nem sikerült eddig észrevennem ezt? De mielőtt megkérdezhettem volna ezt tőle, újra megszólalt. – Legalább nem lesz kínos felhoznod a témát, amikor el akarod neki mondani, hogy mi történt.

Ha eddig azt hittem, nem tud már meglepni semmivel, akkor tévedtem. Döbbenten meredtem rá az utolsó szavai után. Komolyan azt hitte, hogy el akarok Kolnak mondani mindent? De ho… miért? Semmilyen jelét nem mutattam neki, és a kórházban történt csókon kívül semmi nem történt. Azt inkább felejtsük el, hogy mi történhetett volna, mert az nem lényeges, és nem is történt meg, szóval arról nincs mit beszélni.

 - Klaus, én nem… nem fogok elmondani Kolnak semmit – ráztam meg a fejemet, miközben beletúrtam a hajamba. – Sem a csókot, sem pedig azt, ami nyáron volt köztünk. Annak már… annak már vége, és én tovább léptem.

 - Nekem nem úgy tűnt a kórházban – jegyezte meg felhorkanva Klaus.

 - Tudom, hogy valószínűleg félreérthető volt, de…

De nem fejeztem be a mondatomat, mert az ajtón keresztül Kol hangját hallottam.

 - Szia Katie, Caroline itt van?

Először azt hittem, csak képzelődtem. Hiszen egész héten alig beszéltünk, azok után mindenre számítottam, csak arra nem, hogy felbukkanjon az ajtómban. Méghozzá pont akkor, amikor a bátyjával éppen a szobámban veszekedtünk. A bátyjával… Döbbenten néztem rá Klausra, és amikor megláttam, hogy ő is az ajtó felé néz, már biztos voltam benne, hogy nem hallucináltam. Ő nem vágott döbbent képet, sőt, olyan nyugodt volt, mint korábban, ha nem nyugodtabb, miközben én bepánikoltam, főleg Katie következő mondata után.

 - Igen, a szobájában, de nem ajánlanám, hogy bemenj – nevetett fel gonoszan, én pedig megesküdtem magamban, hogy egyszer még megfojtom álmában ezt a kis ribancot.

 - Miért nem?

 - Mert nemrég bukkant fel a totál dögös testvéred, és látva téged itt, biztos nem valami izét keresnek, amit Caroline-nak kellene átadnia neki a te nevedben – foglalta össze, és megemelem a kalapom Kol előtt, ha ezt a mondatot első hallásra össze tudta rakni. – Már vagy negyed órája, húsz perce bent vannak, bezárt ajtók mögött, úgyhogy nem akarnám látni, ami bent folyik.

Tényleg meg fogom ölni Katie-t.

Néhány másodpercig néma csend volt, majd dühös, sietős léptek zaját lehetett hallani, a következő pillanatban pedig egy hitetlen arcú Kol nyitotta ki az ajtót, de amint meglátott minket, a hitetlenség helyét a döbbenet vette át.

 - Itt meg mi a fene folyik? – tört ki belőle a dühös kérdés, én pedig nyeltem egyet, azon gondolkozva, hogy vajon hogyan sikerül ebből kivágnom magamat.