The Way I Loved YOU - XV. fejezet

Sziasztok!

És meghoztam az új fejezetet, ami, hogy őszinte legyek, már szombaton befejeztem, de mindenképpen akartam várni hétfőig, hogy felrakjam. Nem akarok túl hamar jönni új fejezetekkel. Szóval, hajlani 1 elmúlt, az nekem eléggé hétfő már, ezért is rakom fel;)

A fejezetről annyit, hogy ahogy néztem az előző fejezet kommentjeit (amikért egyébként HATALMAS!!!! köszönet), vagy erre számítottatok, vagy pont az ellenkezőjére. Egyébként azt  még elmondom, hogy ilyen hosszú fejezetem még messze nem volt, és annak ellenére, hogy volt egy rész, ahol úgy le tudtam volna zárni, hogy egy általános hosszúságú fejezet legyen, egyszerűen nem akartam, mert volt a fejemben valami a fejezetről, és mindenképpen azt akartam megcsinálni, szóval most kb. másfélszer hosszabb lett ez egy átlagos fejezetnél:P Remélem ennek azért örültök:)

Na, nem locsogok tovább, jó szórakozást a fejezethez, és lécci írjatok egy rövid komit arról, hogy mit gondoltatok a fejezetről!:)

The Way I Loved YOU - XV. fejezet

 - Ez nem az, aminek látszik! – vágtam rá azonnal, majd ahogy egy rövid, óvatos pillantást vetettem Klausra, megtorpantam. Hiszen a becsukott ajtón kívül egyáltalán nem volt a helyzet félreérthető. Nem voltunk az ágyon, mindkettőnk teljesen fel volt öltözve, egyikünk sem volt félmeztelen, és a földön sem voltak már ledobált ruhák, amik bármi másra utaltak volna, emellett legalább másfél méterre álltunk egymástól. Az ajtót meg lehet magyarázni… - Hacsak… nem az látszik, hogy beszélgetünk – fordítottam a fejem Kol felé. – Mert akkor ez pont az, aminek látszik.

 - Caroline, nem gondolod, hogy… - kezdte volna Klaus, de én amint megértettem, hogy mit akar mondani, közbevágtam.

 - NEM! – jelentettem ki határozott hangon, talán túl határozottan is, sarkon fordulva. A szemeim villámokat szórtak felé, és próbáltam a szemeimmel elmondani neki, hogy fogja be a száját, mielőtt mindent elront, majd újra visszafordultam Kolhoz. – Meg tudom magyarázni.

 - Tudod mit? Nem érdekel – mondta egy rövid csönd után Kol komor arccal, majd egy vállrándítás kíséretében megfordult, és kiment a szobámból.

 - Maradj itt! – sziszegtem Klausnak, és nagyon reméltem, hogy végre egyszer azt teszi, amire kérem (még akkor is, ha ez nem hangzott annyira kérésnek), és Kol után szaladtam. Már éppen lépett ki a folyosóra, amikor utolértem, és megragadtam a kezét, megállítva ezzel. Egy jó fél percig csak háttal állt nekem, és csak utána fordult felém lassan. – Nem történt semmi, esküszöm. Csak félreérted a helyzetet. Meg tudom magyarázni.

 - Apám felébredt – mondta, és a hirtelen témaváltás miatt néhány másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy mit is mondott.

 - Ez hihetetlen jó hír! – mosolyodtam el megkönnyebbülten, de Kol arca még mindig komor volt.

 - Egész héten kerültelek, mert nem tudtam másra sem gondolni, csak hogy az apám felébred-e, vagy nem, és nem akartalak a saját problémáimmal terhelni. Ezért inkább távol maradtam tőled, gondolkoztam, és reméltem, hogy történik valami – mondta, és gúnyosan felhorkant, zsebre téve a kezét. – Aztán amikor néhány perce felhívott Elijah, hogy felébredt, elképzelhetetlenül boldog voltam. És tudod, mi volt az első gondolatom?

Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem. Olyan bűntudatom ébredt, hogy az elképzelhetetlen, pedig nem tettem semmi rosszat. Legalábbis most nem.

 - Arra gondoltam, hogy meg kell keresselek, és elújságolnom a jó hírt. És hogy megkérlek, nem-e jönnél el velem megint New Yorkba. Ezért jöttem ide most. Hogy megkérdezzem, nem jössz-e el velem New Yorkba, mert az apám felébredt.

 - Persze, hogy elmegyek veled – suttogtam, de nem néztem rá, csak a padlót fixíroztam. Sejtettem, hogy még nem fejezte be, és igazam is lett.

 - És amikor ideérek, a bátyámat, aki híres Casanova, találom itt, a barátnőm hálószobájában, bezárt ajtók mögött? Mégis mit kéne gondolnom?

 - Végig kéne hallgatnod – mondtam óvatosan, és amikor Kol egy aprót bólintott, folytattam. – Nem történt semmi, oké? Lehet, hogy azt gondolod, de akkor sem történt semmi. Csak néhány kérdése volt a… a munkájával kapcsolatban – próbáltam improvizálni.

 - A munkájával kapcsolatban? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel Kol, és pedig bólintottam. – Mégis mit tudsz te a munkájával kapcsolatban, amit ő nem?

 - Jogi kérdés. A munkájával kapcsolatba, de jogi kérdés.

 - Akkor miért nem engem kérdezett? Mégis csak én vagyok a testvére.

 - Mert nem akarta, hogy tudj a dologról, gondolom…

 - És ha most visszamennék… - mutatott a szobám ajtaja felé, és én is visszanéztem a vállam felett a mutatott irányba -, és megkérdezném ezt tőle, tudna róla?

Vettem egy mély levegőt, beleharaptam az alsó ajkamba, és lenéztem a földre, de nem válaszoltam. Egész eddig hazugsággal próbálkoztam, de az már túl sok volt. Abban a pillanatban elegem lett az egészből. Miért nem mondtam el mindent már a legelején neki? Sokkal egyszerűbb lett volna, és akkor most nem lennék ekkora slamasztikában, amiből fogalmam sincs, hogy hogyan másszak ki. Ugyanis ha most elmondom az igazat, akkor biztos, hogy elveszítem Kolt. Ha már az elején őszinte lettem volna, akkor lett volna esélyem, de így, most… De hazugságból is elegem volt.

 - Sejtettem – motyogta Kol fél percnyi csönd után, és ahogy, még pont láttam, ahogy megfordult, és szó nélkül elsétál, majd bekanyarodik a folyosón, és eltűnik a szemem elől.

Felnyögtem, és becsuktam magam mögött az ajtót, a szobám felé indulva. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csinálnék szívesebben – jó erősen földhöz vágnék néhány tányért, vagy pedig zokogó görcsbe törnék ki. Ezt jól elszúrtam, az biztos.

A Kollal folytatott lehangoló beszélgetés után teljesen megfeledkeztem, hogy Klaus egyáltalán még itt van, és a szobámban vár rám – kész csoda, hogy nem jött utánam, hanem azt tette, amit kértem tőle, komolyan! Amikor visszaértem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és már kész lettem volna, hogy ruhástól ledőljek az ágyra, és úgy, ahogy vagyok, elaludjak, döbbenve láttam, hogy Klaus az ágyamon feküdt, a hátával a falnak támaszkodva, keresztbe font lábakkal, és a kezében egy kék füzetet tartva. Leesett az állam, és a fejemet pillanatok alatt elöntötte a vörös köd. Dühösen siettem oda az ágyamhoz, és váratlanul kitéptem a kezéből a füzetet - amit egyébként csak úgy tudott megtalálni, ha a fehérneműs fiókomban turkált, ugyanis annak a fióknak a legalján tartottam, és nem is akarok belegondolni, hogy mihez nyúlt hozzá, és miket nézett meg ott!

 - HÉ! – kiáltottam, miközben kitéptem a kezéből a füzetet, majd dühösen összecsuktam, és odamentem a fiókos szekrényemhez, majd visszaraktam a helyére a füzetemet.

 - Azok a saját dalaid? – kérdezte, én pedig szimplán figyelmen kívül hagytam a kérdést, és próbáltam rendet rakni a fiókban, ugyanis azok után, hogy Klaus nyilvánvalóan belenyúlt, olyan volt, mintha bomba robbant volna ott. – Jók, Caroline! Nagyon jók.

 - Semmi közöd sincs ahhoz, hogy milyenek – morogtam. – Mégis mire fel nyúlsz csak úgy bele ide?

 - Ne húzd már annyira fel magad! – próbált nyugtatni, de nem sikerült valami jó.

 - Tudod mit? De igen, felhúzóm magam! – kiabáltam sarkon fordulva. – Mégis mi a fenéért kellett neked idejönnöd? Elrontottál MINDEN!

 - Had találjam ki – csapott rá az ágyra, feltolta magát ülő helyzetbe, majd felállt, és csak alig vél méterre tőlem állt meg. – Nem mondtad el neki az igazságot, ugye?

 - Nem. De el kell. Mivel te itt voltál, és nincs rá értelmes magyarázat, amit el is fog hinni, hacsak nem az igazat mondom.

 - Akkor miért nem mondtad már most el neki?

 - Mert nem akarom, hogy megtudja! – fakadtam ki. – Mert akármennyire is azt akarod, hogy mondjam el neki, én nem akarom, hogy megtudja, mert akkor az egyet jelent azzal, hogy vége a kapcsolatunknak, én pedig azt nem akarom.

 - Nekem a kórházban nem úgy tűnt, hogy nagyon vele akarsz lenni… - jegyezte meg hátrébb lépve néhány lépéssel.

 - Mert valamilyen hülye oknál fogva egy percre elhittem, hogy amit elmeséltél, az a szép, romantikus történet az önfeláldozásodról igaz – mondtam, amire felkapta a fejét, de nem hagytam, hogy megszólaljon. – Nem tudom, hogyan sikerült elhitetned velem, de sikerült. Utólag viszont már rájöttem, hogy az egész csak egy nagy hazugság volt, és hogy mekkorát hibáztam.

 - Komolyan azt hiszed, hogy hazudtam? – kérdezte hitetlenkedve Klaus, én pedig felnevettem.

 - Hát persze, hogy hazudtál. Még te magad mondtad, hogy csak játszol a nőkkel, én miért lennék más? És sikerült belesétálnom a csapdádba másodszor is. De még egyszer már nem fogok! Kollal vagyok, és vele is akarok lenni. Kedves, aranyos, törődik velem, szeret és sosem okozna fájdalmat nekem! Szóval nagyon szépen kérlek, hogy most menj el, és hagyj békén, rendben? Mert nem tudom, hogy mi jár a fejedben, de tisztázzunk valamit. Nem akarok veled lenni! Nem akarom, hogy megcsókolj, hogy flörtölj velem, vagy hogy egyáltalán beszélj hozzám! Úgy tűnik, az első alakalommal nem voltam elég világos, szóval most próbáld meg felfogni, mivel harmadszorra már nem leszek ilyen udvarias – mondtam, majd odamentem az ajtóhoz, és szélesre tártam előtte. – Most pedig ha megengedet, fáradt vagyok.

Klaus néhány hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, majd szó nélkül kisétált az ajtón, mielőtt azonban becsuktam volna a szobám ajtaját, még utána kiáltottam.

 - Egyébként meg – szóltam utána, mire megdermedt, és kérdőn nézett vissza rám -, apád felébredt – mondtam, majd jó erősen bevágtam az ajtót.

…

 - Kolt keresed? – kérdezte Josh azon nyomban, ahogy kinyitotta az ajtót. Hétfő volt, én pedig Kol koleszajtaja előtt álltam, de bármennyire is reménykedtem, nem ő, hanem a szobatársa, Josh nyitotta ki. Talán alig egy órájamondhatta Katie, hogy látta az egyetemen (Nem tért vissza a kedves csaj, ne értsetek félre! Gúnyosan megjelezte, hogy most, hogy Kol visszajött, megint számíthat-e a nyáladzásunkra a tv előtt. Ugye milyen kedves?), és reméltem, hogy már visszaért.

 - Igen. Itt van?

 - Lekésted – rázta meg a fejét, én pedig felsóhajtottam. Hát persze, lekéstem. – Úgy öt perccel ezelőtt ment el.

 - Ez az én szerencsém  - motyogtam magamnak. – Ha visszaérne, megmondanád neki, hogy kerestem, és hogy hívjon fel, mert fontos lenne? – kértem halvány mosollyal az arcomon, és amikor Josh beleegyezően válaszolt, kiszélesedett az a mosoly. – Köszönöm.

Elköszöntem tőle, majd nyugodtan visszasétáltam a saját szobámba, reménykedve benne, hogy Kol tényleg felhív. Azok után, hogy azóta nem beszéltünk semmit, mióta lelépett New Yorkba, nem voltam benne biztos, hogy fel fog. De azt sem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi van akkor, ha éppen azért késtem le, mert ő is hozzám indult? Ugyan nem nagy az esélye, hogy sikerüljön úgy elkerülnünk egymást, de megvan rá az esély…

Ezzel a reménnyel együtt léptem be a koleszszobámba, ahol Katie már láthatóan várt.

 - Látogatód van – vágott azonnal bele a közepébe fogadásként, nekem pedig azonnal felcsillant a szemem. Igazam lett volna?

 - Kol? – kérdezte azonnal, és amint megrázta Katie a fejét, el is párolgott a lelkesedésem.

 - A bátyja. Klaus, vagy mi a neve – válaszolta, nekem pedig tágra nyíltak a szemeim.

Mi a fenét keres itt Klaus? Megint? Nem volt neki elég az, ahogy a múltkor elküldtem a fenébe, vissza kellett jönnie emlékeztetőért?

 - A szobádba van – mondta a szobám felé bökve a fejével. Felsóhajtottam, és elindultam az említett szoba irányába, miközben Katie bement a konyhába, és a hűtőben kezdett el kotorászni. Már éppen nyitottam volna be az ajtón, amikor még utánam szólt. – Ja, és jobb ha tudod, hogy elég részeg.

Remek. Komolyan. Ennél már nem is lehetne jobb. Itt van, az én szobámban, ahol ki tudja, mit csinált addig, amíg én nem voltam itt, és még részeg is ráadásul. Lehetne ennél rosszabb a helyzet?

Ha Katie nem szólt volna arról, hogy részeg, akkor is néhány másodperc alatt rájöttem volna, ugyanis amikor beléptem a szobámba, azonnal megcsapott a pia szag. El sem tudom képzelni, hogy mennyit kell ehhez inni (oké, talán igen, de nem menjünk bele ebbe a témába), bár ahogy ránéztem Klausra, egész jól tartotta magát. Éppen a tükrömön lévő képeket nézegette, de látszott rajta, hogy nem igazán van egyensúlyban, és néha-néha olyan volt, mintha ott helyben összerogyna.

Amint becsuktam az ajtót, felkapta a fejét (ami miatt majdnem a földön kötött ki), és elvigyorodott azonnal, ahogy felismert.

 - Itt vagy! – állapította meg, én pedig vettem egy mély lélegzetet.

 - Te pedig részeg vagy – jegyeztem meg, mire hevesen megrázta a fejét. – Mennyit ittál?

 - Alig.

 - Hát persze – bólintottam, és odamentem hozzá megpróbálni kitessékelni a szobámból. Bármit is akart, az várhat következő napra, amikor már józan, és képes ésszerűen gondolkozni. Mert az a döntés, hogy idejön, biztos, hogy nem az volt. – Menj haza. Nem! – ráztam meg gyorsan a fejemet, rájőve, hogy hazaküldeni nem lenne a legokosabb megoldás, mert a sarokig sem jutna el, és a kocsija valószínűleg az árokba kötne ki. – Menj Kolhoz, oké? Itt van nem messze a koleszszobája, biztos vagyok benne, hogy befogad az éjszakára.

 - Nem! – ellenkezett, megerőltette magát, és lecövekelte a lábait, így képtelen voltam tovább rolni az ajtó felé. – Addig nem amíg meg nem hallgatsz, és rá nem jössz, hogy milyen nagy baromságot követsz el.

 - Igen? – szökött fel a szemöldököm magamba, miközben hátra léptem tőle egyet, és összefont kezekkel néztem rá. Eléggé dülöngélt, de meg tudott állni, ami legalább jó jel volt. – És mégis mivel követem el azt a nagy baromságot?

 - Azzal, hogy őt választod – kiáltotta el magát hirtelen, amitől egy pillanatra összerezzentem, miközben ő az egyik kezével a háta mögé mutatott. Nem értettem meg rögtön, hogy kire is utal, és miután a kérdő tekintetem még egyszer maga mögé mutatott, csak akkor jöttem rá, hogy Kolra gondol.

 - Jelenleg nagyon nem úgy tűnik – horkantam fel gúnyosan, mire hirtelen elém lépett, megragadta mindkét kezemet, és úgy kezdett beszélni, miközben engem szinte arcon csapott az alkohol.

 - Mondhatod annyiszor, ahányszor csak akarod ez – mondta, miközben én próbáltam elhúzódni tőle, kevés sikerrel. – Még az is lehet, hogy el is hiszed. De végül mindig az én karjaimban kötsz ki. Gondold csak végig.

Nem akartam. Nem akartam végiggondolni, mert ha megtettem volna, csak arra jövök rá, hogy mennyire igaza van. Már a találkozásunknál is ezt csináltam. Olyan könnyedén koppintottam le, másnap mégis elmentem vele egy randira, és a végén totál belezúgtam. Aztán amikor már azt hittem, tovább léptem, megjelenik a Mikaelsonék nappalijában, én mindent letagadok, de másnap reggel mégis majdnem megcsókol. Leüvöltöm a fejét, de néhány napra rá sikerül neki megcsókolnia. Teljesen igaza volt – akármit csinálok, mindig nála kötök ki. Éppen ezért inkább nem gondoltam bele, csak megráztam a fejem, megragadtam a vállamat, és erősen eltoltam magamtól.

 - Nem érdekel, mit mondasz, most akkor is el kell… - próbálkoztam megint az elküldésével, de a mondatomat félbeszította a zsebemben megcsörrenő telefon hangja. Felemeltem a kezem, jelezve, hogy várjon egy pillanatot, kihalásztam a zsebemből a telefont, és ránéztem a képernyőjére. Kol volt. az. Legalább felhívott. Ez jó jel. – Nézd, ez az öcséd – néztem fel rá, miközben már emeltem a fülemhez a telefont -, szóval ezt most felveszem. Kedves lenne tőled, hogy amire befejezem a beszélgetést, elmennél, oké? Mindkettőnknek az lenne a legjobb – mondtam, majd választ sem várva hátat fordítottam neki, vettem egy utolsó mély sóhajt és benyomtam a felvevő gombot.

 - Szia – szóltam bele a telefonba.

 - Szia – hallottam a vonal másik feléről Kol hangját.

Csend.

 - Hogy… hogy van apád? – kérdeztem végül, egyrészt, hogy mondjak valamit, és megtörjem a jeget, másrészt pedig mert tényleg érdekelt.

 - Jól. Már egész jól, ahhoz képest, amilyen sebesülései voltak.

 - Az jó.

Újabb csend. Mindig is utáltam az ilyet, de úgy tűnik, ez már sosem fog változni. Kétségbeesetten gondolkoztam, hogy mit mondhatnék, amivel még nem kellene rögtön a tárgyra tértem – mert tudtam, hogy előbb-utóbb arra is rá kell majd -, de semmi sem jutott eszembe. Végül Kol volt az, aki megtörte a csendet.

 - Beszéltem anyámmal, és elég… érdekes dolgokat mesélt – mondta, én pedig nyeltem egyet. Oké, akkor bele a közepébe. Sejtettem, hogy ha Kol beszél az anyjának arról, ahogy eljött, Esther el fogja mondani neki, amit tud, de reméltem, hogy végül ez nem történik meg. Tudtam, hogy már nem fogok tudni kibújni az igazság alól, de nem akartam, hogy Esther a saját véleményével megfűszerezve adja elő a történetet. Azt akartam, hogy tőlem hallja. Hát, láthatóan nem volt szerencsém. – Méghozzá elég hihetetleneket, tudod – szakítottak ki Kol szavai a gondolataimból, miközben ő hitetlenkedve felnevetett. – Azt mondta, hogy Klaus és te jól ismertétek egymást. Hogy együtt voltatok. És hogy most is történt valami köztetek.

Nem válaszoltam. Tudtam, hogy érti, mit jelent a hallgatásom, és alig fél percen belül meg is szólalt.

 - Szóval igaz…

 - Nézd, Kol, csak… - kezdtem volna, de igazából nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Mégis van egyáltalán olyan, amit ilyenkor lehet mondani? – Figyelj, tudom, hogy anyád elmondta, amit tudott, de kérlek, hallgasd meg az dolgokat az én szemszögemből. Akármi is történt, az anyád nem tudhat mindent. Talán… talán ha tőlem hallod, jobban meg tudod érteni. Megígérem, hogy nincs több…

PUFF!

Egy hatalmas puffanást hallottam magam mögül, mire azonnal megfordultam, és azt láttam, ahogy Klaus fekszik az ágyamon, és úgy, ahogy volt, már el is aludt.

 - … hazudozás – fejeztem be az elkezdett mondatomat.

 - Mi volt az a hang? – kérdezte kíváncsian Kol, én pedig felsóhajtottam. Ha most hazudok, és utána idejön és meglátja Klaust, csak kiakad, de ha megmondom neki, hogy itt van, megint csak kiakad. Egyikkel sem járok jól, de mivel éppen az előbb ígértem meg, hogy nincs több hazudozás, inkább úgy döntöttem, hogy elmondom neki az igazat.

 - Nem fog tetszeni az, amit hallani fogsz, de… - kezdtem, majd egy rövid szünet után olyan gyorsan hadartam el, ahogy csak tudtam. – Klaus volt az, mert itt van, és éppen rádőlt az ágyamra, mivel teljesen…

Sejthettem volna, hogy nem fogja hagyni, hogy befejezzem a mondatot.

 - KLAUS?! – vágott közbe dühösen, én pedig beleharaptam az ajkamba. -  Klaus ott van? – kérdezte már kissé nyugodtabban, de még mindig közelebb volt a hangja az üvöltözéshez, mint a nyugodt beszédhez. – Mégis mi a fenét keres ő ott? Nem elég neki, hogy lesmárolta a barátnőmet a kórházban, még le is akar vele feküdni, és annyit nem tud várni, hogy letedd a telefont, hogy lehetőleg ne halljak belőle semmit? Nem hiszem el. Mindig is tudtam, hogy Klaus…

 - Állj! – kiáltottam el magam hirtelen, mert most lett ebből elegem. – Csak fejezd be, oké? Nem arról van szó, amire gondolsz, és ha hagytad volna, hogy befejezzem a mondatomat, akkor nem gondolnál rögtön a legrosszabbra.

 - Akkor fejezd be a mondatot – mondta még mindig indulatosan Kol.

 - Részeg.

 - Mi?

 - Részeg – ismételtem meg magam, majd gyorsan meg is magyaráztam. – Amikor elmentem hozzád, akkor jött, mire visszaértem, már itt volt. Nem tudtam kitenni, csak hablatyolt valami értelmetlenséget, és most az a puffanás, amit hallottál éppen az volt, ahogy kidőlt az ágyamra. Olyan mélyen alszik, mint a bunda.

Nem válaszolt semmit, de ebből tudtam, hogy hitt nekem. Egy rövid ideig vártam, hogy hátha mond még valamit, és amikor egyértelmű volt, hogy nem fog, újra megszólaltam.

 - Figyelj, miért nem jössz át? – kérdeztem óvatosan. – Elmondom az elejétől a végéig, hogy mi történt, meghallgatod, és utána eldöntjük, hogy onnét hogyan tovább. Mit szólsz hozzá?

 - Rendben – válaszolta végül a vonal másik végében Kol, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Néhány perc múlva ott vagyok.

Ezzel letette.

Visszacsúsztattam a zsebembe a mobilt, majd miután egy rövid pillantást vetettem az alvó Klausra, az ajtó felé indultam. Egy italra volt szükségem, méghozzá jó erősre!