És TÁTÁRÁTÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, elérkezett a csoda, amire mindenki vártxD Végre sikerült befejeznem a következő fejezetet:D Komolyan mondom, nem tudom, mi volt velem, egyszerűen nem jött az ihlet, és bár tudtam, mit akarok a fejezetbe, ihlet nélkül nem tudok írni.
Szóval, akinek kimaradt volna a részlet, annak mondom, hogy ez a fejezet Nik szemszögéből játszódik, bár E/3-ba van írva, és azt mutatja meg, hogy mi is történt az alatt az idő alatt, amíg Caroline eszméletlen volt. Kifejezetten élveztem a fejezet megírását, mert végre teljesen bele lehetett látni, hogy mit is érez Caroline iránt Nik. Eddig csak azt láttuk, amit Caroline is, és bár lehetett feltételezni, hogy szereti őt, ezt még egyszer sem mondta ki úgy igazán Caroline-nak, és itt megmutatkozik, mennyire is szereti:D Szóval amikor végre eljutottam odáig, hogy megírtam a fejezetet, ezt kifejezettem élveztem:D
És most már végre be is fogom, jó szórakozást a fejezethez, és ha még mindig itt vagytok, és elolvastátok, akk lécci írjatok véleményt:)
Don't Let Me Go Just Yet - XII. fejezet
Klaus reményvesztetten roskadt le a kórház egyik folyosójának a padlójára. A hátát a falnak vetette, a fejét pedig a kezébe döntötte, és zokogott. Sosem tartotta a sírást férfiasnak, és egész eddigi életében mindent megtett, hogy visszafojtsa (persze mindig sikerrel is járt), de most képtelen volt. Akárhányszor behunyta a szemét, maga előtt látta Caroline horzsolásokkal és zúzódásokkal teli arcát összetört testét, ha azonban kinyitotta a szemét, újra a kórház folyosóján találta magát, amitől pedig az a kép villant be, amikor Caroline-t hordágyon, rengeteg orvossal körülvéve betolták a vele szembe lévő ajtón. Ördögi kör, amiből képtelen volt elszabadulni, szóval csak bámult ki a fejéből, és hagyta, hogy a könnyei lefolyjanak az arcán.
Mindig hihetetlen gyorsan történt. Az egyik pillanatban még veszekedtek, a másikban pedig már megjelent az a rohadt kocsi, Caroline pedig a földön volt. Egészen addig a pillanatig nem gondolta volna, hogy a dolgok rosszabbra fordulhatnának, mint voltak. Caroline terhes lett, ő patkányként viselkedett, és meg is értette, amiért a lány kidobta. Megérdemelte. De nem tudta elfogadni. Szerette Caroline-t, ez nem volt kérdés. Abban nem volt biztos, hogy előző nyáron is ilyen erős érzéseket táplált-e a lány iránt, de azt tudta, hogy amióta visszakerült az életébe, végérvényesen beleszeretett. Nem volt az a nyálas, romantikus fajta, aki minden pillanatban az érzéseiről beszélt, de így érzett. És abban a pillanatban kész idiótának érezte magát, hogy ezt magában tartotta.
Most döbbent rá, hogy a veszekedésük előtt még csak azt sem mondta, hogy szereti. Képes volt harcba szállni, hogy elszedje az öccse barátnőjét a fiú orra elől, de arra képtelen volt, hogy miután visszaszerezte a lányt, kimondjon egy egyszerű, rövid szót. Szánalmasan érezte magát, és bele sem akart gondolni, hogy mi lesz, ha többé már sosem fogja tudni rendesen elmondani Caroline-nak. Abban a pillanatban a kapcsolatuk sem érdekelte. Inkább távol tartotta volna magát a lánytól az élete végéig, minthogy most bármi komolyabb baja essen. Akár neki, akár a babának.
Erre a gondolatra kényszeredetten felnevetett. Komolyan ezt gondolta? Néhány órával ezelőtt még azt bizonygatta, hogy miért nem akar gyereket, most pedig bármit megadott volna, hogy a babának se essen semmi baja. Bár, ha racionálisan gondolkozott, tudta jól, hogy a kicsinek semmi esélye sem volt. Még két hónapos sem volt a magzat, esély sem volt rá, hogy egy ilyen balesetet túléljen. Amitől majd megszakadt a szíve. Most döbbent rá ténylegesen, hogy mekkora egy idióta is volt. Most, hogy már szinte biztosan elveszítették a babát, Caroline pedig még valószínűleg mindig a műtőasztalon feküdt, élet és halál között.
És hogy miért volt feltételes mód az előző mondatban? Mert Klaus nem volt családtag, ezért az orvosok nem voltak hajlandóak bármilyen információt közölni vele. Megpróbált mindent – beszélt az orvosokkal, az ápolókkal, őket lefizetni is megpróbálta, de nem járt sikerrel. Mindannyian csak azt hajtogatták, hogy csak családtagnak van joguk bármit is mondani. Klaus többször is megpróbálta elérni Caroline anyukáját, de sosem vette fel, ezért egy idő után feladta, és hagyott neki egy hangüzenetet, amiben röviden összefoglalta a történteket, és remélte, hogy minél hamarabb meghallgatja majd.
Ezután felhívta Elenát is. Őszintén szólva, nem hitte, hogy fel fogja venni a lány a telefont – úgy gondolta, hogy már rég a közepébe csaptak a dolgoknak Damonnel, ezért neki is csak egy üzenetet akart hagyni, ezért is döbbentette meg, amikor a lány beleszólt a telefonba. Aztán persze gyorsan megrázta a fejét, és elhadarta, hogy mi történt. A lány döbbenten hallgatta Nik szavait, majd egy kurta „Rohanok”-kal lerakta a telefont.
Ez volt tíz perccel ezelőtt. Elena bármelyik pillanatban beeshetett, és nagyon remélte, hogy Caroline anyja is minél hamarabb megérkezik. Ha legalább mondtak volna neki valamit, hogy milyen Caroline állapota…
- Mit történt? – hallotta Nik a folyosó végéről Elena hangját, ami visszahozta a valóságba, és ahogy a hang irányába nézett, az rohanó Elenával és Damonnel találta szembe magát. – Hol van? Mi történt? Mennyire súlyos? Túl fogja élni?
A kérdések pedig csak záporoztak és záporoztak, és ha eddig nem érezte volna eléggé Nik úgy, hogy mindjárt szétrobban a feje, hát Elenának most sikerült ezt elérnie. Felnyögött, miközben felállt és letörölte az arcáról a könnyeket.
- Nem látta, hogy jön a kocsi, lelépett az útra, az autó pedig már nem tudott megállni – foglalta össze tömören a történteket, amint Elena kifogyott a levegőből, és egy pillanatnyi csend állt be.
- És hogy van?
- Nem tudom – motyogta, és úgy tett, mintha hirtelen valami nagyon érdekes dolgot szúrt volna ki a padlón.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod? – akadt ki Elena, és Nik látta, hogy Damon a vállára teszi a kezét, hogy megpróbálja megnyugtatni. Sajnálatos módon, nem járt túl nagy sikerrel. Akárki ránézett Elenára, akár egy robbanás előtti bombát is láthatott volna, és Nik számára egyértelmű volt, hogy ha valakinek szánták azt a bombát, akkor az ő.
- Úgy, hogy nem tudom.
- Még arra sem vetted a fáradságot, hogy megkérdezd, hogy van? Hogy kijött-e már a műtőből, vagy hogy a műtét hogy sikerült? Mégis mit képzelsz… - kiabálta szinte teli torokból Elena, és mindkét férfi kifejezetten örült neki, hogy nem tartózkodott senki sem a folyosón, különben egy külön műsor lett volna ez számukra.
- Hogy mit képzelek? – vágott közbe Nik, és már ő is felemelte a hangját. – Komolyan azt hiszed rólam, hogy eszembe sem jutott megkérdezni valakit, hogy hogy van Caroline? Hogy nem próbáltam meg mindent, hogy kiderítsem, mi van vele, és csak azért ücsörgök itt a folyosón, mert nincs jobb dolgom? Mert ha igen, akkor tájékoztatásul közlöm veled, hogy nem így van. Azért nem tudok semmit, mert NEM MONDANAK EL SEMMIT! Mert csak családtagoknak mondanak bármit is, és mivel én nem vagyok családtag, ezért nem tehetek mást, csak itt ülök, reménykedek, hogy sikerül valakiből kiszednem valamit, vagy pedig hogy Caroline anyja minél hamarabb meghallgatja az üzenetet, amit hagytam neki a telefonján, és nem törli ki azonnal, még mielőtt meghallgatja, csak azért, mert én hívtam, és bejön, hogy végre valahára mást is mondjanak az örvösök azon kívül, mint hogy „Sajnálom, nincs jogom bármit is mondani.” Szóval kérlek, nagyon szép kérlek, fogd be a szádat most az egyszer, mert nem te vagy az egyetlen, aki halálra aggódja magát Caroline miatt!
Mire Nik a mondandója végére ért, már ő maga is legalább úgy kiabált, mint korábban Elena, emellett érezte, hogy egész testében remeg, és nagyon örült volna neki, ha lenne a közelben egy boksz-zsák, amibe beleüthetne, mert félő volt, hogy a düh, ami felgyülemlett belőle maradandó nyomot hagyna a falban.
Egy hosszú pillanatra farkasszemet nézett Elenával, aki haragosan állta a tekintetét, majd megrázva a fejét elfordult, és több lépéssel arrébb ment. Damon odalépett mellé, és magához ölelte, miközben gyilkos pillantásokat lövelt Nik felé. A férfi vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta, és ahogy újra a falnak dőlt, a szeme sarkából észrevette, hogy a folyosón két nővér áll, és döbbenten figyelik őket. Remek. Már csak nézőközönség kellett. Figyelmen kívül hagyva őket lehunyta a szemét, és megpróbált megnyugodni és kiűzni az újra előtörő képeket Caroline-ról, ahogy ott feküdt az út közepén.
Elena közben elővette a telefonját, és Nik hallotta, ahogy ő is egy üzenetet hagy Caroline anyjának – remélhetőleg azt már mindenképpen meghallgatja.
Istenem, csak ne legyen semmi baja Caroline-nak!
…
Liz másfél óra múlva jelent meg a kórházban. Ideges volt, aggódott, és majd szétvetette a düh, amikor megtudta, hogy a személy, aki az autót vezette, nem állt meg, hogy segítsen, egyszerűen csak elhajtott. Előtte kb. negyed órával lett vége Caroline műtétének, és bár senki nem mondott semmit, addig erőlködtek, míg Elenának egy kisebb flörttel sikerült kiszednie a műtő orvosból, hogy jól sikerült a műtét, és Caroline állapota jelenleg stabil. Damon ugyan nem értett egyet a módszerrel, de ebben az esetben megértette, és nem mondott semmit, csak félrenézett, hogy ne kelljen látnia a dolgot.
- Mit mondtak? – kérdezte Nik azonnal Lizhez lépve Elenával és Damonnel egyetemben, amikor a nő végre visszatért az orvossal való beszélgetéséből. Az arcáról nem lehetett leolvasni se megkönnyebbülést, se aggódást, semmilyen érzelmet, ami abban a pillanatban hihetetlenül idegesítette Niket.
- Hogy szerencséje volt – sóhajtott Liz, és látszott rajta, hogy csak most volt hajlandó kiengedni a bent tartott levegőt, a feszültséggel együtt. – Ha néhány perccel később hozzák be, lehet, hogy az orvosoknak már nem sikerült volna megmenteniük. A baba így is elveszett, de legalább ő életben van.
- Mi… - kezdte volna Nik, de a hangja elcsuklott, nem tudta végigmondani a mondatot. Caroline anyja ránézett, és a férfi arcából könnyedén kitalálta, hogy az mit is akart kérdezni.
- A teste tele van sebekkel, horzsolásokkal – kezdte, és bár egyértelmű volt Niknek, hogy ez semmi ahhoz képest, amit még a nő mondani fog, mégis összerezzent a hallottaktól. Nem akarta tudni. De nem viselte el azt sem, hogy ne tud semmit. – A jobb lába eltörött, és több helyen is belső vérzése volt. Ezeket sikerült elállítaniuk, de az egyik vesét ki kellett venniük, akkora kár keletkezett rajta. Az orvos azt mondta, hogy legalább egy hétig még bent kell maradnia, de ha utána jó lesz az állapota, a gipsz nem lesz akadálya, hogy kijöjjön.
Nik nyelt egyet. Rettenetesen hangzott. De tudta, hogy mindez nem fogja érdekelni Caroline-t. Túl jól ismerte hozzá, hogy tudja, hogy az egyetlen dolog, ami érdekelni fogja őt, az a kis magzat lesz, amit eddig a szíve alatt hordott – és ami nem élte túl a balesetet. Az összes sérülés, fájdalom mind nem fog számítani, csak ez az egyetlen egy – és éppen ennek kell a legborzalmasabbnak lennie mind közül.
- Köszönöm, hogy hívtál – fordult Nikhez Liz, ahogy Elena és Damon kicsit arrébb húzódtak -, és hogy itt maradtál, amíg ki nem derült, hogy van Caroline, ezt igazán értékelem, de most már nincs rád szükség, nyugodtan elmehetsz – mondta, és bár ajánlatként mondta, Nik a hangjából érezte, hogy nem annak szánta. Közelről sem. De nem fogják őt ilyen hamar lerázni.
- Nem – jelentette ki egyszerűen, a nő pedig kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Tudom, hogy hibát követtem el azzal, ahogy a terhességre reagáltam, de nem megyek innét sehová. Nem fogok még egy hibát elkövetni, és legfőképpen nem azt, amit már megtettem, egy évvel ezelőtt. Nem fogok elmenekülni. Szeretem, és bármit megtennék érte, beleértve azt is, hogy a kórházi ágya mellett ülöm, és addig fogom a kezét, amíg fel nem ébred. Ha pedig nem enged be, itt fogok kint ülni, a folyosón. Nem érdekel, mit mond, nem megyek sehová. – A hangja határozott volt, és keményen a nő szemébe nézett, aki legalább olyan szilárdan tartotta a tekintetét. egy hosszúra nyúló percig farkasszemet néztek, végül a nő alig láthatóan bólintott. Nem szólt semmit, nem bólintott még egyszer – ennyi volt a beleegyezése, hogy Nik maradhat, és ezt megtéve elfordult tőle, és arrébb ment, a saját gondolataiba burkolózva.
…
Halkan csukódott az ajtó Nik háta mögött, és Nik egy pillanatra lehunyta a szemét. Végre néhány percre nem érezte az a kínos csendet, ami már szinte ránehezedett az egész szobára. Lizzel egész eddig bent ültek Caroline mellett – a nő Caroline ágya mellett közvetlenül, Nik pedig kicsit hátrébb húzódva, az egyik sarokba. Legszívesebben végig ő is a lány mellett ült volna, és fogta volna a kezét, de már annak is kifejezetten örült, hogy a nő beengedte a kórterembe, nem akarta feszegetni a határokat. Most viszont, hogy Liz kiment, Nik számára nem volt kérdés, hogy azonnal felállt, és odaült az alvó lány mellé. Kinyúlt a kezéért, lágyan megfogta, és óvatosan megszorította egy kicsit.
- Sajnálom – suttogta, és érezte, hogy az egész eddig nehezen fenntartott látszat pillanatok alatt leomlik, és ismét a könnyeivel küzdött. Elmondhatatlan érzés volt ilyen védtelennek, esetlennek, és sebzettnek látni Caroline-t. – Mindent sajnálok. Hogy bunkó voltam, hogy úgy reagáltam a babára, ahogy, hogy nem jöttem rá, mekkora öröm is volt ez nekünk. Hogy… - egy pillanatra elcsuklott a hangja. A másik kezével a lányéért nyúlt, és egy pillanatra ráhajtotta arra a fejét, hogy úgy fejezze be a már elkezdett mondatot. – Hogy nem voltam elég gyors, amikor megláttam azt a kocsit.
Egy rövid szünetet tartott, engedte, hogy egy könnycsepp legördüljön az arcán, a többit viszont keményen visszatartotta, és amikor felnézett, nem is lehetett az arcán többet látni.
- Kérlek, ébredj fel! – A hangja könyörgőre váltott. – Anyukád beleroppanna, ha nem ébrednél fel. Ahogy Elena is. Mindenki, aki csak szeret. Beleértve engem is – tette hozzá, még jobban lehalkítva a hangját. Mintha távolról érzékelte volna egy pillanatra, hogy Caroline keze megmozdult, de érzéki csalódásnak vette, mert bármeddig várt, nem történt meg újra. – Nem élem túl, ha veled bármi történik. És ezt most komolyan mondom. Szóval kérlek, kérlek, ébredj föl.
És ebben a pillanatban újra érezte. Az apró mozdulatot, a két keze között, amit Caroline tett, és ezúttal biztos volt benne, hogy nem képzelődött, főleg, mivel néhány másodperc múlva újra megismétlődött. Nik boldogan zakatoló szívvel nézett fel a lányra, akinek megremegett a szempillája, majd lassan ugyan, de kinyíltak a lány szemei.
Nik úgy érezte, a világon nem volt még ilyen boldog.
