Everything You Want

Sziasztok!

Wow. Nem gondoltam volna, hogy ma még be fogom tudni fejezni a történetet, de annyira örülök, hogy végül sikerült. Annyi dolgot mondanák, de inkább csak a végén fogom mondani, mert nem akarom semmit sem elárulni előre. Csak annyit mondok, hogy az elején a keringőt én az Anasztázia betétdalára írtam,  az Egyszer volt egy december angol verziójára, szóval azt ajánlom hozzá. A történetben nem az szólt alatta, de illik szerintem hozzá. Az egész többi részéhez a ficcnek a Vertical Horizon - Everything You Want című számát ajánlom, ugyanis az ihlette az egész történetet:)
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki az előző történetemnél vagy az ehhez tartozó részletnél kommentelt. Nagyon sokat jelentett nekem, és nagyon örülök, hogy tetszett nektek a történet. Ettől az ember csak gyorsabban akar írni, higgyetek nekem;)
Többet nem mondok, remélem tetszeni fog, jó szórakozást hozzá! :D

Everything You Want

 - Megkaphatom ezt a táncot? – hallottam egy ismerős, lágy hangot magam mögül, és azonnal kővé dermedtem. Mindenre számítottam, csak erre nem. És közben pedig egy részem reménykedett, hogy fel fog kérni. Hogy észrevesz, hogy felfigyel rám. Pedig az agyam tudta, hogy hatalmas butaság lenne bármibe is belekavarodni vele. Mégis, valahol a szívem legmélyén nem bántam volna.

De persze ezt elnyomtam magamba, és amikor lassan megfordultam, egy fél mosollyal rám néző Klausszal találtam magam szemben. Frakkban volt a legtöbb férfival ellentétben, akik öltönyt viseltek, de nem csak ezzel tűnt ki a tömegből. Legalábbis nekem nem. Csak nem voltam hajlandó bevallani magamnak.

Makacsul némán néztem farkasszemet vele, és eltökéltem magamba, hogy nem adom könnyen magam, és ha lehet, el is kerülöm a táncot. Klaus láthatóan nem így gondolta, mert fél perc hallgatás után gyengéden megfogta a kezem, és kérő tekintettel nézett rám.

 - Csak egy tánc, Caroline – mondta, még mindig a kezemet fogva. – Nem arra kérlek, hogy fogadj a bizalmadba, hanem engedd, hogy három percig vezesselek. Nem hiszem, hogy ez olyan hatalmas kérés lenne, igaz? – tette fel a kérdést, ami alól képtelenség volt kibújni. Igéző tekintetével mélyen a szemembe nézett, és rabul ejtette a tekintetemet.

- Nem – nyögtem ki végül, pont „jókor”, ugyanis a zene néhány másodpercre megállt, jelezve, hogy egy új következik, és Klaus a következő pillanatban már a parkett közepe felé vezetett.

Sikerült kiválasztania a táncparkett közepét, és amikor megállt, felém fordult, és egy határozott mozdulattal magához húzott. A következő pillanatban pedig már fel is csendült a zene, és elkezdtünk táncolni. Olyan összhangban mozogtunk, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna. Mintha nem ádáz ellenségek lennénk, ami – hogy őszinte legyek -, egyszer sem jutott eszembe az egész tánc alatt. Egész idő alatt képtelen voltam levenni a tekintetemet a gyönyörű, égszínkék szemeiről.

Nem törődtem azzal, hogy ki lát minket, és ki nem, pedig ha megtettem volna, valószínűleg nem táncoltam volna olyan nyugodtan a parketten. De az a három perc olyan volt, mintha egy teljesen másik világba kerültem volna, ahol csak Klaus és én léteztem.

Szinte észre sem vettem, olyan hamar letelt a három perc, és ahol a zene elhalkult, Klaus hátralépett tőlem egy lépést, és egy csókot lehelt a kézfejemre.

 - Köszönöm a táncot, Caroline – suttogta, majd egyik pillanatról a másikra eltűnt a tömegben, otthagyva engem a kavargó érzelmeimmel és az értetlenségemmel. Az agyam azonnal felpörgött, és kérdést kérdésre halmozott. Mi volt ez? Mit akart ezzel? Milyen előnye származik belőle? Csak kihasznál? Játszik velem?

A gondolataimat Elena szakította félbe, aki miután látta, hogy Klaus egyedül hagyott, rögtön odasietett hozzám.

 - Ez meg mi volt? – kérdezte számon kérő hangon, amint odaért mellém, amivel kizökkentett az álom világomból. Akkor döbbentem rá, hogy igazából miről gondolkoztam. Hogy Klaus akar-e tőlem valamit olyan értelemben, vagy nem! Ledöbbentem magamon, hogy hogy tudott egyáltalán ilyen az eszembe jutni, nem még komolyan is venni. De időm sem volt rendesen végiggondolni a dolgot, Elena nem hagyta. – Mégis miért táncoltál vele?

 - Klausról beszélünk, Elena – válaszoltam egy nagyot mondó pillantás kíséretében. – Akár hogy csűröd, csavarod, könnyedén, gondolkozás nélkül kitépheti a szívemet, ha éppen rossz kedve van. Szóval nem igazán utasíthattam vissza.

 - Ezt meg is értem. De Care, kívülről úgy tűnt, mintha élvezted volna. Sőt! Mintha teljesen bele lennél zúgva!

Meglepetten néztem rá. Erre nem tudtam mit mondani. Nem terveztem elmondani Elenának a tánc közbeni érzéseimet, de azt hittem, hogy az arcom nem árulta el, hogy mik azok. És ha Elena a távolból látta, az azt jelenti, hogy Klausnak is látnia kellett. Remek, most biztos magában röhög rajtam – futott végig az agyamon, de azonnal el is hessegettem, mert már ennek a gondolatnak is olyan beütése volt, mintha akarnék tőle valamit. És ez nem igaz! Egyáltalán nem!

 - Komolyan? Ez hülyeség! – nevettem fel kicsit ugyan késve, de Elena ebből szerencsére nem vett észre semmit. – Hidd el nekem, nem vagyok szerelmes Klausba!

 - Ennek örülök – mosolyodott el a lány, majd mindketten egyszerre nevettünk fel. Igen, neki nevetséges volt, hogy Klausba szerelmes lennék, nekem pedig egy kész rémálom.

 - Azt hiszem, szívok egy kis friss levegőt – mondtam, Elena bólintott, én pedig elindultam kifelé.

Ahogy kiértem, rögtön megcsapott a hidegebb, friss levegő, ami hatalmas megkönnyebbülést okozott. Addig meg sem álltam, amíg jó 10-15 méterre voltam az épülettől. Ott lehunytam a szemem, és többször is mélyen beszívtam a levegőt, és szabadjára engedtem a gondolataimat. Az agyam azonnal beindult, és újra meg újra átéltem azt a néhány percet a táncparkett közepén, Klaus karjaiban. Ahogy forogtunk, ahogy a legkisebb mozdulatból is tudtuk, hogy mit akar a másik – varázslatos volt.

És félelmetes is egyben. Mert akármilyen elbűvölő volt odabent, Klausról volt szó. Arról a Klausról, aki néhány hónapja még fel akart áldozni engem és Tylert, aki feláldozta Jennát, és majdnem megölte Elenát, aki szívtelen szörnyeteggé változtatta Stefant, Tylert pedig egy hibriddé.

És mégis… amint eszembe jutott az a néhány perc, ezek a sötét gondolatok róla azonnal eltűntek a fejemből, és csak az járt az eszembe, hogy képtelen voltam levenni róla a tekintetét, vagy hogy a lélegzetem is szinte elakadt, amikor megcsókolta a kézfejemet.

 - Meg fogsz fázni – zökkentett ki a gondolataimból egy ismeretlen hang magam mögül. Egy kb. velem egyidős, talán néhány évvel idősebb srác állt előttem, és ahogy végignéztem rajta, meg kellett állapítanom, hogy nagyon jól nézett ki rajta a szmoking, amit viselt. De azt is, hogy nem okoz rajtam olyan hatást, mint amilyennel Klaus volt rám.

 - Nincs olyan hideg, de azért köszönöm – mosolyodtam el halványan, és reméltem, hogy ennyivel megelégszik, és itt hagy a gondolataimmal, de nem volt szerencsém. Ugyanis a következő pillanatban már vette is le a szmokingját, és egy rövid kérdő pillantás után a vállamra terítette.

 - Mégsem hagyhatom, hogy egy ilyen csinos hölgy megfázzon – mondta, mire elmosolyodtam.

 - Köszönöm – suttogtam.

 - Semmiség – vonta meg a vállát, és rövid időre csönd telepedett közénk. Végül ő volt az, aki megtörte. – Szóval… láttalak Klausszal táncolni. Nem is tudtam, hogy ilyen jóba van az ellenségeivel – jegyezte meg mellékesen, én pedig döbbenten néztem rá.

 - Te … ismered Klaust? – nyögtem ki fél perc után, ő pedig felnevetett a reakciómon, majd egyszerűen bólintott. – Akkor te is… vámpír vagy? – kérdeztem, és nagyon rossz előérzetem támadt. Amikor válaszul ismét csak bólintott, néhány rövid pillanatra csak bámultam rá, majd felhorkantam, és a kezembe temetve az arcomat hangosan, keservesen felnevettem. – Hogy lehette ilyen hülye? – tettem fel a költői kérdést ránézve, amitől értetlenül meredt rám.

 - Miről beszélsz?

 - Vámpír vagy és ismered Klaust! – tártam szét a karom, mintha ezzel mindent megmagyaráznék, de amikor úgy tett, mintha nem értene semmit, dühösen kiabálva szegeztem neki rengeteg elméletemet. – Mit akar tőled, mit csinálj? Velem kapcsolatos, mi? Máskülönben nem lennél most itt. Szóval, mit kell tenned velem? Eltereled a figyelmemet, hogy közben bent valakit megöljenek? Vagy el kell csábítanod, hogy aztán hátba szúrjam a barátaimat? Vagy csak egyszerűen meg kell ölnöd? Melyik?

Rövid ideig döbbenten nézett rám, miközben én kapkodva vettem a levegőt, mivel az egészet egy levegővel hadartam el, majd hirtelen hangosan felnevetett. És csak nevetett, és nevetett, és nevetett.

 - Klaus mintha említette volna, hogy lobbanékony vagy – jegyezte meg még mindig mosolyogva, miközben nekem akaratlanul is dobban a szívem egy nagyot. A srác megrázta a fejét. – Nem azért vagyok itt, mert ő akarta – mondta, de nehezemre esett, hogy elhiggyem. – Sőt, ami azt illeti, ha megkért volna rá, valószínűleg éppen az ellenkezőjét csinálom, szóval… - megvonta a vállát. – Mostanában nem a legjobb a viszonyunk.

 - Akkor hogy lehet, hogy mégis tudod, hogy mit mondott rólam? – kérdeztem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fejemben sikító hangokat a ténytől, hogy Klaus beszélt rólam. A kérdésemre elégedetten elmosolyodott, majd egy pillanatra visszanézett a házra.

 - Azt hiszem, vissza kéne mennem. Már biztos keresnek – hagyta teljesen figyelmen kívül a kérdésemet. Hirtelen átvágta azt a néhány méter távolságot, ami közöttünk volt, és éppen úgy, mint ahogy néhány perce Klaus, ő is megfogta a kezemet, és lehajolva kézfejen csókolt. – Örülök annak, hogy megismerhettelek, Caroline – mondta csábos mosollyal, ahogy felemelkedett.

Egészen eddig fel sem tűnt, hogy úgy beszélt rólam, mintha már rég ismernénk egymást. Honnét tudta egyáltalán a nevemet? – futott át a kérdés az agyamon, de aztán azonnal meg is válaszoltam magamnak: ismeri Klaust. Ő biztos mindent elmondott a város lakóiról neki, amit csak tudott, és ezért tudta, hogy én ki vagyok.

Miközben ezt végiggondoltam, ő már el is indult a ház felé, akkor jöttem rá, hogy a szmokingja még mindig a vállamon volt.

 - Hé! – kiáltottam utána, és odafutottam hozzá, közben levéve a vállamról a ruhát. Mire odaértem hozzá, már a kezembe volt, és úgy nyújtottam felé.

 - Tartsd csak meg, még mindig hideg van itt kint – rázta meg a fejét. – Majd valamikor visszaadod. Csak ígérd meg, hogy nem maradsz itt kint sokáig – kérte oldalra döntve a fejét.

 - Rendben – egyeztem bele, a srác pedig már indult is el újra a ház felé.

 - Hé! – kiabáltam utána újra, mire hallottam egy nagyobb sóhajt, és csak utána fordult meg. – Honnét tudjam, kinek kell visszajuttatnom, ha még a nevedet sem tudom? – szegeztem neki a kérdést, amire felnevetett.

 - Majd megoldjuk valahogy – kacsintott rám, és a következő pillanatban eltűnt a sötétségben, én pedig ott maradtam egyedül.

…

A bál utáni néhány nap azt hittem, nyugodtan fog telni. Nem volt igazam, legalábbis csak részben. Semmi halálos nem történt, de olyan dolgokat tudtam meg, amik teljesen felforgatták a véleményemet az egész Első családról.

A bál utáni első tanítási nap kész rémálomként kezdődött. Elaludtam, elégettem a kezemet a forró vízzel, és majdnem elütöttem egy nyulat úton az iskola felé. Ezután azt hinné az ember, hogy egy több évtizede álló épületben biztonságban van. Hát, nem így volt.

A szekrényemnél álltam, éppen az első órámra vettem elő a biosz könyvemet, de a gondolataim teljesen máshol kalandoztak. Még mindig azon az estén járt az eszem, és vagy újra meg újra átélte azt a néhány percet, amíg táncolhattam Klausszal, vagy pedig azon a rejtélyes idegenen törtem a fejem, és próbáltam megfejteni, hogy pontosan mit is akarhatott.

 - Lám, lám, lám – hallottam hirtelen a semmiből egy igen ismerős férfihangot, amitől ijedtemben kiejtettem az összes könyvemet és füzetemet a kezemből, és az egész a padlón landolt.

 - Remek – motyogtam magamnak, és lehajoltam, hogy összeszedjem őket. Ő is ugyanezt tette. – Legközelebb próbálj meg nem halálra ijeszteni, ha megkérhetlek – kértem csípősen, miközben összeszedtem a könyveimet, és ahogy a srác meg odanyújtotta a füzeteimet, és én végre felnéztem rá, egy pillanatra meglepetten bámultam rá. – Te? – tört ki belőlem. – Már megint? – kérdeztem, miközben mindketten felálltunk. Ugyanaz a srác volt, akivel a bálon is találkoztam. A titokzatos idegen. – Szokásod mások háta mögé sompolyogni?

 - Úú, látom ballábbal kelt fel valaki – vigyorgott rám gúnyosan, én pedig erősen becsaptam a szekrényem ajtaját. – Azt hiszem, sokszor fogunk találkozni még, mivel úgy tűnik, egy suliba járunk - nézett körbe a folyosón, ami tele volt tanulókkal.

 - Ennek örülnöm kéne? – kérdeztem vissza gúnyosan. Az aznapi reggelem után nem voltam vevő a játékaira, pedig nyilvánvaló volt, hogy éppen akkor is azt űzte.

 - Tudod, mi a legjobb az egészben? – kérdezte letörölhetetlen vigyorral az arcán, és hirtelen olyan közel hajolt a fülemhez, hogy éreztem a leheletét a nyakamon. Szinte azonnal kővé dermedtem, és még levegőt venni sem mertem. – Könnyedén vissza tudod adni a szmokingomat – suttogta a fülembe, és már a hangjából láttam az elégedett mosolyt, ami az arcára valószínűleg megjelent, de reagálni sem volt időm, ugyanis ahogy jött, hirtelen, úgy el is tűnt, és egy külső szemlélő számára valószínűleg tiszta hülyének nézhettem ki, ahogy ott állok, kőszoborrá fagyva a suli folyosójának a közepén.

…

Nem kellett sokat várnom, hogy újra összefussak a sráccal. Alig fél óra múlva, amikor a biosz már rég elkezdődött, valaki kopogtatott az ajtón, és ő lépett be az ajtón. Egészen addig unottan rajzolgattam a füzetem szélére, de amint megláttam, meglepetten kaptam fel a fejemet.

 - Elnézést, a titkárságon azt mondták, itt találom a biológia órát – mondta a tanárnak, aki örömmel csapta össze a kezedet.

  - Biztos te vagy az új tanulónk – mondta, és miután átvette a neki nyújtott papírokat, egy pillanatra ránézett. – Kol Mikaelson, igaz? – nézett fel rá, én pedig a döbbenettől kővé dermedtem. Mikaelson. Nem telt bele egy pillanatba sem, hogy rájöjjek, hogy kiről van szó. Klaus egyik testvére. Az idegesítő, folyton felbukkanó, idegesítő srác Klaus testvére volt. Ezért tudta, hogy mit mondott rólam Klaus. És éppen ezért nem volt vele valami jó viszonyban mostanában – mivel Klaus leszúrta. De emellett könnyedén meg is ölhetett volna. Vagy megigézhetett volna. Végül is, ki tudja? Lehet,hogy meg is tette…

 - Úgy tűnik, Caroline mellett még éppen van egy üres hely, ott helyett foglalhatsz – szakított ki a gondolataimból a tanár hangja, és már csak arra lettem figyelmes, hogy Kol a padom felé közeledik, majd könnyedén ledobta magát a székre.

 - Helló ismét – hajolt közel hozzám, engem pedig kirázott a hideg, de csak bólintottam válaszul, és meredten néztem a tanárra. Nem akartam hozzászólni, nem akartam neki válaszolni, mert nem akartam az egész osztály tudtára adni, hogy mi is folyik a városban.

Szóval kínkeservek között ültem végig az órát, és megpróbáltam úgy tenni, mintha figyelnék is akár egyetlen szóra, amit a tanár mondott. A csengő egy kész mentsvár volt a végén, amitől egyszerre megkönnyebbültem és megrémültem is. Egyrészt végre vége volt az órának, másrészről viszont éppen egy Elsővel készültem beszélni.

 - Beszélhetünk? – fordultam végre Kol felé, aki éppen állt fel, de a kérdésem hallatán visszahuppant a székre, és kaján vigyorral a képén fordult hozzám.

 - Szóval most már beszélünk? – kérdezte a kezeit összefűzve, felvont szemöldökkel. Egyértelműen látszott rajta, hogy élvezte a helyzetet. Körbenéztem a teremben, és amikor láttam, hogy már csak a tanár van bent, az is éppen az ajtó felé haladt, dühösen fordultam hozzá.

 - Mikaelson vagy. Egy Első! Mi a fenéért felejtetted el ezt elmondani? – fogtam kicsit vissza a hangom, nehogy a kifelé menő tanár bármit is meghalljon belőle. Kol már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor meghallottam az ajtóból visszaszóló tanár hangját.

 - Ó, és Caroline! – szólt oda nekem, amire felkaptam a fejem. – Mivel ezentúl nem vagyunk páratlanul, nincs rá szükség, hogy Nikkivel és Paige-dzsel hárman csináljátok a projekt munkát. Biztos vagyok benne, hogy Kol boldogan lesz a partnered.

 - De tanár úr! Mi már… - kezdtem volna ellenkezni, de a tanár feltartotta a kezét.

 - Nincs semmi de. Így döntöttem, és kész. Sziasztok – mondta határozottam, majd kiment a teremből, én néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak. Nem kezdődött jól a napom. Nagyon nem.

 - Remek – motyogtam magamnak dühösen.

 - Nem is örülsz annak, hogy partnerek leszünk? – kérdezte gúnyosan.

 - Dehogynem. Röpdösök az örömtől – vágtam rá durván, és a könyvemet meg a füzetemet magamhoz kapva felpattantam, és az ajtó felé siettem. Kol követett. – Még egy Első körülöttem. Remek. Egyszerűen remek. Másra már nem is volt szükségem.

 - Az a másik személy nem úgy tűnt, mintha nagyon zavarna, sőt! – jegyezte meg, amire megtorpantam, és szikrázó szemekkel néztem rá. Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mennyi igazság volt a szavaiban. (És pedig sok volt.) Nem voltam jó kedvemben, és szörnyen irritált már a srác.

 - Mit mondtál?

 - Csak megjegyeztem, hogy kívülről úgy tűnt, eléggé évezed annak a másik Elsőnek a figyelmét – állta a tekintetemet Kol, és miután vagy fél percig egymás szemébe néztünk, felnevetve váltott témát. – Szóval, milyen projektről is van szó?

…

 - Mégis miért csinálom én ezt? – kérdeztem meg magamtól aznap már sokadszor, ahogy ott álltam az Elsők háza előtt. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ott voltam, arra készülve, hogy bekopogok a házba, hogy egy projektmunkát csináljak Kollal. Egy Elsővel. Klaus testvérével. Nem vagyok normális, hogy besétálok az oroszlány barlangjába – gondoltam magamba, majd egy mély sóhaj után bekopogtam az ajtón.

Ez a helyzet egyértelműen jobb volt, mint Kol első ötlete, ugyanis először ő akart hozzánk átjönni. Rögtön rávágtam a nemet. Nem engedhetem, hogy még egy Első ki-be járhasson a házamban kedve szerint. Klaus is éppen eléggé idegesítő volt az ajándékaival. Bár… talán nem. De ezt nem voltam hajlandó beismerni magamnak.

 - Hát itt vagy – nyitott ajtót vigyorogva Kol, majd félreállt, ezzel jelezve, hogy menjek be.

Habár voltam már a házban, mégis elcsodálkoztam a méretein, és a gyönyörűségén a háznak, amikor beléptem. Kicsit máshogy nézett ki, mint a bálon – nem voltak díszek, itallal járkáló pincérek, tömeg; teljesen üres, csendes volt. Túlságosan is, amitől mintha valamiért, magam sem tudom, hogy miért, de csalódottságot éreztem.

 - Csak te vagy itthon? – kérdeztem visszanézve rá, amire hangosan felnevetett. Kérdőn fordultam felé. Mi volt olyan vicces ezen a kérdésen?

 - Talán arra számítottál, hogy találkozni fogsz valakivel? – válaszolt kérdésre kérdéssel. – Mert akkor ki kell ábrándítsalak. Egyedül vagyunk.

 - Remek – vágtam rá a szavaira, talán túl hamar is, ezzel is próbálva meggyőzni magamat a saját szavaimról. Mert az a csalódottság csak nem akart elmúlni. És nem értettem, hogy miért. Vagy inkább nem akartam érteni, hogy miért.

 - Akkor örülök – mosolyodott el kajánul, majd szó nélkül elindult felfelé a lépcsőn. Amikor már a felénél járt, és én még mindig egy helyben álltam a hall közepén, megtorpant, és lenézett rám. – Nem jössz?

…

Ezután a kapcsolatunk elég sokat változott. Ahhoz képest, amilyennek képzeltem Klaus és Rebekah után, Kol teljesen más volt. Igaz, hogy az elején legszívesebben messziről elkerültem volna, de ahogy egyre többet voltunk együtt (nem csak bioszon lettünk padtársak), és egyre többet beszélgettünk, kezdtem megismerni. És tetszett az, amit láttam.

Szinte mindenféléről beszélgettünk: zene, könyvek, természet, hobbik, mik változtak meg az elmúlt évszázadban. Ő mesélt nekem arról, hogy milyen volt az élet száz, kétszáz évvel ezelőtt, én pedig beavattam a 21. század rejtelmeibe.

Idővel nagyon jó barátok lettünk. Gyakran jártam át hozzá, és ő is többször jött hozzám. A többieknek persze nem tetszett ez a dolog, úgy vélték, hogy a tűzzel játszom. Hogy az egész csak egy nagy csapda, és Kol bármelyik pillanatban ellenem fordulhat. De nem érdekelt a véleményük. Meg sem próbálták megismerni Kolt (nem mintha az elején én is olyan lelkes lettem volna), hanem rögtön Klaushoz hasonlították. Ez idegesített a legjobban, de próbáltam olyan természetesen viselkedni, akárhányszor ez a téma felmerült, amennyire csak tudtam. A kérdés csak az volt, hogy mennyire sikerült.

…

 - Ezt nagyon nagy hülyeség – jelentette ki fejrázás keretében Kol, és hátradőlt a kanapén. – Csak így, egy ugrásra átváltozik vérfarkassá? Mekkora baromság ez? – nézett rám, mire elnevettem magamat. Jól emlékeztem rá, hogy Damon hogy reagált az Alkonyat olvasására, szóval már meg sem lepődtem, hogy amikor Kollal néztük a filmet, fel volt háborodva a mitológiája miatt. De még elviselte. Aztán, amikor az Újhold került terítékre, teljesen kiakadt.

Furcsa volt úja nézni a filmet. Legutoljára, amikor én láttam, még ember voltam, és most, vámpírként, hatalmas hülyeségnek tűnik. Abba pedig belegondolni, hogy a vérfarkasok bármikor, egy ugrással, minden fájdalom nélkül átváltozhatnak farkassá, egyszerűen elképzelhetetlen volt. Az volt az egész vérfarkas dologban a megnyugtató, hogy minden hónapban csak egyszer kellett aggódni miattuk. Ha a filmnek igaza lenne, szinte folyamatos félelemben élhetnénk. Szóval megértettem Kol kiakadását.

 - Nyugi, ez csak egy film. Kitaláció – mondtam neki.

 - És hülyeség – vágta rá azonnal, mire elmosolyodtam. – Komolyan, azt hittem, annál a szerelmes nyálözönnél rosszabbat nem tudsz mutatni. Tévedtem.

 - Szerelmes nyálözön? – kaptam meg a fejemet a szavaira. – A Notebook szerelmes nyálözön? A világ egyik legszebb romantikus filméről beszélsz, ugye tudod?

 - Igen, sajnos. Az emléke örök nyomot hagyott bennem – viccelődött, amitől felnevettem.

 - Megforgatod a kést a szívemben, Kol – nevettem, majd visszatértünk az Újhold szidására.

…

 - Kérlek! – ismételte meg sokadszorra Kol. – Miért nem?

 - Miért akarod annyira? – kérdeztem. Már vagy negyed órája arra próbált rávenni, hogy énekeljek. Fogalmam sincs, hogy honnét jött elő az ötlettel, de elhatározta magában, hogy énekelni fog hallani engem, és nagyon úgy tűnt, hogy nem tágít e mellől.

 - Tudom, hogy gyönyörű hangod van, és szeretném hallani. Ez olyan nagy probléma?

 - Kérlek, ne kényszeríts rá! Egyébként is, honnét tudod, hogy olyan jól tudok énekelni? – próbáltam kitérni a dolog előle, de Kol hajthatatlan volt.

 - Matt mondta – válaszolta, amire felszaladt a magasba a szemöldököm, neki pedig veszélyesnek ígérkező csillogást láttam a szemében. – Sőt, azt is elmesélte, amikor felszaladtál a Grillben a színpadra, és szerenádot adtál neki.

A kezembe temettem az arcom, és úgy nevettem.

 - Ne is emlékeztess rá – kértem a fejemet rázva. Utólag visszagondolva nagyon szánalmas és elkeseredett ötletnek tűnt. Igen, elérte a célját, mégis…

 - Olyan sok idegen elé kiálltál, nekem miért nem tudsz énekelni? – szegezte nekem a kérdést, és csapdába voltam esve. Ebből nem lehetett jól kijönni, azt tudtam, szóval megadóan sóhajtottam, és elkezdtem énekelni az első dalt, ami eszembe jutott.

Dancing bears

Painted wings

Things I almost remember,

And a song someone sings

Once upon a december

Fogalmam sincs, miért éppen ez a szám jutott először eszembe, amikor magát a filmet tanál 2-szer ha láttam, azt is kiskoromban. És miközben énekeltem, egész végig akaratlanul is Klaus járt az eszemben. És a keringőnk. Mintha újraéltem volna a pillanatokat. Ahogy egymás karjaiban táncoltunk, ahogy rám nézett, rám mosolygott, és még ennyi idő után is átfutott a bizsergés a gerincemen. Éppen ezért énekeltem el csak az első versszakát.

 - Boldog vagy? – tártam szét kérdőn a kezem, halvány mosollyal az arcomon.

 - Gyönyörű a hangod – jelentette ki, amitől végre rendesen elmosolyodtam.

…

Miközben ilyen jó volt a kapcsolatom Kollal, Klaust egyszerűen képtelen voltam megérteni. A bál után hetekig felém sem nézett, nem keresett, talán még került is, és az a néhány alkalommal, amikor véletlenül összefutottunk a házában, szinte teljesen levegőnek nézett.

Aztán, mint derült égből  a villámcsapás, hirtelen extra kedves lett velem. Felkeresett, beszélgetni próbált velem, és amikor náluk voltam, alig engedett máshoz szólni, nemhogy mással beszélgessek 2-3 percig. Bókolt, kedveskedett, és úgy csinált, mintha az eltelt néhány hét, amíg figyelmen kívül hagyott, meg sem történt volna.

Néhány hét után ismét változott. Ismét olyan volt, mint a bál után. Figyelmen kívül hagyott. Aztán megint nem. És ez így váltakozott, néhány hetes ciklusokban. Néha kedves volt velem, ajándékokkal halmozott el, mintha ki akarna engesztelni azért, mert több hétig rám sem nézett, és ilyenkor hihetetlenül boldog voltam. A szívem többszörös gyorsasággal kezdett el dobogni akárhányszor rám mosolygott, vagy elmondott egy bókot. A beszélgetéseink voltak a napom fénypontja. És mindig reménykedtem, hogy talán ezúttal más lesz. Hogy ezúttal nem fog megváltozni, nem fog újra figyelmen kívül hagyni. De minden egyes alkalommal megtörtént. És olyankor szinte olyan volt, mintha egy tőrt forgatott volna a szívemben. Szörnyen hiányzott, de elviseltem. Felvettem egy maszkot, és azt mutattam neki, hogy nem érdekel, és könnyedén megvagyok nélküle.

Egy jó darabig még magamat sem értettem, hogy miért érzek így. Tagadtam az érzéseimet, és még a gondolatát is kiűztem az agyamból, hogy többet érezhetek Klaus iránt, és habár Kol többször is utalást tett a dologra, én minden egyes alkalommal letagadtam. Mert nem akartam, hogy igaz legyen.

Aztán egy nap történt valami, ami teljesen megváltoztatott mindent.

…

Nevetve álltunk meg Kollal a házam ajtaja előtt. Azt a néhány utcát, ami a mozitól idáig vezet, végignevettük, és amikor végre megálltunk, akkor is alig tudtuk abbahagyni.

 - Régen éreztem magam ilyen jól – mondtam, és az arcomról lehetetlenség lett volna lemosni a mosolyt. – Olyan régen nem voltam moziba, hogy olyan érzés, mintha 5-6 éve lett volna.

 - Tudok jobbat mondani – vágta rá ő is mosolyogva. – Én még egyszer sem voltam.

 - És? Milyen volt? – kérdeztem az ajtónak dőlve. – Élvezted?

 - Igen – válaszolta bólintva, és mellém dőlt az ajtónak. – Mindent élvezek, amit veled csinálunk – jelentette ki, és hallottam a hangján, hogy komolyan gondolta. Hirtelen, mintha egy pillanat alatt változott volna meg a hangulat.

 - Komolyan mondod? – kérdeztem elfordítva az arcomat, és mélyen a szemébe néztem.

Vagy fél percig ott maradtunk, szótlanul egymás szemébe nézve, amikor Kol lassan előredőlt, és időm sem volt felfogni, mit akart csinálni, már az ajkai az enyémekhez nyomódtak. Annyira megdöbbentett a tette, hogy kővé dermedtem. Nem csókoltam vissza, nem löktem el magamtól – nem csináltam semmit, csak tűrtem, hogy csókoljon. Aztán amikor végre felocsúdtam a döbbenetből, elöntött a bűntudat, és már löktem volna el magamtól, de Kol megelőzött, és ő maga húzódott el.

 - Kol, én… - kezdtem el a mondatot, de magam sem tudtam, hogy mit is akartam igazából mondani, így miután megakadtam, egy borzalmasan kínos csönd következett. És csak nem akart véget érni. Kolon látszott, hogy nem akart semmit sem mondani, csak fájdalmasan nézett rám, szóval végül én voltam az, aki először megszólalt. – Nézd, én… Mi ketten… egyszerűen… Én csak… - dadogtam, és még mindig nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hogy ne bántsam meg. Jobban. Mivel hogy megbántottam azzal, hogy nem csókoltam vissza, az biztos volt. – Barátok vagyunk, Kol – sikerült végül összehoznom egy értelmes mondatot. – Nagyon jó barátok vagyunk, és ennek örülök. Nem… nem szeretném  ezt elrontani azzal, hogy megpróbáljunk egy olyan dolgot, amiből csak úgy kerülhetünk ki, hogy valamelyikünk megbántódjon.

 - És az én lennék, ugye? – tette fel a kérdést, amire értetlenül néztem rá, de nem volt időm sem megkérdezni, mire gondolt, ugyanis már folytatta is. – Megértem, oké? Másé a szíved. És ezt jól tudom. Csak azt reméltem, hogy talán… - egy pillanatra megállt, a hajába túrt, vett egy mély levegőt, és csak ezután folytatta. – Talán nekem is lehet a testvérem mellett egy kicsiny esélyem. És meg kellett próbálnom.

 - Egész idő alatt ezt akartad? – kérdeztem szinte automatikusan, és csak azután jöttem rá, hogy mit is mondott, miután igennel válaszolt. A testvére mellett nincsen esélye. A testvére. Klaus.

Erre a gondolatra hatalmasat dobbant a szívem, és hirtelen újra feltört a bűntudat. És ez volt az, amikor végre minden korábbi érzésemet megértettem. Vagy inkább képtelen voltam tovább titkolni. Kol csókjára volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem Klausba.

 - Nagyon… nagyon sajnálom, Kol – suttogtam még mindig a felismerés hatása alatt, de a srác csak megrázta a fejét, zsebre tette a kezét, és némán elsétált.

…

Több nap eltelt azóta a bizonyos csók óta, és ez alatt a pár nap alatt nem láttam egyszer sem Kolt. Nem találkoztunk, nem beszéltünk. Semmi. Mintha teljesen felszívódott volna, de meg tudtam érteni, hogy miért csinálta ezt. Az ő helyében lehet, hogy én is ezt csináltam volna. De azért az egyért zavart, mert meg akartam vele beszélni a dolgot. Tudtam, hogy megbántottam, de nem akartam elveszíteni a barátságát, és ezt el akartam mondani neki, tekintve arra, hogy azon az estén nem igazán volt rá lehetőségem.

Éppen a szobámba voltam, és zenét hallgattam, amikor ajtónyitódást és csukódást hallottam, és amikor nem szólalt meg anyu szokásos köszönése, biztosra tudtam, hogy nem ő az.

 - Kol, te vagy az? – kérdeztem az ajtó felé fordulva, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem, ugyanis nem Kolt pillantottam meg az ajtóban, hanem Klaust.

Nem csináltam mást, csak néztem rá, miközben éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, úgy dobogott. Ez volt az első alkalom, hogy úgy találkoztam vele, hogy szabadjára engedtem az érzéseimet iránta. És nagyon nem tetszett, ahogy kezdődött.

 - Mit… mit csinálsz itt? – nyögtem ki az alsó ajkamba harapva, és közben próbáltam valamit – bármit -, leolvasni az arcáról, de ez lehetetlen volt. Érzéstelen arccal nézett rám, és ez hihetetlenül fájt. Úgy tűnik, újra eljött az az időszak, amikor szinte levegőnek néz…

 - Azt hitted, Kol vagyok – mondta, de a hangjából lehetett hallani, hogy nem kérdésnek szánta. Kijelentés volt. – Úgy tűnik, végül mégis meghoztad a döntésedet – motyogta, inkább magának, mintsem nekem, de a tökéletes hallásomnak köszönhetően minden szavát hallottam.

Már éppen nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, hogy miről beszélt, hogy megmagyarázzam, miért hittem azt, hogy Kol jött, de egy pillanattal később már fölém magasodott az ágy előtt, megragadta az arcomat, és felhúzva magához megcsókolt.

Az első pillanati döbbenet után, amit a csók okozott, kalapáló szívveréssel csókoltam vissza. A kezemet a nyaka köré fűztem, miközben ő úgy húzott magához, mintha az élete függne tőle. A csók szenvedélyes volt, képtelen voltunk betelni egymással, mégis… volt benne valami furcsa. Klaus részéről olyan volt, mintha búcsúzott volna. Úgy húzott magához, úgy ölelt át, úgy csókolt, mintha tudná, hogy soha többé nem lesz rá esélye, hogy megtegye. Mintha az utolsó hajszálba kapaszkodna, ami pármelyik percben elszakadhat.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthatott a csók, azonban amikor végül szétváltunk, levegőért kapkodtunk mindketten. Felnéztem rá, belenéztem a mélykék szemébe, és elmosolyodtam. Azonban a következő pillanatban már csak az üres falat néztem, mert Klaus eltűnt. Az egyik pillanatban még ott állt előttem, a másikban pedig már hűlt helye volt csak. Én pedig döbbenten álltam ugyanazon a helyen még hosszú percekig, próbálva rájönni, hogy pontosan mi is történt.

…

Vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam az Elsők házának ajtaján. Másnap volt, és reménykedtem benne, hogy tudok beszélni Klausszal az előző napi történtekről. Emellett reméltem, hogy most az egyszer Kol nincs itthon. Nem akartam jobban megbántani annál, mint amennyire már megtettem, és tudtam, hogy ha itt van, akkor az fog történni.

Nem volt szerencsém. Már az ajtót is Kol nyitotta ki. Ahogy egymással szembe kerültünk, ismét előjött az a bizonyos kínos csend, én pedig erőltetetten elmosolyodtam.

 - Szia – köszöntem, és miután ő is visszaköszönt, egy nagy levegő után kiböktem, miért is voltam ott. – Igazából, Klaushoz jöttem. Meg tudod mondani, hogy itthon van-e?

 - Nincs.

 - Oké. És azt, hogy hol találom meg?

 - Nem.

Bólintottam egyet. Felfogtam az üzenetét. Nem voltam a kedvenc személyeinek a listáján, úgyhogy inkább elkerülve egy veszekedést sarkon fordultam, és elindultam vissza a kocsim felé.

 - Caroline! – szólt utánam Kol, amire megtorpantam, majd lassan visszafordultam. – Nem azért nem mondom el, mert nem akarom. Tényleg. Higgy nekem, ha tudnám hol van, elmondanám.

Volt valami a hangjában, amitől gombóc keletkezett a torkomban. Ahogy mondta, és ahogy rám nézet… Éreztem, hogy valami történt.

 - Ezt hogy érted? – kérdeztem.

 - Úgy, hogy senki sem tudja, hová ment - válaszolt, de hallani lehetett a hangján, hogy még van valami. - Ahogy azt sem, hogy mikor jön vissza. Ha egyáltalán vissza jön.

Nem akartam elhinni, amit mondott. Nem volt igaz. Nem lehetett igaz. Klaus nem mehetett el, az képtelenség. Mondott volna valamit róla tegnap este, elbúcsúzott volna. Hacsak nem…

 - Nem, ez nem lehet igaz – suttogtam, folyamatosan rázva a fejem. – Hazudsz. Csak azért csinálod, hogy fájdalmat okozz nekem, ahogy én is bántottalak téged – mondtam, és próbáltam vele saját magamat is meggyőzni. Mert Klaus nem mehetett el. Azt képtelen lettem volna elviselni.

De ahelyett, hogy Kol igazat adott volna nekem, felsóhajtott, majd belenyúlt a zsebébe, és kihúzott egy kis darab papírt. Odalépett elém, majd felém nyújtotta a lapot. Remegő kezekkel vettem el, és egy pillanatra behunytam a szemem, mielőtt megnéztem volna, hogy mi volt ráírva. Alig volt két sor az egész üzenet, de azonnal felismertem Klaus kézírását.

Remélem, tudod, hogy kit kaptál. Tedd boldoggá.

Először fel sem fogtam, hogy mi volt a lapon. Kit kapott meg Kol? Kit kell boldoggá tennie? Aztán hirtelen bevillantak Klaus előző esti szavai. „Azt hitted, Kol vagyok. Úgy tűnik, végül mégis meghoztad a döntésedet.” Hirtelen minden a helyére került. Megtudta valahonnét a Kol és köztem történt csókot, félreértette, és amikor Kolnak hittem, azt hitte, őt várom. És hogy őt választottam helyette. És ezért elment. Elment.

 - Elment? – kérdeztem remegő hangon, még mindig egy csöppnyi reménnyel, hátha félreértettem. Hátha másról szól a levél, valaki másról, és bármelyik pillanatban felbukkanhatna az ajtóban, rám mosolyodhatna, és minden rendben lenne. De nem ez történik, helyette Kol némán bólint, én pedig szinte hallom, ahogy a szívem ezer meg ezer darabokra tör. Képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet, és a következő pillanatban már zokogok. Éreztem, ahogy elgyengültek a lábaim, és ha Kol nem lépett volna oda hozzám, és ölelt át, valószínűleg néhány másodperc múlva össze is csuklott volna.

Csak zokogtam, és zokogtam. Képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy elment. Elhagyott. Hogy soha többé nem láthatom, soha többé nem beszélhetek vele, csókolhatom. És soha nem lesz esélyem arra, hogy elmondjam neki, hogy is érzek iránta.

 - Szeretem őt, Kol – mondtam végül ki az érzéseimet, és alig akartam elhinni, hogy megtettem, és hogy teljes szívemmel éreztem is. De az élet iróniája, hogy most, hogy végre képes voltam beismerni magamnak az érzéseimet, Klaus eltűnt. És úgy tűnt, örökre. Erre a gondolatra pedig csak még jobban megfájdult a szívem, és képtelen voltam mást csinálni, mint sírni.

  - Tudom, Caroline, tudom – simogatta a hátamat Kol, miközben próbált lenyugtatni. – Minden rendben lesz – ismételte újra meg újra a mondatot, én pedig egy idő után elkezdtem bólogatni rá, próbálva elhitetni magammal, hogy igaza van. Pedig legbelül tudtam, hogy nincs. Mert Klaus nélkül semmi sem lesz rendbe.

____________________

Oké, szóval, amiket mondani akartam:

1.) Direkt írtam ennyire sok Kol/Caroline jelenetet, és ilyen kevés "rendes" Klausszos jelenetet. Emellett ez még a 3x13-as rész után megfogant a fejembe, szóval Kol karaktere valamennyire más, mint a soriban.

2.) A vége kicsit hasonlít a lefordított Klaroline ficc végére, tudom, de egyszerűen nem volt más befejezés, amit el tudtam volna képzelni. Úgy értve, hogy amikor eszembe jutott az ötlet, már akkor azonnal tudtam, hogy ez lesz a vége. Hogy Caroline Kol karjaiban sír Klaus miatt. És Kol személyisége és Caroline iránti szerelme miatt mást nem tudtam elképzelni, csak hogy ezt mondja, miközben Caroline legbelül érzi, hogy azzal, hogy Klaus elment, egy darabját is magával vitte.
3.) Amit Caroline énekel, az az Anasztázia betétdala, az Egyszer volt egy december, csak angol szöveggel. És ezért jut róla rögtön eszébe Klaus

4.) Dóri, szépen beletrafáltál;)

Azt hiszem, ennyi volt, amit el akartam mondani. Remélem tetszett a történet. Lécci írjatok komit, hogy mit gondoltatok róla. Nagyon kíváncsi vagyok rá.:)