The Way I Loved YOU - XX. fejezet

Hali midenkinek!

ÉÉÉÉÉS, visszatértem!:D Végre sikerült kikerülnöm az ihlethiánytól (köszi TVD finálé!), és megírnom a legújabb fejezetet. Bocsánatot kérek, hogy ennyire sokáig kellett várni rá, aki nem látta volna, az előző fejezetnél a kommentekbe leírtam, hogy a finálé teljesen elvette minden kedvemet a sorozattól, és ennek köszönhetően jött a kisebb ihlethiány. Mármint, könyörgök, Trevino mint Klaus??? Még viccnek is rossz... Szóval miután kidühöngtem magam a finálé miatt, (plusz végigizgultam az elmúlt egy hetet, hogy lehetőleg ne a kedvenc karakterem haljon meg a GA fináléjába, ami persze nem jött be) úgy döntöttem, hogy az utolsó két rész nálam nem történt meg, Caroline nem tartott "de jó, hogy végre kinyírtuk Klaust" partit, és a Joseph féle Klaust sem nyírták ki, és visszatértem a TWILY világába.

Oké, akkor egy kicsit a fejezetről - bocsi a kevés Klaroline jelenet miatt, a következőben ígérem, hogy jóóó sokat kaptok belőle;)

Jó szórakozást az olvasáshoz, és nagyon örülnék a kommenteknek.

The Way I Loved YOU - XX. fejezet

Egy mobil csengőhangja szűrődött be a szobámba, ez volt az, ami felkeltett. Nyögtem egyet, magamban a sáros földig szidtam a mobil tulajdonosát, majd átfordultam a másik oldalamra azzal a tervvel, hogy amint elhallgat a telefon, visszaalszom. De csak nem akarta senki sem felvenni. Már vagy egy teljes perce szólhatott, én pedig már éppen kikiabáltam volna Katie-nek, hogy vegye fel az telefonját, mert hihetetlenül idegesítő, amikor végre működésbe lépett az agyam, és leesett, hogy azért nem veszi fel Katie, mivel nem az ő telefonja csörög. Hanem az enyém. Erre a gondolatra megint felnyögtem, és az arcomat a párnába temettem, ez ugyanis azzal jár, hogy ki kell kelnem a pihe-puha ágyból, kimenni a nappaliba, ahol láthatóan hagytam előző este a telefonomat, és fel kell vennem. Amihez sem kedvem, sem energiám nem volt.

Szerencsémre a következő pillanatban elhallgatott, én pedig megnyugodva helyezkedtem el ismét, de amint már éppen újra álomba merültem volna, a telefon újra megszólalt. A fejemre húztam a párnát, de amikor hatástalannak bizonyult, zsörtölődve a sarokba dobtam a párnát, kikecmeregtem az ágyból, és az ajtó felé indultam. Mégis ki olyan kegyetlen, hogy szombaton, reggel… ránéztem az órára, ami fél 8-at mutatott, amitől csak még dühösebb lettem. Mégis ki az, aki szombat reggel fél 8-kor telefonál, amikor mindenki, aki csak ismer, tudja, hogy nem vagyok az a korán kelős típus?

Már előre szidtam magamban a személyt, aki telefonált, és eldöntöttem, hogy akárki is az, megtapasztalja milyen az, amikor valakit korán kikeltenek az álmából – nem kedves. Rá sem néztem a telefon kijelzőjére, hogy megnézzem, ki telefonál, egyszerűen felvettem, és nem a legkedvesebb hangomon beleszóltam.

 - Halló?

 - Boldog születésnapot! – kiáltotta anyám bele a telefonba, én pedig elszámoltam tízig magamba, nehogy mondjak valamit. Éppen anyu az, akinek a legjobban tudnia kéne, hogy milyen vagyok, amikor hajnalok hajnalán felébresztenek, erre mégis megteszi – méghozzá a szülinapomon! Nem akartam elhinni.

 - Köszi – mondtam mogorván. – Most pedig visszamegyek aludni, ha nem bánod.

 - Ne viccelődj, Caroline – sietett anyu, mielőtt még letettem volna. – Hiszen születésnapod van. Mégsem töltheted a nap felét az ágyban. Nem minden nap lesz az ember 21 éves!

Egy pillanatra elgondolkodtam ezen, és ha nem fél 8-kor keltett volna fel, talán még egyet is értettem volna vele, de tekintve, hogy egy kimerítő hét állt előttem, előző este kb. hajnali 3-kor jutottam ágyba, és szombat volt, ez nem ment olyan könnyedén.

 - Dehogynem tölthetem! – vágtam rám szem forgatva, habár tudtam, hogy úgysem láthatja, miközben a vonal másik oldaláról el hangos sóhajtást lehetett csak hallani.

 - Esélyem sincs meggyőzni téged az ellenkezőjéről, igaz drágám? – kérdezte megadó hangon, én pedig válaszként megráztam a fejem, de kellett két másodperc ahhoz, hogy rájöjjek, hogy nem látja.

 - Nem – feleltem gyorsan, én miközben ásítottam egy nagyot, magamban ismét megállapítottam, hogy korán van. Nagyon korán.

 - Gondoltam – motyogta anyu, én pedig ezt a beszélgetés végének tekintettem, és már nyitottam volna a számat, hogy elköszönjek, amikor anya újra megszólalt. – Akkor azt még gyorsan elmondom, hogy valamelyik nap beszéltem apáddal, és azt mondta, hogy tervezi, hogy a mai nap során benéz hozzád.

Első pillanatban szörnyen megörültem. Az elmúlt háromnegyed évben, miután Nik csak úgy felszívódott, nagyon sokat javult a kapcsolatunk, és végre újra visszakerültünk a renden „apa-lánya” kapcsolatba, úgyhogy amikor anyu közölte, hogy lehet, hogy beugrik, rögtön megörültem, mivel már jó rég találkoztunk. Aztán eszembe jutott mindaz, amit Nik még a kórházban mondott el, és ez az öröm azonnal el is tűnt. Nem akartam találkozni vele, még csak beszélni sem akartam vele. Nem véletlenül nem vettem fel neki a Nikkel való beszélgetés óta a telefont, pedig rengetegszer próbálkozott azóta. Mindig vagy kinyomtam, vagy egyszerűen hagytam csörögni, mintha csak nem hallanám, és reménykedtem, hogy ezzel elkerülhetem egy jó darabig. És most is ugyanez volt a tervem. H lehet, elkerülni valahogy a mai napon, ugyanis semmi kedvem sem volt veszekedni a saját szülinapomon, pedig ha az apám felbukkan, biztos voltam benne, hogy az elkerülhetetlen lesz.

 - Remélem sikerül pont elkerülnünk egymást – motyogtam, de sajnos nem elég halkan, ugyanis anya is sikeresen meghallotta a vonal másik végén.

 - Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten, majd egy nagyot sóhajtott. – Már megint mi történt, hogy nem akarsz vele találkozni? Azt hittem, jól kijöttök?

 - Ez így is volt.

 - Akkor?

 - Hosszú – válaszoltam egyszerűen, és mielőtt még tovább faggathatott volna, gyorsan elköszöntem, és leraktam a telefont.

Vettem egy mély levegőt, megdörzsöltem az arcom, majd a konyha felé vettem az irányt. Egyértelmű volt, hogy most már nem fogok tudni visszaaludni. Még ha meg is próbálnám, akkor is folyamatosan apámon, a látogatásán, meg azon járna az eszem, hogy csakis ő a hibás abban, hogy Nik a nyáron lelépett. És hogy még képes volt utána eljátszani a mintaapát, mintha semmi köze sem lenne az egészhez. Erre a gondolatra felhorkantam, és bekapcsoltam a kávégépet, és amint az lefőzte, extra adagot töltöttem ki magamnak egy bögrébe, majd leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a TV-t, és amikor az egyik csatornán találtam valami aranyos mesét, vigyorogva dőltem hátra, és kortyolgattam a kávémat. Úgy tűnik, erről sosem fogok tudni leszokni.

Úgy tíz perc ha eltelhetett, amikor hallottam, hogy a fürdő ajtaja kinyílik, amin Katie lépett ki.

 - Mennyire halott az, aki telefonált – kérdezte vigyorogva, és a konyhába ment.

 - Nagyon – válaszoltam morcosan, miközben hallottam, ahogy matatott a konyhában, majd egy tálba önt egy adag müzlit. Ahogy én nem tudtam elkezdeni a napot kávé nélkül, Katie sem tudta a szokásos müzli adagja nélkül elkezdeni a napot. Most azonban ahogy lehuppant mellém, csak az egyik kezében fogta a müzlis tálat, ugyanis a másikban egy mini tortát tartott, amin egy kis gyertya égett.

 - Boldog szülinapot – mosolyodott rám.

 - Köszönöm.

 - Kívánj valamit, és fújd el – mondta, miközben elvettem a kezéből a sütit, majd szinte gondolkodás nélkül behunytam a szememet, és jó erősen egy dologra koncentráltam, miközben elfújtam a gyertyát: legyen végre vége ennek az őrültségnek a fejemben, és rájöjjek végre, hogy melyik srácot is akarom a kettő közül. Ugyanis nem sokat haladtam előre ezzel.

 - Na, mit kívántál? – kérdezte kíváncsian Katie, amikor kinyitottam a szemem.

 - Mit gondolsz? – néztem rá sokat mondó pillantással, mert azért teljesen egyértelműen mégsem akartam kimondani, nehogy éppen ezért ne jöjjön be a kívánságom.

 - Azóta sem találkoztál egyikükkel sem? – kérdezte nekilátva a müzlinek, ami közben ő is a TV felé fordult.

 - Nem – ráztam meg a fejem. – Ők sem kerestek, és én sem őket.

Másfél hét telt el azóta, hogy utoljára beszéltem volna Nikkel vagy Kollal, és ez idő alatt rá kellett jönnöm, hogy Kolnak igaza volt. Képtelen lettem volna úgy választani, hogy az egyikőjükkel együtt vagyok, a másikuk pedig folyamatosan felbukkan. Még a gondolat is lehetetlennek tűnt. De miután mindketten elmentek, és én elkezdtem gondolkozni azon, hogy melyikük iránt vannak erősebb érzéseim, és melyikük az, akivel igazán együtt akarok lenni, akkor egy jó erős fejfájásnál tovább nem jutottam. Éppen ezért döntöttem végül úgy, hogy az lesz a legjobb stratégia, ha kiéheztetem magam. Olyan sokáig távol tartom magamtól őket, amennyi idő szükséges, és amíg rá nem jövök, hogy az egyikük jobban hiányzik, mint a másik. Vagy amíg le nem pottyan az égben a kérdésemre a válasz. De mivel a második verzióra nem igazán számíthattam, ezért inkább reménykedtem, hogy az első minél hamarabb bekövetkezik.

…

A délelőtt gyorsan elment, és meglepetést is tartogatott. Fél 11 körül valaki kopogtatott az ajtón, én pedig kíváncsian, és egyben félve is mentem ajtót nyitni. Elena és Bonnie nem lehetett, mivel velük csak ebédelni mentem, és tudtam, hogy másfél órával dél előtt semmi esetre sem bukkannának fel, és anyu telefonja után féltem, hogy hátha az apám az. De egyik sem volt.

Ahogy kinyitottam az ajtót, egy hatalmas csokor gyönyörű, vörös rózsával találtam szembe magamat. Azt, aki hozta, nem is láttam, akkora volt a csokor, én pedig döbbenten álltam az ajtóban.

 - Küldemény Caroline Forbes részére – olvasta fel a futár srác a papírján lévő levelet, majd kérdőn nézett fel rám. – Caroline Forbes? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, ugyanis a csokor látványától még mindig szótlan voltam. A srác a kezembe nyomta a csokor virágot, majd minden szó nélkül lelépett.

 - Katie – kiáltottam el magamat néhány perc múlva, miután valamennyire felocsúdtam a sokkból, és becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor Katie kidugta a fejét a szobája ajtaján,neki is elkerekedett a szeme, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan megelőztem. – Nincs egy jó nagy vázád? – kérdeztem, de végül csak úgy sikerül vízbe tennünk a rózsákat, hogy ketté választottuk a csokrot.

 - És ki küldte? – kérdezte kíváncsian Katie, miután sikeresen elhelyeztük mindkét csokrot a vázákban, és csak akkor jöttem á, hogy a futás sráctól elfelejtettem megkérdezni, hogy ki volt a feladó, úgyhogy a virágokra néztem, és hamar ki is szúrtam a kis, fehér papírból készült üdvözlőkártyát. Levettem a rózsáról, amelyikre fel volt tűzve, és elolvastam az írást.

Boldog születésnapot, Caroline! Szeretettel: Kol

Már akkor mosolyra húzódott a szám, amikor elolvastam a rövid szöveget, és ez a mosoly csak nőtt a név láttán. Emlékezett rá, és még úgy is küldött virágokat, hogy ilyen hülye helyzet állt fel. Némán nyújtottam át a kártyát Katie-nek, aki, miután ő is elolvasta a feliratot, füttyentett egyet.

 - Plusz pont a jó fiúnak – mondta, miközben visszatette a kártyát az egyik rózsára, én pedig már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy ellenkezzek, de be kellett ismernem, hogy Katie-nek igaza volt. Ez csak még inkább hozzáadott Kol listájához, hogy miért is kéne őt választanom (nem mintha írtam volna ilyet…).

…

Amikor Elena és Bonnie megérkeztek, ők is megcsodálták a rózsákat, és mind egyetértettek Katie-vel, hogy plusz pont Kolnak. Sem Elena, sem Bonnie nem értette, hogy mégis miért nem őt választom azok után, hogy Nik a nyáron hogyan megbántott, de miután egy kisebb veszekedésünk ebből az előző héten volt, nem hozták fel többet, csak ha erre a témára terelődött a beszélgetés, próbáltak nem olyan észrevehetően rábeszélni, hogy Kolt válasszam.

Az ebéd velük nagyon jól sikerült, rengeteget nevettünk, mivel a nagy része nosztalgiázással ment el, aminek olyan jó hatása volt, hogy sikerült teljesen elfelejtetni velem azt, hogy az apám valószínűleg benéz a kolesz szobába. Éppen ezért ért szinte sokként, hogy amikor visszaértem, már ott várt a nappaliban. Először azt hittem, csak a szemem káprázik, de amikor ő is meglátott engem, és felállt a kanapéról, hogy hozzám lépjen, és megöleljen, egyszerűen felemeltem a kezem, hogy megállítsam.

 - Boldog szülinapot, kicsim – mondta értetlenül, és egy lépést tett felém, én viszont csak megráztam a fejem, és a hátam mögé nyúlva kitapogattam az ajtó kilincsét, majd kinyitottam azt.

 - Hagyd ez – kértem. – Nem akarok veszekedni, ma semmiképpen sem, szóval kérlek csak menj el, oké?

 - Mi történt? – kérdezte, és egyértelműen látszott, hogy nem ért semmit.

 - Csak menj el, kérlek. Kérlek.

 - Mi történt?

 - Kérlek.

 - Addig nem megyek el, amíg nem tudom, hogy mi történt, Caroline – jelentette ki határozottan apám, én pedig felvontam a szemöldököm, és a kelleténél erősebben csuktam be magam mögött az ajtót. Ha ezt akarta, hát legyen.

 - Tényleg tudni akarod? – kérdeztem, és amikor bólintott válaszul, én is bólintottam egyet, beleegyezésül. – Az a bajom, hogy megfenyegetted Nikket, hogy tönkreteszed, ha nem szakít velem, és miután eltűnt, olyan nyugalommal, minden lelkifurdalás nélkül nézted végig a szenvedésemet, mintha semmi közöd sem lett volna hozzá. Mintha tényleg csak egy aggódó apa lettél volna, aki nem akarja látni, ahogy a lánya szomorú, miközben meg magadban dörzsölted a kezedet, hogy sikerült a terved.

Nem szólt semmit, csak döbbenten meredt rám. Valószínűleg nem gondolta, hogy bármikor is rájövök, hogy mi történt, mivel ezt csak Niktől tudhattam meg, és mégis miért állnék szóba vele, miután úgy megbántott. Hát, ez nem jött be neki.

 - Honnan… honnan tudod?

 - Nik mondta el – válaszoltam, zsebre dugtam a kezem és a padlót kezdtem fixírozni.

 - Azért tettem, hogy megvédjelek – ragaszkodott még mindig makacsul ahhoz az elméletéhez, amit nyáron is állandóan hajtogatott.

 - Mitől? – néztem fel rá. – Mégis mitől? A szívfájdalomtól? Mert attól biztos, hogy nem sikerült – ráztam meg a fejem. – Egész idő alatt azt hajtogattad, hogy nem nekem való, és hogy ismered a fajtáját, de arra már nem szántál időt, hogy megpróbáld megismerni. Mert lehet, hogy nőcsábász volt korábban, de velem semmiképpen sem tervezte, hogy néhány nap után csak úgy kihajít a kukába. És ha mégis ezt akarta volna, akkor sem lett volna jogod beleavatkozni.

 - Caroline, én csak… - kezdte volna, de én dühösen közbevágtam.

 - Nem! Fejezd be! Még mindig nem érted? Szerettem! Őrülten szerelmes voltam belé, és te ezt elvetted tőlem. Az apám, akinek támogatnia kéne minden döntésemet elvette tőlem azt a személyt, aki a legfontosabb volt nekem – kiabáltam, és nem sok kellett volna hozzá, hogy a könnyeim is elkezdjenek folyni, ezért egy pillanatra lehunytam a szemem, vettem egy nagy lélegzetet, eközben pedig elszámoltam tízig. – Szóval kérlek – nyitottam ki a szememet, és a hangom már teljesen nyugodt volt -, menj el.

Egy hosszúra nyúló másodpercig fájdalmasan nézett rám, majd megértően bólintott, és szó nélkül elment, én pedig megkönnyebbülten csuktam be mögötte az ajtót. Ez nem hiányzott volna a születésnapomról.

…

Szinte magamhoz sem tértem az apámmal való veszekedés után, amikor egyszer csak csörögni kezdett a telefonom, méghozzá nem akármilyen szám, hanem a Robbie Williams Feel csendült fel. A szívem hatalmasat dobbant, és azonnal egy gondolat futott át az agyamon: ő sem felejtette el. Azon annyira nem csodálkoztam, hogy Kol emlékezett a születésnapomra, rajta inkább azon, hogy minden ellenére mégis küldött ajándékot, azonban Nikkel jó háromnegyed évvel ezelőtt beszélgettünk születésnapokról, és eszembe sem jutott, hogy emlékezne rá.

 - Halló? – szóltam bele a telefonba, és reméltem, hogy a hangom olyan nyugodt maradt, mint amilyennek szántam.

 - Hallom még mindig nem cserélted le a csengőhangomat – hallottam Nik kaján hangját, amihez a lelki szemeim előtt szinte láttam a kaján vigyort is, de az jobban meglepett, amit mondott. Mégis honnét tudhatná, hogy még mindig nem cseréltem le a Feel csengőhangot a számánál? Vagy hogy egyáltalán nem töröltem ki a telefonszámát, amikor eltűnt.

Hacsak…

Egy pillanat alatt megpördültem a tengelyem körül, és szinte kitéptem az ajtót a helyéről, ennek köszönhetően azzal a bizonyos kaján mosollyal rám néző Nikkel találtam szembe magamat.

 - Boldog születésnapot!