The Way I Loved YOU - V. fejezet

Hali!

Hoztam is az új fejezetet, amiben végre újra feltűnik Kol, és egy kisebb Klaroline jelenet is van a rész végén. Egyébként azt elmondanám, hogy ez most kb. a vihar előtti csend rész. A következő fejezetben(és az azutániakban is,csak azt majd még megelőzi egy múltas fejezet, azért nem számítom bele) olyanok fognak történni, amik az elmúlt egynéhány fejezet eseményeinek következménye, és elég nagyot burul majd a bili. Többet nem mondok, majd a fejezetből kiderül:)

Szóval, asszem most nem jut eszembe más, úgyhogy csak jó szórakozást a fejezethez, és lécci, ha elolvastátok, komizzatok:) (És mellékesen megjegyzem,h köszi mindenkinek,aki az előzőhöz írt néhány sort)

The Way I Loved YOU - V. fejezet

 - Mi történet? – kérdezte Elena, én pedig mielőtt válaszoltam volna, vettem néhány mély levegőt, és próbáltam összefoglalni magamban, hogy mi is történt. Annak ellenére, hogy megfogadtam, hogy a lehető legkevesebb időt töltök Nikkel, már az első reggel leültem vele reggelizni, és bedőltem a kedvességének, ő pedig az első adandó alkalommal kihasználta ezt, és majdnem megcsókolt. Én pedig majdnem hagytam.

 - Hát… emlékszel arra, hogy azt mondtad, hogy felejtsem el, hogy Nik egyáltalán létezik? – kérdeztem magamhoz képest magas hangon, és mintha csak velem szemben állt volna Elena, behunytam a szemem, mintha nem akarnám látni az arcára kiülő reakciót. És habár semmiképpen sem láthattam, de az a néhány másodpercnyi csend, ami a telefon másik végéről jött, elég volt ahhoz, hogy elképzeljem az arcát, és ahogy a fejében átfut rengeteg lehetőség.

 - Felhívtad, igaz? – tört ki belőle egyszer csak, de még esélyem sem volt válaszolni, mivel már mondta is tovább a magáét. – Komolyan azt hittem, hogy sikerült végre kiverned a fejedből, de nyilvánvalóan teljességgel képtelen vagy erre. Mikor fogod végre felfogni, hogy Nik lelépett, és nem fog újra felbukkanni, és el kell felejtened? Hiszen Kollal vagy, az isten szerelmére! Közben meg egy másik pasi után vágyódsz, felhívogatod, és folyamatosan ő jár a fejedbe? Nem csoda, hogy annyira féltél ettől a héttől! Ilyen érzések mellett én is félnék bemutatkozni a pasim családjának! Túl kell végre tenned magad azon a seggfejen, már majdnem egy éve történt.

Próbáltam közbeszólni, próbáltam. De szinte képtelenség volt. Elena csak mondta, és mondta, és mondta a magáét, és képtelenség volt leállítani. Próbáltam szólni neki, hogy nem erről van szó – bárcsak -, de mintha a süket falnak beszéltem volna, teljesen figyelmen kívül hagyott. És a legdurvább az egészben az volt, hogy az egészet egy levegővel hadarta el.

 - Nem hívtam fel, Elena – vágtam közbe az első alkalommal, amikor meghallottam egy fél másodpercnyi szünetet, ami azt jelentette, hogy levegőt vett. A vonal végén csönd volt néhány percig, tudtam, hogy Elena értetlenül gondolkozik, hogy akkor mi is történt, és próbál rájönni, hogy akkor mi köze lehet az egészhez Niknek.

 - Ha nem hívtad fel, akkor mi történt? – kérdezte végül, majd még kissé sértődött hangon hozzátette. – És miért hagytál beszélni? Még az elején közbevághattál volna, és akkor nem csináltam volna akkora hülyét magamból.

Akármilyen helyzetben is voltam, egy pillanatra felnevettem.

 - Közbevágni? Amikor éppen kiosztasz valakit? – kérdeztem vissza, és bár nem hallottam semmi választ, szinte biztos vagyok benne, hogy elmosolyodott.

 - Ne tereld a témát – váltott vissza szinte azonnal az eredeti témához a lány, és az én feszült, ideges állapotom is azonnal visszatért. – Ha nem hívtad fel, akkor mi az a borzalmas dolog, amitől megmentettelek? És miért kellett hozzá felhoznod azt a seggfejet?

 - Azért, mert az a seggfej itt van, Elena – sóhajtottam egy nagyot, és reméltem, hogy ezzel elég egyértelműen fogalmaztam. Nem jött be.

 - Hogy érted azt, hogy ott van? New Yorkban? Összefutottál vele New Yorkban?

 - Nem teljesen – motyogtam, de Elena vagy nem hallotta, vagy pedig teljeséggel figyelmen kívül hagyta.

 - Hogy lehet egyáltalán New Yorkban? Nem azt mondta, még nyáron, hogy L.A.-ben dolgozik? – kérdezte, és mintha most már felháborodottság lett volna a hangjában, és magam sem tudom miért, de ahelyett, hogy megmagyaráztam volna végre, hogy miről van szó, inkább kiálltam Nik mellett. Már ha ezt annak lehet nevezni.

 - Azt mondta, hogy L.A. és New York között ingázik. Mivel itt van a családja, meg az apja cége, ahol be kell az anyukájának segíteni, L.A.-ben pedig a…

 - Caroline! – vágott közbe Elena, nekem pedig leesett, hogy mit is csináltam. Komolyan Nik nevében magyarázkodtam, amikor éppen ő előle szaladtam ki alig néhány perccel ezelőtt, és akivel majdnem megcsaltam a barátomat? Szidnom kéne a sáros földig, nem pedig megvédeni.

 - Oké, oké – ráztam meg a fejem, hogy magamhoz térek, és inkább nem megvárva Elena egy újabb kérdésáradatát, válaszoltam végre az eredeti kérdésére. – Nem egészen New Yorkban futottunk össze. Vagyis ott, de… Amikor azt mondtam, hogy itt van, nem úgy értettem, hogy a városban. Hanem úgy, hogy a házban.

 - Hogy MIIIII? – kiáltott fel Elena döbbenten, nekem pedig el kellett tartanom a fülemtől a telefont, nehogy megsüketüljek. – Ez hogy lehetséges? Ismeri Kolt? Á, biztos, hogy ismeri, ha a házban volt. A kérdés az, hogy mennyire jól. Mennyire ismeri? Legjobb haverok? Üzlettársak? Nik az egyik testvérének az egyik haverja? Vagy mi?

Hát igen. Elenának szinte minden megfordult a fejében, mégis pont azt az egyet sikerült kihagynia, ami a „vagy mi” kategóriába sorolható. Bárcsak ne lenne.

 - Vagy mi – motyogtam inkább magamnak, Elena mégis meghallotta, és amikor visszakérdezett, hogy mit mondtam, vettem egy mély levegőt, majd elmagyaráztam neki rendesen. – Nik nem csak egyszerűen Kol ismerőse. Az egyik testvére.

Egy percen belül másodszor kellett magamtól eltartani a mobilt. Nem lepődtem meg a reakcióján, valószínűleg én is ugyanígy reagáltam volna. Ha nem lett volna ott Kol, és a fél családja, és nézték volna végig a jelenetet, ahogy kiakadok a dolgon, úgyhogy inkább passzoltam ezt a megoldást.

 - Ez hogy történhetett? – hallottam Elena kérdését, miután visszaváltott normális, emberi hangmagasságra, örömömre. – Mármint, oké, a hogy történhetett részét értem, azt nem kell elmagyarázni, de hogy lehetséges ez? Hogy pont kifogod azt a kettőt, akik testvérek? Ez hihetetlen! Komolyan hihetetlen! És Kol tudja? Mármint a Nikkel való dolgot? Vagy éppen most akartad elmondani neki, és a telefon szakított közbe, amitől rájöttél, hogy inkább nem kéne, és ezért mentettelek meg?

 - Hidd el, én is meglepődtem, amikor Nik beszambázott a nappaliba – morogtam. – És akármennyire azt szeretném, hogy ez egy szörnyű álom legyen csak, még mindig nem ébredtem fel, szóval valószínűleg nem is fogok – vontam meg egykedvűen a vállam. – És nem, Kol nem tud az egészről.

 - És azt hogy sikerült kivitelezni?

 - Az első döbbenet után gyorsan kapcsolat, és még mielőtt Nik elkotyogott volna mindent, mert látszott rajta, hogy azt akarta, közbe léptem, és eljátszottam, hogy nem ismerem. Ő meg kapcsolt, és belement a játékba.

 - Ez azért jó fej dolog volt tőle – jegyezte meg Elena, én pedig erőltetetten felnevettem. Arra már annyi minden megfordult a fejemben, hogy a „jó fej dolog” lett volna az utolsó, amit használtam volna a tettére. – És akkor térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Mi történt?

 - Próbáltam távol maradni tőle, de nem sikerült. Kolt reggel elküldte Esther egy csomó elintéznivalóval, aminek az lett a vége, hogy Nikkel reggeliztem együtt. Aminek pedig az, hogy beszorított a konyhapult és maga közé, és… - sóhajtottam fel. Még visszaemlékezni is szar volt, akkor is, ha ténylegesen nem történt semmi. Hogy lehettem ekkora hülye? – És ha nem telefonász, lehet, hogy még mindig csókolóznánk.

  - Jézusom, Caroline! – csúszott ki Elena száján, és én is ugyanúgy éreztem. Attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, mi is történhetett volna. És az már legalább negyed órája volt. – Most mit akarsz csinálni? – kérdezte egy rövidebb csend után.

 - Ezt hogy érted?

 - Mármint, nem tervezed, hogy visszamész hozzá, igaz?

 - Azzal kezdtem az egész beszélgetést, hogy hatalmas hibát követtem el. Szerinted vissza akarok menni hozzá? – kérdeztem értetlenül, és egy megkönnyebbült sóhajt hallottam a vonal másik végére. – Nem akarok tőle semmit! Abban a pillanatban egyszerűen csak… nem is tudom, mi történt, oké? Azóta is utálom magam érte.

 - El kéne mondanod Kolnak – jelentette ki hirtelen Elena, ami teljesen ledöbbentett, mivel az egész eddigi beszélgetésünkből éppen azt vettem ki, hogy ő sem tanácsolja, hogy beszéljek vele róla. Vagy mégis, és csak én értettem félre a dolgokat?

  - És mégis hogy? – kérdeztem. – Hogy nézne az ki, hogy most, miután letagadtam, hogy ismerem, odaállok elé, és elmondok neki mindent? Rögtön gyanakodni kezdene, hogy történt valami, azt pedig nem akarom.

 - És ha saját magától fog rájönni? Vagy véletlenül elszólod magad? Vagy esetleg Nik?

 - Nem fogja – győzködtem megrázva a fejem, de nem csak Elenát, részben magam is.

 - És ha nem száll le rólad? Ha ezentúl is nyomulni fog? Akkor mit fogsz csinálni?

 - Lekoptatom majd. Megmondom neki, hogy van barátom, és hogy nem akarok tőle semmit sem. Meg fogom oldani, Elena, ne aggódj.

 - Ha te mondod – hallottam a telefon másik feléből, de már csak fél füllel, mert a következő pillanatban két kar fonódott a derekam köré, és egy férfitest magához húzott. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy uramisten, Elenának igaza volt, és Nik folytatja a nyomulást. De a következő pillanatban meg is könnyebbültem, mivel Kol hajtotta rá a fejét a vállamra, miután adott egy puszit az arcomra.

 - Kit fogsz te lekoptatni? – kérdezte felvont szemöldökkel, én pedig idegesen felnevettem.

 - Most mennem kell. Majd még beszélünk – köszöntem el Elenától, aztán a zsebembe téve a telefont, kinyomtam azt, majd egy észrevétlen levegővétel után Kol felé fordultam, már egy csodálatos (legalábbis annak szántam, lett, amilyen lett) mosollyal az arcomon átkaroltam a nyakát, közben pedig járt az agyam, hogy minél gyorsabban kitaláljak egy hazugságot. – Egy srác az egyetemről. Néhányszor beszéltünk, és Elena mesélte, hogy tegnap nálunk járt, és engem akart mindenáron elhívni vacsorázni. Elenának nem sikerült megértetnie vele, hogy már foglalt vagyok.

 - Így járt – vonta meg a vállát Kol, aztán először lágyan, majd ahogy elmélyítette, egyre szenvedélyesebben csókolóztunk.

 - Reggelt, gyönyörű – suttogta, a homlokát az enyémhez döntve, miután kiváltunk a csókból, és megsimogattam az arcomat. Mintha éppen erre lett volna csak szükségem, minden idegesség eltűnt, igazából még csak nem is gondoltam Nikre. Egyáltalán nem.

 - Neked is – mosolyogtam el.

 - Hogy lehet, hogy fent találtalak ilyen korai órában? – vonta fel a szemöldöke hatalmas vigyorral az arcán, én pedig felnevettem.

 - Nem volt kedvem most aludni – vontam vállat, amitől, ha lehetséges, még magasabbra szaladt a szemöldöke.

 - Hová kell felírni? – nevetett fel ő is most már, én pedig tettetett sértődöttséggel néztem rá. – Viszont így akkor indulhatunk akár most is városnézésre. Úgy legalább több időnk lesz mindenre.

 - Akkor most megyünk? – lelkesedtem azonnal fel, mire ő csak egy bólintással felelt, majd lehajolt, és újra megcsókolt.

 - Menj a fényképezőért, addig én odaadok valamit anyának. Tíz perc múlva találkozunk itt, és már indulunk is – mondta, én pedig nyomtam még egy gyors csókot a szájára, majd izgatottan szaladtam fel a szobámba.

Már előző este, a kertben megbeszéltük, hogy ma bemegyünk a városba, és megmutatja nekem a legnagyobb nevezetességeket, de akkor azt beszéltük, hogy délután indulunk csak. Úgy tűnik, mégis csak van előnye annak, ha az ember korán kel fel.

Az izgalmam azonban nem tartott sokáig, ugyanis miközben előhalásztam a gépemet a bőröndöm legaljáról (hová máshová is tehettem volna, nem?), és fordultam az ajtó felé, hogy szaladjak vissza a ház elé, Nikkel találtam szembe magam. Az ajtófélfának dőlt, a keze keresztbe volt fonva a mellkasa előtt, és halvány mosollyal az arcán figyelt engem.

 - Mit akarsz? – förmedtem rá talán kicsit durvábban is, mint ahogy megérdemelte. De nem akartam ismét kockáztatni.

 - Gondoltam beszélhetnénk – vont vállat, én pedig megráztam a fejem.

 - Nincs miről beszélnünk.

 - Akkor gondolom csak álmodtam azt a konyhabeli jelenetet, igaz? – horkant fel gúnyosan.

 - Pontosan. Álmodtad. Ugyanis nem. Történt. Semmi! – jelentettem ki, és ezzel lezártnak tekintve a témát el akartam menni mellettem az ajtóban, azonban abban a pillanatban ellökte magát az ajtófélfától, ezzel teljesen elállva az utamat.

 - Hová készültök? – kérdezte a gépemre intve a fejével, amit azóta is görcsösen szorítottam, mint valami menekülés gyanánt, ha bármire is készülne Nik.

 - Kol megmutatja a város.

 - Csatlakozhatok? – kérdezte szemtelenül nyugodtan, és az a jól ismert vigyor lassan kiült az arcára. Hirtelen előre hajolt, amitől az első gondolatom az volt, hogy ezúttal tényleg megteszi, de csak az arcom mellé hajolt, majd a fülembe súgott. – Hidd el, én jobb helyeket tudok, mint az öcsikém.

 - Had találjam ki, még egy tető? – kérdeztem egy kicsit oldalra döntve a fejemet, és próbáltam határozott lenni. És teljes pókerarcot vágni. A megjegyzésemtől felnevetett, és ahogy a szemébe néztem, egyértelműen látszott rajta, hogy értette a célzást. Hogy is lehetett volna ezt félreérteni? De én vele ellentétbe nem jó értelemben mondtam, bármennyire is szép volt az az emlék. Abban a pillanatban nem láttam annak.

 - Ha azt szeretnéd, megoldható – tárta szét a karját, én pedig egyszerűen megráztam a fejem.

 - Nem akarom, hogy bármi is megoldható legyen neked velem kapcsolatban, Klaus – jelentettem ki, mire a szemöldöke a magasba szökött. Nem tudom, pontosan mi volt az oka, azt, amit mondtam, vagy maga a megszólítás, de hatott, úgyhogy kihasználtam a helyzetet. – És ha most megengednéd – mutattam az ajtóra, ő automatikusan félreállt, én pedig kimentem a szobából. Már éppen fordultam volna rá a lépcsőre, amikor még hallottam magam mögül, ahogy utánam kiáltott.

 - Nehogy azt hidd, hogy ezzel ilyen könnyen megúsztad! – hallottam, és habár teljesen félreérthető volt a mondat, a hangja komolyságából egyértelműen tudtam, hogy nem a csókra, hanem a beszélgetésre gondolt. Mégis úgy tettem, mintha csak meg sem hallottam volna, és anélkül, hogy akár csak egy fél pillanatra visszanéztem volna, leszaladtam a lépcsőn.