The Way I Loved YOU - VI. fejezet

Sziasztok!

Még tegnap sikerült megírnom a legújabb fejezetet, és most hozom is. Ez valamennyire mérföldkő a történet szempontjából, és elég sok mindent fog maga után hozni, de azokat majd csak a 8. fejezetben, és utána fogjátok meglátni, ugyanis a következő rész ismét a múltban fog játszódni.

Többet nem is mondok, jó szórakozást a fejezethez, írjatok komit, hogy mit gondoltok, és nagyon szépen kérlek titeket, hogy ne utáljatok nagyon xD

The Way I Loved YOU - VI. fejezet

Az egész nap egyszerűen fenomenális volt. Egész eddig nem értettem, hogy mit szeretett Elena annyira New Yorkban. Mert oké, nagyváros, és ott van az Empire State Building, a Szabadság-szobor,  a Broadway, a Times Square, és még rengeteg látnivaló, de valahogy ennek sem sikerült megfognia, és habár nem utasítottam volna vissza az ajánlatot, hogy ha felajánlják, hogy eljöhetek ide, de valószínűleg nem ez lett volna az első választásom.

Egészen eddig a napig. Ugyanis akármerre mentünk, szinte mindenhol beleütköztünk valami látványosságba. És mégis csak akkor döbbentem rá, hogy szinte semmire sem volt időnk, amikor visszaértünk este.

Ahogy bementünk a városba az a bizonyos incidens után Nikkel (Kol meg is jegyezte, hogy tiszta ideg vagyok, úgyhogy muszáj volt letagadnom, és próbáltam a lehető legjobban palástolni a dologt. Addig volt rá szükség, amíg be nem értünk a városba – utána elfelejtettem mindent), először egy korai ebédet ettünk a város központjában lévő egyik étteremben.

Mivel az volt közelebb, először a Broadway-t néztük meg, ahol Kol még azt is felajánlotta, hogy ha szeretnék, akár még egy előadásra is eljöhetünk, ami hihetetlen kedves volt tőle, de visszautasítottam, mert nem vagyok valami nagy színház rajongó. Aztán a Bradwayről kilyukadtunk a Times Square-re, és az volt az a pillanat, amikor teljesen beleszerettem a városba. Biztos, hogy Kol idegeire mentem már a végén, bár igaz, szó nélkül tűrte, hogy minimum fél órán keresztül nem csináltunk mást, csak ott, abban az egy kereszteződésben nézelődtünk. És amikor megkérdeztem tőle, hogy nem unja-e, csak nevetve megrázta a fejét, majd magához húzott, és megcsókolt.

Amikor végre elegem lett a Times Square-ből (na jó, ez így erős túlzás, de amikor végül úgy döntöttem, hogy itt az ideje menni tovább), metróra szálltunk, és átmentünk a Central Parkhoz. Ott néhány órát sétáltunk, beszélgettünk, még néhány gyerekkori történetet is sikerült kiszednem Kolból, majd legnagyobb meglepetésemre bejelentette, hogy bemegyünk az Állatkertbe. Amikor először meghallottam az őrült ötletét, kinevettem, és még ellenkeztem is, hogy túl idősek vagyunk már ahhoz, hogy állatkertbe járjunk, aztán valahogy mégis sikerült rávennie, és nem bántam meg. Igaz, hogy ráment a délután nagy része, mert amint beléptünk, és megláttam az állatokat, kibújt belőlem a 10 éves kislány, és mindent látni akartam, de a napnak biztosan állíthatom, hogy ez volt a fénypontja.

Záráskor hagytuk csak el az Állatkertet, akkor pedig már naplemente közeli időpont volt, úgyhogy közösen úgy döntöttünk,  hogy vacsorázzunk meg, aztán induljunk vissza, hiszen még szinte az egész hét előttünk volt, hogy mindent megnézzünk. Vacsora gyanánt végül beültünk egy pizzázóba, és ott ettünk, majd a kocsihoz való visszaút közben elhaladtunk egy Starbucks előtt, úgyhogy meghívtam egy kávéra (mivel egész eddig hallani sem akart arról, hogy bármit is én fizessek). Ez pedig ahhoz vezetett, hogy néhány méterre a kocsitól az én kávém az ő pólóján kötött ki, hála valami részeg fazonnak, aki úgy tántorgott el mellettünk, hogy sikerült kivernie a kezemből a kávét.

…

 - Shhh – suttogtam visszafojtott nevetéssel, amikor elejtette a kulcsát a sötétben. Éppen akkor értünk haza, már késő volt, és megpróbáltunk észrevétlenül beosonni a házba. Eddig nem álltunk valami fényesen.

 - Beavatnál engem is abba, miért úgy osonunk be a házba, mint két 14 éves, aki valami rosszat tett? – kérdezte fojtott hangon, miközben lehajolt és felvette a kulcsot a földről, én pedig elgondolkoztam a kérdésén. Miért is csináljuk ezt? Magam sem igazán tudtam, de így sokkal izgalmasabb volt, az egyszer biztos.

 - Izgisebb – válaszoltam végül, ő pedig felvont szemöldökkel rám nézett, miközben elfordította a kulcsot a zárban, majd ahogy kinyitotta az ajtót, nem bírta tovább, elnevette magát. Ahogy hátrafelé belépett az ajtón, megragadta a kezemet, magához húzott, majd a kezébe fogta az arcomat és hosszan megcsókolt.

Egy pillanatra mindenről elfeledkeztem. De csak egy pillanatra, mert a következőben már a kezeimet átfűztem a nyaka körül, és hozzábújtam, ennek köszönhetően pedig megéreztem a ragadós pólóját, és félig grimaszolva, félig nevetve váltam ki a csókból.

 - Fúj, tiszta kávé vagy. És ragadsz – jelentettem úgy ki, mintha egész eddig egyikünk sem tudott róla, Kol pedig felnevetett. Én abban a pillanatban a szájára tettem a kezét, jelezve, hogy ne csapjon semmi zajt, úgyhogy bocsánatkérően felemelte a két kezét, és némán mosolygott tovább.

 - Nem is tudom, kinek a hibája lehet – gondolkodott el hangosan, miközben megrázta a fejét.

 - Az enyém biztos, hogy nem – kértem ki magamnak a burkolt vádat, amitől halkan felnevetett, és megint magához húzott, és amilyen szorosan csak tudott, magához ölelt. Ellenkeztem, megpróbáltam eltolni magamtól, mert nem akartam, hogy az én ruhám is kávés legyen, de amikor már vagy tíz másodperccel ölelt, feladtam, mondván, hogy ha kávés lett ettől, akkor már úgyis olyan, és visszaöleltem, aztán meg megcsókoltam. Hosszan. Majd újra, és újra, és újra.

Eközben végig hátrált, bár szerintem egyikünk sem volt addig tudatában annak, amíg a nappalihoz nem értünk, ahol a folyosó és a nappali között egy lépcsőnyi különbség van, ami abban a helyzetben teljesen váratlanul ért minket, szóval Kol hátraesett, ő pedig magával rántott engem is. (Szörnyen kedves volt tőle, mit ne mondjak.) Szerencsére én puhára estem (Kolra), de ez róla nem volt elmondható, és habár úgy tűnt, fájlalta valamennyire a fenekét (mivel úgy tűnik, sikerült arra esnie), velem együtt nevetett a szerencsétlenségünkön. Akkor már egyikünket sem érdekelt, hogy ki hall meg minket, és ki nem, csak egyszerűen jól éreztük magunkat.

Amikor aztán végül sikerült abbahagynunk a nevetést, legördültem róla, és játékosan belebokszoltam a karjában.

 - Menj, vedd le azt a borzalmasan ragadós pólót, és állj be a zuhany alá – mondtam neki, ő pedig egy nyögés kíséretében feltápászkodott, majd fölém állt, kinyújtotta a kezét felé, és miután elfogadtam, egy erősebb rántással felhúzott, és azzal a lendülettel meg is csókolt.

 - Na gyere, menjünk – ölelte át a vállam, gondolván, hogy én is felfelé megyek, de megráztam a fejem, és kibontakoztam az öleléséből.

 - Menj csak, én még iszom egy pohár vizet – mondtam, majd adtam még neki egy gyors csókolt, és ahogy elhúzódtam tőle, végigsimítottam az arcán. – Jóéjt – suttogtam.

 - Neked is – suttogta vissza egy halvány mosollyal az arcán, majd megfordult, és elment a lépcső felé, én pedig elindultam a konyhába.

Ahogy beértem, akkor jöttem rá, hogy idáig ugyan még csak-csak eljutottam, de hogy itt nem fogok tudni semmit sem megtalálni sötétben, az is biztos. Éppen ezért elkezdtem tapogatózni a falon, hogy megtaláljam a villanykapcsolót.

Már vagy fél perce kerestem a kapcsolót, és magamban azon sopánkodtam, hogy hogyan vagyok képes ilyen szerencsétlen lenni, amikor hirtelen valaki felkapcsolta a villanyt, nekem pedig azonnal be kellett hunynom a szemem, mert a hirtelen jött fény csak úgy égette a látásomat. Volt egy megérzésem, hogy ki lehet az, de magamban imádkoztam, hogy ne ő legyen az, de nem jött be. Amikor végre kinyitottam a szemem, az ajtófélfának támaszkodó Nikkel talált szembe magam, akinek az arcán az a hihetetlenül csábos, lemoshatatlan vigyor volt.

Vettem egy mély levegőt, miközben beleharaptam az ajkamba, majd szó nélkül megfordultam a tengelyem körül, odaléptem ahhoz a szekrényhez, amiből még aznap reggel vette ki Nik a bögrét, amiből a kávémat ittam, és kivettem onnét egy poharat, majd odaléptem a konyhából, és kivettem belőle az ásványvizes palackot. Ahogy kitöltöttem magamnak, reménykedtem, hogy nem tervez mást, csak hogy néma csendben azt figyelje, ahogyan iszok, de ez nem jött be. Ugyanis amint beletettem a mosogatóba a poharat, és indultam kifelé a konyhából, csak úgy, mint néhány órával korábban a szobámnál, ellökte magát az ajtófélfától, és elállta az utamat. Ezúttal azonban nem engedte, hogy elmenjek.

 - Mit akarsz? – fontam össze végül több próbálkozás után a kezemet a mellkasom előtt, és próbáltam olyan ellenségesen ránézni, ahogyan csak tudtam.

 - Mondtam, hogy nem végeztünk azzal a beszélgetéssel. Most, hogy lepattintottad a drága öcsikémet, beszélgetni fogunk – mondta ellenkezést nem tűrő hangon. Úgy tűnik, nem ismer annyira, hogy tudja, hogy ha én nem akarok beszélgetni valakivel, akkor nem is fogok.

 - Énmiattam kiadhatod magamból, amit akarsz mondani, de hogy nekem nem, az is biztos – mondtam csípőre tett kézzel. – Ugyanis én végeztem a veled való beszélgetéssel! – jelentettem ki határozottan, és meglepetésemre félreállt az ajtóból. Meglepődtem, hogy ennyivel sikerült rávennem arra, hogy hagyjon békén, de nem panaszkodtam, úgyhogy azonnal ki is mentem a konyhából. Talán két lépésnyire sem juthattam, amikor utánam szólt.

 - Csak nem mész a pasidhoz, hogy egy jót hancúrozzatok a zuhanya után? Várj, nem, hiszen még „várni akartok” – nevetett fel gúnyosan, én pedig megtorpantam. Vettem egy mély levegőt, aztán még egyet, és még egyet. Elszámoltam tízig. Összeszorítottam az öklöm, hogy ott vezessem le a dühömet. Egyik sem jött be. Abban a pillanatban, azzal a beszólásával elszakadt a húr, és képtelen voltam tovább magamba fojtani tovább az érzéseimet, és a következő pillanatban már sarkon fordultam, és kiadtam magamból mindent, ami az elmúlt két napban (főleg a délelőtt után) és az előző nyáron felgyülemlett bennem.

 - Nincs semmi jogod ilyet mondani, de akár még gondolni sem! Semmi közöd az életemhez most már, csak annyira, hogy az öcséddel járok. Ezt pedig képtelen vagy elfogadni! Mégis miért? Úgy gondolod, hogy aki egyszer veled volt, az mással soha többé nem lehet? Hogy egész életében miattad kell, hogy sírjon? Hogy soha többé ne nyissa ki a szívét senkinek, és egyedül élje le az életét? Mert akkor még annál is jobban félreismertelek, mint amennyire hittem!

Nem válaszolt, csak komor arccal meredt rám, aminek kifejezetten örültem. Nem akartam, hogy reagáljon, hogy elkezdjen mentegetőzni valamilyen borzalmasan pocsék indokkal. Csak ki akartam adni magamból, ami már vagy háromnegyed éve bennem volt. És ez még csak annak a kezdete volt!

 - Megvolt az esélyed! Nem mondhatod, hogy nem volt, mert én megadtam nekem! Nem is akármilyen esélyt! Te meg fogtad, és eldobtad az magadtól, és csak úgy leléptél. Egyetlen szó nélkül! Tudod, min mentem keresztül? El sem tudod képzelni! Fogalmad sincs róla! Amikor nem jelentél meg a megbeszélt helyen, több, mint egy órát vártam rád, rengetegszer hívtalak. Szörnyen dühös voltam rád, hogy úgy felültettél, hogy még csak nem is szóltál. Aztán másnap még mindig nem jelentkeztél. Akkor már aggódtam! Azt hittem, hogy baleseted volt azzal a hülye motoroddal, és eszméletlenül fekszel valami árok mélyén, vagy még rosszabb, holtan. Több napon keresztül a barátnőim agyára mentem, mert képtelen voltam másról beszélni, csak hogy jól vagy-e. De sem a tv-be, sem a rádióban nem hallottam semmilyen balesetről. Aztán, egy hét elteltével, és a barátaim folyamatos győzködésének köszönhetően, végre felfogtam, hogy vége. Hogy leléptél, és még csak annyira sem érdekeltelek, hogy szólj róla, hogy vége! Hogy annyi gyáva voltál, hogy nem voltál képes a szemembe nézni, és megmondani szemtől szembe, hogy szakítani akarsz velem. És összetörtem. Nem tudtam, mit csináltam rosszul, el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, mivel előtte minden rendben volt. Sőt! Azt hittem, boldogok voltunk együtt. Nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem.

Vettem egy nagy levegőt, és csak ekkor vettem észre, hogy szinte levegő nélkül mondtam végig az előbbi monológomat, és amikor láttam, hogy Nik még mindig nem hajlandó bármit is reagálni, folytattam.

 - És most, amikor végre sikerült túltennem magam mindezen, és találtam magamnak valakit, akit tényleg érdeklem, és velem is akar lenni, beszambázol a nappaliba, kiderül, hogy Kol testvére vagy, és hirtelen előtör belőled a birtoklási vágy, és ami elől némán menekültél el előző nyáron, most éppen arra hajtasz rá. Komolyan gondolod ezt? Mert szerintem szánalmas. De ha még mindig nem sikerült felfognod, elmondom neked még egyszer, és utoljára. Nem akarok tőled semmi! Nem akarok veled lenni, nem akarom, hogy megcsókolj, nem akarom, hogy játssz velem, nem akarom, hogy rám hajts! Csak egyszerűen szállj ki az életemből! Képes vagy erre?

 - Igen – szűrte ki a fogai között egy hosszú néma csend után Nik, én pedig elégedetten bólintottam, és megfordultam, hogy induljak a szobámba, de egy lépés után ismét megtorpantam, és még egy kérdés erejéig visszafordultam.

- Csak arra válaszolj, hogy miért léptél le?

Nem válaszolt azonnal, és látszott rajta, hogy azon vívódik, hogy az igazat mondja-e, vagy hazudjon. Végül gondolom az első mellett döntött, mert csak könnyedén vállat vont, és úgy válaszolt.

 - Kezdtem unatkozni.

Két szó. Ennyi kellett, hogy még ennyi idő után is sikerüljön belegázolnia a szívembe. Abban a pillanatban olyan érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna az előző nyárba, és a helyett, hogy szó nélkül elment volna, ez lett volna a szakításunk. Beleharaptam az ajkamba, és csak bólintottam, majd szó nélkül sarkon fordultam, és amint kiértem a folyosóra, ahol tudtam már, hogy nem láthat, aznap másodszorra rohantam előle, de ezúttal a szobámba, és végül sikerült addig visszatartanom a sírásomat, amíg be nem vágtam magam mögött az ajtót.

…

Egy órával később álmatlanul feküdtem az ágyamon, és az egész napos eseményeken gondolkoztam. Klausnak sikerült egy nap alatt kétszer teljesen kiborítani, ezzel ellentétben azonban Kol nem csinált mást, csak kedves volt velem, elviselte a hülye viselkedésemet, és csak azt akarta, hogy jól érezzem magam, amit sikerült is elérnie.

Akkor már nem is értettem, hogy miért fájt annyira Klaus utolsó válasza. (Ennek az egy órának még a legelején eldöntöttem, hogy többé nem fogom Klaust Niknek hívni, úgyhogy tartom is magam ahhoz.) Hiszen az egész dolog még nyáron zajlott le, azóta tovább léptem, és most Kollal vagyok együtt, és nagyon boldog vagyok vele.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam az ágyamból, és az ajtóhoz siettem. Óvatosan kinéztem, hogy nincs-e senki ott, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy az egész folyosó üres, lábujjhegyen kiosontam a szobámból, és Kol ajtajához mentem. Reméltem, hogy még nem feküdt le, majd egy mély levegő után bekopogtam.

Szerencsém volt, még nem aludt, hamar ki is nyitotta az ajtót, és döbbenten nézett rám, én pedig gyorsan bementem a szobájába, majd hallottam, ahogy magam mögött csukódik az ajtó.

 - Minden rendben van? – kérdezte óvatosan.

 - Persze, miért ne lenne?

 - Mivel az éjszaka közepén jössz át? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel, én pedig kínosan felnevettem.

 - Semmi gond, megnyugodhatsz – nyugtattam meg, amitől egy sóhaj hagyta el a száját, aztán kérdőn nézett rám. – Csak nem tudtam aludni, és ezért gondolkoztam, és…

 - És az tűnt a legjobb ötletnek, hogy felkeltesz engem, hogy együtt ne tudjunk elaludni? – vágott közbe.

 - Nem is aludtál.

 - De aludhattam volna.

 - De nem aludtál. Befejezhetem, hogy miért jöttem? – kérdeztem, ő pedig csak bólintott. – Oké. Szóval, gondolkoztam. Az egész napon, és az egész eddigi kapcsolatunkon, és rájöttem, hogy szeretek veled lenni – mondtam, és láttam, hogy éppen készült valami gúnyos megjegyzést hozzáfűzni a dologhoz, ezt pedig nem akartam, úgyhogy gyorsan folytattam. – Mármint, nagyon szeretek. Hihetetlenül jó vagy velem. Annyira jó, hogy meg sem érdemlem. És tudom, hogy azt beszéltük, hogy még várunk, legalább ennek a hétnek a végéig, de Kol… - akadt el a hangom, ahogy figyeltem Kol arcát, amint átfut az agyán, hogy miről is beszélek, és hogy valószínűleg hová akarok kilyukadni. – Én nem akarok várni többet.

 - Ezt most… komolyan mondod? – kérdezte még mindig döbbent arccal, de közben közelebb lépett hozzám, és a kezével átölelte a derekamat.

 - Igen, komolyan – bólintottam, amire éreztem, hogy magához húz.

 - Nem félsz, hogy lebukunk?

 - Felnőttek vagyunk, nem? Azt csinálunk, amit akarunk – vontam meg mosolyogva a vállam, amire Kol csak bólintott egy olyan kifejezéssel az arcán, ami valami olyasmit jelenthetett, hogy „De, pontosan!”, majd lehajolt, és miközben még szorosabban húzott magához, megcsókolt, és elkezdett az ágya felé tolni.