Don't Let Me Go Just Yet - I. fejezet

Hali!
Komolyan nem hittem volna, hogy ilyen hamar fogom tudni hozni az első fejezetet, de nagyon örülök neki, hogy sikerült. A történet egyébként néhány nappal az epilógusban megírt aprócska jelenet után játszódik, miután Caroline és Nik már visszaértek a családi látogatásból.
Az alapsztori, ahogy már korábban mondtam, teljesen más, mint a TWILY-nak volt, de remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, ugyanis én nagyon izgatott vagyok a saját ötleteim miatt, és amerre a szálakat vinni szeretném. Ez még csak felvezető fejezet, viszont az alapok azok most kiderülnek.
Egyébként még annyit el szeretnék mondani, hogy az első jelenet írását egyszerűen imádtam, főleg, mivel úgy igazán, egy párként még nem volt lehetőségem megmutatni őket. Igen, voltak múltas jelenetek, de ott éppen hogy megismerkedtek, most viszont már egy bizonyos ideje együtt vannak, és kialakult közöttük egy bizonyos dinamika, amit én egy ilyen csipkelődős, néha "húzzuk a másikat" féle kapcsolatnak képzelem, és hihetetlenül élveztem ennek az írását.

És akkor most befogom, jó szórakozást, és nagyon megköszönném a kommenteket, hogy mi a véleményetek a folytatásról:)

Don't Let Me Go Just Yet - I. fejezet

 - Oké, ezt most nem mondhatod komolyan – lépett be az ajtón Nik hitetlenkedve, és miközben becsukta maga mögött az ajtót, én visszamentem a szobába, hogy folytassam az öltözést.

 - Mire gondolsz? – kiáltottam ki a ruhásszekrényemből.

 - Először is, kinyitod úgy egy szál fehérneműben az ajtót, hogy még csak azt sem kérdezed meg, hogy ki az – kezdte, nekem pedig végre sikerült megtalálnom a farmer rövidnadrágomat, amit kerestem, és gyorsan felvettem.

 - Tudtam, hogy te vagy az – magyaráztam meg egy vállrándítással, és ahogy a nadrág gombjait gomboltam be, láttam, hogy nekidől a szobám ajtófélfájának.

 - És ha nem én lettem volna? – kérdezte felvont szemöldökkel, én pedig csak megforgattam a szemem.

 - De te voltál – mondtam, és miután kivettem egy topot a szekrényből, odaléptem hozzá, és lábujjhegyre állva egy gyors csókot nyomtam a szájára. – Csak paranoiás vagy. Mi a második?

 - Nem hiszem el, hogy még mindig nem készültél el – rázta meg hitetlenkedve a fejét, én pedig nevetve felvettem a toppot.

 - Nem az én hibám – emeltem fel védekezőn a kezemet, miközben elkezdtem hátrafelé menni, és amikor elértem a fürdő ajtaját, hátat fordítva Niknek beléptem oda. – Nem én voltam az, aki fél órával ezelőtt dobott ki a kolesz épülete előtt – kiáltottam ki neki, miközben próbáltam olyan gyorsan használni a szempillaspirált, ahogy csak lehet. – Még le is kellett zuhanyoznom, mert az egész napos dugóban ülésnek köszönhetően bűzlöttem, és úgy mégsem mehetek moziba.

 - Az a dugó NEM az én hibám volt! – nyomta meg erőteljesen a nem szócskát, közben pedig hallottam, ahogy leül az ágyra. Nem kellett kinéznem, tudtam, hogy a jegyzetfüzeteimet nézi, amibe a saját dalaimat írtam – vagyis próbálkoztam. Mindig ezt csinálta, amikor várt rám, és amikor hallja, hogy jövök, minden egyes alkalommal gyorsan visszateszi a helyére, nehogy rájöjjek. Csak mosolyogni tudtam tőle.

 - De hála a pasi beszélgetésednek, nem indultunk el időben. Ha elindulunk időben, talán elkerülhettük volna a több órás dugót az autópályán.

 - Nekem úgy tűnt, te is jól elvagy Katie-vel – jegyezte meg mellékesen Nik.

 - Az teljesen más – mondtam, miközben jó hangosan visszatettem a szempillaspirált a tükör alatti polcra, hogy hallja, hogy végeztem, és legyen ideje visszatenni mindent a helyére, nehogy lebukjon; mintha nem tudnék semmiről… És igazam lett. Mire kiléptem a szobámba, a füzetem már az éjjeliszekrényemen volt, Nik pedig már ismét az ajtófélfának dőlve várt rám.

 - Le fogjuk késni a filmet.

 - Csak a reklámokat és az előzeteseket – vontam meg a vállamat, és az éjjeliszekrényről felvettem a mobilomat, és miközben a zsebembe tettem, Nik hatalmas örömére kiléptem a szobámból.

 - Ott öt perce tartottunk – mondta, és amikor kinyújtottam rá a nyelvét, csak elmosolyodott. – Egyébként is, nem azt mondtad, hogy szereted az ajánlókat?

 - Mikor mondtam volna ezt? – néztem rá kérdő tekintettel. – Utálom a reklámokat meg az ajánlókat. Csak időhúzás az egész.

 - Nyáron még nem ezt mondtad.

 - A dolgok változnak – mondtam egyszerűen, miközben kitoltam az ajtón, és hátat fordítva neki, elkezdtem bezárni az ajtót. A következő pillanatban már a keze a derekamra fonódott, és hátulról húzott magához.

 - Azért örülök, hogy nem minden – búgta a nyakamba csókolva, és ha nem éppen a kolesz folyosójának közepén lettünk volna, és a szemem sarkából nem láttam volna egy kocka srácot, ahogy nyál csorgatva bámult minket, valószínűleg ott helyben rávetettem magamat. De ott voltunk, plusz a filmet is már egész biztos volt, hogy lekéssük, ezért erőt vettem magamon, és visszafojtva egy feltörni készülő sóhajt, és felé fordulva eltoltam magamtól.

 - Nem azt mondtad, hogy le fogjuk késni a filmet? – kérdeztem, de Nik nem adta fel ilyen könnyen.

 - Hagyjuk a filmet – javasolta, és odahajolt hozzám, majd megcsókolt. Beleharaptam az ajkamba, megerőltettem magam, és néhány másodperc után a mellkasára tettem a kezemet, és eltoltam magamtól.

 - Bármennyire is szeretném, már megvetted előre a jegyeket – mondtam, ő pedig hangosan felnyögött, és morcosan nézett rám. – Hé, tényleg meg akarom nézni a filmet – emeltem fel mentegetőzve a kezemet. – Viszont utána… - vigyorodtam el kajánul, és ahogy elindultunk, belekaroltam -, utána azt csinálsz velem, amit csak akarsz – búgtam a fülébe, és éreztem, ahogy az egész teste megfeszült. A következő pillanatban a karja hirtelen a derekam közé fűződött, és durván magához rántott, én pedig felnevettem. – Katie azt mondta, hogy még néhány napig maradnak Kollal, szóval az egész kolesz szoba csak a mienk.

 - Majd szólj, hogy köszönjem meg az öcsikémnek – vigyorodott el Nik, és a kezét a derekamról áttette a vállamra, és úgy húzott magához, ahogy mindig is szokta, én pedig boldogan öleltem át a derekát.

 - Tudod – kezdtem, ő pedig kíváncsian nézett le rám. – Még mindig nem hiszem el, hogy Katie és Kol együtt vannak. Vagyis… Azzal nincs semmi bajom, mert aranyosak együtt, de hogy képesek voltak titokban tartani! – mondtam, és tudtam, hogy nem fogom tudni befogni a számat. A hír egy-két nappal ezelőtt sokkolt minket, amikor beléptünk a Mikaelson házba, és Katie-t Kol ölében találtuk, ahogy az egyik fotelben ültek. A meglepetéstől szó szerint leesett az állam. Mindenre számítottam, de erre nem. Mindenki, még Bonnie is hamarabb eszembe jutott volna, mint Kol új barátnője, kivéve Katie. Talán azért, mert szobatársak voltunk, és feltételeztem, hogy ha barátja lenne, akkor arról tudnék, mert azért a koleszben nehéz elrejteni egy srácot, de úgy tűnik, neki mégis sikerült. – Úgy értem, több, mint egy hónapja együtt vannak, és még csak egyszer sem láttam őket együtt! Azt tudtam, hogy akkor találkoztak, amikor Kol áthozta néhány cuccomat, de Katie azt mondta, hogy tartott az egész fél percig. Akkor meg mikor és hol találkoztak, és hogy tudták titokban tartani? Be és ki teleportálta Kolt a szobájából? Mert hogy ő nem éjszakázott, az is biztos.

 - Nem lehet, hogy még ott nem tartanak? – vetette közbe Nik.

 - Persze, lehetne – vontam vállat kelletlenül, és néhány pillanat után folytattam -, DE! Egyrészt, akkor is be kellett volna néhányszor jönniük a kolesz szobába. Másrészt pedig, komolyan nem hallottad őket?

 - Mikor?

 - A szobájába, nálatok – mondtam, és amikor láttam, hogy fogalma sincs, miről beszélek, felnevettem. – Istenem, tényleg úgy alszol, mint egy mormota. Lehetett hallani a falon – magyaráztam. – Kol szobája a tied mellett van, és elég vékonyak a falak, és…

Megtorpantam. Azok a falak akkor is olyan vékonyak voltak, amikor először jártam ott, és ha én is áthallottam őket, akkor az azt jelenti, hogy Nik is hallott minket…

 - Jézusom – nyögtem fel, és az arcomat beletemettem Nik vállába. Abban a pillanatban nem kívántam mást, csak hogy nyíljon meg a föld alattam, és has süllyedjek el jó mélyre. Nik hallotta, ahogy a testvérével lefeküdtem. Remek. Ezt soha az életben nem fogom tudni elfelejtetni vele. – Hallottál minket, igaz? – kérdeztem, még mindig a vállába temetve a fejemet.

 - Igen. Egész… hangos tudsz lenni, ha élvezel valamit – motyogta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.

 - Sajnálom – mondtam felnézve rá, ő pedig megrázta a fejét.

 - Ha nagyon akarod, van egy-két ötletem, hogyan tudnál kiengesztelni a film után – mondta csipkelődve, és megforgattam a szemem, ahogy rám kacsintott.

 - Hihetetlen vagy – ráztam meg a fejemet hitetlenkedve. – Menjünk – indultam el újra, habár már biztos voltam benne, hogy nem fogjuk elérni a filmet.

…

 - Tényleg szörnyen sajnálom az estét – mondtam belépve a bejárati ajtón, és kicsit imbolyogva ugyan, de egyenesen megindultam a szobám felé. A fejem csak úgy hasogatott, és a gyomrom is még mindig kavargott.

 - Tényleg semmi gond – hallottam magam mögött becsukódni az ajtót, a következő pillanatban pedig már ruhástul ledőltem az ágyra, és boldogan állapítottam meg, hogy fekve nem olyan elviselhetetlen. Az oldalamra fordultam, és pont láttam, ahogy Nik bejön a szobámba. – Jobb? – kérdezte az ágyam szélére leülve, én pedig bólintottam.

 - Borzasztó vagyok – jelentettem ki hirtelen, mire Nik meglepetten felvonta a szemöldökét. – Elrontottam a filmet, és most még használhatatlan is vagyok.

 - Most komolyan ez miatt aggódsz? – nevetett fel halkan Nik. - Nem vagy borzalmas – ellenkezett, és kinyújtva a kezét lágyan megsimogatta az arcodat. – Aludjál, pihend ki magad, és reggelre legyél jobban, oké?

Bólintottam.

 - Biztos nem akarod, hogy maradjak?

Megint bólintottam.

 - Nem akarom, hogy lásd, ha kitaccsolnék – magyaráztam. – Így is örülök, hogy nem voltál olyan őrült, hogy utánam jöttél a női mosdóba.

 - Ha még fél percig bent maradtál volna, biztos, hogy utánad megyek – jelentette ki, én pedig halványan elmosolyodtam. Egyszerűen imádtam ezt a pasit, és abban a pillanatban csak úgy átjárta a testemet ez az érzés. – Megyek, hagylak pihenni – mondta aztán, majd ahogy felállt, adott egy lágy puszit a homlokomra, és ahogy az ajtóhoz ért, még visszafordult. – Ha bármire szükséged lenne, csak hívj, oké? – kérdezte, és csak azután volt hajlandó kimenni a szobámból, hogy rábólintottam.

…

Az előző este után minden fejfájás, émelygés nélkül, és nyugodt gyomorral ébredni remek érzés volt. Még néhány percig lustálkodtam, amit már régen tehettem meg, a vizsgaidőszaknak köszönhetően, szóval most, hogy vége volt, örömmel élveztem ki a helyzetet. Végül amikor kikeltem az ágyból, a konyha felé vettem az irányt, ahol az első dolgom volt beindítani a kávéfőzőt. Amíg az elkészítette a kávét, én türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a pulton, és kész felüdülés volt, amikor belekortyolhattam.
A telefonom akkor szólalt meg, amikor éppen a kanapéra készültem leülni. A Feel hallatára azonnal elmosolyodtam. Miközben a kávét letettem a kisasztalra, ami a kanapé előtt volt, és beszaladtam a szobámba, hogy felvegyem a telefont, magamban dúdoltam a szöveget.

 - Reggelt – szóltam bele a mobilba, amint felvettem, és visszasiettem a kanapéra, hogy a beszélgetés közben tudjam inni a kávémat.

 - Akkor gondolom nem ébresztettelek fel – állapította meg a nyilvánvalót Nik. – Jobban vagy már? – kérdezte.

 - Éppen a kávémat iszom – mondtam válasz gyanánt, mire ő hangosan felnevetett.

 - Ezt nem mondanám válasznak. Ha halálos beteg lennél, akkor is kávét innál – mondta, én pedig éppen nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, de helyette csak az ajkamba haraptam, mert igaza volt. Nem lettem volna képes minden nap élő emberi lényt varázsolni magamból kávé nélkül. Egész nap nem volt rá szükségem, mint néhány őrültnek, akik négy-öt adag kávé nélkül nem bírták ki egy nap, viszont ha reggel nem kaptam meg a szokásos adagomat, akkor használhatatlan voltam arra a napra.

 - Oké, ez jogos – adtam végül igazat neki. – Egyébként jól vagyok – feleltem az eredeti kérdésére.

 - Biztos? – kérdezett vissza. – Semmi hányinger, semmi fejfájás? Minden oké?

 - Nyugi! Teljesen jól vagyok.

 - Remek. Akkor a holnapi út még mindig áll? – váltott témát hirtelen.

 - Akkor sem halasztanám el, ha kényszerítenének – válaszoltam, és a gondolataim azonnal elkalandoztak. Alig vártam már, hogy Los Angelesbe érhessük. Hiányzott a part, a meleg, a napozás, és úgy, hogy nem apámnál (aki egyébként arról sem tud, hogy megyek, mivel még mindig nem vagyok hajlandó beszélni vele) maradok, hanem Nikkel, csak még jobb lesz, mint az előző nyáron. Bár… annál nem lehet sokkal rosszabb.

 - Reméltem, hogy ezt fogod mondani – mondta, én azonban már nem figyeltem teljesen, ugyanis hirtelen újra elfogott a rosszullét. Csak abban voltam biztos, hogy ha hirtelen eldobom a telefonom, minden szó nélkül, Nik bepánikol, és első dolga lesz iderohanni, amit nem akartam, ezért gyorsan beleszóltam a telefonba.

 - Hívnak a másik vonalon. Majd később beszélünk, oké? – mondtam, majd gyorsan, anélkül, hogy bármilyen reakciót megvártam volna, kinyomtam a telefont, és már rohantam is a fürdőbe. Éppen hogy csak sikerült elérnem a WC-t, mielőtt mindent kiadtam volna magamból.

Nagyokat lélegezve ültem le a padlóra, amikor éreztem, hogy a gyomrom valamennyire megnyugodott, és nekidőltem a hideg falnak. Próbáltam végiggondolni, hogy mit ettem előző nap, ami miatt elronthattam ennyire a gyomromat, habár azt is be kellett vallanom magamnak, hogy valószínűleg a kávé sem segített, amit az előbb ittam. Aztán hirtelen, ahogy felnéztem, az egyik polcon megakadt egy kis dobozkán a szemem, és egy pillanat alatt kővé dermedtem. Nem, az nem lehet.

Néhány nagyon hosszúra nyúlt másodpercig csak bámultam a dobozkát, próbáltam a fejemben kizárni még csak a lehetőségét annak, ami az eszembe jutott, de nem tudtam. Felpattantam, és habár még mindig hányingerem volt, mindenről elfeledkezve a szobámba rohantam, és azonnal felkaptam az éjjeliszekrényen lévő kis naptárat. Elkezdtem lapozgatni a heteket visszafelé, miközben a fejemben számoltam, de akárhányszor számoltam végig, mindig ugyanaz lett az eredmény.

 - Az nem lehet, az nem lehet, az nem lehet – motyogtam magamba, próbáltam meggyőzni ezzel magamat is, hogy nincs igazam, de egy idő után el kellett fogadnom, hogy minden jel arra utalt, hogy terhes vagyok. Amint ez megtörtént, elfogott a pánik.

The Way I Loved YOU - Epilogue

Hali!:)

Oké, meghoztam az epilógust, amit tegnap ígértem. A történet igazi lezárása igazából az előző fejezet, ez csak egy rövid kis szösszenet, ami talán még jobban lezárja a történetet, és valamennyire átívelő a folytatáshoz. Mert igen, tuti, hogy lesz folytatás. Arról az epilógus után írok egy-két infót, most pedig akit csak az epilógus érdekel, nyugodtan ugorja át ezt a bla-bla szöveget, mert annyira nem fontos, csak van néhány gondolatom, amit szeretnék elmondani.

Először is, HATALMAS köszönet mindenkinek, aki olvasta a történetet, és tetszett neki, és véleményezett, komolyan. Nem tudjátok elképzelni, mennyit jelenet ez. Csak remélni tudom, hogy a folytatásra is maradtok, és az is annyira tetszeni fog nektek, mint ez tetszett.

Őszintén szólva, sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú, ilyen nagy kaliberű dolog lesz a történetből (mert ez számomra hatalmas!). Amikor az ötlet az eszembe jutott, még azt fontolgattam, hogy oneshotnak írjam-e csak meg, vagy több fejezetesnek, és Nicolee biztatására lett végül több fejezetes. De még így is érdekes volt nekem a helyzet, mivel én általában addig nem kezdek el írni semmit, amíg legalább azt nem tudom, hogy mit akarok vele csinál, vagy egy része meg nincs a történetnek a fejemben. Ebben az esetben egyedül az első fejezet volt meg, meg az, hogy Caroline végül Niket fogja választani (komolyan, bárki kételkedett benne akár egy pillanatra is?;P), de arról fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok eljutni odáig. Aztán ahogy elkezdtem írni az eső fejezetet, az ötletek csak úgy jöttek és jöttek, amitől megnyugodtam, habár sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszúra nyúlik. Őszintén szólva azt hittem, hogy lesz össz-vissz 7-8 fejezet, hogy többet nem lehet erről írni, de ahogy láthatjátok, nem éppen így sikerült. Az egész történet 115 A4-es oldal gépen, és több, mint 50.000 szó, ami hivatalosan is a valaha írt leghosszabb történetemmé nőtte ki magát. Plusz, az egyetlen befejezetté is, mert eddig akárhányszor belevágtam egy több fejezetes sztoriba, egy idő után mindig meguntam, és félretettem, ezért is szörnyen örülök, hogy ezzel nem így történt, és be tudtam fejezni.

Oké, asszem ennyit akartam elmondani, még egyszer köszönöm mindenkinek, aki olvasta a történetet, és jó szórakozást az epilógushoz, remélem elnyerte a tetszéseteket:)

The Way I Loved YOU - Epilogue

 - Oké, akkor most vegyél egy nagy levegőt, és nyugodjál meg – mondta Nik a vállamra téve a kezét, miután kiszálltam a kocsiból.

 - Miért is? – néztem rá értetlenül, pedig pontosan tudtam, hogy miről van szó. Az idegeim az egekben voltak, és nem tudtam másra gondolni, mint hogy mi vár rám akkor, amikor átlépem annak a háznak az ajtaját.

 - Körömrágás és ujjdobogás. Apró jelei, hogy ideges vagy - válaszolta kurtán Nik, én pedig a kocsinak dőlve felnevettem. Ez a beszélgetés, és maga a szituáció is túlságosan hasonlított egy másik ilyen helyzetre, ami alig két hónapja történt.

 - A megfigyelőképesség családi tulajdonság? – kérdeztem, ő pedig felvonta a szemét. – Kollal volt egy igen hasonló beszélgetésem, amikor két hónapja ugyanide jöttünk.

 - Nálad nem nehéz kiszúrni az ilyet – vigyorodott el Nik, én pedig kidugtam rá a nyelvemet, de közben mosolyogtam. Az idegességem azonban még mindig megvolt, amit Nik is észrevehetett, mert megfogta az arcomat, és a szemembe nézett. – Hé, hiszen ismered őket! Nem lesz semmi baj.

 - Ugyanarról a családról beszélünk? Mert ahogy én emlékszem, abban a házban van az anyád, aki magánnyomozót fogadott fel, hogy kövessen és derítsen ki mindent rólad, és amióta tud a létezésemről, utál; az apád, akivel születésed óta nem jöttél ki jól, vagyis nem hiszem, hogy engem is repesve várhat; az öcséd, akivel rövid ideig jártam, és akinek hazudtam folyamatosan; a húgod, aki gyakorlatilag utál, mert megbántottalak, és a bátyád, aki pedig minden ok nélkül utál. Mellettük pedig van Elijah, aki úgy tűnt, hogy kedvel, de azok után, ami történt, már nem vagyok teljesen biztos benne.

 - Komolyan ez miatt aggódsz? – nevetett fel, és miután bólintottam, lehajolt, és egy rövid csókot nyomott az ajkamra. – Pedig nem kellene. Anyám lehet, hogy őrült, de amikor rájön, hogy boldogok vagyunk együtt, le fog állni. Ha nem, akkor beszélek vele, megígérem. Apámmal lehet, hogy nem jövök ki jól, de annyira ismerem, hogy tudjam, hogy imádni fog. Kol nem hiszem, hogy utálna, főleg, hogy elhozta az új barátnőjét. Rebekah korábban is bírt téged, és már hidd el, el is felejtette az egészet. Elijah még mindig kedvel, Finn pedig egyszerűen ilyen. Ő mindenkit utál maga körül, szóval ellene nem tudok mit tenni.

 - Biztos? – kérdeztem.

 - Biztos – bólintott. – Szóval ne idegeskedj! – mosolyodott el, majd átkarolta a vállamat, és elindultunk a ház felé. – Tudod – szólalt meg, és nem kellett ránéznem, hogy tudjam, vigyorog közben -, kíváncsi vagyok Kol új csajára. Nem volt hajlandó még egy képet sem mutatni róla, szóval csak remélni tudom, hogy a csaj nem találkozott már korábban Elijah-val vagy Finnel. Kész pechsorozat lenne az a drága öcsikémnek.

 - Hé! – ütöttem bele a hasába gyengéden, de nekem is nehezemre esett, hogy ne nevessek fel a megjegyzésem. – Ne legyél szemét.

 - Én? Soha! – ráztam meg a fejét Nik, és egy puszit nyomott a fejem búbjára. – Csak azt mondom, hogy Kol képes beleválasztani másodjára is.

 - Ugyan már – mondtam, és mielőtt még bármit is mondhatott volna, gonosz vigyorral az arcomon hozzátettem. – Akármelyik lányhoz odamegy, tuti, hogy azzal kezdi, hogy megmutatja a ti képeiteket, nehogy megint ilyen helyzetbe találja magát – mondtam, és egyszerre nevettünk fel.

____________________

És akkor a folytatásról:

Nagyon sok mindent nem akarok elárulni róla, majd meglátjátok, hogy pontosan miről szó akkor, amikor az első fejezetet felteszem. Abból minden ki fog derülni.
Amit viszont elmondok, hogy a történetben nagy szerepe lesz Mystic Fallsnak, ugyanis nagy része (legalábbis az elején biztos) ott játszódik, és ennek köszönhetően olyan karakterek is feltűnnek majd, akik ebben nem voltak (gondolok itt pl. Caroline anyjára, Lizre, aki csak egyszer tűnt fel egy rövid telefonhívásig, de egyébként alig volt róla említés), és nem lesz teljesen az a felállás, amit vártok. Bonnie-t pl. ne nagyon várjátok, ebben is próbáltam olyan keveset írni róla, amennyit csak lehetett (sosem szerettem), és most még ennél is kevesebben fog feltűnni. Ez azonban nem mondható el Damonről, aki a TWILY-ban éppen hogy csak megemlítettem, most szeretném, ha legalább olyan része lenne a történetnek, mint Elena. Több Delena lesz benne, azt megígérhetem, és abból a heti veszekedés/kibékülésből is biztos lesz a történetben, de persze mivel Klaroline a fő páros, rájuk fogok koncentrálni (bár nem biztos, hogy úgy, ahogy számítanátok rá).
Múltas részeket nem tervezek, itt igazából nincs mit megmutatni, szóval fölöslegesek lennének. Azonban az lehetséges lesz, hogy most nem csak Caroline szemszögéből olvashatjátok majd a történetet, hanem lehet, hogy néha-néha feltűnik Klaus szemszöge is, bár ebben még nem vagyok biztos, és ez attól is függ, hogy hogyan fog pontosan alakulni a történet.
Azt viszont még, hogy mikor fogom feltenni az első fejezetet, nem tudom. Ezen a héten mindenképpen szeretnék belevágni, de mivel elég őrült hétnek nézek elébe, ezért lehet, hogy csak a hét végére fog sikerülni. De mindenképpen próbálom minél hamarabb hozni:) Legközelebb már a folytatással fogok jelentkezni:D

The Way I Loved YOU - XXIII. fejezet

Sziasztok!

Hát, ez is eljött. Itt az utolsó fejezet. (Oké, gyakorlatilag még lesz egy epilógus, de a hivatalos utolsó fejezet az ez.) Nem hittem volna, hogy valaha eljutok idáig, pedig az utolsó jelenet gyakorlatilag a történet legeleje óta a fejemben van.

A fejezetről annyit, hogy ez most kicsit másabb a szokásosnál, ugyanis ez két időben játszódik. A múltban és a jelenben is, szóval hogy megkönnyítsem a megértést, a múltban játszódó jeleneteket dőlttel írtam. Az epilógust nem tudom még, hogy mikor hozom, bár most valószínűleg neki fogok állni, szóval még az is lehet, hogy akár holnap már felteszem, bár ez még nem biztos.

Többet nem is mondok, csak annyit, hogy jó szórakozást a történet utolsó fejezetéhez, és nagyon szépen kérlek titeket, hogy ha elolvastátok, írjátok meg a végéről a véleményeteket. Nagyon sokat jelentene nekem!:)

The Way I Loved YOU - XXIII. fejezet

Amint meghallottam a csengőt, egy hatalmas mosoly húzódott az arcomra. Azonnal felpattantam a székemből, és már rohantam is ki a szobámból, végig a folyosón, le a lépcsőn. Egyedül az ajtónál álltam meg, de a lendületnek köszönhetően annak is majdnem nekiestem. Meg kellett állapítanom, hogy ezzel a rohanással valószínűleg megdöntöttem az eddigi rekordomat, ezért is megálltam egy pillanatra, kifújtam magamat, és vártam még néhány másodpercet, nehogy Niknek feltűnjön, hogy csak úgy rohantam az ajtóhoz, amint megérkezett. Sokáig persze nem tudtam várni, még ha akartam volna, akkor sem, és tíz másodpercet sem állhattam a csukott ajtó előtt, mielőtt kinyitottam volna.

Ahogy kinyílt az ajtó, Nik mosolyával találtam szembe magam, én pedig rögtön átkaroltam a nyakát, és adtam egy puszit az arcára, aztán picit elhúzódtam tőle.

 - Elhoztad? – kérdeztem izgatottam, mire ő csak felnevetett, megrázta a fejét, és a derekamnál fogva magához rántott. A következő pillanatban már a szája az enyémre tapadt, és úgy csókolt meg, mintha legalább egy éve nem tehette volna, és én is legalább ilyen hévvel viszonoztam. Éppen ezért csak az arcára adtam puszit. Tudtam, hogy csak megcsókolnám, minden értelmes dolog azon nyomban eltűnne az agyamból, és mire elszakadna az ajkam az övétől, már arra sem emlékeznék, hogy lerajzolt, arról nem is beszélve, hogy még mindig nem volt hajlandó odaadni.

És éppen ez is történt. Amikor nagy sokára elszakadtunk egymástól, mindketten levegő után kapkodva, fogalmam sem volt, mit is kérdeztem tőle még a csók előtt, de nem is érdekelt. Képtelen voltam levenni a szemeimet az ajkáról, és nem akartam semmit sem jobban, csak hogy újra az enyémekre tapadhasson. De nagyon úgy tűnt, hogy Nik nem volt ennyire feledékeny, ugyanis ahelyett, hogy kielégítette volna ezt a vágyamat, a homlokát az enyémhez döntötte, és halkan felnevetve megszólalt.

 - Szóval kinyitod az ajtót, és az első dolog, amit teszel, hogy a képről kérdezel? – kérdezte tettetett szemrehányással, de a szája sarkában látszott a mosoly. – Semmi köszönés, semmi csók, csak egy apró puszi, és már kéred is a képed, mi?

Szem forgatva megráztam a fejem, majd egy kicsit elhúzódtam tőle, de közben a kezem még mindig a nyaka körül volt, és a szemébe néztem.

 - Szia – búgtam, majd közelebb hajoltam hozzá, megcsókoltam, és az egész kezdődött elölről. Képtelenek voltunk betelni egymással, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Nik belökött az ajtón, neki a mellette lévő falnak. A kezeimet a fejem mellett a falnak szorította, a testem többi részét pedig a saját testéve, és úgy halad lefelé a nyakamon. Én lehunyt szemmel élveztem, amit csinál, miközben próbáltam kiszabadítani legalább az egyik kezemet a szorításból, hogy közben én is adhassak neki valamit, de erre esély sem volt, ugyanis mielőtt még sikerülhetett volna, hirtelen valaki megköszörülte Nik mögött a torkát.

Úgy repültünk szét – vagyis inkább csak Nik, mivel én a falnak voltam szögezve, ezért nehezen tudtam volna hátraugrani -, mint a madarak, és amint Nik mögé néztem, kicsit sem lepett meg, hogy apámmal találtam szembe magamat. A szemei szinte villámokat szórtak, és ha nem lettem volna jelen, valószínűleg már legyilkolta volna Niket. Meg persze akkor, ha nem lett volna büntetendő.

 - Mr. Forbes – bólintott kínosan Nik apám felé, aki még mindig mozdulatlanul, villámokat szóró szemekkel bámult rá. Nyeltem egyet, majd hátulról megfogtam Nik kezét, és az ajtó felé húztam.

 - Menjünk.

 - Viszlát, Mr. Forbes – mondta Nik, mielőtt még kiment volna az ajtón, én pedig még egy pillanatra visszanéztem az apámra, aztán hitetlenkedve megráztam a fejem.

 - Majd jövök – szóltam oda neki, és követtem Niket.

Néhány lépéssel volt csak előttem, szóval könnyedén beértem, és a karjába belekarolva elvigyorodtam.

 - Szóval, a képről… - kezdtem, csak hogy feloldjam a hangulatot, ő pedig felnevetett.

 - Nincs nálam, még egy-két utolsó simítást el kell intéznem rajta – mondta, és ahogy odaértünk a motorjához, odanyújtotta nekem a már megszokott bukósisakot. – Holnap után megkapod, megígérem.

 - Legalább lesz miért várnom, hogy vissza gyere – haraptam bele az alsó ajkamba, és gonoszul elvigyorodtam, neki pedig magasra szökött a szemöldöke.

 - Szóval így állunk, ha? – kérdezte, végigmérve rajtam, a következő pillanatban pedig már megragadta a karom, magához húzott, és ott kezdett el csiklandozni, ahol csak ért. Én sikítozva, hangosan nevetve próbáltam kiszabadulni a karjai közül, minden siker nélkül.

 - Oké, oké, oké, megadom magam – mondtam nevetve, amikor már nem bírtam elviselni a csiklandozást, ő pedig azonnal abbahagyta, és a kezét lazán a derekam köré fonta. Nem mondtam, hogy hiányozni fog, akármennyire igaz is volt, de tudtam, hogy tudja, hogy így lesz, ezért szó nélkül lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam.

 - Hová akarsz ma menni? – kérdezte, miután kiváltunk a csókból, én pedig elvigyorodtam.

 - Mit szólsz egy kis éjszakai fürdőzéshez?

…

Dermedten álltam Nik előtt, és nem tettem mást, csak némán bámultam rá. Erre nem voltam felkészülve. Tudtam, hogy a döntésemet semmi sem tudja megváltoztatni, de reméltem, hogy ő nem lesz itt, hogy még nehezebbé tegye a dolgot. Vagyis hát… nem is reméltem – eszembe sem jutott, hogy esetleg itt lehet, akármennyire is Kol bátyja. Úgyhogy most úgy álltam ott előtte, mint egy idióta.

 - Én… én igazából… – nyeltem egyet –, igazából Kolhoz jöttem  – nyögtem ki végül egy túlságosan is hosszúra nyúlt, kínos csend után, és a világ legnagyobb idiótájának éreztem magam. Mégis miért kellett itt lennie? Miért kellett pont akkor itt lennie, amikor én is jövök, és ezzel mindent a lehető legbonyolultabbá tennie? Most ezzel olyan benyomást keltettem, mintha… - Te mit csinálsz itt? – kérdeztem.

 - Ugye tudod, hogy az öcsémről van szó? – vonta fel a szemöldökét, és a hangjából csak úgy sütött a keserű gúny, én pedig nyeltem egyet.

 - Igen, tudom – válaszoltam az ajkamba harapva, és megpróbáltam valahogy megmenteni a helyzetet. – Én… nekem…  - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de az agyam egyszerűen lefagyott. Hogy lehet, hogy két perccel ezelőtt még pontosan tudtam, hogy mit is akarok mondani, most pedig egy hang sem jön ki a torkomon? Egy pillanatra lehunytam a szemem, amíg vettem egy mély levegőt, és ezalatt összeszedtem magam. – Nézd, azért jöttem, mert beszélnem kell Kollal, de azután esetleg… találkozhatnánk?

 - Nem hiszem, hogy szükséges – rázta meg a fejét, én pedig magamban egy hangosat káromkodtam. Miért is hittem, hogy könnyű lesz? Megkérem, hogy találkozzunk, és már repül is. Hát persze… - Azt hiszem, elég egyértelmű a helyzet, értem én. Nem kell sajnálni engem. Őt választottad. Túlélem – mondta, majd választ sem várva ellépett mellettem, és már el is indult.

 - Nik, várj – szóltam utána azonnal, sarkon fordulva, mire lassan felém fordult. – Ez nem… Tudom, hogy minek néz ki, de nem…

 - Nem kell magyarázkodnod, Caroline – vágott közbe elég éles hangon, és ebből tudtam, hogy habár úgy tesz, mintha egyáltalán nem érdekelné, pedig fáj neki, hogy nem őt választottam. – Már mondtam, túlélem.

 - De én nem… - próbáltam, de ő ismét közbevágott.

 - Végig tudtad, igaz? – kérdezte keserűen. – Semmi esély nem volt, igaz?

 - Caroline? – hallottam hirtelen mögülem, amikor már éppen nyitottam volna a számat válaszra, amire oda néztem, és Kollal találtam szembe magam. Visszanéztem Nikre, aztán vissza Kolra, majd ismét vissza Nikre.

 - Sejtettem. – Nik csak ennyit mondott, majd hátat fordított nekem, és elment, én pedig az ajkamba harapva fordultam Kol felé.

 - Igen, Nik, végig tudtam, hogy melletted senkinek sincs esélye – motyogtam magamnak, ahogy egy erőltetett mosollyal Kolhoz léptem.

…

 - Nem hiszem el, hogy rávettél erre – mondta nevetve Nik, ahogy magához húzott. A tengerparton voltunk, és egy törülközőn, vizesen feküdve élveztük az éjszaka sötétsége miatti csendet és békességet. Rajtunk kívül senki sem volt a parton, és a hullámok zaján kívül csak a városban közlekedő kocsit távoli zaját lehetett hallani. Az ég tiszta volt, ezért tökéletesen lehetett látni a csillagokat, és a félholdat is, ami éppen növekvő státuszban volt. Ahogy az egyik karjával magához ölelt, ráhajtottam a fejem a vállára, és az eget kezdtem bámulni, miközben válaszoltam.

 - Élvezted.

 - Még szép, hogy élveztem – vágta rá azonnal, és a szemem sarkából láttam, hogy végignéz a testemen. – Egy szóval sem mondtam, hogy nem – suttogta a fülembe, és ahogy a másik kezével végigsimította a combom belsejét, bele kellett harapnom az ajkamba, hogy ne nyögjek fel hangosan.

 - Ti pasik csak arra tudtok gondolni? – kérdeztem nevetve, de még véletlenül sem akadályoztam meg abban, amit csinált.

 - Megismételjem a saját szavaidat, amik alig fél perce hagyták el a szádat? – kérdezte, majd egy hirtelen mozdulattal maga fölé rántott, én pedig halkan felsóhajtottam az érzéstől, ahogy a meztelen bőrünk érintkezett. Lovagló ülésben ültem a derekán, és miközben vigyorogva beletúrtam a vizes hajamba, lehajoltam hozzá, hogy az ajkaimat az övéhez érintettem, de éppen hogy csak egy pillanatra.

 - Tényleg élveztem – leheltem, és a kezemmel lassan lefelé kezdtem cirógatni a testét. – És ezt is élvezem most – mondtam, mielőtt megemelte volna a fejét, és éhesen az ajkaim után kapott, hogy elmélyítse a csókot.

…

 - Végig ő volt az, igaz? – Kol csak ennyit kérdezett, én pedig legszívesebben hangosan felnevettem volna, annyira egyformán gondolkoztak Nikkel, de helyette csak bólintottam.

 - Sajnálom – mondtam, de ő csak megrázta a fejét.

 - Nem kell. Végül is – vonta meg a vállát -, ha nem ismerkedünk meg, valószínűleg soha nem találkoztok újra.

 - Tudom – bólintottam egy fél mosollyal az arcomon. – Én nem is arra gondoltam. Nem bántam meg, ami köztünk történt. Azt sajnálom, hogy annyit hazudtam.

 - Semmi gond – rázta meg a fejét, és ő is elmosolyodott. – Most pedig menj, és keresd meg! – állt fel, és a kezével kezdett hessegetni az ajtó fejé. – Az előbb nem úgy nézett ki, mint akivel éppen közölték, hogy álmai nője őt választotta.

 - Ami azt illeti, azt hiszi, hogy az, hogy ide jöttem, csak azt jelentheti, hogy téged választottalak. Amikor pedig el akartam mondani neki, hogy miért vagyok igazából itt, egyszerűen nem engedett elmondani egy mondatot sem. Folyton közbevágott.

 - Ez rá jellemző – nevetett fel Kol, én pedig a nyitott ajtóban, és miután kiléptem a folyosóra, még visszafordultam.

 - Hogy hogy ilyen könnyedén viseled? Úgy értem… úgy csinálsz, mintha teljesen másról lenne szó.

 - Igazából számítottam rá – dőlt neki az ajtófélfának. – Csak azon csodálkozom, hogy hamarabb nem jöttem rá.

 - Ennyire nyilvánvaló volt?

 - Most, hogy így visszagondolok, igen – bólintott, és ahogy rám mosolygott, egyáltalán nem volt benne semmi harag, aminek nagyon örültem. – Már abban a pillanatban, amikor Klaus belépett a nappalinkba, megakadt rajtad a szeme, és neked is elállt a lélegzeted. Ami utána sem változott. A feszültség szinte kézzel fogható volt közöttetek. Csak akkor még azért nem tűnt fel, mert nem tudtam, mit kéne keresnem.

 - Tényleg sajnálom – ismételtem meg magamat, és amikor válaszként csak megrázta a fejét, az ajkamba haraptam. - Szóval ha megkérdeznélek, hogy van-e bármi ötleted, hol találhatnám meg Nikket, lenne ötleted?

 - Ami azt illeti, igen.

…

 - Oké, szóval akkor… holnapután… nyolc előtt találkozunk… a mozi előtt, igaz? – kérdeztem Nik nyakát átkarolva csókok között, és csodálkoztam, hogy egyáltalán képes voltam kibökni ezt az egy mondatot.

Éjfél körül lehetett, úgy negyed órája érhettünk a ház elé a tengerpartról, és azóta el sem szakadt szinte a szánk egymásétól, csak néhányszor, akkor is csak a levegő hiánya miatt. De úgy tűnt, apámnak valahogy sikerült kiszúrnia minket a sötétben – pedig Nik még a lámpákat is lekapcsolta, és direkt az árnyékba parkolt le -, és felkapcsolta a bejárati lámpát, ami egyet jelentett azzal, hogy ha két percen belül nem vagyok bent, akkor ő fog kijönni értem.

 - Igen, nyolckor – válaszolt, én újra magához húzott, egyáltalán nem törődve apámmal. Nem mintha bántam volna. De muszáj volt észnél maradnom, mert semmiképpen sem akartam, hogy apám kijöjjön, és egy esetleges jelenetet rendezzen. Azok után, ahogy este elmentünk, ha most megint közbeavatkozik, valószínűleg nem fog megelégedni néhány szúrós tekintettel. Éppen ezért húzódtam el tőle egy nyögés kíséretében.

 - Mennem kell – suttogtam, és elléptem tőle, nehogy kísértésbe essek. – És ne késs! – mondtam, ahogy hátrafelé kezdtem el lépkedni. – A múltkor is késtél, és lemaradtunk az elejéről.

 - Csak a reklámokról és az előzetesekről maradtunk le, Caroline – nevetett fel Nik.

 - Igen, de én imádom az előzeteseket. Ott döntöm el, hogy mit fogok majd megnézni legközelebb – magyaráztam, amitől Nik csak még hangosabban nevetett fel.

 - Hihetetlen vagy, ugye tudod? – kérdezte, én pedig az ajkamba harapva a házra néztem a vállam felett, majd hirtelen visszaszaladtam Nikhez, aki már éppen vette volna vissza a sisakját, a nyakába vetettem magam, és megcsókoltam. A keze azonnal a derekamra fonódott, és úgy húzott magához, miközben legalább olyan hévvel csókolt vissza, ahogy én őt tettem. Eközben az én kezeim a mellkasán pihentek.

Sajnos azonban nem tudtunk belemélyedni a csókba, mert alig tíz másodpercre rá, hogy Nikre vetettem magamat, hallottam, ahogy nyílt a bejárati ajtó, a következő pillanatban pedig már meg is hallottam apám hangját.

 - Caroline! – kiáltott ide, én pedig kelletlenül elhúzódtam Niktől.

 - Sajnálom – mondtam, és még egy utolsó gyors csókot nyomtam az ajkaira, és sietve elindultam a házhoz. – Majd hívj, ha New Yorkba értél, oké? – kiáltottam még vissza Niknek felé fordulva.

 - Persze – válaszolt, én pedig mosolyogva fordultam vissza a ház felé, de azonnal el is tűnt az a mosoly, amint odaértem apámhoz. – Láthatod – tártam szét a karomat, ahogy elmentem mellette, és felé fordulva, hátrafelé mentem a lépcső felé. – Élvek és virulok. Nik nem gyilkolt meg, ismét, szóval mára már megnyugodhatsz – mondtam gúnyosan, és ahogy elértem a lépcsőt, hátat fordítottam neki, és felszaladtam az emeletre. Mielőtt még elértem volna az utolsó lépcsőfokot, hallottam magam mögött a bejárati ajtót csukódni.

…

Nik pontosan ott volt, ahol Kol mondta, hogy lesz. A kolesz közelében lévő bárnak a pultjánál ült, és amennyire a háta mögül láttam, éppen egy pohár whiskyt lötykölt a poharában, majd egy hajtásra kiitta az egészet. Amint letette az üres poharat a pultra, azonnal intett a bárpultos srácnak, aki újratöltötte a poharát, amikor odament hozzá.

Vettem egy mély levegőt, majd miután lassan kifújtam azt, odamentem én is a pulthoz, és leültem a Nik melletti székre. Nem nézett rám, de tudtam, hogy észrevett.

 - Mit keresel itt? – kérdezte rám sem nézve éppen akkor, amikor már nyitottam volna a számat, hogy megszólaljak. Az igazság az, hogy az idefelé vezető úton a fejemben kitaláltam, hogy mit is akarok mondani, és mielőtt idejöttem volna hozzá, a hátát bámulva többször is elmondtam magamnak, de ahogy itt ültem belőle, egy szót sem tudtam felidézni belőle, nemhogy egy értelmes mondatot. Egyedül egy dolog jutott eszembe.

 - Csak egy kérdésem van – mondtam, és miután felhajtotta az újabb pohár whisky-jét, érdeklődve felém fordult. – Csak egy kérdés, és ha azt akarod, akkor soha többé nem látsz engem – nyeltem egyet, és miközben kimondtam a mondat második felét, majd megszakadt a szívem. Még belegondolni is borzalmas volt abba, hogy ne lássam őt soha többé. Kérlek, kérlek, nem akarhatod ezt…

 - És mi lenne az?

 - Nem fáj a lábad? – kérdeztem, és amint elhagyták a szavak a számat, Nik tekintetén a hitetlenkedéstől a reményig minden érzelem átfutott. – Csak mert egész éjjel az álmomban jártál, és biztos fárasztó volt.

The Way I Loved YOU - XXII. fejezet

Hali!

Hajnali kettő, és én ilyenkor hozom az új fejezetet. Valahogy korábban sejtettem, hogy ez lesz belőle...xD

Nem akarok sokat hablatyolni(főleg mivel majd leragadnak a szemeim), szóval csak annyit mondok, hogy a következő fejezet már az utolsó lesz (komolyan nem hiszem el,hogy eljutottam idáig!!!). Utána még persze lesz egy epilógus, de az utolsó normális fejezet az már csak egy lesz.

Jó szórakozást az új fejezethez, és nagyon szépen kérlek titeket, hogy írjatok néhány sort, ha elolvastátok a fejezetet.

The Way I Loved YOU - XXII. fejezet

 - Hogy mit csináltál? – pattant fel ültéből Elena döbbenten, és nem akart hinni a fülének. Nyeltem egyet, és megismételtem az utolsó mondatomat.

 - Lefeküdtem Nikkel.

 - Most ugye csak viccelsz velem? – kérdezte még mindig döbbenten Elena. Megráztam a fejem. – Caroline! – kiáltotta el magát, és hitetlenkedve széttárta a kezét egy pillanatra. – Mégis hogyan történt?

 - Hát… - kezdtem, és egy kaján vigyor azonnal megjelent az arcomon, hogy szépen elmagyarázzam Elenának, hogy hogyan is történnek a szexszel kapcsolatos dolgok, mintha csak egy tizenévesnek magyaráznám el, de még mielőtt belelendülhettem volna, Elena kapcsolt, hogy mit is akarok, és gyorsan leállított.

  - Oké, az megvan, hogyan történik – emelte fel a kezét grimaszolva, én pedig felnevettem. – Én úgy értettem, hogy hogyan jutottatok el odáig. Hogy hogyan sikerült berángatnia az ágyába.

 - Gyakorlatilag az én ágyam volt, de…

 - Caroline! – szólt közbe Elena, én pedig vettem egy mély levegőt, lehunytam egy pillanatra a szemem, és csak utána válaszoltam.

 - A születésnapom miatt jött – kezdtem, Elenának pedig magasba szökött a szemöldöke. Őt is ugyanúgy meglepte, hogy Nik emlékezett a dátumra, mint amennyire korábban engem is. – Csak meg akart lepni, és odaadni egy ajándékot.

 - Ajándékot? – kérdezett vissza hitetlenkedve Elena. – Milyen ajándékot.

 - Meséltem neked, hogy egyszer lerajzolt, igaz?

 - Igen.

 - Azt hozta el. – Elenának szinte leesett az álla. – Befejezte, megtartotta, most pedig bekeretezte, és elhozta nekem. Én meg egyszerűen… el voltam ájulva. Mármint, már maga az a tény, hogy emlékezett a születésnapomra, annak ellenére, hogy majdnem egy éve mondtam el neki, hihetetlen. De hogy megtartotta a képet, és hogy elhozta nekem, és odaadta, az egyszerűen… - hadartam olyan gyorsan, hogy csak akkor álltam egy megy pillanatra, amikor levegőt vettem. – Ledöbbentett. És meghatott, és ha lehetséges lett volna, valószínűleg ott olvadok el a nappali közepén, de mivel ez nem lehetséges, ezért megöleltem, ami valahogy egy csókhoz vezetett, ami aztán még többhöz, és a végén az ágyamban kötöttünk ki.

 - Hűha – Elena csak ennyit mondott, én pedig felhorkantam, és a kezembe temettem az arcomat. Elena és Bonnie kolesz szobájában voltunk, és mivel tudtam, hogy Bonnie-nak ilyenkor előadása van, ezért jöttem most. Bármennyire is az egyik legjobb barátnőm volt Bonnie, tudtam, hogy hogyan reagálna a dologra, és nem akartam hallani. – Szóval akkor Nik úgy gondolja, hogy őt választottad, nem? – szólalt meg ismét Elena, és ahogy felnéztem rá, már visszasüppedt a fotelbe, amiben korábban ült.

 - Nem igazán… - válaszoltam. – Úgy tűnik, nem igazán viseli jól a bűntudat dolgot.

 - A bűntudat dolgot? Mégis miről beszélsz, Caroline?

 - Eddig nem is tűnt fel, lehet, hogy csak azért, mert bele sem gondoltam igazán, de úgy tűnik, akárhányszor történt közöttünk valami, akár egy majdnem csók, akár pl. most a szex, én mindig kihátrálok utána. Akarom és élvezem is a dolgot, de aztán kattan valami az agyamban, és hirtelen mindent megbánok, és bűntudatom lesz, és eltaszítom magamtól, és Niknek már elege van belőle. Ez volt nála valószínűleg az utolsó csepp a pohárban, és nem tudom hibáztatni, tudod? Valószínűleg nekem is elegem lenne magamból az ő helyében – hadartam ismét, és egészen eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy mindez egy levegővel sikerült elmondanom, így muszáj volt megállnom egy pillanatra.

Elena némán bámult rám, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

 - Caroline, nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem éppen most… - kezdte volna, de mivel újra volt levegőn, és még messze nem végeztem, közbevágtam.

 - És most ezzel az ultimátummal jól kiszúrt velem. Tudom, hogy valószínűleg az őrületbe kergetem mindkettőjüket azzal, hogy még mindig nem jöttem rá, kit is akarok, de nem tudok mit csinálni. És Niknek is teljesen igaza van. Nem várhatom el tőle, hogy örökké várjon rám. Ahogy Koltól sem. Mégis… mi van, ha rosszul választok? Ha egy nap felébredek, és rájövök, hogy hibát követtem el? Ezt nem akarom. Pont ezért gondoltam azt, hogy ha megvárom, amíg valamelyikük jobban hiányzik, és akkor biztosra fogom tudni, hogy jól döntöttem. Viszont ezzel még az sem jöhet össze. Mégis mi a fenét csináljak most?

Elena egy hosszú percen keresztül nem csinált mást, csak némán bámult rám, majd lassan megrázta a fejét szem forgatva, és felnevetett.

 - Komolyan, Caroline, ott van minden az orrod előtt, csak nem veszed észre.

 - Ezt hogy érted?

 - Úgy, hogy már nagyon régen döntöttél, csak még nem jöttél rá.

Ez a kijelentése meglepett. Nem is, megdöbbentett. Mégis hogyan dönthettem valamiben úgy, hogy nem is tudom, hogy megtörtént? Igen, a legtöbb csöpögős romantikus filmben elhangzanak az ilyen mondatok, hogy „legbelül mindig is tudtam”, vagy „mindig is te voltál az igazi”, de ez a valóság, és ilyen dolgok nem történnek a valóságban.

 - Majd megérted – vonta meg a vállát Elena, kirángatva ezzel a gondolataimból, én pedig úgy döntöttem, ráhagyom a dolgot.

 - Kérlek ne mond el ezeket Bonnie-nak. Legalábbis a szex dolgot ne – kértem, és most Elenánk volt a sor, hogy meglepődjön.

 - Miért?

 - Ugyan már, hisz te is ismered. Rám nézne a legelítélőbb tekintetével, aztán meg órákon keresztül csak arról papolna, hogy mekkora hülyeséget csináltam, és hogy mégis miért állok egyáltalán még szóba Nikkel azok után, ami a nyáron történt.

 - Igaza lenne – motyogta az orra alá Elena, én pedig megforgattam a szemem. Meglepődtem volna, ha erre nem így reagál, ezért is nem lepett meg a dolog. – Egyébként is, miből gondoltad, hogy én nem fogok úgy nézni?

 - Most komolyan? – kérdeztem vissza nevetve. – Olyan dolgokat tudok rólad és Damonről, ami mellett a Nikkel történtek kb. egyelőek a semmivel. Mint például amikor kikötözött, és… – a mondatot nem fejeztem be, úgyis tudtam, hogy tudja, mire gondolok. – Vagy - gondolkoztam el hangosan, de a vigyort le sem lehetett mosni az arcomról -, amikor Damonnel több órán keresztül a kocsi hátsó ülésén feküdtetek egy takaró alatt, meztelenül, miközben Stefan…

 - Oké, oké! Értelek – vágott közbe Elena felemelt kezekkel, és beleharapott az alsó ajkába. – Komolyan nem tudom, miért gondoltam valaha is, hogy ezt elmondani neked jó ötlet lenne.

 - Mert tudtad, hogy mennyire élvezem a botrányos sztorikat – nevettem, és egy hosszúra nyúlt pillanat után Elenából is kitört a nevetés.

 - Semmit nem mondok el neked többé, az is biztos.

 - Persze. Mondogasd csak magadnak.

Egy darabig nem szólaltunk meg, csak nevettünk. Egyszerűen képtelenek voltunk abbahagyni. Akármikor egy kicsit is enyhült a nevetés, és úgy tűnt, végre abbahagyjuk, csak egymásra néztünk, és újra kezdődött elölről.

 - Te honnét tudtad? – kérdeztem, amikor végül sikerült megnyugodnunk. – Mármint, hogy Damon volt a jó döntés. Hiszen Stefannel is elmentél néhány randira, mielőtt megismerkedtél volna Damonnel, és az elején még akár órákat tudtál volna áradozni róla.

 - Fogalmam sincs. Csak… - vonta meg a vállát Elena -, csak tudtam. És azóta sem bántam meg.

 - Ahhoz képest elég gyakran hallom tőled – csipkelődtem, a szemei pedig szinte villámokat szórtak.

 - Lehet, hogy néha …

 - Néha? – kérdeztem vissza közbevágva, ugyanis ez a jelző eléggé alulértékelte a szituációt, de Elena nem törődve vele egyszerűen folytatta.

 - … veszekszünk, de az nem jelenti azt, hogy nem szeretem, vagy hogy nem választottam jól.

 - Néha? – ismételtem meg a kérdést, mire Elena egyszerűen megforgatta a szemét. A néha tényleg gyenge kifejezés volt. Damon és Elena szinte folyamatosan veszekedtek, és hetente legalább egyszer szakítottak is. Elena minden egyes alkalommal dühöngeni szokott egy sort, kihangsúlyozza, hogy ezzel tényleg vége, az éppen akkori volt az utolsó vitájuk, és nem soha látni sem akarja Damont. Ezt az első néhány alkalommal még el is hittük Bonnie-val, de amikor már negyedszer, ötödször történt meg, egyértelmű volt, hogy ezek az összezördülések, akármilyen komolyan is voltak, nem állhattak közéjük, ugyanis másnapra már ismét együtt voltak, és talán boldogabbak, mint korábban.

 - Szóval… a tegnap esti éppen miről szólt? – kérdeztem kíváncsian, ugyanis mielőtt rázúdítottam volna a saját híremet Nikről, Elena megemlítette, hogy tegnap is egy ilyesféle veszekedés történt. Persze mára már kibékültek, de érdekelt, ugyanis a legtöbbször teljesen értelmetlen dolgokból alakulnak ki az ilyen veszekedések, és mindig jó mulatság.

 - Féltékenység – válaszolta tömören Elena, és a válaszából kihallatszott, hogy habár kibékültek, még mindig nem békélt meg teljesen a történtekkel. – Mozi estét tartottunk, de mielőtt elmentünk volna hozzá, beugrottunk egy gyorsétterembe, és egy autós kiadónál rendeltünk magunknak kaját, Damon pedig meg volt győződve róla, hogy a kiadó srác flörtölni próbált velem. Amikor én ellenkeztem, mivel tényleg nem volt szó semmi flörtölésről, teljesen kiakadt.

  - Ez annyira rá jellemző - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

 - Miért? Nik nem akadna ki, ha azt hinné, hogy valaki más próbál flörtölni veled? – kérdezte, nekem pedig azonnal feltűnt, hogy csak Niket említette. Nem többes számban beszélt róla és Kolról, csak róla. Ennek ellenére be kellett ismernem, hogy igaza volt. Nik is pontosan ugyanezt tette volna, amire nekem valószínűleg ugyanolyan reakcióm lenne, mint Elenának.

 - Valószínűleg – motyogtam, és már nyitottam volna a számat, hogy témát váltsak, amikor megéreztem, hogy a zsebemben rezeg a telefonom. Mivel alig háromnegyed órája még én is előadáson voltam, és utána nem volt szükségem rá, így még mindig csak rezeg, ezért nem hallhattam a csengőhangot (mindenkinek személyre szabott volt, hogy már a csörgés pillanatában tudjam, ki az), mégis azonnal egy ember jutott eszembe. Egy személy volt az, akit a vonal másik végén akartam.

Villámsebesen halásztam ki a szinte remegő kezemmel a zsebemből a mobilom, de amikor a kijelzőjére néztem, csalódottan sóhajtott fel. Csak az apám volt az. Amíg eldöntöttem, hogy beszélek-e vele, vagy nem, talán eltartott két másodpercig, de nem vagyok benne biztos, és kinyomtam. Minden nap próbálkozott, többször is, és én minden egyes alkalommal kinyomtam.

 - Megint az apád volt? – kérdezte Elena csendesen, én pedig bólintottam, de az agyam teljesen máshol járt. – Tudod, lehet, hogy beszélned kéne vele. Hibázott, az igaz, de csak neked akart segíteni. Próbált megvédeni téged.

 - Persze – helyeseltem, miközben azt sem tudtam, hogy miről van szó. Egyetlen egy dolog körül forogtak csak a gondolataim, hogy azt akartam, hogy Ő legyen az. Hogy ő hívjon fel, hogy ha nem lett volna lenémítva, akkor az ő csengőhangját halljam meg.

 - Bocs, Elena – ugrottam fel ültemből, a szoba ajtóhoz közeli sarokba siettem, felkaptam a táskámat, és már indultam is kifelé. – El kell intéznem valami nagyon sürgőset.

Lehet, hogy néhány perccel ezelőtt még hülyeségnek tűnt az, amit Elena mondott, de igaza volna. Sokkal korábban meghoztam már ezt a döntést, és végre itt volt az ideje, hogy el is mondjam az érintett személynek.

…

Vettem egy mély levegőt. Miután elrohantam Elenától, többször is próbáltam hívni, de mivel egyszer sem vette fel a telefont, ezért nagyon rövid időn belül úgy döntöttem, hogy nem fogok arra várni, hogy visszahívjon, helyette a saját kezembe veszem a dolgokat, és éppen ezért álltam most az ajtaja előtt.

Még úgy az ajtó előtt állva, hogy néhány perccel előbb teljesen biztos voltam benne, hogy nem csinálok hülyeséget, ideges voltam. Tudtam, hogy még meggondolhatom magam, de ha a döntésem hülyeség volt, akkor ez teljes őrültség.

Éppen ezért a következő pillanatban hirtelen, minden gondolkodás nélkül felemeltem a kezem, és bekopogtam az ajtón. Néhány másodpercig csend volt az ajtó másik felén, majd lépéseket hallottam, és ahogy kinyílt az ajtó, döbbenten bámultam arra, aki kinyitotta az ajtót.

Mégis mit keres Klaus pont most Kol kolesz szobájában?

The Way I Loved YOU - XXI. fejezet

Sziasztok!

Azok után, hogy olyan sokáig eltűntem, jó érzés most ilyen hamar új fejezetet hozni. De miközben szörnyen élveztem a fejezet írását, kicsit még húznám is  dolgot, mert most már biztosra tudom, hogy két fejezet plusz epilógus, és vége a történetnek, és szörnyen a szívemhez nőttek a karakterek.

Oké, nem lelkizek, a fejezetről csak annyit, hogy remélem ezzel kárpótollak titeket az előző fejezetben lévő kevés Klaroline miatt, ugyanis most tömény mennyiséget kaptok;P

Jó szórakozást a fejezethez, és ha elolvastátok, nagyon örülnék néhány kommentnek:)

The Way I Loved YOU - XXI. fejezet

 - Boldog születésnapot! – mondta kaján vigyorral az arcán, ahogy leeresztette a fülétől a telefonját, én pedig nem tudtam, mit csinálnék szívesebben – egy jó erős balegyenest behúzni neki a kaján vigyora miatt, amit sosem képes lemosni az arcáról, vagy a nyakába ugrani, mert emlékezett a születésnapomra, és eljött, és itt áll azzal a kaján vigyorával az ajtómban. Igen… az a vigyor összezavaró tud lenni.

Végül persze egyiket sem tettem meg, főleg mivel az első verzió teljesen értelmetlen és fájdalmas lenne, a második pedig teljesen félreérthető jeleket küldene, amit nem akartam, szóval a harmadik lehetőséget választottam, ami annyit takart, hogy legalább fél percig csak bámultam rá, némán, mielőtt bármit mondtam volna.

 - Mit keresel itt? – kérdeztem végül, megtörve a csendet, és csak ekkor vettem észre, hogy a kezemmel még mindig a fülemnél szorongatom a telefonom. Két gombnyomással lezároltam, és beledugtam a zsebembe, és kérdőn néztem rá.

 - Születésnapod van, nem? – kérdezte úgy, mintha ezzel az egy ténnyel megmagyarázna mindent. Úgy is gondolhatta, mivel a következő pillanatban már be is lépett az ajtón, és ugyanazzal a lendülettel felém is fordult, míg én a még mindig nyitott ajtónak támaszkodva néztem rá.

 - És ez azt jelenti, hogy csak úgy felbukkansz és besétálsz ide, annak ellenére – fűztem össze a kezemet a mellkasom előtt -, hogy kifejezetten megkértelek rá, hogy adj időt, had gondoljam végig a dolgokat; egyedül?

 - Szóval akkor az a sok rózsa nem a drága öcsikémtől van, igaz? – mutatott csak úgy mellékesen a nappaliban lévő két vázányi rózsára. Én azonnal nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, és hogy visszavágjak valamivel, de ez olyan kérdés volt, amire ilyen választ lehet adni, ezért végül lassan becsuktam a számat, az ajtóval együtt.

 - De – haraptam bele az ajkamba. – De ez nem ugyanaz, oké? – próbálkoztam. – Ez csak egy apró ajándék, még csak nem is ő hozta el, hanem egy futárral küldte el. És te mégis miért vagy itt? Hogy… - itt megakadtam. Tényleg, miért is volt itt? De mielőtt még megkérdezhettem volna tőle, ő már válaszolt is a fel nem tett kérdésre.

 - Hogy ajándékot hozzak neked – mondta, és ahogy ránéztem, a háta mögül egy nagyobb méretű könyv alakú csomag került elő. Egész eddig észre sem vettem, hogy az egyik keze végig a háta mögött volt, és ahogy felém nyújtotta a csomagot, kíváncsian néztem rá.

 - Mi ez? – kérdeztem, elvéve tőle az ajándékot. Egy egyszerű, nagy méretű könyvnek tűnt, én pedig furcsa arckifejezéssel néztem fel rá. – Egy könyv? Komolyan? Ezt akár el is küld…

 - Csak nyisd ki, Caroline – mondta, és egy hosszúra nyúlt pillanatig mélyen a szemembe nézett.

Ha ő mondja, gondoltam vállat vonva, és két mozdulattal leszedtem a csomagolópapírt az ajándékról. Én komolyan azt hittem, hogy könyv lesz. Valami természetismertető, vagy történelmi könyv, de ami a szemem elé tárult, arra egyáltalán nem számítottam. Ahogy a papírtól láthatóvá vált a tárgy, egy képnek a hátoldalát láttam meg, és azonnal, kérdés nélkül tudtam, hogy mit tartok a kezemben. A lélegzetem egy pillanat alatt elakadt, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Egy pillanatra felnéztem rá, és a mosolyát látva, ami az arcán volt, már száz százalékra tudtam, mi az, és ahogy megfordítottam a képet, igazam is lett.

Az a rajz volt bekeretezve, amit még a nyár folyamán Nik rajzolt rólam. Ami miatt órákat álltam, vagyis inkább ültem modellt. Amit akkor nem volt hajlandó megmutatni nekem, mert csak a kész állapotában akarta, hogy lássam, és amit végül egyáltalán nem láthattam, mert Nik még azelőtt eltűnt, hogy odaadta volna.

Azóta is azt hittem, hogy ez volt az első dolog, amitől megszabadult, hogy apró darabjaira tépte, vagy ha azt nem is, de legalább a kuka legmélyén végezte. De nem. Megtartotta, ennyi ideig megtartotta, még úgy is, hogy az esélye annak, hogy újra találkozzunk egyenlő volt nullával. De mégis megtartotta, és… Bele kellett harapnom az alsó ajkamba, méghozzá jó erősen, nehogy elkezdjek sírni az örömömbe (ma már másodszor), de egy könnycseppet nem tudtam megállítani, és éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon. Gyorsan letöröltem, és felnéztem Nikre.

 - Megtartottad – suttogtam, és még mindig alig akartam elhinni a dolgot.

 - Gondoltam, egyszer majd meg akarod kapni, amit megígértem, szóval elraktam – vonta meg aprón a vállát.

 - Én… nem tudom mit mondhatnék – néztem vissza újra a képre, aztán vissza Nikre, majd újra a képre, aztán újra Nikre, és elmosolyodtam.

 - Nem kell semmit sem mondanod – rázta meg a fejét Nik. – Az arckifejezésed mindent elárul.

Felnéztem rá, elmosolyodtam, majd gondolkodás nélkül egy lépéssel megszüntettem a közöttünk lévő távolságot, és szorosan megöleltem.

 - Köszönöm – suttogtam a fülébe, és éreztem, ahogy az első pillanatnyi meglepetés után ő is legalább olyan szorosan ölelt magához, miközben én belefúrtam a fejemet a vállába, és beszívtam az illatát, próbálva elraktározni.

Nem tudom meddig állhattunk egymást ölelve a nappali közepén, ugyanis amint a karjaiba voltam, elvesztettem az időérzékemet. Nagyon hosszú idő után, de lehet, hogy csak néhány másodperc után, végül kiváltunk az ölelésből, de egyikünk sem lépett hátra. Nik mélyen nézett a szemembe, fogva tartva a tekintetével, de nem bántam. Abban a pillanatban nem akartam mást, csak hogy megálljon az idő körülöttünk, hogy ennek a pillanatnak sose legyen vége.

Nik volt az, aki először mozdult meg, én pedig azt hittem, hogy hátra akar lépni, de ehelyett megfogta azt a kezemet, amelyikben a kép volt, az egyik ujjával gyengéden végigsimította, majd lecsúsztatva a kezemről az övét megfogta a kép keretét, és kivette a kezemből. Le nem véve rólam a szemét az egyik lábával hátra lépett egyet, így le tudta tenni a képet a kanapéra, aztán visszalépett elém, és mindkét kezét felemelve gyengéden megfogta az arcomat. Csak egyszer állt meg, miközben közelebb hajolt, néhány milliméterrel a szám előtt, hogy a szemembe nézve meggyőződjön róla, hogy én is akarom, és amikor ez egyértelművé vált neki, megcsókolt.

A csók először lágy volt, puhatolózó, és egy ideig be is értük ennyivel. Amikor az ajkunk hosszú idő után elvált egymástól, egy pillanatra azt hittem, ez elég is lesz. De ahogy a szemébe néztem, és megláttam a tiszta vágyat benne, bennem is azonnal fellobban a tűz, a következő pillanatban pedig úgy estünk egymásnak, mintha az életünk függött volna rajta. A gyengédségnek már rég vége volt, a helyét pedig felvette a szenvedély. Képtelen voltam betelni a szájával, így amikor hirtelen kivált a csókból, egy nyögés hagyta el a számat, amit halk sóhajok követték, ahogy Nik a fülemet kezdte el csókolgatni, egyre lejjebb haladva a nyakamon. Az egyik kezével ezalatt beletúrt a hajamba, ezzel tartva valamennyire a fejemet, a másikkal pedig az oldalamat simította végig, többször is. Én közben megtaláltam az utat a pólója alá, és felfedező útra indultam a mellkasán, ami nem tartott sokáig, mivel Nik alig fél perc múlva megragadta a fenekemet, és miközben én gyorsan megkapaszkodtam a nyakába, ő felemelt a fenekemnél fogva. A lábaim automatikusan a dereka köré fűződtek, ő pedig már sietett is a szobámba. Az ajtó csak úgy csattant mögöttünk, én pedig felnevettem, ahogy ledobott az ágyra, de a következő pillanatban már el is hallgattatott a szájával.

…

A bűntudat hirtelen jött, mint a villám, és olyan erővel is csapott le. Az egyik pillanatban még boldogan feküdtem Nik karjaiban, és élveztem, ahogy az egyik kezével lágyan simogatja a karomat, a másikban pedig már nem volt semmi más érzés bennem, csak a bűntudat. Sejtettem, hogy ez lesz, és szinte vártam már, hogy mikor töri át magát a boldogságon, de reménykedtem benne, hogy minél később sikerül.

Erősen becsuktam a szemem, beleharaptam az ajkamba, és néhány másodpercnyi mozdulatlanság után hirtelen felültem. Nem ültem ki az ágy szélére, még csak fel sem keltem róla, egyszerűen felhúztam a térdemet, és rádöntöttem a fejemet, de ez elég volt Niknek is, hogy rájöjjön, hogy valami nincs rendben, ugyanis az első néhány pillanatnyi, talán automatikus, kézmozdulatai után, amivel a meztelen hátamat simogatta, hirtelen megállt a mozdulat közepén a keze.

 - Most ugye csak szórakozol velem? – kérdezte halk, mégis kemény, dühös hangon. Értetlenül néztem hátra rá a vállam felett, ő pedig már a falnak dőlve ült.

 - Miről beszélsz?

 - Ne kezd megint, amit minden egyes alkalommal eljátszol, akárhányszor valami történik, vagy történhetne közöttünk – válaszolt dühösen, de mielőtt bármit reagálhattam volna rá, már folytatta is tovább. – Akármi történik, akármikor teszünk egy lépést előre, két másodperc se telik el, te már tettél két lépést hátra. Nekem pedig kezd nagyon elegem lenni belőle.

 - Ezt te nem érted – ráztam meg a fejemet halkan, bár tudtam, hogy ezzel nem fogok sokat segíteni a helyzeten.

 - Persze, hogy nem értem! – akadt ki most már teljesen. – Mégis hogyan érteném? Az egyik pillanatban még élvezed, amit csinálunk, akarod is, mert nem tagadhatod, hogy ne akartad volna azt, ami éppen az előbb történt, a következőben pedig már úgy viselkedsz, mint akit egy gonosz trükkel csábítottak bele a dologba.

 - Nem erről van szó… - motyogtam, és nagyon szerettem volna, ha végre vége lenne ennek a beszélgetésnek.

 - Akkor miről, Caroline? – tárta szét kérdőn Nik a karját.

 - A bűntudatról! – fordultam hátra felé szinte üvöltve. – Arról, hogy akármit csinálunk, bűntudatom van. Igen, tudom, hogy akarom, le sem tudnám tagadni, de az agyam folyamatosan azt kiabálja nekem, hogy ott van Kol, aki szeret, és aki sosem bántott meg, én pedig éppen azt teszem azzal, hogy veled vagyok. Azzal, hogy megcsókollak, hogy lefekszem veled.

Láttam, hogy mint egy késszúrás a hátba, olyan érzés lehetett neki az, amit mondok, de most már nem volt visszaút. Ő akarta tudni, hogy mit érzek, és most megkapta. Az egészet.

 - De nehogy azt hidd, hogy ez egyoldalú. Mert nem úgy van – ráztam meg a fejem. – A Kollal lévő első éjszakánk után, amikor találkoztunk reggel, az alatt a néhány másodperc alatt ugyanez a bűntudat jött elő, pedig annak még annyi értelme sem volt, mint a mostaninak. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, csak együtt voltam a barátommal. De ahogy rád néztem, egyszerűen olyan érzésem volt, mintha megcsaltalak volna Kollal. Pont ezért kell tiszta fejjel gondolkoznom. Ezért kell úgy meghoznom a döntésemet, hogy egyikőtök sincs a közelemben. Hogy ne befolyásoljon egyikőtök se. Hogy tényleg az ÉN döntésem legyen az, akit választok. Tudod, mit éreztem akkor, amikor megláttam Kol rózsáit? – váltottam hirtelen témát, és mutattam a hátam mögé, mintha csak ott lennének az említett virágok. – Hogy ő a legaranyosabb srác, akivel valaha találkoztam. És ez igaz is. Ő kedves, és törődik velem, szeret engem, és sosem bántana meg úgy, ahogy te tetted. Mert akármit is mondasz, megbántottál. Egy szó nélkül eltűntél. Szerettelek, te meg összetörted a szívemet – már szinte kiabáltam, és míg én szinte észre sem vettem, hogy most először mondtam ki, hogy szeretem –még ha csak múlt időben is-, neki azonnal felakadt a szeme. – És igen, egyértelműen még mindig vannak érzéseim irántad, de honnét tudhatom biztosra, hogy nem fogsz megint csak úgy hirtelen eltűnni megint? Sehonnét! Szóval el kell fogadnod, hogy ezt a döntést egyedül kell meghoznom, és hogy ha bűntudatot érzek azért, mert lefeküdtem veled, miközben azt ígértem Kolnak, hogy átgondolom a dolgokat, akkor meg kell értened, hogy az nem ellened irányul. Csak úgy van.

 - Arra még nem gondoltál, hogy pont az, hogy itt kötöttünk ki, éppen az, amint meghoztad a döntésedet? – szólalt meg abban a pillanatban, amin én becsuktam a számat, én azonban csak megráztam a fejem.

 - Ha ma meghoztam volna egy döntést, nem éreztem volna bűntudatot.

Nik egy hosszú pillanatra a szemembe nézett, majd még mindig dühösen bólintott egyet, majd kiszállt az ágyból, és elkezdett öltözni.

 - Csak hogy tudd – kezdte, miközben a nadrágját húzta fel -, én sem várok örökké. Szóval üzenem a bűntudatodnak, hogy nagyon gyorsan tegye túl magát ezen a hülyeségen, mert lehet, hogy mire sikerül, arra már túl késő lesz.

Szó nélkül vette fel a pólóját, aztán a kabátját, és már az ajtóban állt, miközben én még mindig az ágyon ültem, döbbenten az utolsó szavai hallatán, amikor megtorpant, majd váratlanul sarkon fordult, két lépéssel előttem termett, megragadta az arcom, és magához húzta. Durván, követelőn csókolt, én pedig azonnal válaszoltam rá, de még mielőtt észbe kaphattam volna, már el is húzódott tőlem, én pedig alig kapva levegőt néztem a szemében, ami néhány centiméterre volt csak az enyémtől.

 - Csak hogy biztos tudd, mit is dobsz ki a kukába, ha a drága öcsikémet választanád – mondta már teljesen nyugodtan, és a kaján vigyor is visszatért. Még kacsintott egyet, aztán már csak lélegzet elállva néztem az ajtót, ahol eltűnt.

The Way I Loved YOU - XX. fejezet

Hali midenkinek!

ÉÉÉÉÉS, visszatértem!:D Végre sikerült kikerülnöm az ihlethiánytól (köszi TVD finálé!), és megírnom a legújabb fejezetet. Bocsánatot kérek, hogy ennyire sokáig kellett várni rá, aki nem látta volna, az előző fejezetnél a kommentekbe leírtam, hogy a finálé teljesen elvette minden kedvemet a sorozattól, és ennek köszönhetően jött a kisebb ihlethiány. Mármint, könyörgök, Trevino mint Klaus??? Még viccnek is rossz... Szóval miután kidühöngtem magam a finálé miatt, (plusz végigizgultam az elmúlt egy hetet, hogy lehetőleg ne a kedvenc karakterem haljon meg a GA fináléjába, ami persze nem jött be) úgy döntöttem, hogy az utolsó két rész nálam nem történt meg, Caroline nem tartott "de jó, hogy végre kinyírtuk Klaust" partit, és a Joseph féle Klaust sem nyírták ki, és visszatértem a TWILY világába.

Oké, akkor egy kicsit a fejezetről - bocsi a kevés Klaroline jelenet miatt, a következőben ígérem, hogy jóóó sokat kaptok belőle;)

Jó szórakozást az olvasáshoz, és nagyon örülnék a kommenteknek.

The Way I Loved YOU - XX. fejezet

Egy mobil csengőhangja szűrődött be a szobámba, ez volt az, ami felkeltett. Nyögtem egyet, magamban a sáros földig szidtam a mobil tulajdonosát, majd átfordultam a másik oldalamra azzal a tervvel, hogy amint elhallgat a telefon, visszaalszom. De csak nem akarta senki sem felvenni. Már vagy egy teljes perce szólhatott, én pedig már éppen kikiabáltam volna Katie-nek, hogy vegye fel az telefonját, mert hihetetlenül idegesítő, amikor végre működésbe lépett az agyam, és leesett, hogy azért nem veszi fel Katie, mivel nem az ő telefonja csörög. Hanem az enyém. Erre a gondolatra megint felnyögtem, és az arcomat a párnába temettem, ez ugyanis azzal jár, hogy ki kell kelnem a pihe-puha ágyból, kimenni a nappaliba, ahol láthatóan hagytam előző este a telefonomat, és fel kell vennem. Amihez sem kedvem, sem energiám nem volt.

Szerencsémre a következő pillanatban elhallgatott, én pedig megnyugodva helyezkedtem el ismét, de amint már éppen újra álomba merültem volna, a telefon újra megszólalt. A fejemre húztam a párnát, de amikor hatástalannak bizonyult, zsörtölődve a sarokba dobtam a párnát, kikecmeregtem az ágyból, és az ajtó felé indultam. Mégis ki olyan kegyetlen, hogy szombaton, reggel… ránéztem az órára, ami fél 8-at mutatott, amitől csak még dühösebb lettem. Mégis ki az, aki szombat reggel fél 8-kor telefonál, amikor mindenki, aki csak ismer, tudja, hogy nem vagyok az a korán kelős típus?

Már előre szidtam magamban a személyt, aki telefonált, és eldöntöttem, hogy akárki is az, megtapasztalja milyen az, amikor valakit korán kikeltenek az álmából – nem kedves. Rá sem néztem a telefon kijelzőjére, hogy megnézzem, ki telefonál, egyszerűen felvettem, és nem a legkedvesebb hangomon beleszóltam.

 - Halló?

 - Boldog születésnapot! – kiáltotta anyám bele a telefonba, én pedig elszámoltam tízig magamba, nehogy mondjak valamit. Éppen anyu az, akinek a legjobban tudnia kéne, hogy milyen vagyok, amikor hajnalok hajnalán felébresztenek, erre mégis megteszi – méghozzá a szülinapomon! Nem akartam elhinni.

 - Köszi – mondtam mogorván. – Most pedig visszamegyek aludni, ha nem bánod.

 - Ne viccelődj, Caroline – sietett anyu, mielőtt még letettem volna. – Hiszen születésnapod van. Mégsem töltheted a nap felét az ágyban. Nem minden nap lesz az ember 21 éves!

Egy pillanatra elgondolkodtam ezen, és ha nem fél 8-kor keltett volna fel, talán még egyet is értettem volna vele, de tekintve, hogy egy kimerítő hét állt előttem, előző este kb. hajnali 3-kor jutottam ágyba, és szombat volt, ez nem ment olyan könnyedén.

 - Dehogynem tölthetem! – vágtam rám szem forgatva, habár tudtam, hogy úgysem láthatja, miközben a vonal másik oldaláról el hangos sóhajtást lehetett csak hallani.

 - Esélyem sincs meggyőzni téged az ellenkezőjéről, igaz drágám? – kérdezte megadó hangon, én pedig válaszként megráztam a fejem, de kellett két másodperc ahhoz, hogy rájöjjek, hogy nem látja.

 - Nem – feleltem gyorsan, én miközben ásítottam egy nagyot, magamban ismét megállapítottam, hogy korán van. Nagyon korán.

 - Gondoltam – motyogta anyu, én pedig ezt a beszélgetés végének tekintettem, és már nyitottam volna a számat, hogy elköszönjek, amikor anya újra megszólalt. – Akkor azt még gyorsan elmondom, hogy valamelyik nap beszéltem apáddal, és azt mondta, hogy tervezi, hogy a mai nap során benéz hozzád.

Első pillanatban szörnyen megörültem. Az elmúlt háromnegyed évben, miután Nik csak úgy felszívódott, nagyon sokat javult a kapcsolatunk, és végre újra visszakerültünk a renden „apa-lánya” kapcsolatba, úgyhogy amikor anyu közölte, hogy lehet, hogy beugrik, rögtön megörültem, mivel már jó rég találkoztunk. Aztán eszembe jutott mindaz, amit Nik még a kórházban mondott el, és ez az öröm azonnal el is tűnt. Nem akartam találkozni vele, még csak beszélni sem akartam vele. Nem véletlenül nem vettem fel neki a Nikkel való beszélgetés óta a telefont, pedig rengetegszer próbálkozott azóta. Mindig vagy kinyomtam, vagy egyszerűen hagytam csörögni, mintha csak nem hallanám, és reménykedtem, hogy ezzel elkerülhetem egy jó darabig. És most is ugyanez volt a tervem. H lehet, elkerülni valahogy a mai napon, ugyanis semmi kedvem sem volt veszekedni a saját szülinapomon, pedig ha az apám felbukkan, biztos voltam benne, hogy az elkerülhetetlen lesz.

 - Remélem sikerül pont elkerülnünk egymást – motyogtam, de sajnos nem elég halkan, ugyanis anya is sikeresen meghallotta a vonal másik végén.

 - Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten, majd egy nagyot sóhajtott. – Már megint mi történt, hogy nem akarsz vele találkozni? Azt hittem, jól kijöttök?

 - Ez így is volt.

 - Akkor?

 - Hosszú – válaszoltam egyszerűen, és mielőtt még tovább faggathatott volna, gyorsan elköszöntem, és leraktam a telefont.

Vettem egy mély levegőt, megdörzsöltem az arcom, majd a konyha felé vettem az irányt. Egyértelmű volt, hogy most már nem fogok tudni visszaaludni. Még ha meg is próbálnám, akkor is folyamatosan apámon, a látogatásán, meg azon járna az eszem, hogy csakis ő a hibás abban, hogy Nik a nyáron lelépett. És hogy még képes volt utána eljátszani a mintaapát, mintha semmi köze sem lenne az egészhez. Erre a gondolatra felhorkantam, és bekapcsoltam a kávégépet, és amint az lefőzte, extra adagot töltöttem ki magamnak egy bögrébe, majd leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a TV-t, és amikor az egyik csatornán találtam valami aranyos mesét, vigyorogva dőltem hátra, és kortyolgattam a kávémat. Úgy tűnik, erről sosem fogok tudni leszokni.

Úgy tíz perc ha eltelhetett, amikor hallottam, hogy a fürdő ajtaja kinyílik, amin Katie lépett ki.

 - Mennyire halott az, aki telefonált – kérdezte vigyorogva, és a konyhába ment.

 - Nagyon – válaszoltam morcosan, miközben hallottam, ahogy matatott a konyhában, majd egy tálba önt egy adag müzlit. Ahogy én nem tudtam elkezdeni a napot kávé nélkül, Katie sem tudta a szokásos müzli adagja nélkül elkezdeni a napot. Most azonban ahogy lehuppant mellém, csak az egyik kezében fogta a müzlis tálat, ugyanis a másikban egy mini tortát tartott, amin egy kis gyertya égett.

 - Boldog szülinapot – mosolyodott rám.

 - Köszönöm.

 - Kívánj valamit, és fújd el – mondta, miközben elvettem a kezéből a sütit, majd szinte gondolkodás nélkül behunytam a szememet, és jó erősen egy dologra koncentráltam, miközben elfújtam a gyertyát: legyen végre vége ennek az őrültségnek a fejemben, és rájöjjek végre, hogy melyik srácot is akarom a kettő közül. Ugyanis nem sokat haladtam előre ezzel.

 - Na, mit kívántál? – kérdezte kíváncsian Katie, amikor kinyitottam a szemem.

 - Mit gondolsz? – néztem rá sokat mondó pillantással, mert azért teljesen egyértelműen mégsem akartam kimondani, nehogy éppen ezért ne jöjjön be a kívánságom.

 - Azóta sem találkoztál egyikükkel sem? – kérdezte nekilátva a müzlinek, ami közben ő is a TV felé fordult.

 - Nem – ráztam meg a fejem. – Ők sem kerestek, és én sem őket.

Másfél hét telt el azóta, hogy utoljára beszéltem volna Nikkel vagy Kollal, és ez idő alatt rá kellett jönnöm, hogy Kolnak igaza volt. Képtelen lettem volna úgy választani, hogy az egyikőjükkel együtt vagyok, a másikuk pedig folyamatosan felbukkan. Még a gondolat is lehetetlennek tűnt. De miután mindketten elmentek, és én elkezdtem gondolkozni azon, hogy melyikük iránt vannak erősebb érzéseim, és melyikük az, akivel igazán együtt akarok lenni, akkor egy jó erős fejfájásnál tovább nem jutottam. Éppen ezért döntöttem végül úgy, hogy az lesz a legjobb stratégia, ha kiéheztetem magam. Olyan sokáig távol tartom magamtól őket, amennyi idő szükséges, és amíg rá nem jövök, hogy az egyikük jobban hiányzik, mint a másik. Vagy amíg le nem pottyan az égben a kérdésemre a válasz. De mivel a második verzióra nem igazán számíthattam, ezért inkább reménykedtem, hogy az első minél hamarabb bekövetkezik.

…

A délelőtt gyorsan elment, és meglepetést is tartogatott. Fél 11 körül valaki kopogtatott az ajtón, én pedig kíváncsian, és egyben félve is mentem ajtót nyitni. Elena és Bonnie nem lehetett, mivel velük csak ebédelni mentem, és tudtam, hogy másfél órával dél előtt semmi esetre sem bukkannának fel, és anyu telefonja után féltem, hogy hátha az apám az. De egyik sem volt.

Ahogy kinyitottam az ajtót, egy hatalmas csokor gyönyörű, vörös rózsával találtam szembe magamat. Azt, aki hozta, nem is láttam, akkora volt a csokor, én pedig döbbenten álltam az ajtóban.

 - Küldemény Caroline Forbes részére – olvasta fel a futár srác a papírján lévő levelet, majd kérdőn nézett fel rám. – Caroline Forbes? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, ugyanis a csokor látványától még mindig szótlan voltam. A srác a kezembe nyomta a csokor virágot, majd minden szó nélkül lelépett.

 - Katie – kiáltottam el magamat néhány perc múlva, miután valamennyire felocsúdtam a sokkból, és becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor Katie kidugta a fejét a szobája ajtaján,neki is elkerekedett a szeme, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan megelőztem. – Nincs egy jó nagy vázád? – kérdeztem, de végül csak úgy sikerül vízbe tennünk a rózsákat, hogy ketté választottuk a csokrot.

 - És ki küldte? – kérdezte kíváncsian Katie, miután sikeresen elhelyeztük mindkét csokrot a vázákban, és csak akkor jöttem á, hogy a futás sráctól elfelejtettem megkérdezni, hogy ki volt a feladó, úgyhogy a virágokra néztem, és hamar ki is szúrtam a kis, fehér papírból készült üdvözlőkártyát. Levettem a rózsáról, amelyikre fel volt tűzve, és elolvastam az írást.

Boldog születésnapot, Caroline! Szeretettel: Kol

Már akkor mosolyra húzódott a szám, amikor elolvastam a rövid szöveget, és ez a mosoly csak nőtt a név láttán. Emlékezett rá, és még úgy is küldött virágokat, hogy ilyen hülye helyzet állt fel. Némán nyújtottam át a kártyát Katie-nek, aki, miután ő is elolvasta a feliratot, füttyentett egyet.

 - Plusz pont a jó fiúnak – mondta, miközben visszatette a kártyát az egyik rózsára, én pedig már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy ellenkezzek, de be kellett ismernem, hogy Katie-nek igaza volt. Ez csak még inkább hozzáadott Kol listájához, hogy miért is kéne őt választanom (nem mintha írtam volna ilyet…).

…

Amikor Elena és Bonnie megérkeztek, ők is megcsodálták a rózsákat, és mind egyetértettek Katie-vel, hogy plusz pont Kolnak. Sem Elena, sem Bonnie nem értette, hogy mégis miért nem őt választom azok után, hogy Nik a nyáron hogyan megbántott, de miután egy kisebb veszekedésünk ebből az előző héten volt, nem hozták fel többet, csak ha erre a témára terelődött a beszélgetés, próbáltak nem olyan észrevehetően rábeszélni, hogy Kolt válasszam.

Az ebéd velük nagyon jól sikerült, rengeteget nevettünk, mivel a nagy része nosztalgiázással ment el, aminek olyan jó hatása volt, hogy sikerült teljesen elfelejtetni velem azt, hogy az apám valószínűleg benéz a kolesz szobába. Éppen ezért ért szinte sokként, hogy amikor visszaértem, már ott várt a nappaliban. Először azt hittem, csak a szemem káprázik, de amikor ő is meglátott engem, és felállt a kanapéról, hogy hozzám lépjen, és megöleljen, egyszerűen felemeltem a kezem, hogy megállítsam.

 - Boldog szülinapot, kicsim – mondta értetlenül, és egy lépést tett felém, én viszont csak megráztam a fejem, és a hátam mögé nyúlva kitapogattam az ajtó kilincsét, majd kinyitottam azt.

 - Hagyd ez – kértem. – Nem akarok veszekedni, ma semmiképpen sem, szóval kérlek csak menj el, oké?

 - Mi történt? – kérdezte, és egyértelműen látszott, hogy nem ért semmit.

 - Csak menj el, kérlek. Kérlek.

 - Mi történt?

 - Kérlek.

 - Addig nem megyek el, amíg nem tudom, hogy mi történt, Caroline – jelentette ki határozottan apám, én pedig felvontam a szemöldököm, és a kelleténél erősebben csuktam be magam mögött az ajtót. Ha ezt akarta, hát legyen.

 - Tényleg tudni akarod? – kérdeztem, és amikor bólintott válaszul, én is bólintottam egyet, beleegyezésül. – Az a bajom, hogy megfenyegetted Nikket, hogy tönkreteszed, ha nem szakít velem, és miután eltűnt, olyan nyugalommal, minden lelkifurdalás nélkül nézted végig a szenvedésemet, mintha semmi közöd sem lett volna hozzá. Mintha tényleg csak egy aggódó apa lettél volna, aki nem akarja látni, ahogy a lánya szomorú, miközben meg magadban dörzsölted a kezedet, hogy sikerült a terved.

Nem szólt semmit, csak döbbenten meredt rám. Valószínűleg nem gondolta, hogy bármikor is rájövök, hogy mi történt, mivel ezt csak Niktől tudhattam meg, és mégis miért állnék szóba vele, miután úgy megbántott. Hát, ez nem jött be neki.

 - Honnan… honnan tudod?

 - Nik mondta el – válaszoltam, zsebre dugtam a kezem és a padlót kezdtem fixírozni.

 - Azért tettem, hogy megvédjelek – ragaszkodott még mindig makacsul ahhoz az elméletéhez, amit nyáron is állandóan hajtogatott.

 - Mitől? – néztem fel rá. – Mégis mitől? A szívfájdalomtól? Mert attól biztos, hogy nem sikerült – ráztam meg a fejem. – Egész idő alatt azt hajtogattad, hogy nem nekem való, és hogy ismered a fajtáját, de arra már nem szántál időt, hogy megpróbáld megismerni. Mert lehet, hogy nőcsábász volt korábban, de velem semmiképpen sem tervezte, hogy néhány nap után csak úgy kihajít a kukába. És ha mégis ezt akarta volna, akkor sem lett volna jogod beleavatkozni.

 - Caroline, én csak… - kezdte volna, de én dühösen közbevágtam.

 - Nem! Fejezd be! Még mindig nem érted? Szerettem! Őrülten szerelmes voltam belé, és te ezt elvetted tőlem. Az apám, akinek támogatnia kéne minden döntésemet elvette tőlem azt a személyt, aki a legfontosabb volt nekem – kiabáltam, és nem sok kellett volna hozzá, hogy a könnyeim is elkezdjenek folyni, ezért egy pillanatra lehunytam a szemem, vettem egy nagy lélegzetet, eközben pedig elszámoltam tízig. – Szóval kérlek – nyitottam ki a szememet, és a hangom már teljesen nyugodt volt -, menj el.

Egy hosszúra nyúló másodpercig fájdalmasan nézett rám, majd megértően bólintott, és szó nélkül elment, én pedig megkönnyebbülten csuktam be mögötte az ajtót. Ez nem hiányzott volna a születésnapomról.

…

Szinte magamhoz sem tértem az apámmal való veszekedés után, amikor egyszer csak csörögni kezdett a telefonom, méghozzá nem akármilyen szám, hanem a Robbie Williams Feel csendült fel. A szívem hatalmasat dobbant, és azonnal egy gondolat futott át az agyamon: ő sem felejtette el. Azon annyira nem csodálkoztam, hogy Kol emlékezett a születésnapomra, rajta inkább azon, hogy minden ellenére mégis küldött ajándékot, azonban Nikkel jó háromnegyed évvel ezelőtt beszélgettünk születésnapokról, és eszembe sem jutott, hogy emlékezne rá.

 - Halló? – szóltam bele a telefonba, és reméltem, hogy a hangom olyan nyugodt maradt, mint amilyennek szántam.

 - Hallom még mindig nem cserélted le a csengőhangomat – hallottam Nik kaján hangját, amihez a lelki szemeim előtt szinte láttam a kaján vigyort is, de az jobban meglepett, amit mondott. Mégis honnét tudhatná, hogy még mindig nem cseréltem le a Feel csengőhangot a számánál? Vagy hogy egyáltalán nem töröltem ki a telefonszámát, amikor eltűnt.

Hacsak…

Egy pillanat alatt megpördültem a tengelyem körül, és szinte kitéptem az ajtót a helyéről, ennek köszönhetően azzal a bizonyos kaján mosollyal rám néző Nikkel találtam szembe magamat.

 - Boldog születésnapot!