The Way I Loved YOU - II. fejezet

Sziasztok!

Először is, szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt kommentet az előző fejezethez, ez a lehető legjobb dolog, amit csak kívánhat valaki, aki ír, higgyetek nekem. És hogy itt válaszoljak Kata kérdésére, de igen, az is én voltam. Azóta is ugyanott áll a történet, ahol abbahagytam - valahogy nem ragadott meg annyira a sztori, mint először hittem (vszínűleg azért, mert kinyírtam AlaricotxD), viszont a fordítást még mindig csinálom, bár nem rakok fel mindent netre.
Ahogy láthatjátok, meghoztam az új fejezetet, habár én valamiért nem vagyok teljesen elégedett a fejezettel, de azért remélem, ti örültök neki. :) Nem is fűzök semmi többet hozzá, inkább majd a végén:)
Jó szórakozást, és lécci komizzatok, ha elolvastátok!:D

The Way I Loved YOU - II. fejezet

Habár csak néhány másodpercig tartott, amíg döbbenten egymást bámultuk, és senkinek sem tűnt fel, nekem mégis olyan érzés volt, mintha a másodpercek hosszú órák lettek volna. Nem akartam elhinni, hogy pont itt, pont most kellett vele összefutnom. Pont egy ilyen helyzetbe. Hogy éppen az öccsének a barátnője vagyok. Nem mintha számítottam volna rá, hogy bármikor is újra látom. Nem. Azután a nyár után reméltem, hogy soha többé nem kell látnom, és azt hittem, jó esélyeim is vannak rá. Hát, tévedtem.

Mindeközben az ő arcáról is a döbbenetet lehetett leolvasni. Valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy az egyik nyári flörtje felbukkant a családja házában, vagy bárhol máshol az életében.

 - Akkor végre elhiszed, hogy nem kitaláltam csak Caroline-t – hallottam magam mellől Kol gúnyos hangját, és gyorsan elkaptam a tekintetemet Nikről, nehogy bárkinek is bármi feltűnjön.

 - Igen, és ami azt illeti, el kell hogy mondjam… - kezdte, és a szemem sarkából láttam, ahogy beletúrt a rövid hajában, és a szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, és magam sem tudva, mit csinálok, felpattantam a helyemről. Csak az járt a fejemben, nehogy elkotyogja Nik bárkinek is a mi kis… flörtünket.

 - Biztos te vagy Klaus, igaz? – léptem oda hozzá mosolyogva, és úgy álltam elé, hogy még véletlenül se lássa senki sem az arcomat, majd kinyújtottam a kezem felé, mintha csak most találkoztunk volna. Összevont, értetlen szemekkel nézett először a kinyújtott kezemre, majd ahogy felnézett az arcomra, és meglátta a tekintetemet, amin valami olyasmi kifejezés volt, hogy „nehogy elszúrd azzal, hogy elszólod magad, mert akkor véged van”, készségesen elmosolyodott.

 - Te pedig Caroline, igazam van? – kérdezte, de ahelyett, hogy egyszerűen kezet rázott volna velem, gyengéden megfogta a kezemet, és éppen úgy, mint néhány perccel korábban Elijah is tette, lehajolt, és kezet csókolt. Néhány centire volt az arca, és úgy nézett fel rám. – Rengeteget hallottam már rólad – mondta csábos hangon, felegyenesedett, a kezemet még mindig nem engedve el, és ahogy a tekintetünk találkozott, láttam rajta, hogy megértette az üzenetet. És beszállt a játékba.

 -  Remélem, csak jó dolgokat.

 - Ó, igen – búgta bólintva, fél mosollyal az arcán. – Csakis jó dolgokat – nézett rajtam végig rajtam, én pedig nyeltem egyet, és magamban mindennek elhordtam, hogy még most sem vagyok képes legalább annyira ellenállni a csábjának, hogy kivegyem a kezemet az övéből. Amit még mindig fogott.

 - Jézusom, Nik,ne csináld már! – nyögött fel Rebekah, kirántva a saját gondolataimból, és gyorsan kirántottam a kezemet Klauséból, és úgy fordultam a lány felé, mintha semmi komoly nem történt volna. – Muszáj mindenre ráhajtanod, ami csak él és mozog? Főleg Kol előtt? – kérdezte, én pedig erőltetetten felnevettem.

 - Komolyan? – néztem az említettre kihívóan. – Minden, ami él és mozog? – kérdeztem felvont szemöldökkel, és így, hogy volt néhány méter közöttünk, sokkal nyugodtabban éreztem magamat.

 - A drága húgocskám szeret túlozni – nézett Nik szúrósan Rebekah-ra. – Igaz, Bekah?

Rebekah nem válaszolt, csak fintorgott egyet Klausra, és kidugta rá a nyelvét, amin Klaus jól nevetett.

 - Hát… - vontam meg a vállamat, és leültem Kol mellé, úgy nézve föl Nikre -, engem nem fog befűzni, az biztos – jelentettem ki, és egy sokatmondó pillantást küldtem Nik felé.

 - Ne legyél benne olyan biztos – jegyezte meg Rebekah, amire felkaptam a fejemet. De nem én voltam az egyetlen.

 - Hűha, Bekah, látszik, mennyire örülsz nekem – mondta szarkazmussal a hangjában Kol, és mintha csak be akarná magát biztosítani, jól látható módon átölelte a derekamat. Már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy rákérdezzek, Bekah pontosan mire is gondolt az előző megjegyzésével, amikor Esther lépett be a nappaliba.

 - Az ebéd találva van.

…

Az ebéd nagyon jól ment. Beszélgettünk, Kol és Klaus valami apróságon vitáztak, Rebekah egyik pillanatban az egyiket, másikban a másikat támogatta, és Elijah is közbeszólt néhányszor a maga stílusát. Erre viszont én csak fél füllel figyeltem, mivel közben Estherrel beszélgettem, aki ha lehet azt mondani, mindenről kérdezett – a családomról, a terveimről, hogy hol laktam, az egyetem előtt, hogyan ismerkedtünk meg Kollal, és még sorolhatnám.

Az egyetlen személy, aki néma csendben ülte végig szinte az egész étkezést, az Finn volt. Közvetlenül ebéd előtt jött csak le a dolgozószobájából, és a saját gondolataiba merülve ült az asztalnál. Bár egész végig ezt is tette volna.

Már az ebéd legvégénél jártunk, és már mindenki inkább beszélgetett, mint evett volna, amikor egyszer csak hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, Finn felém fordult.

 - És mond csak, Caroline, mit tanulsz? – kérdezte, mintha csak egész végig minket hallgatott volna, ugyanis tökéletesen illett a kérdés a beszélgetésbe. Meglepetten néztem rá, de nem én voltam az egyetlen. Az asztal körül ülők hirtelen mind elhallgattak, és néhányan Finnt, néhányan pedig engem néztek.

 - Jogot – válaszoltam végül, amire a férfinek kétkedőn felszaladt a homloka.

 - Jogot? – kérdezett vissza, de egyértelműen látszott rajta, hogy nem elismerésből. – Ez… érdekes. Nem gondoltam volna, hogy… – gondolkozott el hangosan, de a mondatát már csak magában fejezte be, egyértelmű volt mire akart utalni. Néhány fél mondatot mondott még csak, már nem volt szimpatikus.

 - Ezt hogy érted?

 - És hogy megy? – hagyta teljesen figyelmen kívül a kérdésemet. Hosszú ideig néma csend telepedett a szobára, mivel nem válaszoltam, helyette csak a szemébe néztem, és álltam a tekintetét.

 - Jól – mondtam végül, de még csak pislogni sem pislogtam. – Nagyon jól.

 - Tényleg? – vonta fel ismét a szemöldökét, ezzel végképp nyilvánvalóvá téve, hogy nem nézi ki belőlem, hogy képes vagyok helytállni egy ilyen területem, és éppen ez miatt megvan rólam a saját véleménye. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy csípősen visszaválaszoljak neki valamit, amikor Kol gyorsan közbeavatkozott, próbálva megmenteni a helyzetet.

 - Finn úgy értette, hogy lenyűgöző, hogy… - kezdte volna, de felé fordultam, és csak megráztam a fejemet, ezzel jelezve, hogy nem szükséges.

 - Édes vagy, Kol, köszönöm – mosolyogtam rá -, de tudok olvasni a sorok között – vontam meg a vállamat, majd szúrósan Finnre néztem. – Nem vagyok hülye.

Finn tartotta a tekintetemet, és ha Esther nem avatkozott volna közbe, valószínűleg még jó sokáig farkasszemet néztünk volna egymással.

 - Úgy látom, már mindenki végzett, szóval… - állt föl Esther összecsapva a kezeit -, Rebekah, Kol, pakoljátok le az asztalt, Niklaus, ha a memóriám nem csal, ma te vagy a soros a mosogatásnál – mondta kedves hangos, mégis határozottan a nő, és mindenki egyszerre állt fel az asztaltól: Kol és Rebekah elkezdték összeszedni a tálakat, Klaus elment a konyhába, Finn szó nélkül visszament a dolgozószobájába, Elijah pedig elnézést kért, és elment, valamilyen programra hivatkozva.

 - Had segítsek én is valamit – álltam fel én is Esther felé fordulva, de a nő csak megrázta a fejét.

 - Szó sem lehet róla!

 - Már így is szörnyen hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, legalább annyival had viszonozzam a kedvességet, hogy segítek – kértem, mire Esther megadóan felsóhajtott.

 - Segíts Niklausnak. Úgysem bízok benne, ha egyedül van a konyhámban – mosolygott rám, én pedig csak bólintottam, és elindultam a konyhába, közben magamat átkozva, hogy egyáltalán kinyitottam a számat. Valahogy sejthettem volna, hogy úgyis Nik mellett kötök ki valahogy.

A konyhaajtó előtt vettem egy mély levegőt, a helységbe pedig már mosolyogva léptem be. Nik a léptek hangjára hátra nézett a válla felett, és amint meglátott, gúnyos vigyor jelent meg az arcát.

 - Te mosogatsz, én törölgetek – jelentettem ki, mielőtt még bármit szólhatott volna.

 - Milyen szerencsés vagyok, hogy kapok segítséget – gúnyolódott, és már a kezembe is nyomta az első tányért. Megforgattam a szemem, majd némán elvettem tőle azt, és reménykedtem, hogy nem fogja felhozni az alig egy órája történt találkozásunk részleteit.

Nem jött be.

Amikor már csak néhány tányér volt hátra, megnyugodtam, hogy nem fogja felhozni. Egészen addig néma csendben csináltuk  a dolgunkat, még csak egymásra sem néztünk szinte, azonban amint az utolsó tányért a kezembe adta, megszólalt.

 - Szóval… - kezdte -, arról a korábbi jelenetről… - mondta olyan hangon, mintha csak a bevásárló listáról beszélne, én pedig megfordultam, hogy magyarázkodni kezdjek, de megdermedtem, amikor Niket néhány centire találtam magamtól. A szemei azonnal megtalálták az enyémet, és pillanatok múlva a kezei más két oldalamon nekitámaszkodtak a konyhapultnak. – Mire is volt jó az a színjáték?

 - Mire gondolsz? – néztem rá tettetett elgondolkozással.

 - Arra a kis jelenetre, amikor eljátszottad, hogy nem ismersz – döntötte oldalra a fejét. – Pedig ha nem képzelődöm, jól ismerjük egymást.  Nagyon is jól – nyomatékosított az utolsó mondattal, és néhány másodpercre a tekintete lekalandozott az ajkaimra, amitől a szívem nagyot dobbant. Figyelmen kívül hagytam, és megmakacsoltam magam, továbbra is némán nézve a szemébe, miközben ő próbálta kiolvasni a válaszát az arckifejezésemből. Amikor ez nem sikerült, mással próbálkozott. – Feltételezem, hogy nem tettél említést Kolnak a nyári kalandodról.

 - Miért tettem volna? Nem jelentett semmit! – vágtam neki csípősen vissza, amire tökéletes színészi alakítással megbántott arcot vett fel.

 - A szívembe taposol. Komolyan.

 - Ahogy te is mondtad, csak egy nyári kaland volt – vontam meg a vállamat.

 - Lehet, hogy a drága öcsit érdekelné azért ez a nyári kaland – hajolt még közelebb hozzám, annyira, hogy a leheletét éreztem a bőrömön. A szívem a torkomban kezdett dobogni, és akaratlanul is most az én tekintetem kalandozott el az ő ajkaira. De azonnal el is kaptam róla a tekintetemet, és kivertem még csak a legkisebb gondolatát is annak, ami ezzel a néhány másodpercnyi elkalandozással járhatna.

 - Hát igen. Nem gondolod, hogy elrontaná ezt a hetet, ha közölném vele, hogy volt egy rövidebb kalandom a seggfej bátyjával? – kérdeztem felvont szemöldökkel, ezzel elérve, hogy valamennyivel hátrébb hajoljon. – És ha jól emlékszem, te sem rohantál elmondani neki az igazat, szóval miért tart még ez a beszélgetés? – döntöttem oldalra kérdőn a fejemet.

 - Tusé – Nik csak ennyit mondott vagy fél percnyi némaság után, én pedig elégedetten elmosolyodtam.

 - Most pedig, ha megbocsátasz… - mondtam, és arrébb lökve a kezét kimentem a konyhából.

…

Néhány perccel később a ház hátsó udvarában találtam meg Kolt. Egy hatalmas tölgyfa alatti padon ült, és az eget figyelte. Néma csendben mögé lopóztam, és amikor már teljesen mögötte voltam, a kezemmel hirtelen eltakartam a szemét.

 - Na, ki vagyok? – búgtam a fülébe kajánul, és szinte láttam, ahogy elmosolyodik.

 - Nem is tudom – gondolkodott el hangosan, megfogva a kezemet. – A barátnőm mégsem lehet, bármennyire is szeretném, hiszen ő éppen a konyhában segít a bátyámnak, szóval kizárásos alapon Bekah, te vagy az? – kérdezte félig nevetve, félig komoly, én pedig széttártam a kezemet, és kérdőn néztem rá, ahogy felém fordult.

 - Rebekah? Komolyan? – kérdeztem nevetve.

 - Végül is, hasonlítatok egymásra – vonta meg a vállát, elkapta a kezemet, és belerántott az ölébe. A kezem automatikusan a nyaka köré fűztem.

 - Hasonlítunk, ha? Ha a következő mondatod az lesz, hogy róla is vannak piszkos gondolataid, futva menekülök el – néztem rá komolyan, és bele kellett harapnom az alsó ajkamba, nehogy elnevessem magam. Kol meglepetten nézett rám.

 - Ki mondta, hogy vannak egyáltalán piszkos gondolataim veled kapcsolatban?

 - Mert nincsenek, ugye? – ráztam meg vigyorogva a fejemet, és Kol sem válaszolt más, csak megrázta a fejét, a következő pillanatban pedig már az ajkaink megtalálták egymást.

Hosszú percekig el sem váltunk egymástól, és amikor végül megtörtént, az is csak azért volt, hogy levegőt kapjunk. Kába mosollyal döntöttem neki a homlokomat az övéhez, és mélyen belenéztem a szemébe.

 - Caroline, ami az ebéd alatt történt… - kezdte néhány perc némaság után Kol, de megelőztem, és közbevágtam.

 - Nem történt semmi – ráztam meg a fejem, és komolyan is gondoltam. Így utólag visszagondolva, magam sem értettem, miért húztam annyira fel magamat azon, hogy Finn nem tartott képesnek a jogi pályára, hiszen szinte minden nap ezzel szembesültem az egyetemen is. Valaki jól néz ki, és mellette még szőke is, és az emberek máris feltételezik, hogy az agyi kapacitása egyenlő egy tyúkéval.

 - Sajnálom, amit Finn mondott.

 - Tudom – bólintottam egy halvány mosollyal az arcomon. – Figyelj, lehet, hogy abban a pillanatban kicsit felhúzott a dolog…

 - Kicsit? – szökött magasra Kol szemöldöke, én pedig megforgattam a szememet.

 - Oké, lehet, hogy nem csak egy kicsit, de nem az a lény. Az a lényeg, hogy nem érdekel – jelentettem ki. – Az egyetemen is gyakran megkapom ezt, és ott sem zavar. Most is csak azért zavart, mert… - elharaptam a mondat végén, mire Kol kérdőn nézett rám. – Oké, azért, mert azt akartam, hogy a családod kedveljen, és az, hogy Finn első ránézésre ennyire elítélt, rosszul esett kicsit.

 - Caroline… - kezdte volna Kol, de az ujjamat a szája elé tettem, ezzel megakadályozva, hogy bármit is tudjon mondani.

 - De utána rájöttem, hogy nem az a lényeg, hogy Finn mit gondol rólam, hanem az, hogy te mit gondolsz rólam – mondtam, amitől egy kedves mosoly futott végig az arcán, és lágyan megcsókolt. – Szóval – húzódtam el tőle -, mit is gondolsz rólam? – kérdeztem kajánul, amire Kol felnevetett, és megrázta a fejét.

 - Hol is kezdjem? – gondolkozott hangosan. – Hát… gyönyörű vagy – kezdte, és megcsókolt -, kedves – meging megcsókolt -, megértő – ismét megcsókolt -, intelligens – mondta vigyorogva, és amikor látta, hogy én is elvigyorodok, ismét megcsókolt. Be kell valljam, tetszett a felsorolás – addig, amíg a következő tulajdonságot ki nem mondta. – Őszinte.

Valószínűleg észre sem vettem, hogy ezen az egy szón fennakadt a szemem, mert megint megcsókolt, engem mégis bűntudat fogott el. Lehet, hogy nem hazudtam a szemébe, de azzal, hogy eljátszottam, hogy nem ismerem Niket, egyértelműen hazudtam. Igaz, nem akartam, hogy tudjon a dologról, de rosszul esett attól még, hogy hazudnom kellett neki.

Azonban néhány pillanat múlva már mosolyogva rám nézett, és újra megszólalt.

 - Egyszerűen csodálatos vagy – jelentette ki összegzésként, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam, és már ki is ment az előbbi gondolat a fejemből.

 - Tényleg? – kérdeztem vissza, mire ő csak bólintott, majd újra megcsókolt, de ezúttal már sokkal mélyebben, szenvedélyesebben, mit az előző néhány alkalommal, én pedig visszacsókoltam legalább olyan hevességgel.

____________________

Akkor néhány megjegyzés:
1.) Ha az bárkinek is eszébe jutott, hogy Kol és Caroline már lefeküdtek-e egymással, azt szeretném tisztázni, hogy még NEM. Csak azért mondom ezt el, ugyanis ennek később még fontos szerepe lesz a történetben.
2.) Attól még, hogy Finnen kívül mindenki kedves Caroline-nal, nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenkinek szimpatikus is. Lesz még olyan személy, akinek ellenszenves Care, csak ő nem mutatta még ki a foga fehérjét
3.) A következő fejezet nem "normális" fejezet lesz, ugyanis nem közvetlenül ehhez a történetszálhoz fog kapcsolódni, hanem a nyáron történtek elejét fogja bemutatni, vagyis azt, hogy hogy is találkozott Caroline és Klaus (még lesznek a jövőben ilyen részek egyébként)