Hope Beyond the Stars

Egy rövid ideg még valószínűleg ide is ki fogom írni a frisseket, hogy aki ezt az oldalt nézné, az is lássa a frissítéseket, amiket felteszek.
Szóval, ahogy ígértem, feltettem a Hope Beyond the Stars folytatásos történetem első fejezetét, ami egy Arthur/Gwen párosítású történet. Remélem mindenkinek tetszeni fog, aki úgy dönt, hogy elolvassa a történetet:D
És, akkor egy, remélhetőleg ennek a hírnek mindenki örül, ma megjött az ihlet a DLMGJY új fejezetéhez, amihez még most nekikezdek, szóval remélhetőleg jövő héten már olvasható lesz az oldalon:DDD

Nem haltam meg - költözés

Hali mindenkinek!

Örömmel közlöm mindenkivel, hogy nem haltam meg. Nem véletlenül tűntem úgy el, ugyanis úgy döntöttem, hogy elköltöztetem a blogot, és kiterjesztem a témáját. Ne ijedjetek meg, a Klaroline-os történetet még mindig folytatni fogom, sőt, egy nap, ha sikerül, be is fogom fejezni, de most rengeteg más ötletem is van, és azokkal is foglalkozni akarok, azokat is ki akarom tenni valahová, erre pedig ezt az oldalt kevésnek érzem egy kicsit. Ezt meg egyéb dolgokat részletesebben is kifejtettem már az oldal első bejegyzésében.

Az oldal címe:

http://cloudedhell.livejournal.com/

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki itt velem tartott, olvasta a történetemet és véleményt írt, tényleg szörnyen sokat jelentett nekem. Ezt az oldalt persze nem törlöm le, továbbra is fent marad, olvasható lesz minden, csak ezentúl a friss fejezeteket és más történeteimet a fenti címen fogjátok megtalálni. Remélem ott is követni fogjátok az írásaimat, és ugyanolyan örömet sikerül majd szereznem velük. :)

Don't Let Me Go Just Yet - XII. fejezet

Sziasztok!

És TÁTÁRÁTÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, elérkezett a csoda, amire mindenki vártxD Végre sikerült befejeznem a következő fejezetet:D Komolyan mondom, nem tudom, mi volt velem, egyszerűen nem jött az ihlet, és bár tudtam, mit akarok a fejezetbe, ihlet nélkül nem tudok írni.

Szóval, akinek kimaradt volna a részlet, annak mondom, hogy ez a fejezet Nik szemszögéből játszódik, bár E/3-ba van írva, és azt mutatja meg, hogy mi is történt az alatt az idő alatt, amíg Caroline eszméletlen volt. Kifejezetten élveztem a fejezet megírását, mert végre teljesen bele lehetett látni, hogy mit is érez Caroline iránt Nik. Eddig csak azt láttuk, amit Caroline is, és bár lehetett feltételezni, hogy szereti őt, ezt még egyszer sem mondta ki úgy igazán Caroline-nak, és itt megmutatkozik, mennyire is szereti:D Szóval amikor végre eljutottam odáig, hogy megírtam a fejezetet, ezt kifejezettem élveztem:D

És most már végre be is fogom, jó szórakozást a fejezethez, és ha még mindig itt vagytok, és elolvastátok, akk lécci írjatok véleményt:)

Don't Let Me Go Just Yet - XII. fejezet

Klaus reményvesztetten roskadt le a kórház egyik folyosójának a padlójára. A hátát a falnak vetette, a fejét pedig a kezébe döntötte, és zokogott. Sosem tartotta a sírást férfiasnak, és egész eddigi életében mindent megtett, hogy visszafojtsa (persze mindig sikerrel is járt), de most képtelen volt. Akárhányszor behunyta a szemét, maga előtt látta Caroline horzsolásokkal és zúzódásokkal teli arcát összetört testét, ha azonban kinyitotta a szemét, újra a kórház folyosóján találta magát, amitől pedig az a kép villant be, amikor Caroline-t hordágyon, rengeteg orvossal körülvéve betolták a vele szembe lévő ajtón. Ördögi kör, amiből képtelen volt elszabadulni, szóval csak bámult ki a fejéből, és hagyta, hogy a könnyei lefolyjanak az arcán.

Mindig hihetetlen gyorsan történt. Az egyik pillanatban még veszekedtek, a másikban pedig már megjelent az a rohadt kocsi, Caroline pedig a földön volt. Egészen addig a pillanatig nem gondolta volna, hogy a dolgok rosszabbra fordulhatnának, mint voltak. Caroline terhes lett, ő patkányként viselkedett, és meg is értette, amiért a lány kidobta. Megérdemelte. De nem tudta elfogadni. Szerette Caroline-t, ez nem volt kérdés. Abban nem volt biztos, hogy előző nyáron is ilyen erős érzéseket táplált-e a lány iránt, de azt tudta, hogy amióta visszakerült az életébe, végérvényesen beleszeretett. Nem volt az a nyálas, romantikus fajta, aki minden pillanatban az érzéseiről beszélt, de így érzett. És abban a pillanatban kész idiótának érezte magát, hogy ezt magában tartotta.

Most döbbent rá, hogy a veszekedésük előtt még csak azt sem mondta, hogy szereti. Képes volt harcba szállni, hogy elszedje az öccse barátnőjét a fiú orra elől, de arra képtelen volt, hogy miután visszaszerezte a lányt, kimondjon egy egyszerű, rövid szót. Szánalmasan érezte magát, és bele sem akart gondolni, hogy mi lesz, ha többé már sosem fogja tudni rendesen elmondani Caroline-nak. Abban a pillanatban a kapcsolatuk sem érdekelte. Inkább távol tartotta volna magát a lánytól az élete végéig, minthogy most bármi komolyabb baja essen. Akár neki, akár a babának.

Erre a gondolatra kényszeredetten felnevetett. Komolyan ezt gondolta? Néhány órával ezelőtt még azt bizonygatta, hogy miért nem akar gyereket, most pedig bármit megadott volna, hogy a babának se essen semmi baja. Bár, ha racionálisan gondolkozott, tudta jól, hogy a kicsinek semmi esélye sem volt. Még két hónapos sem volt a magzat, esély sem volt rá, hogy egy ilyen balesetet túléljen. Amitől majd megszakadt a szíve. Most döbbent rá ténylegesen, hogy mekkora egy idióta is volt. Most, hogy már szinte biztosan elveszítették a babát, Caroline pedig még valószínűleg mindig a műtőasztalon feküdt, élet és halál között.

És hogy miért volt feltételes mód az előző mondatban? Mert Klaus nem volt családtag, ezért az orvosok nem voltak hajlandóak bármilyen információt közölni vele. Megpróbált mindent – beszélt az orvosokkal, az ápolókkal, őket lefizetni is megpróbálta, de nem járt sikerrel. Mindannyian csak azt hajtogatták, hogy csak családtagnak van joguk bármit is mondani. Klaus többször is megpróbálta elérni Caroline anyukáját, de sosem vette fel, ezért egy idő után feladta, és hagyott neki egy hangüzenetet, amiben röviden összefoglalta a történteket, és remélte, hogy minél hamarabb meghallgatja majd.

Ezután felhívta Elenát is. Őszintén szólva, nem hitte, hogy fel fogja venni a lány a telefont – úgy gondolta, hogy már rég a közepébe csaptak a dolgoknak Damonnel, ezért neki is csak egy üzenetet akart hagyni, ezért is döbbentette meg, amikor a lány beleszólt a telefonba. Aztán persze gyorsan megrázta a fejét, és elhadarta, hogy mi történt. A lány döbbenten hallgatta Nik szavait, majd egy kurta „Rohanok”-kal lerakta a telefont.

Ez volt tíz perccel ezelőtt. Elena bármelyik pillanatban beeshetett, és nagyon remélte, hogy Caroline anyja is minél hamarabb megérkezik. Ha legalább mondtak volna neki valamit, hogy milyen Caroline állapota…

 - Mit történt? – hallotta Nik a folyosó végéről Elena hangját, ami visszahozta a valóságba, és ahogy a hang irányába nézett, az rohanó Elenával és Damonnel találta szembe magát. – Hol van? Mi történt? Mennyire súlyos? Túl fogja élni?

A kérdések pedig csak záporoztak és záporoztak, és ha eddig nem érezte volna eléggé Nik úgy, hogy mindjárt szétrobban a feje, hát Elenának most sikerült ezt elérnie. Felnyögött, miközben felállt és letörölte az arcáról a könnyeket.

 - Nem látta, hogy jön a kocsi, lelépett az útra, az autó pedig már nem tudott megállni – foglalta össze tömören a történteket, amint Elena kifogyott a levegőből, és egy pillanatnyi csend állt be.

 - És hogy van?

 - Nem tudom – motyogta, és úgy tett, mintha hirtelen valami nagyon érdekes dolgot szúrt volna ki a padlón.

 - Hogy érted azt, hogy nem tudod? – akadt ki Elena, és Nik látta, hogy Damon a vállára teszi a kezét, hogy megpróbálja megnyugtatni. Sajnálatos módon, nem járt túl nagy sikerrel. Akárki ránézett Elenára, akár egy robbanás előtti bombát is láthatott volna, és Nik számára egyértelmű volt, hogy ha valakinek szánták azt a bombát, akkor az ő.

 - Úgy, hogy nem tudom.

 - Még arra sem vetted a fáradságot, hogy megkérdezd, hogy van? Hogy kijött-e már a műtőből, vagy hogy a műtét hogy sikerült? Mégis mit képzelsz… - kiabálta szinte teli torokból Elena, és mindkét férfi kifejezetten örült neki, hogy nem tartózkodott senki sem a folyosón, különben egy külön műsor lett volna ez számukra.

 - Hogy mit képzelek? – vágott közbe Nik, és már ő is felemelte a hangját. – Komolyan azt hiszed rólam, hogy eszembe sem jutott megkérdezni valakit, hogy hogy van Caroline? Hogy nem próbáltam meg mindent, hogy kiderítsem, mi van vele, és csak azért ücsörgök itt a folyosón, mert nincs jobb dolgom? Mert ha igen, akkor tájékoztatásul közlöm veled, hogy nem így van. Azért nem tudok semmit, mert NEM MONDANAK EL SEMMIT! Mert csak családtagoknak mondanak bármit is, és mivel én nem vagyok családtag, ezért nem tehetek mást, csak itt ülök, reménykedek, hogy sikerül valakiből kiszednem valamit, vagy pedig hogy Caroline anyja minél hamarabb meghallgatja az üzenetet, amit hagytam neki a telefonján, és nem törli ki azonnal, még mielőtt meghallgatja, csak azért, mert én hívtam, és bejön, hogy végre valahára mást is mondjanak az örvösök azon kívül, mint hogy „Sajnálom, nincs jogom bármit is mondani.” Szóval kérlek, nagyon szép kérlek, fogd be a szádat most az egyszer, mert nem te vagy az egyetlen, aki halálra aggódja magát Caroline miatt!

Mire Nik a mondandója végére ért, már ő maga is legalább úgy kiabált, mint korábban Elena, emellett érezte, hogy egész testében remeg, és nagyon örült volna neki, ha lenne a közelben egy boksz-zsák, amibe beleüthetne, mert félő volt, hogy a düh, ami felgyülemlett belőle maradandó nyomot hagyna a falban.

Egy hosszú pillanatra farkasszemet nézett Elenával, aki haragosan állta a tekintetét, majd megrázva a fejét elfordult, és több lépéssel arrébb ment. Damon odalépett mellé, és magához ölelte, miközben gyilkos pillantásokat lövelt Nik felé. A férfi vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta, és ahogy újra a falnak dőlt, a szeme sarkából észrevette, hogy a folyosón két nővér áll, és döbbenten figyelik őket. Remek. Már csak nézőközönség kellett. Figyelmen kívül hagyva őket lehunyta a szemét, és megpróbált megnyugodni és kiűzni az újra előtörő képeket Caroline-ról, ahogy ott feküdt az út közepén.

Elena közben elővette a telefonját, és Nik hallotta, ahogy ő is egy üzenetet hagy Caroline anyjának – remélhetőleg azt már mindenképpen meghallgatja.

Istenem, csak ne legyen semmi baja Caroline-nak!

…

Liz másfél óra múlva jelent meg a kórházban. Ideges volt, aggódott, és majd szétvetette a düh, amikor megtudta, hogy a személy, aki az autót vezette, nem állt meg, hogy segítsen, egyszerűen csak elhajtott. Előtte kb. negyed órával lett vége Caroline műtétének, és bár senki nem mondott semmit, addig erőlködtek, míg Elenának egy kisebb flörttel sikerült kiszednie a műtő orvosból, hogy jól sikerült a műtét, és Caroline állapota jelenleg stabil. Damon ugyan nem értett egyet a módszerrel, de ebben az esetben megértette, és nem mondott semmit, csak félrenézett, hogy ne kelljen látnia a dolgot.

 - Mit mondtak? – kérdezte Nik azonnal Lizhez lépve Elenával és Damonnel egyetemben, amikor a nő végre visszatért az orvossal való beszélgetéséből. Az arcáról nem lehetett leolvasni se megkönnyebbülést, se aggódást, semmilyen érzelmet, ami abban a pillanatban hihetetlenül idegesítette Niket.

 - Hogy szerencséje volt – sóhajtott Liz, és látszott rajta, hogy csak most volt hajlandó kiengedni a bent tartott levegőt, a feszültséggel együtt. – Ha néhány perccel később hozzák be, lehet, hogy az orvosoknak már nem sikerült volna megmenteniük. A baba így is elveszett, de legalább ő életben van.

 - Mi… - kezdte volna Nik, de a hangja elcsuklott, nem tudta végigmondani a mondatot. Caroline anyja ránézett, és a férfi arcából könnyedén kitalálta, hogy az mit is akart kérdezni.

 - A teste tele van sebekkel, horzsolásokkal – kezdte, és bár egyértelmű volt Niknek, hogy ez semmi ahhoz képest, amit még a nő mondani fog, mégis összerezzent a hallottaktól. Nem akarta tudni. De nem viselte el azt sem, hogy ne tud semmit. – A jobb lába eltörött, és több helyen is belső vérzése volt. Ezeket sikerült elállítaniuk, de az egyik vesét ki kellett venniük, akkora kár keletkezett rajta. Az orvos azt mondta, hogy legalább egy hétig még bent kell maradnia, de ha utána jó lesz az állapota, a gipsz nem lesz akadálya, hogy kijöjjön.

Nik nyelt egyet. Rettenetesen hangzott. De tudta, hogy mindez nem fogja érdekelni Caroline-t. Túl jól ismerte hozzá, hogy tudja, hogy az egyetlen dolog, ami érdekelni fogja őt, az a kis magzat lesz, amit eddig a szíve alatt hordott – és ami nem élte túl a balesetet. Az összes sérülés, fájdalom mind nem fog számítani, csak ez az egyetlen egy – és éppen ennek kell a legborzalmasabbnak lennie mind közül.

 - Köszönöm, hogy hívtál – fordult Nikhez Liz, ahogy Elena és Damon kicsit arrébb húzódtak -, és hogy itt maradtál, amíg ki nem derült, hogy van Caroline, ezt igazán értékelem, de most már nincs rád szükség, nyugodtan elmehetsz – mondta, és bár ajánlatként mondta, Nik a hangjából érezte, hogy nem annak szánta. Közelről sem. De nem fogják őt ilyen hamar lerázni.

 - Nem – jelentette ki egyszerűen, a nő pedig kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Tudom, hogy hibát követtem el azzal, ahogy a terhességre reagáltam, de nem megyek innét sehová. Nem fogok még egy hibát elkövetni, és legfőképpen nem azt, amit már megtettem, egy évvel ezelőtt. Nem fogok elmenekülni. Szeretem, és bármit megtennék érte, beleértve azt is, hogy a kórházi ágya mellett ülöm, és addig fogom a kezét, amíg fel nem ébred. Ha pedig nem enged be, itt fogok kint ülni, a folyosón. Nem érdekel, mit mond, nem megyek sehová. – A hangja határozott volt, és keményen a nő szemébe nézett, aki legalább olyan szilárdan tartotta a tekintetét. egy hosszúra nyúló percig farkasszemet néztek, végül a nő alig láthatóan bólintott. Nem szólt semmit, nem bólintott még egyszer – ennyi volt a beleegyezése, hogy Nik maradhat, és ezt megtéve elfordult tőle, és arrébb ment, a saját gondolataiba burkolózva.

…

Halkan csukódott az ajtó Nik háta mögött, és Nik egy pillanatra lehunyta a szemét. Végre néhány percre nem érezte az a kínos csendet, ami már szinte ránehezedett az egész szobára. Lizzel egész eddig bent ültek Caroline mellett – a nő Caroline ágya mellett közvetlenül, Nik pedig kicsit hátrébb húzódva, az egyik sarokba. Legszívesebben végig ő is a lány mellett ült volna, és fogta volna a kezét, de már annak is kifejezetten örült, hogy a nő beengedte a kórterembe, nem akarta feszegetni a határokat. Most viszont, hogy Liz kiment, Nik számára nem volt kérdés, hogy azonnal felállt, és odaült az alvó lány mellé. Kinyúlt a kezéért, lágyan megfogta, és óvatosan megszorította egy kicsit.

 - Sajnálom – suttogta, és érezte, hogy az egész eddig nehezen fenntartott látszat pillanatok alatt leomlik, és ismét a könnyeivel küzdött. Elmondhatatlan érzés volt ilyen védtelennek, esetlennek, és sebzettnek látni Caroline-t. – Mindent sajnálok. Hogy bunkó voltam, hogy úgy reagáltam a babára, ahogy, hogy nem jöttem rá, mekkora öröm is volt ez nekünk. Hogy… - egy pillanatra elcsuklott a hangja. A másik kezével a lányéért nyúlt, és egy pillanatra ráhajtotta arra a fejét, hogy úgy fejezze be a már elkezdett mondatot. – Hogy nem voltam elég gyors, amikor megláttam azt a kocsit.

Egy rövid szünetet tartott, engedte, hogy egy könnycsepp legördüljön az arcán, a többit viszont keményen visszatartotta, és amikor felnézett, nem is lehetett az arcán többet látni.

 - Kérlek, ébredj fel! – A hangja könyörgőre váltott. – Anyukád beleroppanna, ha nem ébrednél fel. Ahogy Elena is. Mindenki, aki csak szeret. Beleértve engem is – tette hozzá, még jobban lehalkítva a hangját. Mintha távolról érzékelte volna egy pillanatra, hogy Caroline keze megmozdult, de érzéki csalódásnak vette, mert bármeddig várt, nem történt meg újra. – Nem élem túl, ha veled bármi történik. És ezt most komolyan mondom. Szóval kérlek, kérlek, ébredj föl.

És ebben a pillanatban újra érezte. Az apró mozdulatot, a két keze között, amit Caroline tett, és ezúttal biztos volt benne, hogy nem képzelődött, főleg, mivel néhány másodperc múlva újra megismétlődött. Nik boldogan zakatoló szívvel nézett fel a lányra, akinek megremegett a szempillája, majd lassan ugyan, de kinyíltak a lány szemei.

Nik úgy érezte, a világon nem volt még ilyen boldog.

DLMGJY - XII. fejezet részlet

Sziasztok!

Tudom, hogy sokat kellett várnotok, és hogy ez még nem a teljes fejezet, de ma végre leültem rendesen, és nekiálltam, szóval úgy döntöttem, hogy felrakok ide egy kisebb részletet az új fejezetből.
Annyit előzetesbe elmondok (ami egyébként már a részletből is kiderül), hogy ez sem egy "normális" fejezetnek számít, ugyanis ez Nik szemszögéből íródott, hogy ő hogyan élte meg a történteket. És hogy ne legyen annyira összezavaró, ez E/3-ban lett írva. Remélem tetszeni fog, és sikerült felcsigázni titeket az új fejezetig:D

Nik reményvesztetten roskadt le a kórház egyik folyosójának a padlójára. A hátát a falnak vetette, a fejét pedig a kezébe döntötte, és zokogott. Sosem tartotta a sírást férfiasnak, és egész eddigi életében mindent megtett, hogy visszafojtsa (persze mindig sikerrel is járt), de most képtelen volt. Akárhányszor behunyta a szemét, maga előtt látta Caroline horzsolásokkal és zúzódásokkal teli arcát összetört testét, ha azonban kinyitotta a szemét, újra a kórház folyosóján találta magát, amitől pedig az a kép villant be, amikor Caroline-t hordágyon, rengeteg orvossal körülvéve betolták a vele szembe lévő ajtón. Ördögi kör, amiből képtelen volt elszabadulni, szóval csak bámult ki a fejéből, és hagyta, hogy a könnyei lefolyjanak az arcán.

Mindig hihetetlen gyorsan történt. Az egyik pillanatban még veszekedtek, a másikban pedig már megjelent az a rohadt kocsi, Caroline pedig a földön volt. Egészen addig a pillanatig nem gondolta volna, hogy a dolgok rosszabbra fordulhatnának, mint voltak. Caroline terhes lett, ő patkányként viselkedett, és meg is értette, amiért a lány kidobta. Megérdemelte. De nem tudta elfogadni. Szerette Caroline-t, ez nem volt kérdés. Abban nem volt biztos, hogy előző nyáron is ilyen erős érzéseket táplált-e a lány iránt, de azt tudta, hogy amióta visszakerült az életébe, végérvényesen beleszeretett. Nem volt az a nyálas, romantikus fajta, aki minden pillanatban az érzéseiről beszélt, de így érzett. És abban a pillanatban kész idiótának érezte magát, hogy ezt magában tartotta.

Most döbbent rá, hogy a veszekedésük előtt még csak azt sem mondta, hogy szereti. Képes volt harcba szállni, hogy elszedje az öccse barátnőjét a fiú orra elől, de arra képtelen volt, hogy miután visszaszerezte a lányt, kimondjon egy egyszerű, rövid szót. Szánalmasan érezte magát, és bele sem akart gondolni, hogy mi lesz, ha többé már sosem fogja tudni rendesen elmondani Caroline-nak. Abban a pillanatban a kapcsolatuk sem érdekelte. Inkább távol tartotta volna magát a lánytól az élete végéig, minthogy most bármi komolyabb baja essen. Akár neki, akár a babának.

Élek!

Sziasztok!

Sajnálom, hogy úgy felszívódtam teljesen, minden szó nélkül, de örömmel jelentem be, hogy élek és virulok, netem viszont több, mint egy hétig nem volt. Ezért tűntem el. Tényleg nagyon sajnálom.
És akkor az új fejezetről: amíg nem volt netem, nem sokat haladtam vele, őszintén szólva, pihentem néhány napot, meg biciklitúrán is voltam, szóval annyi időm nem volt, és most, hogy "kiszellőztettem" egy kicsit a fejem, remélhetőleg újra visszatalál hozzám a múzsám, és hamarosan új fejezettel is szolgálhatok. Nem ígérek most semmit, nem biztos, hogy be tudnám tartani, de próbálok igyekezni:)

Helyzetjelentés

Hali mindenkinek!

Sajnálom, hogy nem hoztam még az új fejezetet, tudom, hogy ennyi idő után már mindenképpen szoktam  hozni, de összecsaptak felettem a hullámok. Elkezdtem dolgozni egy új projekten, ehhez nem igazán jött az ihlet, plusz az elmúlt néhány nap elég nehéz volt számomra, szóval még néhány napot várni kell, de remélem, hogy hétfő-kedd körül már fel fogom tudni rakni. Utána viszont úgy döntöttem, hogy én is átállok a heti rendszerességre. Azt még nem tudom, hogy melyik nap fogom hozni az új részeket, de szinte biztos, hogy hét vége felé lesz.

Don't Let Me Go Just Yet - XI. fejezet

Hali!:)

Végre meghoztam az új fejezetet. Ez kicsit másabb lesz, mint az összes eddigi fejezet. Nem onnét folytatódik, ahol az előző fejezet befejeződött, és nem is Caroline ébredése után. Hamar meg fogjátok érteni, hogy miről beszélek, ha elkezditek olvasni a fejezetet, szóval nem mondok többet.
Ja, és ezt a fejezetet szeretném Nirvinek és Sleepy-nek ajánlani - ők tudni fogják, hogy miért;)
Jó szórakozást, és lécci írjatok komit, ha elolvastátok:)

Don't Let Me Go Just Yet - XI. fejezet

Zihálva, levegőért kapkodva ébredtem fel. A szívem erősen zakatolt, ahogy a mellkasomhoz tettem a kezem, és éreztem, ahogy az izzadság végigfolyik a hátamon. Kirázott a hideg. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy mindez csak egy álom volt. A veszekedés, a baleset – minden. Csak egy rémes álom, aminek már vége volt.

Hirtelen mellőlem fény villant fel, amitől összerezzentem egy pillanatra, és ahogy rájöttem, hogy csak Nik kapcsolta fel az éjjeliszekrényen lévő lámpát, sóhajtottam egy nagyot.

 - Caroline, minden rendben? – kérdezte álmosan, és ő is felült. A hátamat kezdte el simogatni, de azonnal rájött, hogy tiszta víz vagyok, és aggódva kereste a tekintetemet.

Egy pillanatra körbenéztem. Még a gyér fénynél is könnyedén meg tudtam állapítani, hogy minden a helyén volt. Az ágy az nyitott ajtóval szembeni falhoz volt állítva, ezzel szemben, az ajtó mellett volt egy kisebb polcsor, tele könyvekkel. Az ágytól balra volt egy nagy ajtó, ami az erkélyre vezetett ki, amit most egy sötét kék színű függöny fedett, de még így is meg lehetett állapítani, hogy a nap még mindig nem kelt fel. Az ágy két oldalán két éjjeli szekrény volt, az ágytól jobbra pedig egy ajtó, ami a gardróbba vezetett. Minden ugyanúgy nézett ki. Az este olvasott könyvem ott állt felfordítva az éjjeliszekrényen, ahogy Nik sport újsága is. Minden rendben volt.

Mégis… ahogy visszagondoltam az álomra, valami rossz érzés fogott el. Mintha nem csak egy álomról lett volna szó. Megráztam a fejemet. Ezt ki kell vernem a fejemből.

 - Igen, csak… - sóhajtottam, majd ismét megráztam a fejemet. – Csak egy rossz álom – néztem rá egy halvány mosollyal.

 - Biztos? – kérdezte, és az egyik kezével végigsimította az arcomat. Belehajtottam a fejem a kezébe, és egy hosszúra nyúlt másodpercre élveztem a kezének a melegét az arcomon.

 - Persze – válaszoltam újra kinyitva az arcomat. – Csak egy nagyon, nagyon rossz álom volt.

 - Akarsz róla beszélni? – ölelte át a vállamat, és miközben visszadőlt az ágyra, magához húzott. Az arcomat a vállába fúrtam, megráztam a fejem, és átöleltem a hasánál.

 - Hülyeség volt – mondtam a fejrázásom ellenére is, és ahogy felnézek rá, kíváncsian néz le rám. A kezével gyengéden simogatja a kezemet, és az eddig még bennem maradt feszültség is kimegy belőlem. Hirtelen rájövök, mennyire igazam van. Hiszen az egész csak egy álom volt, nem több. – Nem emlékszem mindenre, de az biztos, hogy veszekedtünk. Terhes voltam, te pedig nem akartál gyereket, és ezért kiakadtál, aztán meg próbáltad megmagyarázni a dolgot.

 - Caroline, drágám, ugye tudod, hogy én…

 - Igen, persze, hogy tudom – vágtam közbe, és a nyitott ajtó felé néztem. – Hiszen a bizonyíték ott alszik a másik szobában – mondtam halkan, és még annak a gondolatába is beleborzongtam, hogy esetleg máshogy lenne.

 - Ugye nem azon töröd a fejed, hogy átmész megnézni, hogy Charlotte ott van-e még a szobájában? – kérdezte Nik, ahogy hosszan néztem az ajtót, én pedig felnevettem.

 - Eszembe sem jutott. Nem akarom felébreszteni – ráztam meg a fejemet. – Csak az jutott eszem, milyen lenne nélküle élni.

 - És mire jutottál?

 - Még a gondolata sem tetszett, ezért tovább nem is mentem.

Nik felnevetett, és egy hosszú puszit nyomott a fejem búbjára.

 - Szóval csak ennyi volt? Veszekedtünk? – tér vissza az álomhoz. – Ez nem hangzik olyan rossznak.

 - Ha csak ennyi lett volna… - sóhajtok fel, majd ahogy a várakozó tekintetével találkozik az enyém, újra megszólalok. - Megelégeltem a dolgot, elszaladtam, és voltam olyan hülye, hogy minden óvatosság nélkül kifutottam az útra. Aztán jött a fékcsikorgás.

 - Elütöttek? – vonja fel a szemöldökét.

 - Pont az előtt ébredtem fel, hogy nekem jött volna a kocsi.

 - Drágám – lágyul el a tekintete. - Gyere ide – húz még jobban magához, és újabb puszt nyom a fejemre. - Nincs semmi baj, biztonságban vagy. Te is, és Charlotte is.

 - Hogy vagy képes mindig azt mondani, amire szükségem van? – mosolyodok el, és még szorosabban ölelem át.

 - Aludjál – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet, a másik kezével az éjjeliszekrényhez nyúl, és lekapcsolja a kislámpát. - Holnap hosszú napod lesz.

 - Szeretlek – suttogom neki, miközben mocorgok egy keveset, hogy még kényelmesebben tudjak feküdni, és lehunyom a szemem.

 - Én is téged – hallottam még a hangját, mielőtt az álom nélküli sötétség magába szippantott volna.

…

 - Jó reggelt! – köszöntök Niknek, ahogy a szemét dörzsölgetve, egy szál pizsama nadrágban besétált a konyhába. Rámosolyogtam, majd a figyelmemet visszafordítottam a palacsinta tésztájára.

 - Jó reggelt – lépett oda mögém, adott egy gyors jó reggelt csókot a számra, majd a pult másik felén lévő kávéfőzőhöz lépett. Töltött magának egy bögrébe, és a pultnak támaszkodva az kezdte el figyelni, amit csinálok. - Mikor indulsz majd? – szólalt meg rövid idő múlva.

 - Úgy gondoltam, beadom Charlotte-ot az óvodába, és utána – néztem fel rá mosolyogva, és beindítottam a gázt. - Úgy délre oda tudok érni, és még lesz időm az előadás előtt átfutni, hogy mit is akarok mondani.

 - Alig várod már, hogy odaérj, igaz? – vigyorgott rám a bögréje fölött, én pedig megvontam a vállamat.

 - Valami olyasmi. Már nagyon hiányzik anyu – tettem hozzá, hogy ne csak az jöjjön le az egészből, hogy alig várom már, hogy visszatérjek a régi sulimba. Pedig nagyrészt azt vártam.

 - De azért a suli izgat a legjobban, igaz?

 - Ó, fogd be! – ütötttem bele játékosan a vállába, és visszafogtam a nevetésemet.

 - Sosem gondoltam volna, hogy a stréberekhez tartoztál – rázta meg a fejét hitetlenkedve, én pedig megforgattam a szemem.

 - Nem is voltam – tiltakoztam. - De Alaric volt a kedvenc tanárom. Az ő óráit mindig is szerettem, szóval oda jó lesz visszamenni. Meg azért az sem elfelejthető tény, hogy most a terem másik felén fogok állni, és én untatom halálra a diákok kilencven százalékát.

 - És kibújt a szög a zsákból – nevetett fel Nik, letette a bögréjét a pultra, mögém lépett, és hátulról átkarolta a derekamat. – Tudod – kezdte búgó hangon -, amikor haza jöttél, talán nekem is tarthatnál egy órát – búgta a fülembe, amitől a bizsergés végigfutott a gerincemen.

 - Ezt most komolyan mondod? – nevettem fel, oldalra fordítottam a fejem, és kérdőn néztem rá. - A szigorú tanárnő dolog felizgat?

 - Nem is tudod, mennyire – mondta halálosan komolyan, aztán előrehajolt, és az ajkait az enyémekre tapasztotta. Halkan felsóhajtottam, és közben nagyon örültem, hogy még nem kezdtem el kisütni a palacsintákat, mert biztos voltam benne, hogy elégnének. Ugyanolyan hévvel viszonoztam a csókját, de ő nem hagyta, hogy belemerüljek, szinte azonnal elhúzódott, és a nyakamat kezdte el csókolgatni.

 - Nik. Nik! – próbáltam az eszemre hallgatni, és értelmesen gondolkozni, de közben lehunyt szemmel élveztem, amit csinál. - Charlotte bármelyik pillanatban felébred… NIK! – sikítottam fel nevetve, ahogy a csípőjét hátulról nekem nyomta, és megéreztem a meredező férfiasságát. Ez pedig mintha csak végszó lett volna, távolból közeledő, apró lábak dobogása hallatszott fel. Nik még éppen időben húzódott el tőlem, a következő pillanatban pedig becsoszogott a mamuszkájában Charlotte, maga mögött húzva a kedvenc plüss nyusziját.

 - Anyu? Apu? – nézzett fel ránk álmosan, és a szemét dörzsöli.

 - Jó reggel csöppség – mosolyodtam el, és közben óvatosan Nikre sandítottam. Ő már az asztalnál ült, egyik kezében a bögre kávéjával, a másikban pedig az aznapi újságot tartva. Eléggé mozgolódott a helyén, amitől akaratlanul is elmosolyodtam, majd visszafordultam Charlotte-hoz. – Ülj le az asztalhoz. Hány palacsintát kérsz? – kérdeztem visszafordulva a tűzhelyhez, és végre elkezdtem kisütni a palacsintákat. Közben hallottam, ahogy kihúzódott a szék, és szinte láttam, ahogy Charlotte felmászott rá.

 - Kettőt kérek, anya! – jelentette ki már teljesen éber hangon, és ahogy hátranéztem a vállam felett egy pillanatra, már teljesen éberen játszott a nyuszijával.

 - Mindjárt kapod. Csak először apának csinálok, mert neki sietnie kell, jó? – kérdezem, Charlotte pedig beleegyezően bólint, az én tekintetem pedig gonoszul Nikre téved. – És még nem ártana, ha egy hideg zuhanyt venne, mielőtt elindulna – motyogom úgy, hogy csak Nik értse azt, amit mondok, közben pedig angyalian mosolygok rá. Ahogy visszanéz rám, az arca egyértelműen azt tükrözi, hogy „Gonosz vagy!”.

…

 - Kiszállás, csöppség – mondtam, miközben kicsatoltam a gyerekülés biztonsági övét, és kiemeltem Charlotte-ot a kocsiból. Visszanyúltam még a táskájáért, ő pedig már el is indult az óvoda bejárata felé. Bekapcsoltam az autó riasztóját, beértem, majd az ajtó előtt megállítottam. Felsegítettem a hátára a táskáját, majd leguggoltam elé. – Charlotte, korábban már mondtuk neked, hogy ma este nem leszek otthon, úgyhogy apával kettesben lesztek. Legyél nagyon jó kislány, rendben? – kérdeztem, ő pedig erőteljesen bólintott. – És nagyon vigyázz apára.

 - Vigyázni fogok rá – bólogatott, és látszott rajta, hogy teljesen komolyan veszi a feladatot, amire elmosolyodtam. – És mikor jössz haza? – kérdezte kíváncsian.

 - Holnap én leszek az, aki jön érted az oviba – ígértem neki, majd hatalmas vigyor jelent meg az arcomon, amikor Charlotte kitárta a karját, hogy ölelést kérjen. Előrehajoltam, ő pedig máris a nyakamba csimpaszkodott. Szorosan megöleltem, felálltam, és többször is körbeforogtam, miközben ő boldogan nevetett. – Gyere – mondtam neki, miután letettem, és felé nyújtottam a kezemet. – Menjünk be.

…

 - Nagyon örülök, hogy eljöttél – mondta Alaric, miközben kiléptünk az osztályteremből, ahol a végzős osztály már javában pakolt. – Köszönöm.

 - Nem tesz semmit – legyintettem. – Szívesen jöttem vissza. Igaz, kicsit furcsa volt, hogy most nem kellett a padokba beülnöm, de akkor is… jó érzés volt visszajönni.

 - Ennek örülök – mosolyodott el Alaric. – És hogy mennek a dolgok nálatok? Hogy van a kis Charlotte?

 - Már nem olyan kicsi. Néhány hónapja kezdte az óvodát.

Egy rövid ideig csöndben mentünk a folyosón. A diákok a szekrényeiknél beszélgettek, nevetgéltek. Ahogy aztán a tekintetem egy bizonyos szekrényre esett, összeszorult a szívem.

 - Nézd – fordultam Alarichoz, megállva a folyosón. – Nem terveztem, hogy benézek hozzátok, de átadnád Jennának, hogy mindenképpen jövök… - itt elcsuklik a hangom.

 - Egy hónap múlva? – fejezi be a mondatomat Alaric, én pedig bólintok.

 - Igen. Egy hónap múlva. Alig hiszem el, hogy már tíz éve történt.

 - Sokat gondolsz rá?

 - Elena mindig is a legjobb barátnőm marad – mondtam halvány mosollyal. – A szülei pedig mindig szörnyen kedvesek voltak hozzám. Sosem küldtek el, pedig rengetegszer mentem át Elenához, amikor már nem voltam épes elviselni a szüleim üvöltözését. Komolyan nem értem, miért nem tették meg. Nagyon idegesítő voltam akkoriban.

 - Biztos nem voltál annyira idegesítő, amennyire gondolod.

 - De, az voltam. De már nem számít – ráztam meg a fejem, majd sóhajtottam. – Tudnál segíteni? A zenetermet keresem, és mivel amikor ide jártam, még nem volt, és Matt persze azt elfelejtette elmondani, hogy merre van, ezért fogalmam sincs, hogy merre induljak.

 - Persze. Indulj el a kémia labor felé, és még a labor előtti folyosón fordulj jobbra. Azon a folyosón lesz balra a harmadik ajtó.

 - Köszönöm – mondtam, a következő pillanatban pedig megszólalt csengő. – Nem tartalak fel tovább, biztos vagyok benne, hogy órára kell sietned. Még egyszer örülök, hogy találkoztunk.

 - Én is – mosolyodott el Alaric, és miután elköszöntünk egymástól, kíváncsian indultam a zeneterem felé.

…

 - Zongorázik! El tudod képzelni? – mondtam hitetlenkedve, miközben gyorsabbra állítottam az ablaktörlőt. Másnap délután volt, és szerencsétlenségemre a lehető legnagyobb viharban kellett haza vezetnem. – És nem csak hogy megtanult játszani, de tanítja is! A diákoknak! A volt giminkben!

 - Nyugalom, Caroline! – nevetett fel Nik a vonal másik felén. Ilyenkor örültem a technika gyors fejlődésének. Az autóba beépített telefonnak köszönhetően most is könnyedén beszélhettem Nikkel, és ilyen időben pont erre volt szükségem. Hogy ne azon görcsöljek, hogy akármi történhet, hanem hogy ellazuljak, mert úgy sokkal könnyebben tudtam az útra figyelni.

 - De most komolyan… - ráztam meg a fejemet. – A múlt hét előtt még csak nem is említette volna, hogy zongora órákat vesz, aztán mint derült égből a villámcsapás, közli, hogy diákokat tanít.

 - Miért is olyan nagy ügy ez? – kérdezte kíváncsian Nik.

 - Mert az – vágtam rá azonnal, mint egy kisgyerek. – Mert Mattről van szó. Mert ő nem az a típus, aki zongorázik. Zongorázik! Még mindig nem hiszem el. És nem szólt róla! Tudod, ha rosszul játszana, azt mondanám, hogy megértem. De nem így van. Tök jól megy neki. Nem véletlenül ad órákat.

 - Tudod, én mit nem tudok elhinni? – váltott témát, és a hangja hirtelen megváltozott. Eltűnt belőle a nevetés, teljesen komollyá vált. – Hogy mégis hogy jutott eszedbe, hogy ilyen viharban elinduljál haza. Miért nem vártad meg, hogy elálljon az eső? Sokkal jobban örültem volna neki.

 - Megígértem Chalotte-nak, hogy elmegyek érte az oviba, és…

 - Én is el tudnék menni érte – vágott közben Nik. – Megértette volna, hidd el.

 - ÉS – folytattam, mintha meg sem hallottam volna Nik szavait -, holnap fontos tárgyalásom lesz. Ha ma nem indultam volna el, akkor holnap nem értem volna oda. Egy kis eső miatt pedig nem kérhetem a bíróságot, hogy halasszák el a tárgyalást.

 - Ez azért mégsem egy kis eső, Caroline – ellenkezett Nik, én pedig felsóhajtottam.

 - Nem lesz bajom, megígérem – próbáltam megnyugtatni.

 - Szeretném már, hogy ezt múlt időben mond úgy, hogy a karjaimban tarthatlak – morogta, én pedig felnevettem.

 - Az is meglesz, hamarosan. Ne aggódj, oké?

 - Rendben, megígérem, hogy… - de többet már nem hallottam, mert hirtelen a szembe jövő sávban egy erős fénnyel jövő autó bukkant elő a semmiből. A fény csak úgy égette a szememet, ezért egy pillanatra behunytam a szemem, közben pedig távoli pityegést hallottam, ami egyre jobban erősödött. Amikor újra kinyitottam a szememet, a fehér semmibe bámultam bele.

Don't Let Me Go Just Yet - X. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, hogy csak most hoztam a fejezetet, de bármennyire is már a legelejétől kezdve benne volt ez a fejembe, nehezebb volt megírni, mint gondoltam.

Jó szórakozást, és lécci, ha elolvastátok, írjatok komit! Ja, és ne nagyon öljetek meg!

Don't Let Me Go Just Yet - X. fejezet

Öt nap telt el azóta, hogy Nik arcába vágtam az ajtót. Azóta minden nap – volt olyan, hogy naponta többször is – próbálkozott beszélni velem, de egyszer sem sikerült. Ha én nyitottam ki az ajtót, akkor egy másodperccel később már az orrára is csaptam, még mielőtt elkezdhette volna mondani a magáét; ha pedig anya nyitotta ki az ajtót, elküldte a sunyiba, majd úgy vágta be az orra előtt az ajtót. Az ajtócsapkodást az elmúlt öt nap leforgatása alatt mindketten profizmusig fejlesztettük. Mégsem éreztem jobban magam tőle. Igen, abban a pillanatban valamennyi elégtételt éreztem, a következőben már el is múlt. Éppen ezért ezen rövid közjátékokon kívül a napon nagy része önsajnálattal telt.

Elena és Matt minden nap átjöttek, megpróbáltak felvidítani, beszélgettek velem, meghallgattak, de nem sokra jutottak. Elena egyszer még Damon is magával hozzá, hátha a srác tudna valami olyat mondani, amit ők Mattel még nem mondtak, és amivel elérnék a kívánt hatást, de bármennyire is jólesett az igyekezetük, nem jártak sok sikerrel. És ide anya is beletartozott. Az első nap még próbált rávenni arra, hogy felejtsem el Niket, és leadta a szokásos szülői beszédet, ami „nem érdemel meg téged” kezdetű mondattól a „nem tudja, mit veszít” hangzatú mondatig mindent tartalmazott. Amikor rájött, hogy ez nem segít, inkább csak leült velem, és filmet néztünk. Az ötödik nap végére ez már szinte szokássá változott.

Valószínűleg ezért lepődhetett meg Elena, hogy amikor kinyitotta az ajtót, mosolyogva köszöntem neki. Nem tudom, mire számított – lehet, hogy azt hitte, hogy el sem jövök -, de reggel, amikor felkeltem, elhatároztam, hogy ha csak erre az egy napra is, de kiverem a fejemből Niket meg a baba dolgot, és jól fogom érezni magamat.

 - Boldog szülinapot! – kiáltottam el magam, majd gyorsan megöleltem Elenát, ahogy beljebb léptem. Elhúzódtam tőle, és a meglepett arca kíséretében hátrafelé mentem befelé, miközben a táskámban kezdtem kotorászni. – Mivel most már jogilag is ihatsz – mondtam, és kihúztam egy üveg tequilát a táskámból -, hoztam át tequilát, Triple Sec-et, lime-ot, szóval kérlek mond, hogy van shakeretek, mert Margaritát fogok csinálni, és anélkül elég nehéz lesz a kivitelezés.

 - Caroline, jól vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel Elena.

 - Persze, hogy jól vagyok.

 - Biztos?

 - Igen.

 - Oké. De ugye azt is tudod, hogy te nem ihatsz?

 - Nyugi Elena, nem lettem amnéziás – sóhajtottam fel, ahogy beléptünk a konyhába, és lerakta az üvegeket a pultra. – Ez a te születés napod. Ma egyszerűen nem gondolok sem Nikre, sem a babára, se semmilyen hülye problémámra, és nem hagyom, hogy tönkre tegyék a legjobb barátnőm születésnapját, oké?

Elena megkönnyebbülten mosolyodott el, majd bólintott.

 - Nézzük, hol is van az a shaker – motyogta az egyik szekrényt kinyitva, én pedig boldogan tapsoltam egyet, amikor megtalálta, és máris nyitottam ki a tequilás üveget.

Éppen öntöttem ki a koktélt egy pohárba Elenának, amikor Damon is csatlakozott hozzánk. Láttam az ő arcán is a meglepettséget, amikor odaköszöntem neki, de nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy a hátam mögött Elena mutogatva jelzi Damonnek, hogy ne kérdezzen rá a dologra, úgyhogy Damon végül nem teszi szóvá a hirtelen hangulatváltozásomat.

…

Fél órája lehettem ott, amikor a csengő újra megszólalt. Eközben Jenna Mr. Saltzmannel… vagyis, Alaric-kal, és Jeremy Annával is felbukkantak. Amikor Elena éppen Damonnel volt elfoglalva, gyorsan elmondtam nekik, hogy Damon egy romantikus ünneplést is tervez, és hogy ennek érdekében arra kért minket, hogy ha lehet, majd lépjünk le, és örültem neki, hogy azonnal megértették, mert féltem, hogy esetleg hosszabb győzködésre lesz szükség, amire pedig nem lett volna lehetőség anélkül, hogy Elena meg ne sejtene valamit.

 - Ez biztos Bonnie lesz – pattant fel azonnal izgatottan Elena a székéről, és már sietett is az ajtó felé. Ezt a pillanatot választotta Damon, hogy odalépjen mellém.

 - Nem tudom, hogy mi történt veled – mondta, egyértelműen a hirtelen jött jókedvemre utalva -, de remélem tudod, hogy ha tudom, hogy mi lesz annak a találkozásnak a vége, nem léptem volna le. Csak olyan boldognak tűntetek, gondoltam, nem lesz semmi baj.

 - Ez kedves tőled – mosolyodtam el. – De most ne ezzel törődj, oké? Nem akarom, hogy elszúrd.

 - És mégis honnét fogod tudni, ha elszúrom? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

 - Vagy nem kéred meg a kezét, vagy pedig ugyan megkérted, de nemet mond.

 - Hé! – kiáltott rá. – Ha nemet mond, az miért az én hibám?

 - Mert ismerem Elenát. Hidd el, ha most megkérnéd csak úgy, egy kulcstartó karikával a kezét, akkor is igent mondana. Mert szeret. Szóval ha nemet mond, az csak a te hibád lehet.

 - Nagyon bíztató vagy – morogta, én pedig felnevettem. A következő pillanatban Bonnie jelent meg az ajtóban. Boldogan ugrottam fel, és megöleltük egymást. Addig gyorsan elsuttogtam a fülébe Damon tervét – ő volt az egyetlen, akinek elmondtam a gyűrűt is, mert tudtam, hogy nem fogja elkotyogni -, majd amikor elhúzódtunk egymástól, örömmel fogadtam, hogy sem Nikre, sem a terhességre nem kérdezett rá. Az ráér holnap is.

…

 - Caroline, téged keresnek! – kiáltotta el magát Elena néhány óra múlva magát, miután újra megszólalt a csengő. Nem kellett megmondania, ki az, azonnal tudtam. Mostanra már csak Bonnie, Damon meg én maradtunk, aminek nagyon örültem ebben a pillanatban, de nem tudtam elhinni, hogy képes volt ide is eljönni. Az egy dolog, hogy a saját házamban nem akar békén hagyni, de Elenánál, pont a születésnapján teljesen más volt a helyzet.

 - Ha az, akire gondolok, akkor mond meg neki, hogy menjen el. Nem akarok vele beszélni! – mondtam kinézve az előszobába egy fintor kíséretében. Az ajtó be volt csukva, Elena keze a kilincsen volt.

 - Azt mondja, addig nem hajlandó elmenni, amíg legalább végig nem hallgatod.

 - Ezt most… ezt most komolyan gondolja? – kérdeztem felháborodottan, és már indultam volna, hogy mindennek elhordjam, amikor eszembe jutott, hogy Elena születésnapja van, és hogy nem akarom azzal elrontani a napot, hogy jelenetet rendezek. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. - Tudod, mit? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most megyek. Damon úgyis biztos készült valami eszméletlen romantikus dologgal, és nem akarok láb alatt lenni.

Gyorsan visszamentem a nappaliba, megöleltem búcsúzásképpen Bonnie-t, aki amint meghallotta, hogy megyek, ő is kijelentette, hogy indul, majd miközben felkaptam a táskámat, odasúgtam egy „Sok szerencsét!”-et Damonnek.

 - Jól vagy? – kérdezte Elena, amikor visszaértem az előszobába. Az ajtó még mindig csukva volt.

 - Ne aggódj, megoldom – mondtam, majd még egyszer megöleltem. - Még egyszer boldog születésnapot!

 - Nem válaszoltál a kérdésre! – bontakozott ki az ölelésből, én pedig az égnek emeltem a szemem.

 - Ne aggódj! – biztosítottam még egyszer, majd egy nagy levegő kíséretében kinyitottam az ajtót, és kiléptem a házból. Nik a tornácon állt, az egyik oszlopnak dőlve. Egy egyszerű fehér inget és kék farmert viselt, mégis olyan jól nézett ki, hogy belerándult a gyomrom. Gyorsan megráztam a fejemet, kivertem még a legkisebb szikráját is az előbbi gondolatomnak a fejemből, és semmit mondó arccal odaléptem el. - Mégis mi a fenét keresel itt? – sziszegtem, majd minden további nélkül elindultam.

 - Most meg hová mész? – kiáltotta, és hallottam, ahogy utánam ered.

 - Nem tudom – vágtam rá vissza se fordulva. - Egy biztos, jó messze innét, ugyanis nem akarom elszúrni Damon tervét azzal, hogy jelenetet rendezek.

 - …Jelenetet? – kérdezett vissza értetlenül Nik. - Caroline, kérlek, csak állj meg, és hallgass végig!

 - NEM! – kiabáltam rá visszafordulva. Dühös voltam. Forrongtam a dühtől, ami most készült kitörni, én pedig hagytam. - Nem akarlak meghallgatni. Nem akarok veled beszélni, még csak rád sem akarok nézni, érted? Annak örülnék a legjobban, ha egyszerűen eltűnnél innen, és békén hagynál. Vagy nem voltam elég világos az elmúlt néhány napban? Mert ha akarod, még néhányszor az orrodra csaphatom az ajtót.

 - Caroline, figyelj, kérlek… - próbálkozott, de én újra közbevágtam.

 - Nem! Miért kell ezt csinálnod? – tártam szét kérdőn a kezemet. - Miért nem tudod egyszer azt csinálni, amire kérlek? Azóta ilyen vagy, amióta megismerkedtünk.

 - Most meg miről beszélsz? – kérdezte értetlenül, én pedig felsóhajtottam, és éreztem, hogy a dühöm kezd elszállni.

 - Lekoptattalak. Amikor először találkoztunk, az első mondatod után elküldtelek, de te mégis valahogy felbukkantál, és addig nem hagytál békén, amíg be nem adtam  a derekamat.

 - Nekem úgy tűnt, nem nagyon zavart a dolog…  motyogta.

 - Nem ez a lényeg! Azt csináltad, ami neked volt jó, amit te akartál. Úgyszintén, amikor Kollal voltam, és újra találkoztunk. Egyszerűen képtelen voltál félreállni.

 - Ismétlem, néhány nappal ez előttig nagyon úgy tűnt, hogy nem zavar a dolog… - tárta szét a karját, nekem pedig a dühöm ahogy ment, úgy vissza is jött.

 - NEM EZ A LÉNYEG! – kiabáltam. - Hát nem érted? Most az egyszer kérlek, könyörgök, csináld azt, amit én akarok! Nem azt, amit te akarsz, csinálni, hanem amit én szeretném, hogy csinálj. Nem akarlak látni! Nem tudsz olyat mondani, amivel megváltoztathatod a véleményemet, szóval sokkal könnyebb lenne, ha csak egyszerűbb eltűnnél. Emellett a babának sem tesz jót ez a sok stressz.

 - Baj van? – vált azonnal aggódóvá Nik arca, és közelebb lépett. - Jól érzed magad?

Magam elé tartottam a kezem, megállítva ezzel őt, és megráztam a fejem.

 - Nagyon szépen kérlek, ne tegyél úgy, mintha érdekelne, hogy mi van a babával, mert elég egyértelművé tetted, hogy nem érdekel.

 - Caroline, kérlek. Had magyarázzam meg. Csak hallgass végig. Kérlek.

A hangja szinte könyörgött.

 - Meg akarod magyarázni? – kérdeztem a szemöldökömet magasba húzva. - Oké, akkor tessék: magyarázd meg, hogy mitől változott meg hirtelen a véleményed a babával kapcsolatban, mert hihetetlenül kíváncsi lennék rá. – Nem szólt semmit, csak beletúrt a hajába. - Gyerünk! Az egyik pillanatban még tönkre teszi az életedet, a másikban pedig már bocsánatot kérsz, és azt hajtogatod, hogy nem úgy gondoltad. Szóval, mi történt? Miért akarod hirtelen ezt a babát?

 - Nem változott meg a véleményem – mondta halkan megrázva a fejét, én pedig értetlenül meredtem rá. Nem volt semmi értelme annak, amit mondott.

 - Tessék?

 - Nem változott meg a véleményem.

 - Ezt meg hogy érted?

 - Úgy, ahogy mondtam – sóhajtott fel, és a kezét a zsebébe csúsztatva vállat vont. - Nem változott meg a véleményem. Még mindig nem akarok gyereket. De…

 - Ó, sajnálom! – vágtam közbe széttárt karokkal, és az értetlenség helyét ismét a harag vette át. - Akkor biztos én érthettem félre valamit, ugyanis én tisztán emlékszem rá, hogy azt mondtad, hogy szörnyen sajnálod, amit korábban mondtál, és hogy nem gondoltad komolyan. De akkor biztos csak hallucinálhattam. Igazad van. Most, hogy ezt letisztáztuk, végre békén is hagyhatsz.

Ezzel sarkon fordultam, és újra elindultam.

 - Caroline! Állj meg! – kiáltott utánam, de én csak mentem, dühösen, forrongva, és azon járt a fejem, hogy nem lenne rossz ötlet egy képet kinyomtatni a fejéről, és azzal játszani dartsot. – CAROLINE! – hallottam, és a következő pillanatban utolért, megragadta a csuklómat, és egy rántással maga felé fordított.

 - Engedd el a csuklómat! – sziszegtem, miközben próbáltam kiszabadulni a keze szorításából, sikertelenül

 - Hallgass végig. Kérlek!

 - Előtte engedj el! – makacskodtam. Egy hosszúra nyúlt pillanatig farkasszemet néztünk – én makacsul, ő pedig sajnálkozva nézett -, végül elengedte a kezemet. – Köszönöm – dörzsöltem meg a csuklóm, majd egy kelletlen bólintással jeleztem neki, hogy hallgatom.

 - Nézd, tudom, hogy nem tudod elhinni, amit mondtam, de igaz. Igen, tényleg nem akarok gyereket, de minden mást, amit mondtam, csak azért csúszott ki a számon, mert sokk-ként ért a hír. Eszembe sem jutott, hogy megcsalnál. Bízom benned. Egyszerűen bepánikoltam, az agyam megpróbált kibúvót találni, és mielőtt észbe kaptam volna, már kicsúsztak a szavak a számon. Szörnyen sajnálom minden egyes szót.

 - De attól még a baba tönkre teszi az egész életedet, igaz?

 - Nem, nem, Jézusom, Caroline, nem! Tény, nem akarok gyereket, de azután, hogy elviharoztál, nem tudtam másra gondolni, mint a veszekedésünkre, és rájöttem, mekkora barom vagyok. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarok gyereket, de téged jobban szeretlek bárminél, és ezért meg akarom oldani ezt. Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Majd kitalálunk valamit.

Nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni, hogy azt mondta, szeret. Méghozzá azt mondta, hogy mindennél jobban szeret. A pillangók a gyomromban boldogan repdestek, és éreztem, hogy a szívem a torkomban dobogott, de nem engedtem meg magamnak, hogy mindezt kimutassam. Már nem voltam dühös, ez egyértelmű volt, de nem is bocsátottam meg neki. Még egy darabig biztos voltam benne, hogy nem lennék rá képes. Ha képes leszek egyáltalán valaha rá…

 - Ez mind gyönyörűen is hangzik, Nik – kezdtem bele az ajkamba harapva, majd megráztam a fejem, és folytattam -, de még mindig nem érted a helyzetet. Te nem akarsz gyereket. Ezt el tudom fogadni, hidd el nekem. Rengeteg ember nem akar gyereket, és ezzel semmi baj nincs. Én viszont mindig is akartam. – Egy pillanatra megálltam, hogy megpróbáljak bármit leolvasni az arcáról, de annyi minden kiült az arcára, hogy lehetetlen voltam szétválasztani őket. - Már kiskorom óta nagy családról álmodtam – talán pont azért, mert egyke vagyok, nem tudom, de ez nem is számít. Erről az álmomról nem vagyok hajlandó lemondani, senkiért sem. Plusz, terhes vagyok. Méghozzá tőled. Hogy gondoltad, hogy lesz? Csak figyelmen kívül hagyod a terhességet, mintha nem is történt volna meg? Mert ez lehetetlen. Utána pedig majd a saját gyerekedet hagyod figyelmen kívül, tagadod ki? Ez így nem működne. A gyereknek egy apára lesz szüksége, nem valaki olyanra, aki még a létezéséről sem hajlandó tudomást venni.

 - Ezt nem mondtam – ellenkezett.

 - Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet hitetlenkedve. - Mert elég sokszor elhangzott az „Én nem akarok gyereket.” hangzású mondat a mostani beszélgetésünkben, nem gondolod? Túl sokszor is. Miből gondolod, hogy ez változni fog? Mert nem tudsz ellene mit tenni, a baba meg fog születni.

 - Caroline…

 - Oké, akkor erre válaszolj! – vágtam ismét közbe. - Miért nem akarsz gyereket? Miért? Biztos, hogy lennie kell valami okának. Olyan nincs, hogy valaki minden ok nélkül ne akarna.

 - Miért ne lehetne?

 - Jó, akkor te nem olyan ember vagy, aki minden ok nélkül ne akarjon gyereket.

 - Nem akarom elrontani az életét.

 - Hogy… mi van?! – kérdeztem értetlenül. Legutóbb még a gyerek volt az, aki elrontaná az ő életét, most meg már fordítva? Én már semmit sem értettem.

 - Jól hallottad.

 - De hát… ezt meg honnét vetted? – tártam szét a kezem.

 - Láttad már az apámmal való kapcsolatomat?

 - Igen, de… annak mi köze ehhez?

 - Elszúrnám – magyarázta. - Ugyan úgy, ahogy apám megkeserítette az életemet, én is – még ha nem önszántamból is -, ezt tenném az enyémmel, és ezt nem akarom.

 - Óké, had tisztázzam a dolgot – vontam össze a szemöldökömet, és tényleg nem akartam elhinni, hogy ilyen hülyeség rejlik az egész „nem akarok apa lenni” dolog mögött. Bár… ha jobban bele gondolok, az apjával való kapcsolata tényleg eléggé elszúrt. Lehetséges, hogy annyira befolyásolta, hogy elhitette magával, hogy ő is ugyanezt a hibát követné el? Megráztam a fejemet. Ez még mindig nem indok mindenre. - Szóval azért nem akarsz apa lenni, mert félsz, hogy a te apáddal való kapcsolatodhoz hasonló kapcsolatod lesz a saját gyerekeddel, ezért inkább nem akarsz gyereket – ebben az esetben pedig nem vállalod fel, mert sokkal jobban jár apa nélkül. Ez a lehető legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. Mennyivel jobb az, hogy a baba majd apa nélkül fog felnőni? Semennyivel. Mindig ott lesz a tudatában, hogy nem kellett neked, és azon fog gondolkozni, hogy mit csinált rosszul, miért nem akarsz az apja lenni?

 - És szerinted az, hogy a saját apád nyíltan utál, az mennyivel jobb? – vágott vissza, én pedig dühösen beletúrtam a hajamba.

 - Legalább van apád! Odamehetsz hozzá, beszélhetsz vele; még ha nem is olyan rózsás a kapcsolatotok, akkor is van apád!

 - Caroline, neked is van apád. Nem egyszerűen eldobott…

 - Mi van?  - vágtam közbe felemelve a kezemet. Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg azt hitte, hogy az apámmal való kapcsolatomról beszéltem az előbb? Igen, igaz, nem beszélünk, de nekem éveken keresztül olyan apám volt, akiről mások csak álmodni mertek volna. Az, hogy mostanra megromlott a kapcsolatunk, az teljesen más történet volt. - Azt hiszed, hogy most erről van szó? Mert egyáltalán nem! Ehhez semmi köze az apámmal való kapcsolatomhoz. Tudom, hogy milyen, ahogy azt is tudom, hogy miért olyan. Semmilyen befolyásoló tényező nincsen abban, ami az előbb mondtam. De tudod, mit? Nem számít. Minden, amit mondtál… nem számít. Nem számít, mennyire csűrjük-csavarjuk ezt a dolgot – te nem akarsz gyereket, én pedig terhes vagyok. Lehet, hogy mégis igazad van. Lehet, hogy az, hogy nem ismeri meg a kicsi az apját jobb, mintha tudná, hogy nem akarod. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha a baba közelébe lennél így. Vagy az enyémbe… Sajnálom.

Megfordultam, és futásnak eredtem. Elenáék háza nem volt messze a mienktől, de még így is több háztöbbnyire voltam, és semmi kedves sem volt tovább folytatni a beszélgetést. Éreztem, hogy a könnyeim megint utat törnek maguknak, és pillanatokon belül már szinte semmit sem láttam abból, ami előttem volt.

 - Caroline, várj! Caroline! – kiabálta folyamatosan Nik, de én csak mentem.

 - Hagyj békén végre! – kiáltottam vissza neki, és örömmel láttam, hogy végre sikerült elérnem a házat. Már csak át kellett mennem az úttesten és az előkerten, és újra az arcába vághatom az ajtót. Ez némi örömmel töltött el, ezért minden óvatosság nélkül leléptem az útra.

 - CAROLINE! – kiáltott fel Nik, de ez most más volt. A hangjában félelem tükröződött, ezért hátra néztem a vállam felett. Hirtelen hangos fék csikorgása hangzott fel, majd minden elsötétült.

DLMGJY - kérdés spoilerek II.

Hali mindenkinek!

Elég régen csináltam már ezt utoljára(legalábbis annak érződik), és mivel elég szar hétvégém volt, úgy döntöttem, hogy megint válaszolok bármilyen kérdésetekre, és most az előzővel ellentétben nem az első három, hanem az első öt kérdésre válaszolok. Szóval az első öt ember 1-1 kérdésére, bármivel kapcsolatos is, válaszolni fogok. Hajrá, legyetek kreatívak, emberek!:)
Ja, és csak úgy mellékesen, most állok neki az új fejezetnek, és nagyon izgatott vagyok miatta, mert az egyik jelenet már baromi régóta megvan a fejemben, és alig várom, hogy végre papírra vethessem.:D

Don't Let Me Go Just Yet - IX. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn hozom a fejezetet, elég őrült napom volt. Plusz, ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz egy elég szomorú fejezetet megírni, amikor éppen Jóbarátok darát tartok? A fejezetről nem mondok semmit, szerintem az előző vége eléggé egyértelművé tette, hogy milyen hangulatú lesz, szóval csak jó szórakozást hozzá, remélem tetszeni fog, és lécci írjatok egy rövid véleményt, ha elolvastátok.

Don't Let Me Go Just Yet - IX. fejezet

Abban a pillanatban, hogy befordultam a sarkon, előtörtek a könnyeim, és képtelen voltam megállítani őket. Olyan érzés volt, mintha kiszakították volna a szívemet a helyéről, pedig számíthattam volna erre a reakcióra. Tudtam, hogy nem akar gyereket, mégis egész idő alatt reménykedtem, hogy amikor meghallja a hírt, mégis örülni fog neki. Vagy ha nem is fog örülni, egy kisebb kiboruláson, „uram atyám gyerekem lesz” pánikon kívül más nem lesz. Ehelyett a képembe vágta, hogy a gyereke tönkre teszi az életét. Arról nem is beszélve, hogy még a hűségemet is megkérdőjelezte iránta. Pontosan tudja, hogy mit kell ilyen helyzetben mondani, hogy megnyugtassa a gyerek anyját.

És ezek után, miközben hazafelé mentem, mégis reménykedtem abban, hogy a következő pillanatban utolér, bocsánatot kér, és azt mondja, hogy nem gondolta komolyan az életromboló részt, nem szeretne elveszíteni, és meg tudjuk oldani a dolgot. Persze nem így történt, a szívem pedig ha lehet, minden egyes lépéssel még jobban összeszorult.

Huszonegy éves voltam, még mindig egyetemre jártam, és a srác, akitől terhes voltam, nem kért a gyerekből. Akár egy rossz szappanopera alaptörténete is lehetett volna ez. Már csak a gonosz ikertestvér felbukkanása hiányzott, és minden tökéletesen illett volna a forgatókönyvhöz. Azzal az egy kivétellel, hogy a szappanoperák akármennyire rosszak is, a vége mindig happy end. Ebben a pillanatban sokkal jobban örültem volna, ha csak egy rossz szappanoperába csöppenek.

Egyedül az tudott egy kicsit feldobni, hogy anya sokáig dolgozik, így lesz elég időm kibőgni magam a szobámban, mielőtt még haza ér, és meglát ilyen állapotban. Mert le mertem volna fogadni, hogy kész roncsként néztem ki. Aztán ez is egy pillanat alatt elszállt, amikor a ház elé értem, és megláttam az autóját a kocsi feljárón. Remek. Pont ezt a napot kellett választani, hogy korábban jöjjön haza.

Először az jutott eszembe, hogy inkább csak megfordulok, és keresek egy csendes helyet, ahol egyedül lehetek, de fogalmam sincs miért, végül a tornácon találtam magamat, amint próbáltam abbahagyni a sírást, és elfogadható állapotba kerülök. Egy ideig próbálkoztam, és amikor úgy éreztem, hogy annyira elviselhető már, hogy legalább a szobámig eljussak, vettem egy mély levegőt, és beléptem a házba.

 - Caroline, te vagy az? – hallottam anya hangját a konyhából, és magamban mondtam egy hatalmas köszönetet, hogy ott van.

 - Igen – kiáltottam vissza, és csak remélni tudtam, hogy nem remeg nagyon a hangom a sírástól, közben pedig megfordultam, és a bedugtam a kulcsot a kulcslyukba. – Hogy… hogyhogy itthon vagy?

 - Gondoltam, mivel itthon vagy pár napra, kiveszem a nap többi részét, hogy több időt tudjunk egymással tölteni, még mielőtt elutaznál Los Angelesbe – mondta, és a szavaira mozdulatlanná dermedtem. Hallottam a lépéseit, és még mindig ott álltam mozdulatlanul, az ajtó felé fordulva, de csak arra tudtam gondolni, hogy nem lett volna erre szükség, mivel már nem megyek L.A.-be, így az egész nyár ott lesz arra, hogy együtt töltsünk egy kis időt. – Tudod, igazából azt hittem, hogy végül nem lesz belőle semmi, mert pont amikor hazaértem, Niklaus megjelent, és téged keresett. – Több mély lélegzetet is vettem, hogy visszatartsam a könnyeimet, de képtelen voltam rá. – Megmondtam neki, hogy az ékszerüzletbe mentél, úgyhogy azt gondoltam, hogy az egész napot vele fogod tölteni, de gondolom pont elkerültük egymást. Szóval ha akarsz, nyu… - ebben a pillanatban ért ki az előszobába, és látta meg, hogy mit csinálok. – Caroline, minden rendben van? – Nem válaszoltam. – Drágám, kezdesz megijeszteni.

Vettem egy mély levegőt, és a hajamba túrva megfordultam.

 - Már találkoztunk – mondtam halkan, és vállat vontam.

 - Ó, drágám, mi történt? – jött azonnal oda hozzám, én pedig abban a pillanatban, hogy elérhető távolságba került, szorosan megöleltem, és úgy kapaszkodtam belé, mintha sosem akarnám elengedni. A könnyeim csak úgy záporoztak, és nem úgy tűnt, mintha egyhamar el akarnának apadni. Anya mindeközben a hátamat simogatta, ezzel próbált megnyugtatni. – Mi történt, Caroline? – kérdezte hosszú idő után, amikor végül elapadtak a könnyeim, és kibontakozott az ölelésből. Bíztatóan próbált mosolyogni rám, és az egyik kezével letörölte az arcomról a lefolyt könnyeket.

 - Elég hosszú történet – mondtam rekedten, és magam is meglepődtem, hogy milyen rekedt lett a hangom a rengeteg sírástól. – De röviden összefoglalva, szakítottunk. Vagyis… én szakítottam vele.

 - Rendben. Most bemegyünk a konyhába, te szépen leülsz az asztalhoz, én pedig készítek neked egy bögre teát, az majd megnyugtat, és mindent elmesélsz nekem, rendben? Mit szólsz hozzá? – foglalta össze anyu a tervét, de a kérdés ellenére nem volt választási lehetőségem, mert miközben beszélt, már a konyha felé kezdett el terelni. Nem ellenkeztem. Tetszett az ötlete, és úgy döntöttem, ez a legjobb időpont arra, hogy elmondjam anyának is a terhességet. Niknél rosszabbul úgysem reagálhat, és legalább ezen is túlleszek.

 - Nem fog tetszeni – motyogtam, és leültem az asztalhoz, ahogy anya korábban mondta.

 - Még jó, hogy nem fog tetszeni. Akármit is csinált az a … csirkefogó, ha így megríkatott, egyértelmű, hogy nem fog tetszeni – jelentette ki, kivéve a pult feletti szekrényből egy bögrét, majd feltette a vizet főni.

 - Nem csak arról van szó – ráztam meg a fejemet, és felnyögtem, amikor megláttam anya kérdő tekintetét. Az asztalra könyököltem, és a kezembe temettem az arcom. Utáltam az ilyen beszélgetéseket. Miért nem lehet az ilyen dolgokat levélben közölni valakivel? Vagy telefonon? Vagy… bárhogy máshogy, csak nem személyesen? Sóhajtottam egyet, majd felemeltem a fejemet, és anyára néztem. – Terhes vagyok – böktem ki, anyának pedig szinte szó szerint tátva maradt a szája. – Terhes vagyok, és Nik nem akarja. Mármint, azt nem tudom, hogy valaha akar-e gyereket, de hogy ezt a gyereket nem akarja, az biztos. Sőt, nem hogy nem akarja, de azt mondta, hogy teljesen elrontja az életét. A saját, még meg nem született gyereke. Arról meg nem is beszélve, hogy emellett megvádolt azzal, hogy megcsaltam, lefeküdtem mással, és azé a srácé az apa, akivel megcsaltam. Ó, és mindenek felett, mindezt egy mondatban. Szóval… szóval szakítottam vele. Megmondtam neki, hogy nem kell ez miatt aggódni, mert végeztünk. És még csak egy szót sem szólt erre. Csak hagyta, hogy elsétáljak. – A hangom elcsuklott, de nem törődtem vele. Anya közben magához tért a sokkból, leült mellém, és ismét visszatért a hátam simogatásához. – Szóval, gyakorlatilag terhes vagyok, a gyereknek nincsen apja, fogalmam sincs, hogy mit tehetnék vagy hogy mit kéne tennem, ami pedig halálra rémiszt – foglaltam össze a helyzetet, és éreztem, hogy ismét elerednek a könnyeim. – Ó, és nagyon elegem van már a sírásból is – tettem még hozzá, mielőtt anya átölelt volna, én pedig úgy bújtam volna hozzá, mintha megint öt éves lettem volna. Abban a pillanatban mindennél jobban szükségem volt rá. Szerencsémre, anya ezt pontosan érezte.

 - Minden rendben lesz, drágám – simogatta továbbra is a hátamat. – Megígérem. Majd kitalálunk valamit. Megoldjuk. Minden rendben lesz.

 - Köszönöm – suttogtam, és magamban azt kívántam, bárcsak Nik is így reagált volna.

…

Egy hosszú beszélgetés után anyuval úgy döntöttem, hogy a rossz hangulatomra még ráteszek egy lapáttal, és az alkalom tiszteletére egy rakat szerelmes filmet megnézek, de még véletlenül sem a vidámat közül. A Notebook még a jobbik kategóriába tartozott, ott a két szerelmes egymásra találnak, és lényegében happy end a vége, bármennyire is szívszorító, amikor időskorukban egymás karjaiban halnak meg. Ezt sem bírtam ki sírás nélkül, nem mondom, de ez semmi volt a következő kettő filmhez képest. A Walk to Remember utolsó háromnegyed-egy óráját végigsírtam. Pedig az egész olyan szépen indult. Minden boldog volt, aztán a csaj közölte a sráccal, hogy leukémiás, és minden átváltozott szomorúvá, én pedig elkezdtem sírni. De legalább volt egy óra szünetem előtte. Végül a PS. I Love You-t néztem meg, amit úgy, ahogy van, végigbőgtem. Nem volt olyan jelenet, amelyiken ne sírtam volna, akár a múltban játszódó boldog jelenetekről volt szó, akár a jelenben, ahol a nő férje már meghalt.

Anya többször is bejött, és megpróbálta kikapcsolni a tv-t, mondván, hogy ez nem normális dolog, és inkább valami vidám, boldog filmet kellene néznem, de minden egyes alkalommal ellenkeztem, úgyhogy egy idő után feladta, én pedig valamikor a PS. I Love You vége felé a kanapén aludtam el.

Amikor felébredtem, már másnap volt. A nap boldogan sütött be az ablakon, anya pedig az este folyamán rám tett egy takarót, legalábbis erre következtettem abból, hogy a kanapé mellett egy takaró volt a földön. A szememet dörzsölgetve felkeltem, kibotorkáltam a konyhába, és az asztalhoz leülve kitöltöttem magamnak egy bögrébe kávét, és boldogan kortyoltam bele.

Aztán minden visszajött. Tyler, a veszekedés, a hazaút, az anyával való beszélgetés, a filmek – és a rengeteg sírás. Minden egyszerre jött vissza, és szinte szó szerint letarolt. Valószínűleg csak azért nem fakadtam megint sírva, mert már előző nap egy évre elég könnyadagomat elhasználtam.

Igazán felébredni sem volt időm, amikor hirtelen Elena robbant be a konyhába.

 - Nyugodtan jövök át, hogy elmeséljem, hogy Damon abbahagyta a fura viselkedését, és kikérdezzelek a boldog találkozásról Nikkel, mivel Damon mondta, hogy látott kettőtöket a Grillnél, erre anyukád nyit ajtót, és közli velem, hogy szakítottatok. Kérlek mond azt, hogy ez csak egy vicc, és nem kell szétrúgnom annak a seggfejnek a seggét.

 - Nem akarja a gyereket – mondtam halkan inkább a poharamnak, mint Elenának.

 - Az a nyomorult seggfej! – dühöngött Elena. - Megmondtam, hogy ne bízz benne! Sosem kedveltem azt a srácot.

 - Tényleg? Ha jól emlékszem, miután először találkoztatok, eszméletlen jó pasinak mondtad, baromi…

 - Ne tereld a témát! – vágott közbe, és elkezdett fel-alá járkálni. – És egyébként is, minek véded még mindig? Csak azt ne mond, hogy ezek után még szóba fogsz állni vele, vagy bármit is csinálni fogsz vele. Gondolni sem érdemes rá. Ha nem akar téged, és a babádat, fogalma sincs róla, mit veszít.

 - Öhm, Elena? – köszörültem meg a torkomat, mire Elena végre megállt. – Komolyan úgy nézek ki, mint aki egyáltalán szóba akar állni vele? Mert ha nem látszik, közlöm veled, hogy az elmúlt napot bőgéssel töltöttem, oké? Ember még nem gázolt ennyire belém, szóval nem, nem fogok vele szóba állni – ráztam meg a fejemet. - Ami azt illeti, annak örülnék a legjobban, ha soha többé nem kellene még csak rá gondolnom sem.

Mintha csak végszó lett volna, ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

 - Caroline, kinyitnád az ajtót? – kiáltotta anya, és a hangjából ítélve éppen a fürdő szobában volt, szóval csak felnyögtem egyet, és nem is törődve azzal, hogy még mindig a tegnapi ruhámban vagyok, vagy hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint akin éppen átment az úthenger, felkeltem, és kávéval a kezemben az ajtóhoz mentem.

Amint kinyitottam az ajtót, már azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Nik állt az ajtómban, és ha lehet, még dögösebben nézett ki, mint szokott. Komor, fájdalmas képet vágott, és erőltetetten elmosolyodott, amikor meglátott.

 - Szia! – köszönt, és mielőtt még az arcába csaphattam volna az ajtót, elkezdett beszélni. – Nézd, szörnyen sajnálok mindent, amit tegnap mondtam, oké? Bepánikoltam, és nem gondoltam át, amit mondtam, csak úgy kijött, de igazából nem gondoltam komolyan, és ha csak meghallgatnál…

 - Nem – vágtam közbe, mert nem tudtam tovább hallgatni. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és megráztam a fejemet. – Tegnap meghallgattalak, és az elég volt. Elég egyértelművé tetted, hogy mit akarsz, szóval kérlek, nagyon szépen kérlek, hagyjál békén végre, rendben? Nem akarsz gyereket? Hát nem kell aggódnod, mert akkor nem lesz gyereked – mondtam, majd mielőtt még megszólalhatott volna, becsuktam az orra előtt az ajtót.

Don't Let Me Go Just Yet - VIII. fejezet

Hali!:)

ÉÉÉÉS, TÁTÁRÁRÁÁÁÁ!!! Itt az új fejezet:) Most nem mondok róla semmit, csak hogy jó szórakozást, és lécci írjatok komit, ha elolvastátok. Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre:)
Utólagos megjegyzés: ÁÁÁÁÁÁ!!!!! (bocsi, ma ilyen hangulatban vagyok:P) Láttátok már a Michel által feltöltött képet a 4×01 olvasásáról? Ha nem, itt tudjátok megnézni. És a nagy hír az, hogy Joseph is ott van!!!!! Vagyis vagy már az első részben visszatér, vagy pedig nagyon hamar, mert nem hinném, hogy úgy odahívják, hogy a végén csak mondjuk az ötödik vagy a hatodik részben tér vissza újra. Szóval lehet ténylegesen örülni, emberek: KLAUS VISSZATÉRT!!!

Don't Let Me Go Just Yet - VIII. fejezet

Utáltam az életemet. Legalábbis abban a pillanatban, amikor megpillantottam Nik szikrázó tekintetét néhány méterrel arrébb, elég közel álltam hozzá. Olyan érzés volt, mintha bele kerültem volna egy rosszul megírt tini drámába. Az elmúlt fél évben annyiszor jelent meg valahol éppen az, akinek nem kellett volna, hogy az már szinte nevetséges volt. És mégis… Nik ott állt, néhány méterrel Tylertől és tőlem, és a tekintetével szinte ölni tudott volna. Csak azt nem sikerült még eldöntenem, hogy ez a tekintet kinek szólt – Tylernek vagy nekem?

 - Semmi sem történt – szögeztem le azonnal, a kezemet védekezőn felemelve. – Legalábbis nem az, aminek látszott.

 - Tényleg? – kérdezte gúnyosan, és kirázott a hideg attól, ahogy Tylerre ránézett. Még sosem láttam dühösnek, és az biztos, hogy nem is akarom, hogy a rendszeres szórakozások közé tartozzon ezentúl. – Mert nekem nagyon úgy tűnt, mintha kierőszakolta volna azt a csókot. De ha tévedek, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy aggódni kezdjek a kapcsolatunk miatt, igaz?

Egy pillanatig döbbenten bámultam rá. Olyan természetességgel közölte velem, hogy mindent látott, és nem értette félre a történteket, mindeközben pedig még a szokásos viccelődésünk is benne volt, hogy szóhoz sem jutottam. Az az egy viszont biztos, hogy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem hitte azt, hogy csak úgy random, a háta mögött megcsókoltam Tylert.

És ekkor döbbentem rá, hogy már napok óta csak telefonon tudtunk kommunikálni egymással, látni nem láttuk egymást. A szívem újra elkezdett erősen verni, bár ezúttal biztos voltam benne, hogy annak köszönhetően, hogy újra láthatom; és a pillangók visszatértek a gyomromba. Nem törődve Tylerrel – aki egyébként akkor lenne igazán okos, ha még addig eltűnne, amíg Niknek elterelem a figyelmét (nem mintha direkt akarnék neki segíteni) -, három lépéssel átszeltem a közöttünk lévő távolságot, és a nyakába ugrottam. Az ő arcáról is eltűnt erre a rövid időre a gyűlölet, és mielőtt még átöleltem volna, láttam, hogy hatalmas vigyor terül szét az arcán, és legalább olyan szorosan ölelt át engem, ahogy én őt.

 - Halálra ijesztettél – suttogtam a fülébe, ő pedig felkuncogott.

 - Akkor most egy-egy az állás – suttogta vissza, és lassan kibontakozott az ölelésből. Kérdőn néztem rá, hogy mit akar ezzel mondani, de csak megrázta a fejét, jelezve, hogy majd később, majd a hátam mögé bökött. Kíváncsian fordultam meg, és hitetlenkedve láttam, hogy Tyler még mindig ott állt, ahol hagytam. Miközben Nik keze megtalálta az utat a derekamra, én nem akartam elhinni, hogy Tyler volt olyan hülye, hogy végignézte, ahogy Nik nyakába ugrok – ha annyira szerelmes belém, és annyira engem akar, ahogy azt állítja, nem kellene ennek elviselhetetlen fájdalmakat okoznia neki? Nem mintha azt akarnám, hogy… De. Ha jobban átgondolom, abban a pillanatban pont azt akartam.

 - Ééé… te még mindig itt vagy – mondta ki hangosan azt Nik, amit én csak gondoltam, és az arcára újra visszakerült a komor, szinte gyilkolásra képes tekintet.

 - Ha jól emlékszem, félbeszakítottál egy beszélgetést köztem és Caroline között – vonta meg könnyedén a vállát Tyler.

 - Amit nem fogtok befejezni – jelentette ki keményen Nik.

 - Caroline nem a tulajdonod, ember! Szóval had döntse csak el ő.

 - Az lenne a legjobb, ha most elmennél, Tyler – szólaltam meg halkan, mire meglepettem nézett rám. Komolyan nm tudom, mire számított? Hogy megcsókol, és attól hirtelen eltörlődik a gonosz törpe varázsa, és olyan rózsaszín ködbe fogok ránézni, mint egy fülig szerelmes tíz éves? Hát, az biztos, hogy ez nem történt meg.

 - Majd rá fogsz jönni, hogy nekem van igazam, Caroline – jelentette ki határozottan, miközben a zsebébe csúsztatta a kezét. – Még nem sikerült tisztán látnod, de amikor végre sikerül, rá fogsz jönni, hogy Nik csak egy apró, fölösleges állomás volt.

 - És rohanok majd hozzád, hogy a bocsánatodért esedezzek és hogy könyörögjek, hogy had legyek veled? Azt erősen kétlem – horkantam fel, de éreztem, hogy miközben Tyler beszélt, Nik kicsit jobban magához húzott, és a keze ökölbe szorult.

 - Nézd – szólalt meg végül Nik -, az egyetlen oka, hogy nem vertem már szét a képed, az az, hogy több napja nem láttam Caroline-t, és nem hiszem, hogy a legjobb üdvözlés az lenne, ha szétvernék előtte egy srácot az utcán. Szóval addig tűnt el, amíg még van türelmem.

Tyler halkan, nyugodtan felnevetett.

 - Nem félek tőled – rázta meg a fejét, majd megfordult, hogy elmenjen, de az utolsó pillanatban még megtorpant, és az egyik kezét felemelve visszafordult. – Majd elfelejtettem; Istenem, Caroline – nyalta meg a felső ajkát -, hogy hiányoztak az ajkaid!

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nik nem tudott tovább játszani a teljesen nyugodtat, és ez teljesen érthető volt. Abban a pillanatban én is legszívesebben orrba vágtam volna Tylert. De ő gyorsabb volt. Az egyik pillanatban még ott állt mellettem, a másikban pedig már csak azt láttam, hogy a jobb kezével egy hatalmasat üt Tyler állkapcsába. Tylert megtántorodott, az állához kapott, és próbálta mozgatni.

 - Ezt azért kaptad, mert megcsókoltad a barátnőmet – sziszegte Nik, és mielőtt Tyler bármit is reagálhatott volna, még egy jól irányzott ütést mért a srác arcára. – Ezt pedig egy emlékeztető, hogy a tűzzel játszol, ha csak Caroline közelébe mész.

 - Megőrültél – nyögte Tyler, miután sikerült összeszednie magát valamennyire.

 - Annyira biztos nem, mint te, hogy azt hitted, csak úgy hagyni fogom, hogy megpróbáld ellopni tőlem Caroline-t – mondta, majd hátranézett felém, és ellágyult az arca. Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet, úgy szólalt meg újra. – Nem mintha sok esélyed lett volna.

Tyler felhorkant, de ahogy felé néztem, már háttal volt nekünk, és távolodott tőlünk. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

 - Szóóval… akkor vége a műsornak? – szólalt meg hirtelen Damon a bolt ajtajából, és pedig ijedten rezzentem össze a hangjától. Ami nem tartott sokáig, és miközben Nik magához volt, és hátulról átölelte a derekamat, felvont szemöldökkel néztem Damonra. – Egész végig ott álltál, és nézted a „műsort”?

 - Hát, nem egész végig… - vonta meg a vállát könnyedén Damon. – De elég sokat láttam.

 - És egyszer sem jutott eszedbe, hogy… nem is tudom… mondjuk, hogy közbeavatkozz?

 - Nem – vágta rá azonnal.

 - Ne is próbáld meg megérteni – suttogta a fülembe Nik, de nekem ennyi nem volt elég.

 - Szóval ez valami pasi dolog, amit képtelenség, hogy megértsek, mert lány vagyok? – kérdeztem, és meglepődtem, amikor egymásra néztek, majd egyszerre vágtak rá a kérdésemre egy „igen”-t. Megforgattam a szemem, közben pedig éreztem, hogy Nik ad egy rövid puszit a nyakamra, amitől elmosolyodtam. Damonnek nem kellett sok, hogy rájöjjön, hogy csak egy zavaró tényező abban a pillanatban.

 - Azt hiszem, nekem mennem kéne – mutatott a kocsija felé. – Még egyszer kösz a segítséget, Caroline.

 - Semmiség – legyintettem. – Csak próbálj meg kevésbé furán viselkedni, hogy ne őrüljön meg az aggodalomtól teljesen még az előtt, hogy megkérnéd a kezét.

 - HÉ! – kiáltott fel, amint befejeztem a mondatot, én pedig egy pillanatra értetlenül néztem rá, hogy most mégis mi a baja, aztán leesett, hogy elméletileg megígértem, hogy senkinek sem mondom el, és ez alá nyilvánvalóan Niket is beleszámította.

 - Tényleg azt hitted, hogy nem fogom elmondani Niknek? – kérdeztem nevetve.

 - Ennyit arról, hogy tudsz titkot tartani.

 - Nyugalom, senkinek sem fogjuk elmondani! Most tényleg – ígértem meg, Damon pedig motyogott valamit az orra alá, és egy intés kíséretében a kocsijához ment.

 - Végre egyedül – búgta a nyakamba Nik, amint Damon kocsijának ajtaja becsukódott, én pedig felnevettem.

 - Az utca kellős közepén? Nehezen hiszem.

 - Tudod hogy értem! Most pedig gyere ide – mondta, közben pedig maga felé fordult. Megragadta a nyakamat, és neki nem kellett erőszakot használnia, mint Tylernek, hogy magához húzzon. – Atyám, de hiányoztál – suttogta az ajkamba, majd letámadta a számat. A kezem automatikusan megtalálta a haját, és boldogan túrtam bele. Most döbbentem rá, hogy mennyire is hiányzott Nik az elmúlt néhány napban, pedig az idő legnagyobb részében azon siránkoztam, hogy vajon mi lesz, ha megtudja a baba dolgot. Abban a pillanatban, azzal a csókkal, ha csak néhány pillanatra is, de minden kétségemet eltűntette.

 - Te is hiányoztál nekem – mondtam, amikor végül elhúzódtunk egymástól. – Ééés… most elmondhatod, mikor is ijesztettelek halálra.

 - Amikor azt mondtad, hogy nem az történt, aminek látszott.

 - De… tényleg nem az történt, aminek látszott – ráztam meg értetlenül a fejemet.

 - Tudom. De legutoljára, amikor ezt a mondatot hallottam a szádból, a vége az lett, hogy kidobtad Kolt, és összejöttél velem. És nem szívesen jutnék a drága öcsikém sorsára.

 - Uram Isten, annyira aranyos vagy – olvadtam el a szavaira, és adtam neki egy lágy csókot, de még mielőtt belemerülhettünk volna, elhúzódtam, és komolyan néztem rá. – Ugye tudod, hogy sosem tennék veled ilyet, ugye?

 - Igen.

 - Komolyan mondom. Te nem Kol vagy. Nem tennék veled ilyet, főleg most, hogy... – ez volt az a pillanat, hogy befogtam a számat, de az elharapott mondatot nem tudtam nem észrevétlenné tenni, az ő szeme pedig azonnal fennakadt.

 - Hogy érted, hogy „főleg most”?

Nem akartam elmondani neki, legalábbis még nem, de aztán ahogy ránéztem, rádöbbentem, hogy sosem lesz olyan, hogy tökéletes időzítés. Akármennyire várom, nem fogja hirtelen közölni velem, hogy meggondolta magát a gyerekekkel kapcsolatban, szóval az, hogy egy nappal  előbb vagy később tudja meg, csak annyiban számít, hogy milyen hosszú lesz az az idő, amíg én tudtam, és ő nem. Szóval hátra léptem, és felsóhajtottam.

 - Van valami, amit… amit el kell mondanom – mondtam az ajkamba harapva, ő pedig gyanakodva nézett rám.

 - Oké. Mi az?

Vettem egy mély lélegzetet, aztán elkezdtem beszélni. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani, bár biztos voltam benne, ha begyakoroltam volna egy szép, hosszú beszédet, valószínűleg egy szóra sem emlékeztem volna belőle.

 - Nem tudom, hogy hogyan fogod fogadni a dolgot, mert tudom, hogyan állsz hozzá, és tudom, hogy el kellett volna már korábban mondanom, de egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy ne akadj ki teljesen, hogy ne rémítselek halálra, vagy ha halálra nem is, annyira, hogy azonnal lelépjél. Nem mintha nem léphetnél le, mert megteheted, nem akarlak semmibe sem beleerőszakolni, de nagyon örülnék neki, ha nem menekülnél el. Tudom, hogy ez még korai; nagyon korai, de…

 - Caroline! – vágott közbe Nik, én pedig kétségbeesetten kaptam levegőért. – Miről beszélsz? Mit kell elmondanod?

Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és kimondtam.

 - Terhes vagyok.

Nem hallottam sietős lépteket a messzeségbe tartani, de szimpla, egyszerű, normálisakat sem, szóval ezt jó jelnek vettem, hogy legalább nem kapta fel rögtön a nyúlcipőt, ezért lassan kinyitottam a szememet. Kővé váltam, döbbenten meredt rám. Nem pislogott – ami egyébként a legfurább dolog volt az egészben -, nem mozdult, nem szólt semmit. Ha nem láttam volna, hogy a mellkasa emelkedik és süllyed, azt is meg lehetett volna kérdőjelezni, hogy lélegzik-e egyáltalán.

 - Nik… Nik, kérlek, mondj valamit. Bármit – könyörögtem remegő hangon.

 - Terhes? – kérdezte vissza olyan nyugodt hangon, ami meglepett. Azt hittem, teljesen ki fog akadni, ehelyett olyan nyugalom hallatszott a hangjában, mintha csak egy almáról beszéltünk volna. Lassan bólintottam. – Mond, hogy ez most csak valami vicc.

És puff. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz lehet. Miért is hittem el akár egy percig is, hogy talán nem fog kiakadni?

 - Nem. Nem viccelek – ráztam meg a fejem.

 - Megtartod?

Hitetlenkedve meredtem rá, és nem akartam elhinni, hogy jól hallottam, amit mondott. Tényleg úgy érzi, hogy meg kell kérdeznie, hogy megtartom-e? Komolyan azt hiszi, hogy akár csak egy pillanatra is átfutott az agyamon, hogy bármi mást tennék? Mert akkor nagyon félreismert.

 - Ez nem kérdés.

 - Mióta tudod? – kérdezte, és a hangja még mindig ijesztően nyugodt volt.

 - Néhány napja. A mozi utáni reggelen csináltam tesztet, és pozitív lett, ma pedig elmentem egy orvoshoz, és ő is megerősítette.

 - És mikor akartad elmondani?

 - Tessék?

 - Mikor akartad elmondani? Amikor már annyira egyértelmű, hogy nem tudod letagadni, vagy még előtte tervezted? – a düh most már egyértelműen kihallatszott a hangján, de nem csak abban. Az arca is kezdte levedleni a teljesen nyugodt, nincs-semmilyen-érzelem-az-arcomon kifejezést, aminek a helyén egyre jobban a harag tűnt fel. – Egyáltalán elmondtad volna, ha most nem bukkanok fel? Ha véletlenül nem csúszik ki a szádon szinte a dolog? Mert jelen pillanatban nekem nem úgy néz ki.

 - El akartam mondani! Tényleg el akartam! De egyszerűen nem tudtam, hogyan kezdjek bele, és úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha először összeszedem magam, és eldöntöm, hogy mit is akarok.

 - Szóval elmenekültél? – tárta szét a karját összefoglalva, amit leszűrt az egészből, és minden szavából csak úgy sugárzott a merő gúny. – Pont mint ahogy máskor is teszed, amikor valami probléma van.

 - Nincs jogod…

 - Az enyém egyáltalán? – vágott hirtelen közbe Nik, bennem pedig még a vér is megfagyott. A szívem kihagyott egy pillanatra, és nem akartam hinni a fülemnek.

 - Hogy? – suttogtam olyan halkan, hogy abba sem voltam biztos, hogy meghallja, amit mondtam, mégis csodáltam, hogy egyáltalán ennyit sikerült kicsikarnom magamból.

 - A gyerek. Az enyém? – kérdezte most már konkrétabban, nekem pedig bele kellett harapnom az alsó ajkamba, hogy megakadályozzam, hogy a könnyeim úgy törjenek elő, mintha teljesen megnyitották volna a csapokat. Ezt nem engedhettem meg magamnak.

 - Te most… tényleg azt kérdezed, hogy a tiéd-e a gyerek? – hunytam le a szememet suttogva.

 - Jó lenne tudni, hogy nem úgy teszem tönkre az életemet, hogy végül kiderül, hogy nem is enyém  a gyerek.

Komolyan nem hittem a fülemnek. Mintha egy teljesen más ember állt volna előttem. Mintha csak nem is Nik lett volna. De az, amiket mondott, elég egyértelműen kifejezték, hogy mi a véleménye a gyerekvállalásról. Még az sem sikerült megváltoztatnia a véleményét, hogy terhes lettem. Hogy az ő gyerekét várom. És ha valakinek egy ilyen dolog nem tudja megváltoztatni a véleményét, akkor semmi a világon nem fogja.

 - Tudod, mit? – túrtam bele a hajamba. – Nem kell ez miatt aggódnod. Ne aggódj, nem kell tönkre tenned az életedet. Végeztünk – mondtam, majd minden válasz vagy reakció nélkül sarkon fordultam, és elindultam hazafelé. Csak azért könyörögtem, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet a sarokig.