Don't Let Me Go Just Yet - IX. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn hozom a fejezetet, elég őrült napom volt. Plusz, ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz egy elég szomorú fejezetet megírni, amikor éppen Jóbarátok darát tartok? A fejezetről nem mondok semmit, szerintem az előző vége eléggé egyértelművé tette, hogy milyen hangulatú lesz, szóval csak jó szórakozást hozzá, remélem tetszeni fog, és lécci írjatok egy rövid véleményt, ha elolvastátok.

Don't Let Me Go Just Yet - IX. fejezet

Abban a pillanatban, hogy befordultam a sarkon, előtörtek a könnyeim, és képtelen voltam megállítani őket. Olyan érzés volt, mintha kiszakították volna a szívemet a helyéről, pedig számíthattam volna erre a reakcióra. Tudtam, hogy nem akar gyereket, mégis egész idő alatt reménykedtem, hogy amikor meghallja a hírt, mégis örülni fog neki. Vagy ha nem is fog örülni, egy kisebb kiboruláson, „uram atyám gyerekem lesz” pánikon kívül más nem lesz. Ehelyett a képembe vágta, hogy a gyereke tönkre teszi az életét. Arról nem is beszélve, hogy még a hűségemet is megkérdőjelezte iránta. Pontosan tudja, hogy mit kell ilyen helyzetben mondani, hogy megnyugtassa a gyerek anyját.

És ezek után, miközben hazafelé mentem, mégis reménykedtem abban, hogy a következő pillanatban utolér, bocsánatot kér, és azt mondja, hogy nem gondolta komolyan az életromboló részt, nem szeretne elveszíteni, és meg tudjuk oldani a dolgot. Persze nem így történt, a szívem pedig ha lehet, minden egyes lépéssel még jobban összeszorult.

Huszonegy éves voltam, még mindig egyetemre jártam, és a srác, akitől terhes voltam, nem kért a gyerekből. Akár egy rossz szappanopera alaptörténete is lehetett volna ez. Már csak a gonosz ikertestvér felbukkanása hiányzott, és minden tökéletesen illett volna a forgatókönyvhöz. Azzal az egy kivétellel, hogy a szappanoperák akármennyire rosszak is, a vége mindig happy end. Ebben a pillanatban sokkal jobban örültem volna, ha csak egy rossz szappanoperába csöppenek.

Egyedül az tudott egy kicsit feldobni, hogy anya sokáig dolgozik, így lesz elég időm kibőgni magam a szobámban, mielőtt még haza ér, és meglát ilyen állapotban. Mert le mertem volna fogadni, hogy kész roncsként néztem ki. Aztán ez is egy pillanat alatt elszállt, amikor a ház elé értem, és megláttam az autóját a kocsi feljárón. Remek. Pont ezt a napot kellett választani, hogy korábban jöjjön haza.

Először az jutott eszembe, hogy inkább csak megfordulok, és keresek egy csendes helyet, ahol egyedül lehetek, de fogalmam sincs miért, végül a tornácon találtam magamat, amint próbáltam abbahagyni a sírást, és elfogadható állapotba kerülök. Egy ideig próbálkoztam, és amikor úgy éreztem, hogy annyira elviselhető már, hogy legalább a szobámig eljussak, vettem egy mély levegőt, és beléptem a házba.

 - Caroline, te vagy az? – hallottam anya hangját a konyhából, és magamban mondtam egy hatalmas köszönetet, hogy ott van.

 - Igen – kiáltottam vissza, és csak remélni tudtam, hogy nem remeg nagyon a hangom a sírástól, közben pedig megfordultam, és a bedugtam a kulcsot a kulcslyukba. – Hogy… hogyhogy itthon vagy?

 - Gondoltam, mivel itthon vagy pár napra, kiveszem a nap többi részét, hogy több időt tudjunk egymással tölteni, még mielőtt elutaznál Los Angelesbe – mondta, és a szavaira mozdulatlanná dermedtem. Hallottam a lépéseit, és még mindig ott álltam mozdulatlanul, az ajtó felé fordulva, de csak arra tudtam gondolni, hogy nem lett volna erre szükség, mivel már nem megyek L.A.-be, így az egész nyár ott lesz arra, hogy együtt töltsünk egy kis időt. – Tudod, igazából azt hittem, hogy végül nem lesz belőle semmi, mert pont amikor hazaértem, Niklaus megjelent, és téged keresett. – Több mély lélegzetet is vettem, hogy visszatartsam a könnyeimet, de képtelen voltam rá. – Megmondtam neki, hogy az ékszerüzletbe mentél, úgyhogy azt gondoltam, hogy az egész napot vele fogod tölteni, de gondolom pont elkerültük egymást. Szóval ha akarsz, nyu… - ebben a pillanatban ért ki az előszobába, és látta meg, hogy mit csinálok. – Caroline, minden rendben van? – Nem válaszoltam. – Drágám, kezdesz megijeszteni.

Vettem egy mély levegőt, és a hajamba túrva megfordultam.

 - Már találkoztunk – mondtam halkan, és vállat vontam.

 - Ó, drágám, mi történt? – jött azonnal oda hozzám, én pedig abban a pillanatban, hogy elérhető távolságba került, szorosan megöleltem, és úgy kapaszkodtam belé, mintha sosem akarnám elengedni. A könnyeim csak úgy záporoztak, és nem úgy tűnt, mintha egyhamar el akarnának apadni. Anya mindeközben a hátamat simogatta, ezzel próbált megnyugtatni. – Mi történt, Caroline? – kérdezte hosszú idő után, amikor végül elapadtak a könnyeim, és kibontakozott az ölelésből. Bíztatóan próbált mosolyogni rám, és az egyik kezével letörölte az arcomról a lefolyt könnyeket.

 - Elég hosszú történet – mondtam rekedten, és magam is meglepődtem, hogy milyen rekedt lett a hangom a rengeteg sírástól. – De röviden összefoglalva, szakítottunk. Vagyis… én szakítottam vele.

 - Rendben. Most bemegyünk a konyhába, te szépen leülsz az asztalhoz, én pedig készítek neked egy bögre teát, az majd megnyugtat, és mindent elmesélsz nekem, rendben? Mit szólsz hozzá? – foglalta össze anyu a tervét, de a kérdés ellenére nem volt választási lehetőségem, mert miközben beszélt, már a konyha felé kezdett el terelni. Nem ellenkeztem. Tetszett az ötlete, és úgy döntöttem, ez a legjobb időpont arra, hogy elmondjam anyának is a terhességet. Niknél rosszabbul úgysem reagálhat, és legalább ezen is túlleszek.

 - Nem fog tetszeni – motyogtam, és leültem az asztalhoz, ahogy anya korábban mondta.

 - Még jó, hogy nem fog tetszeni. Akármit is csinált az a … csirkefogó, ha így megríkatott, egyértelmű, hogy nem fog tetszeni – jelentette ki, kivéve a pult feletti szekrényből egy bögrét, majd feltette a vizet főni.

 - Nem csak arról van szó – ráztam meg a fejemet, és felnyögtem, amikor megláttam anya kérdő tekintetét. Az asztalra könyököltem, és a kezembe temettem az arcom. Utáltam az ilyen beszélgetéseket. Miért nem lehet az ilyen dolgokat levélben közölni valakivel? Vagy telefonon? Vagy… bárhogy máshogy, csak nem személyesen? Sóhajtottam egyet, majd felemeltem a fejemet, és anyára néztem. – Terhes vagyok – böktem ki, anyának pedig szinte szó szerint tátva maradt a szája. – Terhes vagyok, és Nik nem akarja. Mármint, azt nem tudom, hogy valaha akar-e gyereket, de hogy ezt a gyereket nem akarja, az biztos. Sőt, nem hogy nem akarja, de azt mondta, hogy teljesen elrontja az életét. A saját, még meg nem született gyereke. Arról meg nem is beszélve, hogy emellett megvádolt azzal, hogy megcsaltam, lefeküdtem mással, és azé a srácé az apa, akivel megcsaltam. Ó, és mindenek felett, mindezt egy mondatban. Szóval… szóval szakítottam vele. Megmondtam neki, hogy nem kell ez miatt aggódni, mert végeztünk. És még csak egy szót sem szólt erre. Csak hagyta, hogy elsétáljak. – A hangom elcsuklott, de nem törődtem vele. Anya közben magához tért a sokkból, leült mellém, és ismét visszatért a hátam simogatásához. – Szóval, gyakorlatilag terhes vagyok, a gyereknek nincsen apja, fogalmam sincs, hogy mit tehetnék vagy hogy mit kéne tennem, ami pedig halálra rémiszt – foglaltam össze a helyzetet, és éreztem, hogy ismét elerednek a könnyeim. – Ó, és nagyon elegem van már a sírásból is – tettem még hozzá, mielőtt anya átölelt volna, én pedig úgy bújtam volna hozzá, mintha megint öt éves lettem volna. Abban a pillanatban mindennél jobban szükségem volt rá. Szerencsémre, anya ezt pontosan érezte.

 - Minden rendben lesz, drágám – simogatta továbbra is a hátamat. – Megígérem. Majd kitalálunk valamit. Megoldjuk. Minden rendben lesz.

 - Köszönöm – suttogtam, és magamban azt kívántam, bárcsak Nik is így reagált volna.

…

Egy hosszú beszélgetés után anyuval úgy döntöttem, hogy a rossz hangulatomra még ráteszek egy lapáttal, és az alkalom tiszteletére egy rakat szerelmes filmet megnézek, de még véletlenül sem a vidámat közül. A Notebook még a jobbik kategóriába tartozott, ott a két szerelmes egymásra találnak, és lényegében happy end a vége, bármennyire is szívszorító, amikor időskorukban egymás karjaiban halnak meg. Ezt sem bírtam ki sírás nélkül, nem mondom, de ez semmi volt a következő kettő filmhez képest. A Walk to Remember utolsó háromnegyed-egy óráját végigsírtam. Pedig az egész olyan szépen indult. Minden boldog volt, aztán a csaj közölte a sráccal, hogy leukémiás, és minden átváltozott szomorúvá, én pedig elkezdtem sírni. De legalább volt egy óra szünetem előtte. Végül a PS. I Love You-t néztem meg, amit úgy, ahogy van, végigbőgtem. Nem volt olyan jelenet, amelyiken ne sírtam volna, akár a múltban játszódó boldog jelenetekről volt szó, akár a jelenben, ahol a nő férje már meghalt.

Anya többször is bejött, és megpróbálta kikapcsolni a tv-t, mondván, hogy ez nem normális dolog, és inkább valami vidám, boldog filmet kellene néznem, de minden egyes alkalommal ellenkeztem, úgyhogy egy idő után feladta, én pedig valamikor a PS. I Love You vége felé a kanapén aludtam el.

Amikor felébredtem, már másnap volt. A nap boldogan sütött be az ablakon, anya pedig az este folyamán rám tett egy takarót, legalábbis erre következtettem abból, hogy a kanapé mellett egy takaró volt a földön. A szememet dörzsölgetve felkeltem, kibotorkáltam a konyhába, és az asztalhoz leülve kitöltöttem magamnak egy bögrébe kávét, és boldogan kortyoltam bele.

Aztán minden visszajött. Tyler, a veszekedés, a hazaút, az anyával való beszélgetés, a filmek – és a rengeteg sírás. Minden egyszerre jött vissza, és szinte szó szerint letarolt. Valószínűleg csak azért nem fakadtam megint sírva, mert már előző nap egy évre elég könnyadagomat elhasználtam.

Igazán felébredni sem volt időm, amikor hirtelen Elena robbant be a konyhába.

 - Nyugodtan jövök át, hogy elmeséljem, hogy Damon abbahagyta a fura viselkedését, és kikérdezzelek a boldog találkozásról Nikkel, mivel Damon mondta, hogy látott kettőtöket a Grillnél, erre anyukád nyit ajtót, és közli velem, hogy szakítottatok. Kérlek mond azt, hogy ez csak egy vicc, és nem kell szétrúgnom annak a seggfejnek a seggét.

 - Nem akarja a gyereket – mondtam halkan inkább a poharamnak, mint Elenának.

 - Az a nyomorult seggfej! – dühöngött Elena. - Megmondtam, hogy ne bízz benne! Sosem kedveltem azt a srácot.

 - Tényleg? Ha jól emlékszem, miután először találkoztatok, eszméletlen jó pasinak mondtad, baromi…

 - Ne tereld a témát! – vágott közbe, és elkezdett fel-alá járkálni. – És egyébként is, minek véded még mindig? Csak azt ne mond, hogy ezek után még szóba fogsz állni vele, vagy bármit is csinálni fogsz vele. Gondolni sem érdemes rá. Ha nem akar téged, és a babádat, fogalma sincs róla, mit veszít.

 - Öhm, Elena? – köszörültem meg a torkomat, mire Elena végre megállt. – Komolyan úgy nézek ki, mint aki egyáltalán szóba akar állni vele? Mert ha nem látszik, közlöm veled, hogy az elmúlt napot bőgéssel töltöttem, oké? Ember még nem gázolt ennyire belém, szóval nem, nem fogok vele szóba állni – ráztam meg a fejemet. - Ami azt illeti, annak örülnék a legjobban, ha soha többé nem kellene még csak rá gondolnom sem.

Mintha csak végszó lett volna, ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

 - Caroline, kinyitnád az ajtót? – kiáltotta anya, és a hangjából ítélve éppen a fürdő szobában volt, szóval csak felnyögtem egyet, és nem is törődve azzal, hogy még mindig a tegnapi ruhámban vagyok, vagy hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint akin éppen átment az úthenger, felkeltem, és kávéval a kezemben az ajtóhoz mentem.

Amint kinyitottam az ajtót, már azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Nik állt az ajtómban, és ha lehet, még dögösebben nézett ki, mint szokott. Komor, fájdalmas képet vágott, és erőltetetten elmosolyodott, amikor meglátott.

 - Szia! – köszönt, és mielőtt még az arcába csaphattam volna az ajtót, elkezdett beszélni. – Nézd, szörnyen sajnálok mindent, amit tegnap mondtam, oké? Bepánikoltam, és nem gondoltam át, amit mondtam, csak úgy kijött, de igazából nem gondoltam komolyan, és ha csak meghallgatnál…

 - Nem – vágtam közbe, mert nem tudtam tovább hallgatni. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és megráztam a fejemet. – Tegnap meghallgattalak, és az elég volt. Elég egyértelművé tetted, hogy mit akarsz, szóval kérlek, nagyon szépen kérlek, hagyjál békén végre, rendben? Nem akarsz gyereket? Hát nem kell aggódnod, mert akkor nem lesz gyereked – mondtam, majd mielőtt még megszólalhatott volna, becsuktam az orra előtt az ajtót.