Don't Let Me Go Just Yet - X. fejezet

Sziasztok!

Bocsánat, hogy csak most hoztam a fejezetet, de bármennyire is már a legelejétől kezdve benne volt ez a fejembe, nehezebb volt megírni, mint gondoltam.

Jó szórakozást, és lécci, ha elolvastátok, írjatok komit! Ja, és ne nagyon öljetek meg!

Don't Let Me Go Just Yet - X. fejezet

Öt nap telt el azóta, hogy Nik arcába vágtam az ajtót. Azóta minden nap – volt olyan, hogy naponta többször is – próbálkozott beszélni velem, de egyszer sem sikerült. Ha én nyitottam ki az ajtót, akkor egy másodperccel később már az orrára is csaptam, még mielőtt elkezdhette volna mondani a magáét; ha pedig anya nyitotta ki az ajtót, elküldte a sunyiba, majd úgy vágta be az orra előtt az ajtót. Az ajtócsapkodást az elmúlt öt nap leforgatása alatt mindketten profizmusig fejlesztettük. Mégsem éreztem jobban magam tőle. Igen, abban a pillanatban valamennyi elégtételt éreztem, a következőben már el is múlt. Éppen ezért ezen rövid közjátékokon kívül a napon nagy része önsajnálattal telt.

Elena és Matt minden nap átjöttek, megpróbáltak felvidítani, beszélgettek velem, meghallgattak, de nem sokra jutottak. Elena egyszer még Damon is magával hozzá, hátha a srác tudna valami olyat mondani, amit ők Mattel még nem mondtak, és amivel elérnék a kívánt hatást, de bármennyire is jólesett az igyekezetük, nem jártak sok sikerrel. És ide anya is beletartozott. Az első nap még próbált rávenni arra, hogy felejtsem el Niket, és leadta a szokásos szülői beszédet, ami „nem érdemel meg téged” kezdetű mondattól a „nem tudja, mit veszít” hangzatú mondatig mindent tartalmazott. Amikor rájött, hogy ez nem segít, inkább csak leült velem, és filmet néztünk. Az ötödik nap végére ez már szinte szokássá változott.

Valószínűleg ezért lepődhetett meg Elena, hogy amikor kinyitotta az ajtót, mosolyogva köszöntem neki. Nem tudom, mire számított – lehet, hogy azt hitte, hogy el sem jövök -, de reggel, amikor felkeltem, elhatároztam, hogy ha csak erre az egy napra is, de kiverem a fejemből Niket meg a baba dolgot, és jól fogom érezni magamat.

 - Boldog szülinapot! – kiáltottam el magam, majd gyorsan megöleltem Elenát, ahogy beljebb léptem. Elhúzódtam tőle, és a meglepett arca kíséretében hátrafelé mentem befelé, miközben a táskámban kezdtem kotorászni. – Mivel most már jogilag is ihatsz – mondtam, és kihúztam egy üveg tequilát a táskámból -, hoztam át tequilát, Triple Sec-et, lime-ot, szóval kérlek mond, hogy van shakeretek, mert Margaritát fogok csinálni, és anélkül elég nehéz lesz a kivitelezés.

 - Caroline, jól vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel Elena.

 - Persze, hogy jól vagyok.

 - Biztos?

 - Igen.

 - Oké. De ugye azt is tudod, hogy te nem ihatsz?

 - Nyugi Elena, nem lettem amnéziás – sóhajtottam fel, ahogy beléptünk a konyhába, és lerakta az üvegeket a pultra. – Ez a te születés napod. Ma egyszerűen nem gondolok sem Nikre, sem a babára, se semmilyen hülye problémámra, és nem hagyom, hogy tönkre tegyék a legjobb barátnőm születésnapját, oké?

Elena megkönnyebbülten mosolyodott el, majd bólintott.

 - Nézzük, hol is van az a shaker – motyogta az egyik szekrényt kinyitva, én pedig boldogan tapsoltam egyet, amikor megtalálta, és máris nyitottam ki a tequilás üveget.

Éppen öntöttem ki a koktélt egy pohárba Elenának, amikor Damon is csatlakozott hozzánk. Láttam az ő arcán is a meglepettséget, amikor odaköszöntem neki, de nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, hogy a hátam mögött Elena mutogatva jelzi Damonnek, hogy ne kérdezzen rá a dologra, úgyhogy Damon végül nem teszi szóvá a hirtelen hangulatváltozásomat.

…

Fél órája lehettem ott, amikor a csengő újra megszólalt. Eközben Jenna Mr. Saltzmannel… vagyis, Alaric-kal, és Jeremy Annával is felbukkantak. Amikor Elena éppen Damonnel volt elfoglalva, gyorsan elmondtam nekik, hogy Damon egy romantikus ünneplést is tervez, és hogy ennek érdekében arra kért minket, hogy ha lehet, majd lépjünk le, és örültem neki, hogy azonnal megértették, mert féltem, hogy esetleg hosszabb győzködésre lesz szükség, amire pedig nem lett volna lehetőség anélkül, hogy Elena meg ne sejtene valamit.

 - Ez biztos Bonnie lesz – pattant fel azonnal izgatottan Elena a székéről, és már sietett is az ajtó felé. Ezt a pillanatot választotta Damon, hogy odalépjen mellém.

 - Nem tudom, hogy mi történt veled – mondta, egyértelműen a hirtelen jött jókedvemre utalva -, de remélem tudod, hogy ha tudom, hogy mi lesz annak a találkozásnak a vége, nem léptem volna le. Csak olyan boldognak tűntetek, gondoltam, nem lesz semmi baj.

 - Ez kedves tőled – mosolyodtam el. – De most ne ezzel törődj, oké? Nem akarom, hogy elszúrd.

 - És mégis honnét fogod tudni, ha elszúrom? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

 - Vagy nem kéred meg a kezét, vagy pedig ugyan megkérted, de nemet mond.

 - Hé! – kiáltott rá. – Ha nemet mond, az miért az én hibám?

 - Mert ismerem Elenát. Hidd el, ha most megkérnéd csak úgy, egy kulcstartó karikával a kezét, akkor is igent mondana. Mert szeret. Szóval ha nemet mond, az csak a te hibád lehet.

 - Nagyon bíztató vagy – morogta, én pedig felnevettem. A következő pillanatban Bonnie jelent meg az ajtóban. Boldogan ugrottam fel, és megöleltük egymást. Addig gyorsan elsuttogtam a fülébe Damon tervét – ő volt az egyetlen, akinek elmondtam a gyűrűt is, mert tudtam, hogy nem fogja elkotyogni -, majd amikor elhúzódtunk egymástól, örömmel fogadtam, hogy sem Nikre, sem a terhességre nem kérdezett rá. Az ráér holnap is.

…

 - Caroline, téged keresnek! – kiáltotta el magát Elena néhány óra múlva magát, miután újra megszólalt a csengő. Nem kellett megmondania, ki az, azonnal tudtam. Mostanra már csak Bonnie, Damon meg én maradtunk, aminek nagyon örültem ebben a pillanatban, de nem tudtam elhinni, hogy képes volt ide is eljönni. Az egy dolog, hogy a saját házamban nem akar békén hagyni, de Elenánál, pont a születésnapján teljesen más volt a helyzet.

 - Ha az, akire gondolok, akkor mond meg neki, hogy menjen el. Nem akarok vele beszélni! – mondtam kinézve az előszobába egy fintor kíséretében. Az ajtó be volt csukva, Elena keze a kilincsen volt.

 - Azt mondja, addig nem hajlandó elmenni, amíg legalább végig nem hallgatod.

 - Ezt most… ezt most komolyan gondolja? – kérdeztem felháborodottan, és már indultam volna, hogy mindennek elhordjam, amikor eszembe jutott, hogy Elena születésnapja van, és hogy nem akarom azzal elrontani a napot, hogy jelenetet rendezek. Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. - Tudod, mit? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most megyek. Damon úgyis biztos készült valami eszméletlen romantikus dologgal, és nem akarok láb alatt lenni.

Gyorsan visszamentem a nappaliba, megöleltem búcsúzásképpen Bonnie-t, aki amint meghallotta, hogy megyek, ő is kijelentette, hogy indul, majd miközben felkaptam a táskámat, odasúgtam egy „Sok szerencsét!”-et Damonnek.

 - Jól vagy? – kérdezte Elena, amikor visszaértem az előszobába. Az ajtó még mindig csukva volt.

 - Ne aggódj, megoldom – mondtam, majd még egyszer megöleltem. - Még egyszer boldog születésnapot!

 - Nem válaszoltál a kérdésre! – bontakozott ki az ölelésből, én pedig az égnek emeltem a szemem.

 - Ne aggódj! – biztosítottam még egyszer, majd egy nagy levegő kíséretében kinyitottam az ajtót, és kiléptem a házból. Nik a tornácon állt, az egyik oszlopnak dőlve. Egy egyszerű fehér inget és kék farmert viselt, mégis olyan jól nézett ki, hogy belerándult a gyomrom. Gyorsan megráztam a fejemet, kivertem még a legkisebb szikráját is az előbbi gondolatomnak a fejemből, és semmit mondó arccal odaléptem el. - Mégis mi a fenét keresel itt? – sziszegtem, majd minden további nélkül elindultam.

 - Most meg hová mész? – kiáltotta, és hallottam, ahogy utánam ered.

 - Nem tudom – vágtam rá vissza se fordulva. - Egy biztos, jó messze innét, ugyanis nem akarom elszúrni Damon tervét azzal, hogy jelenetet rendezek.

 - …Jelenetet? – kérdezett vissza értetlenül Nik. - Caroline, kérlek, csak állj meg, és hallgass végig!

 - NEM! – kiabáltam rá visszafordulva. Dühös voltam. Forrongtam a dühtől, ami most készült kitörni, én pedig hagytam. - Nem akarlak meghallgatni. Nem akarok veled beszélni, még csak rád sem akarok nézni, érted? Annak örülnék a legjobban, ha egyszerűen eltűnnél innen, és békén hagynál. Vagy nem voltam elég világos az elmúlt néhány napban? Mert ha akarod, még néhányszor az orrodra csaphatom az ajtót.

 - Caroline, figyelj, kérlek… - próbálkozott, de én újra közbevágtam.

 - Nem! Miért kell ezt csinálnod? – tártam szét kérdőn a kezemet. - Miért nem tudod egyszer azt csinálni, amire kérlek? Azóta ilyen vagy, amióta megismerkedtünk.

 - Most meg miről beszélsz? – kérdezte értetlenül, én pedig felsóhajtottam, és éreztem, hogy a dühöm kezd elszállni.

 - Lekoptattalak. Amikor először találkoztunk, az első mondatod után elküldtelek, de te mégis valahogy felbukkantál, és addig nem hagytál békén, amíg be nem adtam  a derekamat.

 - Nekem úgy tűnt, nem nagyon zavart a dolog…  motyogta.

 - Nem ez a lényeg! Azt csináltad, ami neked volt jó, amit te akartál. Úgyszintén, amikor Kollal voltam, és újra találkoztunk. Egyszerűen képtelen voltál félreállni.

 - Ismétlem, néhány nappal ez előttig nagyon úgy tűnt, hogy nem zavar a dolog… - tárta szét a karját, nekem pedig a dühöm ahogy ment, úgy vissza is jött.

 - NEM EZ A LÉNYEG! – kiabáltam. - Hát nem érted? Most az egyszer kérlek, könyörgök, csináld azt, amit én akarok! Nem azt, amit te akarsz, csinálni, hanem amit én szeretném, hogy csinálj. Nem akarlak látni! Nem tudsz olyat mondani, amivel megváltoztathatod a véleményemet, szóval sokkal könnyebb lenne, ha csak egyszerűbb eltűnnél. Emellett a babának sem tesz jót ez a sok stressz.

 - Baj van? – vált azonnal aggódóvá Nik arca, és közelebb lépett. - Jól érzed magad?

Magam elé tartottam a kezem, megállítva ezzel őt, és megráztam a fejem.

 - Nagyon szépen kérlek, ne tegyél úgy, mintha érdekelne, hogy mi van a babával, mert elég egyértelművé tetted, hogy nem érdekel.

 - Caroline, kérlek. Had magyarázzam meg. Csak hallgass végig. Kérlek.

A hangja szinte könyörgött.

 - Meg akarod magyarázni? – kérdeztem a szemöldökömet magasba húzva. - Oké, akkor tessék: magyarázd meg, hogy mitől változott meg hirtelen a véleményed a babával kapcsolatban, mert hihetetlenül kíváncsi lennék rá. – Nem szólt semmit, csak beletúrt a hajába. - Gyerünk! Az egyik pillanatban még tönkre teszi az életedet, a másikban pedig már bocsánatot kérsz, és azt hajtogatod, hogy nem úgy gondoltad. Szóval, mi történt? Miért akarod hirtelen ezt a babát?

 - Nem változott meg a véleményem – mondta halkan megrázva a fejét, én pedig értetlenül meredtem rá. Nem volt semmi értelme annak, amit mondott.

 - Tessék?

 - Nem változott meg a véleményem.

 - Ezt meg hogy érted?

 - Úgy, ahogy mondtam – sóhajtott fel, és a kezét a zsebébe csúsztatva vállat vont. - Nem változott meg a véleményem. Még mindig nem akarok gyereket. De…

 - Ó, sajnálom! – vágtam közbe széttárt karokkal, és az értetlenség helyét ismét a harag vette át. - Akkor biztos én érthettem félre valamit, ugyanis én tisztán emlékszem rá, hogy azt mondtad, hogy szörnyen sajnálod, amit korábban mondtál, és hogy nem gondoltad komolyan. De akkor biztos csak hallucinálhattam. Igazad van. Most, hogy ezt letisztáztuk, végre békén is hagyhatsz.

Ezzel sarkon fordultam, és újra elindultam.

 - Caroline! Állj meg! – kiáltott utánam, de én csak mentem, dühösen, forrongva, és azon járt a fejem, hogy nem lenne rossz ötlet egy képet kinyomtatni a fejéről, és azzal játszani dartsot. – CAROLINE! – hallottam, és a következő pillanatban utolért, megragadta a csuklómat, és egy rántással maga felé fordított.

 - Engedd el a csuklómat! – sziszegtem, miközben próbáltam kiszabadulni a keze szorításából, sikertelenül

 - Hallgass végig. Kérlek!

 - Előtte engedj el! – makacskodtam. Egy hosszúra nyúlt pillanatig farkasszemet néztünk – én makacsul, ő pedig sajnálkozva nézett -, végül elengedte a kezemet. – Köszönöm – dörzsöltem meg a csuklóm, majd egy kelletlen bólintással jeleztem neki, hogy hallgatom.

 - Nézd, tudom, hogy nem tudod elhinni, amit mondtam, de igaz. Igen, tényleg nem akarok gyereket, de minden mást, amit mondtam, csak azért csúszott ki a számon, mert sokk-ként ért a hír. Eszembe sem jutott, hogy megcsalnál. Bízom benned. Egyszerűen bepánikoltam, az agyam megpróbált kibúvót találni, és mielőtt észbe kaptam volna, már kicsúsztak a szavak a számon. Szörnyen sajnálom minden egyes szót.

 - De attól még a baba tönkre teszi az egész életedet, igaz?

 - Nem, nem, Jézusom, Caroline, nem! Tény, nem akarok gyereket, de azután, hogy elviharoztál, nem tudtam másra gondolni, mint a veszekedésünkre, és rájöttem, mekkora barom vagyok. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarok gyereket, de téged jobban szeretlek bárminél, és ezért meg akarom oldani ezt. Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Majd kitalálunk valamit.

Nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni, hogy azt mondta, szeret. Méghozzá azt mondta, hogy mindennél jobban szeret. A pillangók a gyomromban boldogan repdestek, és éreztem, hogy a szívem a torkomban dobogott, de nem engedtem meg magamnak, hogy mindezt kimutassam. Már nem voltam dühös, ez egyértelmű volt, de nem is bocsátottam meg neki. Még egy darabig biztos voltam benne, hogy nem lennék rá képes. Ha képes leszek egyáltalán valaha rá…

 - Ez mind gyönyörűen is hangzik, Nik – kezdtem bele az ajkamba harapva, majd megráztam a fejem, és folytattam -, de még mindig nem érted a helyzetet. Te nem akarsz gyereket. Ezt el tudom fogadni, hidd el nekem. Rengeteg ember nem akar gyereket, és ezzel semmi baj nincs. Én viszont mindig is akartam. – Egy pillanatra megálltam, hogy megpróbáljak bármit leolvasni az arcáról, de annyi minden kiült az arcára, hogy lehetetlen voltam szétválasztani őket. - Már kiskorom óta nagy családról álmodtam – talán pont azért, mert egyke vagyok, nem tudom, de ez nem is számít. Erről az álmomról nem vagyok hajlandó lemondani, senkiért sem. Plusz, terhes vagyok. Méghozzá tőled. Hogy gondoltad, hogy lesz? Csak figyelmen kívül hagyod a terhességet, mintha nem is történt volna meg? Mert ez lehetetlen. Utána pedig majd a saját gyerekedet hagyod figyelmen kívül, tagadod ki? Ez így nem működne. A gyereknek egy apára lesz szüksége, nem valaki olyanra, aki még a létezéséről sem hajlandó tudomást venni.

 - Ezt nem mondtam – ellenkezett.

 - Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet hitetlenkedve. - Mert elég sokszor elhangzott az „Én nem akarok gyereket.” hangzású mondat a mostani beszélgetésünkben, nem gondolod? Túl sokszor is. Miből gondolod, hogy ez változni fog? Mert nem tudsz ellene mit tenni, a baba meg fog születni.

 - Caroline…

 - Oké, akkor erre válaszolj! – vágtam ismét közbe. - Miért nem akarsz gyereket? Miért? Biztos, hogy lennie kell valami okának. Olyan nincs, hogy valaki minden ok nélkül ne akarna.

 - Miért ne lehetne?

 - Jó, akkor te nem olyan ember vagy, aki minden ok nélkül ne akarjon gyereket.

 - Nem akarom elrontani az életét.

 - Hogy… mi van?! – kérdeztem értetlenül. Legutóbb még a gyerek volt az, aki elrontaná az ő életét, most meg már fordítva? Én már semmit sem értettem.

 - Jól hallottad.

 - De hát… ezt meg honnét vetted? – tártam szét a kezem.

 - Láttad már az apámmal való kapcsolatomat?

 - Igen, de… annak mi köze ehhez?

 - Elszúrnám – magyarázta. - Ugyan úgy, ahogy apám megkeserítette az életemet, én is – még ha nem önszántamból is -, ezt tenném az enyémmel, és ezt nem akarom.

 - Óké, had tisztázzam a dolgot – vontam össze a szemöldökömet, és tényleg nem akartam elhinni, hogy ilyen hülyeség rejlik az egész „nem akarok apa lenni” dolog mögött. Bár… ha jobban bele gondolok, az apjával való kapcsolata tényleg eléggé elszúrt. Lehetséges, hogy annyira befolyásolta, hogy elhitette magával, hogy ő is ugyanezt a hibát követné el? Megráztam a fejemet. Ez még mindig nem indok mindenre. - Szóval azért nem akarsz apa lenni, mert félsz, hogy a te apáddal való kapcsolatodhoz hasonló kapcsolatod lesz a saját gyerekeddel, ezért inkább nem akarsz gyereket – ebben az esetben pedig nem vállalod fel, mert sokkal jobban jár apa nélkül. Ez a lehető legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam. Mennyivel jobb az, hogy a baba majd apa nélkül fog felnőni? Semennyivel. Mindig ott lesz a tudatában, hogy nem kellett neked, és azon fog gondolkozni, hogy mit csinált rosszul, miért nem akarsz az apja lenni?

 - És szerinted az, hogy a saját apád nyíltan utál, az mennyivel jobb? – vágott vissza, én pedig dühösen beletúrtam a hajamba.

 - Legalább van apád! Odamehetsz hozzá, beszélhetsz vele; még ha nem is olyan rózsás a kapcsolatotok, akkor is van apád!

 - Caroline, neked is van apád. Nem egyszerűen eldobott…

 - Mi van?  - vágtam közbe felemelve a kezemet. Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg azt hitte, hogy az apámmal való kapcsolatomról beszéltem az előbb? Igen, igaz, nem beszélünk, de nekem éveken keresztül olyan apám volt, akiről mások csak álmodni mertek volna. Az, hogy mostanra megromlott a kapcsolatunk, az teljesen más történet volt. - Azt hiszed, hogy most erről van szó? Mert egyáltalán nem! Ehhez semmi köze az apámmal való kapcsolatomhoz. Tudom, hogy milyen, ahogy azt is tudom, hogy miért olyan. Semmilyen befolyásoló tényező nincsen abban, ami az előbb mondtam. De tudod, mit? Nem számít. Minden, amit mondtál… nem számít. Nem számít, mennyire csűrjük-csavarjuk ezt a dolgot – te nem akarsz gyereket, én pedig terhes vagyok. Lehet, hogy mégis igazad van. Lehet, hogy az, hogy nem ismeri meg a kicsi az apját jobb, mintha tudná, hogy nem akarod. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha a baba közelébe lennél így. Vagy az enyémbe… Sajnálom.

Megfordultam, és futásnak eredtem. Elenáék háza nem volt messze a mienktől, de még így is több háztöbbnyire voltam, és semmi kedves sem volt tovább folytatni a beszélgetést. Éreztem, hogy a könnyeim megint utat törnek maguknak, és pillanatokon belül már szinte semmit sem láttam abból, ami előttem volt.

 - Caroline, várj! Caroline! – kiabálta folyamatosan Nik, de én csak mentem.

 - Hagyj békén végre! – kiáltottam vissza neki, és örömmel láttam, hogy végre sikerült elérnem a házat. Már csak át kellett mennem az úttesten és az előkerten, és újra az arcába vághatom az ajtót. Ez némi örömmel töltött el, ezért minden óvatosság nélkül leléptem az útra.

 - CAROLINE! – kiáltott fel Nik, de ez most más volt. A hangjában félelem tükröződött, ezért hátra néztem a vállam felett. Hirtelen hangos fék csikorgása hangzott fel, majd minden elsötétült.